A TÁRGYI KULTÚRA LOPAKODÓ CSŐDJE
2006 január

A nagytechnika szerepe az ökológiai válság kialakulásában
Az uralkodó közgazdaságtan azt vizsgálja, milyen tényezők határozzák meg a GDP növekedését. A mindent számszerűsíteni törekvő irányzatok abban közmegegyezésre jutottak, hogy a jövedelemnövekedéshez a termelési tényezők (föld, munka, tőke) 20–30 százalékban járulnak hozzá. A gazdagodás nagyobb hányadát – 70-80 százalékát – az ún. „technológiai változás” eredményezte. A technológiai változás gyűjtőfogalom, R. M. Solow vezette be a közgazdaságtanba.[1] Mindazokat a vezetési, szervezési, marketing, műszaki, jogi és pénzügyi újításokat jelenti, amelyek egy nemzetgazdaság hatékonyságát emelik. Kritikusai a fogalmat parttalannak tartják, ezért – némi öniróniával – a „tudatlanságunk koefficiensé”-nek nevezik.[2] A termelési tényezőkön belül a föld olyan csekély arányban járul a gazdagodáshoz, hogy legtöbbször el is tekintenek tőle. A GDP-növekmény 3–4 százalékáról van szó. A 20–30 százalékból fennmaradó rész fölött a munka és a tőke fele-fele arányban részesedik. A technológiai változás mögött – állítják az uralkodó neoklasszikusok – az emberitőke-beruházások állnak. Emberi tőke-beruházásnak tekintették a szakképzéssel, az egészségüggyel, a kutatással és a migrációval kapcsolatos kiadásokat. A legújabb irányzat, az ún. „új növekedési elmélet” ezekhez a tényezőkhöz köti javaslatait, amitől természetesen a növekedési ütem élénkülését várja. Növelni kell a könyvtárak és az informatikai rendszerek színvonalát, a tehetséges emberek ösztönzési rendszerét meg kell újítani, a külgazdaság legyen nyitott az innovációkra, emelni kell az oktatás színvonalát, hatékonnyá kell tenni a tulajdonjog-védelmet, a szabadalmi jogrendszert, a szellemi termékek védelmi jogát.[3] A nyugati országok ugyan igyekeztek az elmúlt évtizedekben eszerint törvénykezni, de az eredmények kétségbeejtően elmaradtak. Az elmúlt húsz évben átlagosan csupán 1,5–2,8 százalékos növekedést értek el a legfejlettebb országok (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Nyugat-Németország, illetve Németország, Kanada, Olaszország).
a nyugati szellem elbizonytalanodása
Az uralkodó közgazdasági irányzat fél évszázados vajúdás után rátalált arra a növekedési tényezőre, amely a szakma hajnalán – A. Smith korában – magától értetődő volt: az alkotó emberre, de nem tudja gyakorlattá ültetni az elméleti eredményeket. Vajon mi korlátozza a tanulság felismerését: talán kimerültek azok az értékek, célok, intézmények, szabályozó eszközök, motivációs rendszerek, amelyek megteremtették az anyagi jólétet? A jóléti társadalom olyan technikai-gazdasági rendszereket hozott létre, amelyek szemben állnak teremtőjükkel, az emberrel. Az ember ontológiai alapja, a természet, benne az emberi természet leépülése ugyancsak előrehaladott. A „technológiai változás” szülte tárgyi kultúra lokális csődjei egyre gyakoribbak és egyre intenzívebbek, s már láthatók azok az előjelek, amelyek globális méretű katasztrófák kialakulásának hírnökei. Noha nyilvánvaló, hogy a tárgyi kultúra lopakodó csődje mögött a nyugati szellem elbizonytalanodása áll, ezúttal mégis a felszínt, a tárgyi kultúra lényegi megjelenését, az ún. nagytechnikát teszem felelőssé. Válaszolni szeretnék a következő kérdésekre: 1. Milyen sajátosságai vannak a nagytechnikának? 2. Működése, kibontakozása során milyen társadalmi-természeti következményekkel kell számolni? 3. Mi a nagytechnika perspektívája?
Az általánosítások talán könnyebben elfogadhatók, ha megnevezünk néhány nagytechnikai rendszert. Gondoljunk például a közlekedésre! A gépjárművek, a vonatok, a hajók, a repülőgépek az egész glóbuszt behálózzák. Működtetésük feltételei (utak, sínpárok, kikötők, repülőterek, karbantartásukat, üzemanyag-ellátásukat biztosító szolgáltatások) olyan szerteágazóak, hogy még egy nemzetgazdaság kisebb régiójában, egy városban sincs esélye, hogy valaki – akár egy szervezet – átfogja, s minden lényeges vonatkozásban belássa a működés rendjét és következményeit. Ugyanez mondható el a tömegkommunikációs és informatikai rendszerről, az energiaellátásról s a bontakozó biotechnikáról. Ezekben a nagytechnikákban közös: 1. „Számításon”, tehát az alkalmazott matematikán alapulnak. 2. Gyorsak; az ember genetikai kódjában, reflexeiben rögzült sebességet többszörösen meghaladják, esetenként ezerszer, milliószor. 3. Grandiózusak; az egyénnek mákszemnyi esélye sincs, hogy átlássa a rendszer egészét. 4. Tömegszerűek; maguk alá temetnek minden felvetődő alternatív próbálkozást.[4] Mindezt érdemes közelebbről vizsgálni.
igyunk a tiszta matematikára
1. „Számításon alapul”. De milyen számításon? „Önmagában való szám nincs, nem is lehet. Mivel több kultúra van, több számvilág létezik.[5] Az indiai, babilóniai, arab, görög-nyugati számvilág más-más világérzéshez és kultúrához vezetett. A püthagoreusok minden számához – s a szám minden dolog lényegét jelentette – mítosz tapadt. A püthagoreusi matematika egyben mítoszvilág is. Az elmúlt 2500 évben a nyugati matematika fejlődése kiürítette a számok hordozta tartalmat: mítosztalanított. A matematika átváltozásai pontosan ugyanazt a pályát járják be, mint a szekularizáció. Elfogadhatjuk Spengler hipotézisét: a nyugati kultúra mélyében a matematika átalakulása áll. Természetesen nem valamiféle végső okról van szó, csupán a kultúra egészének szubsztanciális megjelenéséről, s ebben a minőségében tüntethető fel alapként. A szellemi-társadalmi tartalmától megszabadított matematika késő újkori pozitivista apostolai szeretnék ugyan így üdvözölni tudományukat: „igyunk a tiszta matematikára, hogy soha senkinek ne legyen jó semmire” – de a megrendelők és a felhasználók ezt nem így gondolják. A nyugati matematika pontosan tükrözi a társadalom hatalmi természetének átalakulását. Az istentől eredeztetett hatalom helyére – H. Grotius után – az arctalan tömegek nevében uralkodó diktátorok, oligarchák léptek; a 20. század végére egyeduralkodó szerepbe a libertinus oligarchák kerültek. (A fasizmus vonzódása a sebességhez, a gépekhez közismert, Lenin is a hatalom megragadásától plusz a villamosítástól várta a történelem beteljesedését, a kommunizmust.)
Amíg a matematikusok „kiürített” számaikban az objektivitás abszolútumát látják, vagy akarják látni, a felelősségtől megszabadult hatalom ezekbe az „üres konstrukciókba” töltheti érdekeit. Ennek médiuma a piacgazdaság, célja pedig a GDP növelése. A cél ugyan évtizedek óta a leggazdagabb országokban sem teljesül, nem beszélve a Föld országainak összteljesítményéről, de a piacgazdaság mint megkérdőjelezhetetlen gazdaságszervező erő rendületlenül tartja magát. Pedig ez csak egy újabb médium, a hatalomgazdaság médiuma. Amíg a közgazdászok elbíbelődnek a tökéletes piacgazdaság matematikai modelljeivel, addig a valóságos gazdaságot uraló multi- és transznacionális társaságok – élvezve a libertinus államhatalom támogatását – egyre inkább kisajátíthatják a természetet és az embert. Az alkalmazott matematikusok, közgazdászok, mérnökök, informatikusok hangyaszorgalommal teljesítik a hatalomgazdaság megrendelőinek akaratát. A cél olyan technikai-gazdasági rendszerek elfogadtatása, amelyeket a tömegember pénzszavazatával törvényesíthetnek. Más, érdemleges visszacsatolás nincs. Az álpiacot szolgáló alkalmazott tudományok és édesgyermekük, a nagytechnika önmagukban hordják a legitimáló ideológiát: a nagyobb fogyasztás ígéretét, a kényelem kiterjesztését. Közvetlen negatív visszacsatolás hiányában a nagytechnika úgy terjedhet, akár a rákos daganat az élő szervezetben. Ez a céltalan expanzió pusztítja a természet reprodukciós köreit, a társadalom és az emberi psziché struktúráit.
2. „Emberléptéket meghaladóan gyors”. Az embert mint biológiai lényt sok millió év formálta olyanná, amilyen. A legnagyobb sebességet, amelyhez közvetlen tevékenysége során alkalmazkodnia kellett, lovaglással érte el. Alig több, mint száz éves a kihívás, amely genetikai kódjait, ontológiailag rögzült szokásos helyváltoztatásait átlépi. Alkalmazkodásának csődje ugyan számos formában felszínre tör, de a megváltoztathatatlannak gondolt civilizációs kényszerek tovább sodorják a túlélőket, ha lehet, még nagyobb, még végzetesebb sebességek felé. A közlekedési balesetek felszámolásának szakemberei (mentők, rendőrök, tűzoltók stb.) gyorsan „eltakarítják” a halottakat és a túlélőket az árokpartokról. A katasztrófavédelem logisztikai központjai tudományosan felkészültek, hogy egy-egy vegyi üzem, atomerőmű balesetekor városrészeket, városokat evakuáljanak. A biztosító társaságok hatalmas nyereség mellett lehetőséget adnak a túlélőknek az újrakezdésre, már ami az anyagiakat illeti. A tudatipar (média) pedig gondoskodik arról, hogy a katasztrófák érdeklődést keltsenek. A sebesség túlélő áldozatai – lelki alkatuktól függően – traumájukat sokszor tudatuk alá gyömöszölik, ahogyan a televíziónézők is – igaz, ők tudatlanul. A sebesség okozta láthatatlan katasztrófák (a tömegtájékoztatás információzuhatagának pszichében okozott torzulásai, az állatok és a növények sok millió év alatt zajló evolúcióját helyettesítő génmanipuláció okozta degenerációk) csupán egy rendkívül szűk társadalmi rétegnek jelentenek gondot. Ez a réteg nem köthető képzettséghez, a munkamegosztásban elfoglalt helytől függetlenül azonos értékmezőt képviselnek; a természet jelenségeit, az emberek együttélési viszonyát csodaként élik meg, s tisztelettel fordulnak a teremtő tradíció felé. Ez a társadalmi réteg semmilyen értékelhető hatást nem gyakorol a sebesség „szerelmeseire” és a sebesség érdekeltjeire. Az előbbibe azok a tömegek tartoznak, akik örömüket találják a Forma-1 verseny futamainak egy-egy „szép előzésében” esetleg egy ütközésben, ők azok, akik crossmotorjaikkal kíméletlenül szántják végig az erdőket, vagy „szörföznek” az interneten stb. Az utóbbiak, az érdekeltek gazdasági-katonai-politikai hatalmuk zálogát látják az újabb és újabb sebességrekordokban. A még gyorsabb gépkocsi, repülő, az evolúció természetes folyamatait felrúgó paprika, kukorica, sertés, baromfi, az újabb – természet által nem ismert – vegyület mind-mind gyorsaságával biztosítja a nagyobb profitot, a hatékony katonai „ütőerőt”, a parlamenti mandátumokat. Nem ismerünk olyan társadalmi erővel is rendelkező etikus megfontolást, amely a sebességnek ellen tudna állni. És fel sem vetjük, hogy a politika, a gazdaság, a tudomány kínálhatná a sebesség „imperatívuszának” megkérdőjelezését. Ellenkezőleg, pontosan ezek a társadalmat formáló erők követnek el mindent, hogy az ember antropológiai adottságait, akár fizikai, akár vegyi vagy biológiai eszközökkel kiterjesszék. P. Virilio arról ír,[6] hogy az embert maholnap „testkészülékké” alakítják, hogy legyőzhesse a teret és az időt. Mert az ember – repülőgépre ülve például – csomaggá válik, így a repülőgép a testkészüléke. Az informatikai technika pedig egyenesen elé megy az ember mobilitásának. Testöltözékként adóvevőket, televíziós képernyőket adnak, esetleg operálnak rá, hogy a „világ menjen” hozzá bárhonnan, bármikor. Az igényt, pontosabban az ellenállás elmaradását a megroppant méltóságú, szabadságáról önként lemondó manipulált individuum – ha az individuum szó eredeti jelentéséből maradt még valami – hordozza.
átfogja a glóbuszt
3 „Grandiózus”. A grandiozitást a munkamegosztás embert felparcellázó kiterjedése szülte. Ókori előzményeit L. Mumford mutatta be.[7] Általánossá a kapitalizmussal vált. A. Smith fundamentális alapfogalma a munkamegosztás, amelyet a technika hálója is átsző. A kb. 200 000 éves homo sapiens történetének első időszaka (99,75%, de inkább több) a gyűjtögetés, a vadászat korszaka volt, majd a még mindig organikusnak tekinthető mezőgazdasági munka jellemezte. Az euroamerikai kultúrkörben az elmúlt néhány évszázadban indultak hódító útjukra a gépek, amelyek szervezeti rendszere átfogja a glóbuszt, ugyanakkor szabályozásuk rendkívül kis létszámú csoportok kezébe került. Néhány tucat ember célul tűzheti ki, hogy pár év múlva a világ édesvíz-készletének 90%-a felett rendelkezzen, hasonló arányok alakulnak ki az energiahordozók és az alapvető ásványkincsek bányászata terén is. A technikai rendszerek tövében vagy „elemeként” szorongó ember aligha remélheti, hogy legalaposabb szakértelme mellett az általa nyomkodott gombok és a grandiózus rendszer működése között van értékelhető összefüggés. A munkamegosztás és terméke, a grandiózus technika megfosztotta az embert a kézzelfogható alkotás örömétől, miközben leválasztotta a természetről. Az alkotás olyan objektiváció, amely a természet és a társadalom harmonikus rendjébe illik; a szentségre, a jóságra, a szépségre, az igazságra, a hasznosságra egyaránt kaput nyit. A tudásnak és a tanulásnak ez a teljességet hordozó forrása elveszett. A szellemi élet területén (szimbolikusan) Hegel, az anyagi világban a földműves volt az utolsó, aki teljességre törekedhetett, illetve tavasztól őszig a teljességet élhette.
4. „Tömegszerű”. Amilyen mértékben a nagytechnikai rendszerek monolittá válnak, pontosan olyan ütemben és mértékben számolják fel az emberi kultúra alapját. Ha Kanadától Japánig, Norvégiától Dél-Afrikáig ugyanolyan telefonokat, ugyanolyan üdítőitalokat, ugyanolyan járműveket, ugyanazokat a televíziós műsorokat „fogyasztják”, akkor – paradox módon – a gazdagság (tárgyi, életmódbeli) képződésének pontosan az a forrása apad el, amely ezt a gazdagságot szülte. A gazdagság forrása az emberi képességpotenciál, s ebbe nem pusztán a közgazdaságtan által számon tartott szakmai tudás tartozik, hanem azok a szellemi, lelki, pszichés energiák, amelyek a munkamegosztás minden szintjén szükségesek. Ez a szinergia csak akkor vezet eredményre, ha feltételezzük, hogy minden embernek „kijár” méltóságának tiszteletben tartása, függetlenül a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyétől. Ha a tömegeket a termelésben, a fogyasztásban, az életmódban „leszabályozzák”, akkor elvész a kulturális diverzitás teremtő ereje. Nehezíti az egyre nyomasztóbb korlátok felismerését az a paradoxon, hogy ami regionális szinten sokszínű, az globálisan ki nem fejezhetően egysíkú. A „szupermarketek” árugazdagságát – különösen a kelet-európai emberek – káprázatosnak tartják, s csak akkor ocsúdnak kábulatukból, amikor a szomszédos országokban ugyanazokkal a globalizált tömegárukkal találkoznak. Vajon mennyi helyi, eredeti ízt szorítanak ki a gasztronómia világából a MacDonald’s szendvicsei? És mit tenne az a több százmillió ember televíziónézés helyett? A redukált ízek, formák, érzelmek, gondolatok világa szüli a tömegembert. Ha egységnyinek tételezzük a tömegember szerzett információját, élményét, gondolatát, s ezt beszorozzuk a tömegemberek számával, megkapjuk, hogy minimum mennyi információ, élmény, gondolat vész el. Csak idő kérdése, hogy az értelmében és érzelmeiben megcsonkított ember mikor válik képtelenné anyagi és szellemi világának újrateremtésére. Paradox, hogy a multi- és transznacionális cégek személyzetisei arra panaszkodnak, hogy a mai fiatalok – képzettségtől függetlenül – fegyelmezetlenek, képtelenek huzamos munkavégzésre. Természetesen nem látnak, nem is kell látniuk összefüggést aközött, hogy a hétköznapjaikban a csúcstechnika által bekerített fiatalok úgy szocializálódnak, hogy nem ismernek meg olyan munkatevékenységeket, amelyek a manualitást, az egészséges fizikai terhelést, a természet-közeliséget s a kreativitást hordoznák. José Ortega y Gasset írja: „A tömegemberre az jellemző, hogy céltalanul él, s ide-oda sodródik. Ezért nem épít semmit, jóllehet lehetőségei hatalmasak, akárcsak ereje. És korunkban ez az embertípus dönt.”[8]
A tömegember születésénél a szekularizáció, a felvilágosodás, a megvalósult politikai utópiák és a késő újkor gazdálkodási rendje egyaránt bábáskodott. A továbbiakban csak az utóbbira összpontosítunk. A 19. század szabad versenyes kapitalizmusában D. Ricardo mutatta be – nem előzmények nélkül –, hogy ha az egyes termelők, régiók, nemzetek specializálódnak az abszolúte vagy/és relatíve hatékonyabb jószágok termelésére, míg más cégek, régiók, nemzetek az abszolúte kevésbé hatékony, de relatíve kisebb hátránnyal előállított jószágokra, és a két tábor kicseréli jószágát, akkor mind a két fél jól jár, értsd: anyagi előnyhöz jut, tehát többet fogyaszthat. Ezzel az abszolutizált piaci törvénnyel indokolják a tömegembereknek – a tömegtudósok és tömegpolitikusok –, hogy a kamionok százezrei, a repülőgépek tízezrei, vonatok és hajók sokasága a jólétet viszik a Föld minden zugába. A világkereskedelemből származó többlethasznot komparatív előnynek nevezik a közgazdászok. Minél kiterjedtebb a világkereskedelem – vallják –, annál nagyobb a jólét. A komparatív előnyök dogmájára alapozott világgazdaság valóságos haszonélvezői nem veszik tudomásul a nyomasztó, s egyre nyomasztóbb mellékkövetkezményeket: 1. Minél globálisabb, s minél kiterjedtebb a multi- és transznacionális cégek tevékenysége, annál inkább felszámolódik a piaci verseny, nyomában uniformizmus és eltömegesedés jelenik meg. 2. A világkereskedelem okozta ún. negatív externáliák (a litoszféra, a hidroszféra, az atmoszféra szennyezése, a balesetek, a vírus- és baktériumfertőzések, szétzilált helyi közösségek stb.) költsége számos termék esetében messze meghaladja a komparatív előnyök nagyságát.
A nagytechnika négy jellemzőjét említettem – M. Heidegger után. „Az e pályákon haladó lét általi elhagyatottság és csinálmány ‘a világ elsötétüléséhez és a föld pusztulásához’… vezet. Világon itt a világszerű értelemvonatkozások nyitottságát, földön pedig azt a magába zárkózót kell érteni, mely a világ nyitottságában ezeket rejti/őrzi… Az újkori tudomány és a modern technika előrehaladása ‘ma még elképzelhetetlen állapotokig [fokozza] a föld kizsákmányolását és kihasználását, valamint az ember tenyésztését és idomítását.’”[9]
mindent bekebelez
A technika heideggeri értékelését aligha lehet sötétebb színekkel bemutatni. Nem ismerünk olyan szerzőt vagy szellemi irányzatot, amely a technika pozitívumainak hangsúlyozásával intellektuálisan kiegyenlítené a heideggeri képet. Olyat viszont igen, amelyik a filozófiai sík helyett szociológiai, pszichológiai, politikai szinten fogalmazza meg fenntartásait. A frankfurti iskola számos képviselője rendkívül plasztikusan írja le a technika társadalmi viszonyokat, életvilágot pusztító formáit. Ez a technika – szerintük – totális, mindent bekebelez, a tudományt, a gazdaság egészét, az emberek közötti viszonyokat, sőt, behatol a tudat világába; felfalja a természeti környezetet és az emberies világot. „Az emberiség, amelynek ügyessége és tudása a munkamegosztással együtt differenciálódott, egyszersmind antropológiailag primitívebb fokokra kényszerül vissza, mert az uralom tartóssága az élet technikai megkönnyítése mellett magával vonja az ösztönöknek a fokozott elnyomás útján való megkötését is. A fantázia elsatnyul. Nem az a szerencsétlenség oka, hogy egyének elmaradnak a társadalommal, illetve annak anyagi termelésével szemben. Ahol a gép fejlődése már átcsapott az uralmi gépezet fejlődésébe, a mindig is összefonódó technikai és társadalmi tendenciák az emberek totális megragadásában konvergálnak, és az elmaradottak nem pusztán a nem-igazságot képviselik. A haladás hatalmához való alkalmazkodás a hatalom haladását is maga után vonja, s vele együtt újra és újra azokat a degenerációkat, amelyek nem a sikerületlen, hanem éppen a sikeres haladást fordítják át saját ellentétébe. A feltartóztathatatlan haladás átka a feltartóztathatatlan regresszió.”[10]
Érdemes olyan közelítési módokat is bemutatni, amelyek azzal az igénynyel lépnek fel, hogy a kialakult helyzeten változtassanak. J. Naisbitt tisztában van a technika átkos következményeivel, ezért fogalmaz így: „Meg kell tanulnunk egyensúlyt teremteni a technika anyagi csodái és a természetünk szellemi igényei között.”[11] Heidegger és a frankfurtiak technika-felfogása lehetetlenné tesz bármilyen hídverést a „technika csodái” és az ember „szellemi igényei” között. Naisbitt közelítése meg talán önfelmentés azoknak, akik tisztában vannak a technika pusztításával, de a „lét kényszerére” hivatkozva mindennap vernek egy-egy szöget az emberiség koporsójába. Már régen látható, milyen pusztítást vitt véghez a technika az egyén pszichéjében, a társadalom szerkezetében és a természetben. Ha a rákos daganat módjára burjánzó rendszereket piaci hasznukon túl a társadalmi-természeti következményekkel számoló ún. költség–haszon elemzésnek vetné alá a tudomány, számos egyértelmű érv kerülne a felszínre amellett, hogy le kell építeni, be kell tiltani a nagytechnikákat. Nincs semmilyen civilizációs parancsoló szükségszerűség, amely azt diktálná, hogy az alkalmazott matematikának a technika sebességét, nagyságát, tömegszerűségét a végtelenségig fokozni kell. A „parancsoló szükségszerűség” ködét rendkívül szűk társadalmi csoport táplálja. Az életidegen technikai rendszerek számukra a legközönségesebb értelemben vett hatalmi, anyagi, hiúsági vágyaik kiélésének eszközei.
Az alternatív közgazdaságtan néhány jeles képviselője megkísérelte, hogy a libertariánus utópia által táplált pusztító nagytechnikával szemben alternatívát állítson fel. Ezekben a teóriákban az etikai alapozottsághoz tartozik a valamikori egységes kultúra újbóli egységesítésének ideája. Talán a 21. század a megzavarodott társadalmi célok, „tudományok” és színterek rekonstruálásával fog eltelni. S a rekonstrukció nyomában megjelenő új technika ellentmond majd a sebességnek, a grandiozitásnak, a tömegszerűségnek, vagy pozitív megfogalmazásban: a jövő technikája az emberi kreativitáson, a társadalmi hasznosságon, manualitáson alapul. A kéziszerszámok, a kisgépek világa magával hozza, hogy az ember ne szakadjon el a természettől, ne szakadjon el embertársaitól, magával hozza az új közlekedési és településszerkezeti megoldásokat (gyaloglás, kerékpározás, falvak, kisvárosok), végül egy olyan életmód értékeit, amelynek középpontjában az alkotó állna – bárki légyen is az.
-
Solow, R. M.: Technical Change and the Aggregate Producion Function. The Rewiev of Economics and Statistics, 1957. 3. sz. ↑
-
Balogh, Th.–Streeten, P. P.: The Coefficient of Ignorance. Bulletin of the Oxford University Institute of Economics and Statistics, 1963. 25/2. ↑
-
Az ötletek P. Romertől származnak. Romer, P.: The Origins of Endogenous Growth, Journal of Economic Perspectives, 1994. tél. Magyarországon az új növekedési elméletet leghitelesebben Meyer Dietmar mutatta be. Meyer Dietmar: Az új növekedési elmélet. Közgazdasági Szemle, 1995. 4. sz. ↑
-
F-W. von Hermann Technika, politika és művészet a „Beitrage zur Philosophie”-ban című írásában interpretálja M. Heidegger gondolatait. Megjelent: Fehér M. István (szerk.) (1991): Utak és tévutak. Atlantisz Kiadó (Medvetánc), Budapest, 1991. ↑
-
Spengler, O. (1923): A nyugat alkonya. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994. 110. o. ↑
-
Virilio, P.–Lotringer, S. (1983): Tiszta háború. Balassa Kiadó – BAE Tartóshullám, Budapest, 1993. ↑
-
Mumford, L. (1967): A gép mítosza. Európa Könyvkiadó, 2000. ↑
-
Ortega y Gasset, J. (1966): A tömegek lázadása. Pont Könyvkereskedés, Budapest, 1995. 43. o. ↑
-
Hermann, F-W. von i. m. 49. o. Heidegger a technika három jellemzőjéről beszél (számításon alapul, sebes, tömegszerű), ezeket kiegészítettem a grandiozitással, amiről szintén beszél Heidegger. ↑
-
Horkheimer, M. – Adorno, T. W. (1947): A felvilágosodás dialektikája. Gondolat /is Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1990. 54. o. ↑
-
Naisbitt, J. (1982): Megatrendek. Országos Műszaki Információs Központ, Budapest, 1982. 54. o. ↑