A FABÁBU-KÉSZÍTŐ

A busz bedöcög a város kultúrnegyedébe. Gyerekkoromban itt egymást érték a színházak, múzeumok, mozik, könyvesboltok, könyvtárak. Most minden sötét. Olyan köd van, hogy a felkelő nap csak egy nagy, tompa folt.

A köd valójában füst. Az égő színháztól fújja ide a szél. A város utolsó színházától. A tűz nem fog átterjedni másik épületre, a színház körül ugyanis nincs más, csak kiégett és rég elhagyott rom.

A busz megáll a színház előtt.

– Nem száll le? – néz rám a sofőr, én pedig leszállok.

Csak az éjjeliőrt találom itt, gyönyörködik a lángokban meg a széllel táncoló füstoszlopban. Azt mondja, mielőtt mindent beborítottak a lángok, kimentett ezt-azt, pár kisebb ládát. Nézzem meg, hátha van bennük valami cuccom.

És van is, az egyik ládában találok pár fabábut. A Vízistennő című darab szereplőinek egyik fele: maga a Vízistennő, pár mellékszereplő, meg a kisgyerek. A hónom alá csapom őket, és gyalog indulok haza.

miatta válik jobb emberré

Aggaszt, hogy elvesztettem a munkámat. Egész életemben színházaknak dolgoztam, fabábuk meg hátterek készítésén kívül semmihez sem értek. Nem tudom, mihez kezdhetnék… A fabábukra nézek. A Vízistennőt már olyan sokszor végignéztem, hogy kívülről tudom: egy fiatal herceg mindenen és mindenkin átgázolva hadúr lesz, majd egy teliholdas éjszakán megpillantja a tengerben úszkáló Vízistennőt, azonnal beleszeret, és miatta válik jobb emberré, jobb uralkodóvá. Az egyik legnépszerűbb előadás volt. A főkarakterek közül csak a hadúr-herceg bábuk hiányoznak, de tudnék újat készíteni. És egy kis utazószínpadot is összehozhatnék, olyasmit, amilyennel még nagyapám járta az országot. A Vízistennőt ugyan nyolc színész játszotta, én pedig egyedül vagyok. De majd megoldom.

A műhelyem a lakótelep egyik garázsában van. Az ajtó nyitva. Azért hagyom mindig így, hogy ha egy gyújtogató erre járna, lássa, üres, nincs mit elvinni vagy elégetni. Valójában persze van, dobozokban elásva a föld alatt.

A szokásos brancs megint kint van: kettővel odébb az ősz hajú alak az autóját bütyköli, de még sosem sikerült beindítania. Velem szemben a kövér családapa ül egy kempingszékben, és a távolban égő színházat festi. A családja már elhagyta, ő azonban itt maradt. Az egész garázsa tele van a tüzeket ábrázoló képeivel. Három garázzsal odébb egy család kertészkedik. Szegények még mindig próbálnak növényeket termeszteni, de ebben a földben semmi sem marad meg. Mégis, fütyörészve kertészkednek. Kérek tőlük ásót, hogy kiáshassam a ládáimat.

A fabábukat csinálom meg először, bár a hadúr-herceg valójában egy figura: a testük közös, csak a fejük cserélődik. Elsőként kell egy fiatal hercegarc, ami tiszta, szinte jellegtelen. Majd a hadúr, akinek az arcán X alakú sebhelyek futnak körbe, és csak az egyik szeme van meg. A harmadik pedig a megenyhült arca: a sebhelyek már csak halványan látszanak, a hiányzó szeme helyén üvegszem figyel.

A figurák után a színpad következik. Összecsukható, hátra szerelhető darabot csinálok. A függönyt mindenféle talált anyagból készítem hozzá.

A szomszédságnak tartom meg a premier előadást. Megvárjuk a napnyugtát, és mikor mindent vörös fénybe borít a nap, felállítom a színpadomat a garázsom elé, és belekezdek.

Nem mondom, hogy nem akad meg itt-ott a történet…

Meg van pár rész, amiket véletlenül felcserélek…

Ráadásul annyira izgulok, hogy remeg a hangom, dadogok.

A végén a szomszédok nem tapsolnak meg, de azt mondják, összességében nem rossz, tetszeni fog az embereknek, érdemes lesz turnéznom. Az öreg autószerelőt nagyon megérintette, mert eszébe jutott régen meghalt felesége. Azt hiszem, ez a legjobb visszajelzés, amit kaphatok.

Másnap turnéra indulok. Elsőként a lakótelep túlsó felén, egy már nem működő szökőkút előtt állítom fel a színpadomat. Két rendőr bukkan fel, és kérdezik, mit csinálok itt. Elmennek, mikor megtudják, hogy nem gyújtogatni akarok. A távolból azonban figyelnek, így inkább pakolok, és eloldalgok.

uralkodónk arcképével

A következő téren sem járok több szerencsével, azt ugyanis körbevették a tankok, rajtuk az uralkodónk arcképével: a szeme barátságosan néz rám, hosszú, barna haját fújja a szél, miközben a kezével mutatja, minden oké.

Másnap játszótereket keresek, azok mellett állítom fel a színpadot. Ám hiába adok bele mindent, próbálok figyelni a hangomra, nem kihagyni részeket a sztoriból, a gyerekeket nem köti le. Nevetgélnek, bekiabálnak, és a legtöbben még az előadás vége előtt hazamennek.

Ennek ellenére sem adom fel. És előadásról előadásra egyre jobb és ügyesebb leszek. Az egyik után még egy érmét is találok a pénzgyűjtő dobozomban. Az első, önállóan keresett fizetségem!

Pakolás közben felbukkan egy rendőrautó. Két rendőr száll ki, a cuccaimat bedobják a csomagtartóba, és visznek engem is. Megpróbálom elmondani nekik, hogy nem gyújtogattam, nem csináltam semmit, ez egy ártatlan színdarab, és csak ehhez értek, vagyis igazából csak a bábu meg háttérkészítéshez, de ezek ketten úgy tesznek, mintha ott sem lennék. Nem tudok mit tenni, felkészülök, hogy börtönbe kerülök.

De nem börtönbe megyünk, hanem a hegytetőn álló uralkodói palotába.

Hangyának sem érzem magam a tornyai árnyékában, amiken cukorkaszerű, színes csíkok futnak végig. A földet tükörcsempe fedi, így mintha két világ érne itt egybe.

Bent a padló és a plafon is tükrökből van. Mintha végtelen mennyiségű, párhuzamos világ futna itt, és mindegyikben végigvinnének, hogy végül elérjünk a gigantikus csarnokba, az uralkodónk irodájába.

Hallottam már, hogy az uralkodónk nem teljesen úgy néz ki, mint a tankokra festett képeken, és most a saját szememmel láthatom, hogy ez igaz: egyik szeme félrenéz, a jobb keze helyén kampó van, haja nem hosszú és barna, hanem erősen kopaszodik.

Újságot olvas, közben színes drazsét eszik. A rendőrök megállnak velem az íróasztal előtt, és a magasba emelve tartanak, míg az uralkodónk rám néz.

– Maga a bábus, igaz? – ugrik be neki.

Szeretné, ha minden este mesélnék a fiainak. A szolgálók nem bírnak velük, színház, ugye, már nincs, én vagyok az utolsó lehetőség. Nem utasíthatom vissza.

Többé nem hagyhatom el a palotát, de legalább van tető a fejem felett. A szobám nagyobb, mint bármi, ahol eddig laktam. Jár hozzá egy női szolga, aki rögtön közli, hogy bármit megtesz nekem: rendben tartja a szobát, a ruháimat, vágja a hajamat, és ha olyan kedvem van, lefeküdhetek vele.

– Továbbá én kísérem a palota egyik terméből a másikba – fejezi be.

rontják az összképet

Ami jól jön, mert a palota olyan hatalmas, hogy már azon az emeleten eltévednék, ahol, úgymond, lakom. Ez a hölgy készíti az ételemet, és remekül főz. Jól érzem magam. Az ablakokból lelátok a városra, ami innen meglepően szép, az utcák hibátlanul szimmetrikusak, egyedül a tüzek rontják az összképet. De mikor a lemenő nap halványkék, sárga és narancs csíkokat fest az égre, még ezek is beleillenek a látványba.

A szolgáló hölgy este kísér át a hercegek szobájába. Az uralkodónknak hat fia van. Lakóépületnyi játékszobában randalíroznak: jobban érdekli őket a pusztítás, mint bármi más. Az összes játékuk darabokban hever, a könyveiket széttépték, sokat meg is gyújtottak. Tipikus hercegek.

Az első előadásom teljes csőd: a hangom és a kezem remeg, többször bakizom. A hercegeket jobban érdekli, hogy megszerezzék a bábuimat, és széttörjék. Hamar ráunnak a szerencsétlenkedésemre, és inkább egymással verekednek.

A Vízistennőt csak egyikük nézi végig. Az elsőszülött. Vagyis maga a trónörökös. A trónörökös! Egészen lenyűgözte az előadás. A bábukért nyúl. Nem mondom, hogy nincs bennem félelem, mikor odaadom őket.

– Még! – parancsolja. – Még! Még!

Eljátszom neki újra. Ezúttal sokkal jobban sikerül, a sztori rendben végigmegy, a hangom sokkal jobb, nagy kár, hogy ezek ellenére sem ül ide a többi herceg. Amint véget ér a darab, a trónörökös újra követeli, nem érdekli, hogy a testvérei már nincsenek ott. Végül a bábuim között alszik el. Tizenöt évesnek nézem, és örülök, hogy ilyen apa mellett is megőrizte gyermeki lelkét. Az ilyen emberek miatt éri meg ezt csinálni. Nagyon remélem, hogy felnőttkorára is megmarad ebből valami, ami majd segíti, sőt, jobbá is teszi. Bár így lenne. Ám a kitekert póz, az érdekesen üres arca… és a hangja… a furcsán lassú viselkedése… Biztos vagyok benne, hogy szegényke enyhén fogyatékos. Vagyis, bár hivatalosan ő a trónörökös, de sosem fog uralkodni.

A testvérei egész nap ölik egymást, ő pedig, mint egy kiskutya, mindennap az ajtóban vár. Leülünk a sarokba, és vagy a Vízistennőt játszom, vagy közösen találunk ki történeteket. Még új bábukat is csinálunk, megmutatom, hogyan tudja elkészíteni a gerincet, ami az egészet tartja, hogyan tudja ráerősíteni a karokat, lábakat, a fejet, hogy lesz a bábunak haja, ruhája, arca. Végül elég bugyuta figurákat hoz létre.

Néha bemutatjuk az általa kitalált darabokat, ezek jobban lekötik a testvéreit, mint a Vízistennő, talán mert annyira szenvedélyesen játszik, jó hangja és érzékeny lelke van. Talán így sikerül jobb emberré nevelni a testvéreit, ahogy belőle is a legjobbat hozzák ki a bábuim. Reménykedem… De a hercegek mindig elunják az előadásokat, és vagy mindjárt verekszenek, vagy széttörik a fabábukat, és utána verekszenek.

– Meghaltak? – kérdezi a romokra mutatva, én pedig elmondom, hogy nem, ezek csak fabábuk, nem éreznek semmit.

nem fáj neki

Felveszi az egyik földön heverő bábuját, egy buta tekintetű fiút, aki megúszta a hercegek pusztítását. Bátorítom, hogy rajta, törje ketté a gerincénél, nem fáj neki, ugyanúgy mosolyog majd. Az elsőszülött végül megteszi, és hosszasan nézi a kezében tartott két fabábu-darabot.

– Csak bábu – nyugszik meg. – Csak bábu.

Összeragasztom, ő pedig boldogan megölel. Elégedetten fekszem le.

Hajnalban kelt a szolgáló hölgy, hogy szörnyű baj történt.

– Az uralkodónk – mondja kevés érzelemmel a hangjában – meghalt.

Az elsőszülöttet pedig ezekben a pillanatokban koronázzák királlyá.

Futunk a palota cukorlila kápolnájába. Odabenn minden arannyal borított, a padlótól a székekig. Kizárólag katonai vezetők vannak itt, mindegyik díszegyenruhában. Az elsőszülöttről, mármint az új uralkodónkról lerí, mennyire ijesztő számára a helyzet, és fogalma sincs, mihez kezdjen.

Sajnálom szegényt, és féltem, de nem tudom, mit tehetnék.

Délután meggyújtják a legmagasabb toronyban a máglyát. Lila füsttel ég, jelezve, hogy új uralkodó van, és nem telik el talán fél óra sem, az egész város felbolydul és lángokba borul. Az ablakomból figyelem az eseményeket, a vöröslő lángokat, a fekete füstöt, ami eltakarja az eget. A hőség akkora, hogy még ilyen távolból is érzem.

Este az emberek megrohamozzák a palotát. Nem tartják őket vissza sem a tankok, sem a rendőrsorfal, berobbantják az egyik falat. Golyók röpülnek be, hasra vetem magam, vakolat és mennyezetdarabkák hullnak rám. Felgyújtják az épületet, fekete füst jön be az ablakon, az ajtó alatt, a falon át, a golyólyukakon. Az ágy alá bújok, alig kapok levegőt.

A füst végül eloszlik, pár katona lép a szobámba. Azt mondják, ne aggódjak, visszaverték a lázadást, most már minden rendben. Legalábbis egyelőre.

Úgy tűnik, a városban is eloltották a tüzeket, a füst azonban hatalmas, fekete felhőként lebeg. Itt-ott szakadozik, látom a lenyugvó napot.

folyik a könny

Katonák jönnek értem, azt mondják, hívat az uralkodó. Útközben tudom meg, hogy a szolgáló hölgyet lelőtték, mostantól egyedül kell boldogulnom a palota folyosóin. Belépve a trónterembe, meglátom az uralkodónkat. Hiányzik a fél arca. Orvosok dolgoznak rajta, de még a szemét sem tudják megmenteni. Sír. Az üres szemgödréből is folyik a könny. Megkér, készítsek neki faálarcot.

– A hadurat!

Megígérem, hogy pár óra múlva készen lesz. Egész éjszaka dolgozom. Hajnalra fejezem be a munkát. Az eddigi legjobb bábufejem. Remélem, legalább egy kis örömöt tudok ezzel szerezni, mert biztos vagyok benne, hogy nem sokáig lesz ő az uralkodónk.

Másnap a maszkban jelenik meg, így ül fel a trónra. Melegség önt el. Az ilyen pillanatokért éri meg dolgozni.

Ám az uralkodónak nemcsak a hangja más, persze torzítja a maszk, de a viselkedése is. Agyonlöveti a testvéreit. Aztán a tábornokokat. A lövöldözés egész nap folyik, a dörrenések visszhangoznak a palota tornyai között. Nem tudok aludni, enni… Bejön pár katona a szobámba, az uralkodó hívat, azt mondják:

– Hozza a szarjait!

Az uralkodó hálószobájába megyünk. Minden képet leszedetett, a fal narancssárga és lila festését épp fél tucat munkás kaparja le. Az uralkodó a Vízistennőt szeretné látni. Miközben felállítom a színpadot, eldöntöm, hogy sokkal jobban hangsúlyozom a változást, ami végbemegy a hadúrban, mikor megpillantja a tengerben úszkáló Vízistennőt. Az uralkodót azonban csak addig érdekli a darab, míg a herceg senkivel és semmivel nem törődve gázol át mindenen és mindenkin, és hadúrrá nem válik.

– Elég lesz! – mondja pontosan az előtt, hogy megpillantaná a Vízistennőt. – A bábut hagyd itt!

Járkálok a szobámban. Kinézek az ablakon. A város lángol. Legszívesebben én is felgyújtanék valamit. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mindez miattam történt.

Soha többé nem fogok se bábut készíteni, se színdarabot előadni, főként a Vízistennőt nem!

Hajnalban ismét jönnek a katonák. A kivégzőhelyre visznek. A fal vörös a sok kiontott vértől, és tele van golyónyomokkal.

Futár érkezik. Belesuttog a katonák vezetőjének a fülébe, mire a vezető felsóhajt, egyáltalán nincs ínyére, amit hallott. Int az embereinek, hogy ne lőjenek, helyette felkapnak, és kidobnak a palotából a hátsó bejáraton át, ami az úgynevezett gyalogos bejárat. Egymillió egyszázezer lépcső vezet ide a hegy aljáról, ezeken gurulok lefelé. A vezető még utánam kiabálja, hogy tűnjek innen örökre, a színemet se lássa többé, különben lelő, mint egy kutyát.

A város teljesen üres. Néha látok egy-egy rendőrautót, ami reflektorral pásztázza a környéket. Inkább nem kerülök a szemük elé. A legszívesebben senki szeme elé sem kerülnék, még a sajátomé elé sem: akárhányszor látom tükörképemet a pocsolyákban, vagy egy épen maradt ablakban, képtelen vagyok ránézni. Undorodom a saját látványomtól.

És a várostól is. A falakat golyónyomok borítják, sok épület leomlott, rengeteg akasztottat látni. A lábuknál fogva lógnak, és mindegyikük gerince törött. Bárcsak megvakulnék.

Az épület, ahol a lakásom volt, kiégett. A műhelyembe megyek, behúzódom az eső elől, és próbálom kiűzni a fejemből a fellógatott emberek képét. A műhelyemet persze kifosztották, méghozzá olyanok, akik ismerték, mert feltúrták a földet, és megtalálták az elásott ládáimat. Érték nem volt bennük, pár próba fabábu, itt is hagyták szétdobálva a földön. Holnap elégetem mindet.

Szitál az eső, mikor felkelek. A szokásos emberek ismét itt vannak: az öreg az autóját bütyköli, a kövér családapa tüzet fest, a kertészkedő család pedig próbál életet lehelni a kertjébe, mert valakik letaposták. Kicsit mind meglepődnek, hogy itt látnak, azt hitték, elmentem, vagy elvittek, de örülnek, hogy jól vagyok.

Délután felbukkan egy utcagyerek. Úgy játszik a fabábuimmal, mintha az övéi lennének. A legszívesebben ráüvöltenék, hogy dobja el.

– Játsszon nekem valamit ezekkel! – mondja, mikor a szomszédoktól megtudja, hogy én vagyok a fabábu-készítő, és hogy színdarabot adok elő.

„Valami színdarabot”, ennyi maradt a Vízistennőből…

Elzavarom a gyereket, én nem játszom többé.

Mikor eláll az eső, összeszedem a bábukat, és kiviszem a garázssor végére egy fémdobozban. Meggyújtok egy gyufát, de… de nincs erőm beledobni. Ez az egész életem. Ám mintha az összes fabábu az uralkodónk arcát formázná. Meggyújtok még egy gyufát, rájuk dobom, de nem gyulladnak meg. Próbálkozom, de nem sikerül lángra kapniuk, a gyufám meg elfogy. Akkor nem érdekel, itt hagyom, majd valaki nálam ügyesebb és tehetségesebb elintézi.

Másnap az utcagyerek visszahozza őket a műhelyembe, arra kelek fel, hogy ismét játszik velük. Semmit sem csinálok, csak fekszem, és nézem a repedezett plafont. Unatkozom, a Vízistennőre gondolok. Újra és újra lejátszom magamban, és még a színpadra is van pár ötletem, hogyan lehetne átalakítani.

Este kézbe veszem a bábukat, és megállapítom, hogy remek munkát végeztem már ezekkel is. Jó, hogy visszahozta őket a gyerek, sajnáltam volna, ha elvesznek.

cserébe játszom

Miután elment, eljátszom magamnak a Vízistennőt. De a gyerek nem ment túl messzire, csak a szomszéd kertjéből lopott valami zöld levelet, mert azt hitte, ehető, és mikor meglátta, mit csinálok, visszajött, és kileste az előadást. Másnap beállít pár barátjával. Látni szeretnék a darabot. Az egyiküknél van egy bicska, azért cserébe játszom. Nem tudom, tetszik-e nekik, vagy sem, megköszönik, és elmennek, a bicskát megkapom.

Így már tudok alakítani a bábukon, csiszolni az arckifejezéseiken, még faanyagot is szerzek, összeégett maradványokat. A kormos darabkáktól a bábuim olyanok, mintha nagyon hosszú éjszakát tudnának maguk mögött.

A gyerekek mindennap felbukkannak, néha megkérdezik, tudok-e más darabot is, de nem, csak a Vízistennőt. Újra és újra megnézik. Aztán felnőttek is jönnek, egyre többen. Nem értem, miért… Észreveszem, hogy olyanná tettem a hadúr arcát, amilyen maszkot az uralkodónknak készítettem.

A műhelyemből színház lesz. Sőt, nemcsak színház, közösségi tér. Az emberek egyre több időt töltenek itt, beszélgetnek.

A rendőrök hajnalban jönnek. Benzinnel öntik le a dobozaimat, amikben a bábuk pihennek, majd az egészet meggyújtják. Mindenem odalesz. El kellene mennem ebből a városból, de fogalmam sincs, hová. Tankok állnak a nagyobb tereken. Az összesen átfestették a régi uralkodónk képét, helyette a hadúrálarcos fia néz ránk.

Kisétálok egy buszmegállóba. Amíg várakozom, az uralkodónkra gondolok. Valahogy jóvá akarom tenni, ami történt.

A busz csikorogva megáll, a lábamon érzem a motorból kiszálló hőt. Nyílik az ajtó, a sofőr rám néz.

– Nem száll fel?

És nem, nem szállok fel.

Eldöntöm, hogy egészen más karakterként játszom a hadurat, még jobban hangsúlyozom, hogy a sok hiba után is van megváltás.

szinte sérülés nélkül

Visszaérve a műhelyembe el sem hiszem, hogy ekkora szerencsém van. A bábukat nagyrészt már égett faanyagból csináltam, így szinte sérülés nélkül úszták meg a tüzet. A közönségem ma is összegyűlik, és mind felháborodnak a rendőrök brutalitásán.

– Bármit is teszünk – mondja valaki a közönségemből –, nem tudhatják meg, kik vagyunk. El kell takarnunk az arcunkat, maszkokra van szükségünk!

Megkérnek, hogy készítsek nekik, én pedig elvállalom. Magamnak is készítek, én is részt akarok venni az eseményekben. Helyre akarom hozni, amit elrontottam. Végre olyan emberek vesznek körbe, akik értik a Vízistennő üzenetét.

Ám azt is hozzáteszik, hogy az álarcok a hadurat formázzák.

kép | unsplash.com