KEDVES GYÖRE BALÁZS

A Visszaszámlálás című beszélgetőkönyvbe

Celsius című írásodból szeretnék idézni valamit. „Nem tervezek. Megtöltöm a tollat. Ha terveznék, csak hosszú távra tenném: több száz évre előre. Semmihez sem értek. Nézni, szemlélődni, végiggondolni, tűnődni, elmélkedni. Ezt kellett volna még kétszázötvenezer évig tovább csinálni. (…) Mit kérsz az élettől? Kér-e tőled az élet valamit? Vagy csak úgy van, mozdulatlan; elnyúlik, lustán, magában. Piszkálni kell, felbosszantani, hogy akarjon valamit?”

Hozzáfűzzem a magamét, vagy csak illesszem ide nyersen, találjon majd összefüggést az olvasó, ha egyáltalán…?

titkos rosszullétünk

A nemcsak, sőt nem elsősorban politikai, hanem stiláris-hangulati értelemben vett neoliberalizmusnak is megvan a maga puha diktatúrája; ez az a már berendezkedett, mozdíthatatlan, mégis légnemű, mindent elárasztó nem-tudom-mi. Puha diktatúra ez, például minden (gondolati, képzeleti, művészi, hangoltsági) radikalizmus letiltásában. Ilyen radikalizmusnak minősül például az egyszerű érzelemnyilvánítás éppúgy, mint az elementáris személyesség jelenléte (aminek semmi köze az egoizmushoz) a társas kommunikációban. Titkosítani az én-t, ami amúgy is fikció. Jól neveltnek és örökösen fedettnek, személytelennek lenni, a PC-re meg a Másik iránti tapintatra hivatkozva. Eközben az inkognitóban úgy élek, úgy élsz, úgy élünk, mint akin szörnyű bosszút áll, kívülről, valami megmagyarázhatatlan, idegen hatalom – titkos rosszullétünk, ami messze túlgomolyog a köznapi rosszkedven. Valami jól szituált, komfortos semmiség ez, nincsen neve. A szabadság túlideologizáltsága – az ideológiamentesség álarcában – és a parancsolat- meg előírás-gyűjteménnyé tett neoliberális életforma (?) kifinomult terrorja bizony „az elfojtott visszatér” régi freudi gondolatot igazolja. Fontane már száz évvel ezelőtt azt mondta: „Segédkonstrukciók nélkül nem megy.” Mire gondolhatott? Egész, titkosított mély-énünkre, valódi magunkra, ama százféle, szépséges szörnyre, ami mára már kötelezően ki van tiltva a „jobb helyekről”? Hiszen az elfedett szakadék minduntalan föltárul, belülről, hogy aztán mindenki finoman elfordítsa ilyenkor a tekintetét, úgy tegyen, mintha nem vette volna észre: szellemeitek a szobában, vagy valami ehhez hasonló történt (egy nevetés, egy kimondott szó, egy valami olyan valami, ami tényleg megtörtént).

Mindenki mintha lassan jobban lenne. Soha ilyen képmutatást nem éreztem magam körül és magamon. Az anyagi-„egzisztenciális”-financiális érvényesülés, sőt talpon maradás feltételévé vált: annyira viselkedni, hogy eladhatók, elfogadhatók maradhassunk e láthatatlan rendszeren, egy ismeretlen „humánpolitikai osztály” elvárásain belül. Újra idézem, kedves Balázs, persze nyilván félreértve, sőt kiforgatva szövegedet, mi mást tehetnék, ha csak úgy, minden nélkül, tetszik: „Ha nem csal az emlékezetem (és ha én nem csalok), 12 éves koromig tiszteltem ezt a lustán elnyúló testet. Volt méltósága az előttem heverő életnek. Ki tűnődik ma a ráérő időn? (…) Marad az elfogyás, kiapadás, eljegyzés a halállal.” Ha meg nem tűnődik senki, mert „csinálni kell valamit”, akkor, ismétlem, az elfojtott visszatér, a szakadék megnyílik, valaki elfingja magát a finom világszalonban. Fintorgás, lágy kiközösítés; keresztülnézünk egymáson, vagy méregetjük egymást, mint egy hazug, udvari balettjelenetben. Holott annyi történik, hogy: a lélek nem (neo)liberális. Régebbi idők – minden látszat ellenére – toleránsabbak voltak, talán, mindazzal, ami nem standard, mert nem volt ilyen. A Szabványügyi Hivatal ennyire nem működött, mindannyiunk jól felfogott érdekében. Az individuális variációnak megvolt a maga böcsülete, hiszen maga az individualitás különösnek, frissnek, újnak, per definitionem besorolhatatlannak, kimondhatatlannak, ezért: becsülendőnek tűnt. Bölcs megfontolás, sőt önvédelem volt ez. „Semmit sem csinálni” – ez valami volt. Bolondnak lenni az ún. normalitás/moralitás világán belül (jó mélyen benne), ez funkció volt, érték és feladat. De az a jól nevelt „elvárás”, hogy „az ember érezze jól magát”, nos ez nem létezett, mert nem tekintették igaznak. Holott a neoliberális jólneveltség ezt a konvencionalitást kommunikálja, miközben azt metakommunikálja, hogy tömény boldogtalanságban, izzadságszagú, kicsinyes magunkféltésben szenvedünk. Mindennek már neve sincs. Mintha csak példátlanul lapos – ezért kimondatlan – társas technikák és áramvonalasan konvencionális élettechnológiák, konzum-metafizikák lennének megengedve, amelyek kizárják a peremfeltételekre, az „értelmetlen” miértekre stb. kérdezést. A tragikus életérzés frusztrációnak minősül (jó primitíven), a rosszkedv öngyűlöletnek, a magány kismérvű szeretete izolációnak, a rákérdezés pedig ósdi kritikai radikalizmusnak, amely állítólag mindenestül a totalitarizmusok hagyományában gyökeredzik, tehát – ironikusan – üldözendő. A nemet mondás pedig szakértelem-hiány. „Semmihez sem értek.” Igen, igen. A szelíd (rejtetten persze hiperagresszív) önérvényesítés és ego-konzumáció mintha mégis a félelem énessége és a gyöngülő, gyöngítendő én riadalma lenne. A jólneveltségemben az önkiélés személytelenített rabszolgaságát pillantom meg. A kíméletlen udvariasságban és „liberális” távolságtartásban azt a mély – és üresen szadisztikus, önélvező – gátlástalanságot fedezem fel, amely szerint a futballozást (egyfajta futballozást persze) azért kell szeretni, mert a focilabda éppen akkora, mint az ember feje (szabad idézet egy kitűnő értelmiségitől). A tolerancia terrorja, hogy reménytelenül preskriptív és normatív is tud lenni: „így meg így, meg amúgy nem lehet beszélni, nem lehet viselkedni”. Német nevelőnő-ethosz. Gyerekkoromban nem volt ilyenem, de a rossz szagú hitoktatónőm próbált ilyesmiket tanítani, az ötvenes évek elején-közepén. Gyűlöltem, tiszta szívből, ahogyan egy gyerek tud gyűlölni. Aztán egy évtizedre dühödt ateista lettem. Jól ismert séma, tudom, ez is primitív, de azért örülök, hogy megesett velem. Mindenesetre mai változatában az „így nem lehet beszélni” például már-már a művészet alaptermészetének figyelmen kívül hagyásával, elpusztításával fenyeget. A vad és a szent/szörnyű kiirtása szerves tartozéka a finomság lágy terrorjának – a képzelet agyonszabályozásának. A digitális univerzum éppen erről a korlátozásról beszél, minden látszat ellenére. Mert a virtuális omnipotencia, amely egyhelyben ülés útján nekem van ajándékozva, a lehető legnagyobb, minden eddigit felülmúló, előzetes manipuláción nyugszik. Mindent megtehetsz a képernyődön, de az idegen szabályok példátlan módon adottak. A szabad játék itt: fogság és virtuális gátlástalanság. Nem te vagy, mert hiszen a „TE” nem értelmezhető többé; eleve álnéven szerepelsz csupán, eleve titkos minden kód. Nincs név többé. A technológiai-posztmodern varázstalanítás az eddigi legnagyobb elvarázsolás, ami történik velünk. Don Quijote nem tud vándorútra kelni, hogy végül észhez térhessen. Ebből az álomból mintha nem lenne ébredés. Mindez az álnevesített, polgári comme il faut példátlan diadala, a tömegtársadalom, a globális világzsugorítás fékentartás-technológiájának beteljesedése. A polgári 19. század ehhez képest gyermeteg és sikertelen kísérlet volt valami polgári izé kimunkálására. A láthatatlan etikettcenzúra a vad és nem alaptalan egzisztenciaféltés kifejeződésévé vált, amely paradox módon és fordítottan arról beszél, amiről az ökológusok évtizedek óta: a föld erőforrásai lassan kimerülőben. Jóval több kell a rendes megélhetéshez, mint valaha, pontosabban jóval többet jelent ez és jóval nagyobb félelmet a „borulástól”, mint bármikor („minden, ami a láthatatlan rendszeren kívülről beszél, totalitarizmushoz vezet” – ez a szlogen a meg- és elfojtás maga). Mindez éppenséggel a beszűkülésről, szegényedésről, hajléktalanodásról, a jól szituált otthontalanság globalizálódásáról, illetve a sokféleségről szőtt évezredes álmok elvesztéséről és letiltásáról szól. Jólneveltségünk, finom, puha ruhaanyagaink, finom, puha beszédünk, konvencionális viselkedésünk, rejtetten hiperagresszív, önérvényesítő semmitmondásunk mintha a nietzschei, jogosabbnál jogosabb képzelgéseket teljesítené be a nihilizmus végigjárásának, fenékig ürítésének szükségességéről. Fedetten szadisztikus játszmáink, rettegő önvédelmi stratégia-törmelékeink, melyek kíméletlenségükben és alig rejtett erőszakosságukban mintha azt beszélnék: semmink sem maradt. Ezért oly igaz a mondatod, Balázs: „Semmihez sem értek”. Mert nem rólad szól.

A szabadság zsarnoksága egyúttal szegénységünk elfedett beismerése. A prosperálásra törekvő féktelen, jól nevelt és elfogadott rivalizálás: a maradék kifosztása. Lapos szociáldarwinizmus, amiről a neoliberális izé mint önnön rejtett „metafizikájáról” persze soha nem beszél, nehogy rajtakapják. Ócska diktátumok és triviális, „természetes” kiválasztás-ideológiák járják nagyon is kézzelfogható kisértettáncukat: „Aki sikeresebb, erősebb és ügyesebb (leleményesebb és szemetebb), az értékesebb is.” „Az erősebb kutya baszik.” „Aki a maga kezébe veszi… és csinálja, annak előjogai vannak.” De minderről nem beszélünk, mert kínos lenne mégiscsak (nem sokáig).

utolsó menedékeink

(Nem a tapintat jogait vitatom. Nem az önuralom hiányát, nem a vad egoista kitörést és a közvetlenségre hivatkozó szeretet-zsarnokságot védelmezem. Hanem arra utalok, hiszen megjeleníteni már nem tudok, mivel „semmihez sem értek”, hogy az ember passzionátus valaki, besorolhatatlan, archaikus észlény, vagyis megoldhatatlan konfliktus, amire, akire enyhítés-programok lehetségesek, megoldások nem. Salakos szent. Akinek nem kellene oly fintorogva kiválnia az állati-növényi-ásványi stb. univerzumból, mert éppen akkor lesz ön- és világ-pusztítóan ahumánussá. Az „ideológiában” fékentartás-ideológia terjedése, mely utolsó menedékeinket is konszolidálja, mint pl. a művészetet, kritikai életerőinket gyengíti, illetve rémület által hiperagresszívvá teszi. A beprogramozott-beszabályozott csúcsragadozó a bársonyos világkonferencia-központban, ez a mi jól ismert üres balettünk, nem tánc…)

Hol a Bolond, aki elkiáltja magát? Dosztojevszkij, a Bolond, hallgat, bennünk is. Ebben a szövegben is. Éppen azért, mert túl sok mondandója lenne. Addig is elismétlem: „Nem tervezek. Megtöltöm a tollat… Semmihez sem értek (…) Ósdi, elavult kérdéseket kell feltenni 1997-ben, 98-ban és 2000-ben is. Megérett rá az idő.” Csak a „végiggondolni”-ban nem hiszek már, kedves Balázs, mert nincs többé végig. Sőt, a végtől való elképesztő, példátlan és példátlanul lehazudott rettegés lépett inkább a helyére. Azé a civilizációé, amelyben „megtöltöm a tollat” … És? Szép lassan, sietség nélkül kicsurgatom egy üres papírra, ide, értelmesnek látszó pacákat ejtve, amiket időnként újra silabizálok, fölöslegesen.

kép | shutterstock.com