NEKEM SE INASOM A BOLDOGSÁG

Már régen nem voltak félelmetes álmai, nem küszködött, nem üldözték, nem akarták elveszejteni, fondorlatosan megszégyeníteni-csonkítani, nem rabolták el a gyermekeit, Ilona nem feküdt a ravatalon, Nelli nem nézett rá megsemmisítően – mostanában majdnem a vágyai teljesültek a sietős álmokban, felébredve-riadva mégis nehezebben lélegzett, és szinte egész nap kábult volt, mázsás súlyok a szíve táján, zúgott a feje. Legtöbbször a halottai újra éltek, mint ezen az éjszakán is az édesanyja; itt, a horpácsi ház ebédlőjében az almáriumba dugott volna valami süteményt, talán túróslepényt, de nem tudta kihúzni a fiókot, rángatta, feszegette, a bútor meg mintha beenyvezték, beszögelték volna, nem engedelmeskedett neki. A nagyasszonynak eltorzult az arca, valósággal rikácsolt, ahogy soha életében, azt hihette, egyedül van, és szabadjára engedte türelmetlenségét, fájdalmát, ő meg látta az édesanyja kétségbeesettségét, azért iparkodik, hogy a fiókba kerüljön a jó falat, ő megtalálja, mint régen, nagyon régen volt az, Szklabonyán persze, ott az előszobából nyílt az ebédlő, és az édesanyja mindig a régi kredencbe rejtett valami csemegét, de egy hunyorítással sem jelezte, hogy már ott van, neki tette oda, s amikor ő kivette a kacsasültet vagy a pogácsát, milyen csodásak voltak azok az ételek!, igen, megtalálta, belevörösödött a gyönyörűségbe, ahogy újra meg újra talált ott valamit, de sohasem köszönte, a pillájával se rebbentett, hiszen így játszottak, egész életében csak ezt a játékot kellett volna írni, színezni mindig, tovább és tovább, gyönyörködtetni ezzel, de ezen az éjszakán azt álmodta, hogy az édesanyja a horpácsi ház ebédlőjében akarja meglepni, és nem sikerül, és ő tudta, hogy azért nem sikerülhet, mert az édesanyja régen halott, és senki sem segíthet már neki kihúzni azt a fiókot, önmagát nem álmodta, pedig végig nézte a kínlódást, és úgy ébredt, hogy szinte hallotta a saját hörgését.

összeomlik az egész

Ahogy felidézi az éles képeket, elsorolja magának, hogyan is volt, mi nyomasztja, a mondatai összegubancolódnak, egyszerre akarna mindent, s ezzel csak megzavarja az oly sokszor keze alá simuló történetet. De nemcsak magának, úgy látszik, másoknak is kapkodóbban, mégis nehézkesebben mesél, ijedten nézik a száját, látja ő jól, nem titkolhatják az aggodalmukat, sőt, a riadalmukat – megváltozott, az utolsó időben nagyon megváltozott, lehet, csak fáradt, a jó Demjanovics Emil nem győzi biztatni, hogy pihenjen néhány napot. Ezt a legkönnyebb mondani: pihenjen. De hát mindenkinek más az; ő talán úgy sohasem is pihent, ahogyan más emberek, a normális többi ember. Pihenni az valami olyan lehet, hogy kicsit megszabadulunk és nem szorongunk, nem nyom, nem fojtogat az a nagyon is testes sejtelem, hogy elveszítünk mindent, egyszerre összeomlik az egész, hogy hamarosan bekövetkezik. Megmondhatatlan igazán, mi az, ami elkerülhetetlenül bekövetkezik, de éppen így és ezért mégis rettenetes: tudható, hogy bekövetkezik. Miért nem álmodik soha Jánoskával, bár látná őt, még ha az is benne volna az álomban, hogy halott, de legalább látná, előhozna egy játékot, kérné, javítson meg, rakjon össze valami szétesett kis darabot. Mikor elveszítette a legkedvesebbet, aztán mégis élt, írt, szeretett, sikereket kasszírozott, azt remélte, most már nincs miért félni, attól a gyötrelmes szorítástól megmenekedik. Már bekövetkezett. Ez következett be.

Igaz, félt ő így Jánoska születése előtt is, de mintha mégis ezért a nagy szeretetért kellett volna elviselnie, ezzel járt a szörnyű aggodalom, mert a kis szeretet édes, kellemes, mosolygó, csupa verőfény, de a nagy szeretet zsarnok, önző, telve rettegéssel és aggodalommal, és mégsem lehet megrendelni, mekkora adagot kérünk, nem lehet mondani, pikolót csak, amolyan diétásat mára; s ki tudja, beérte volna-e kisebbel; ha választhatott volna egészen szabadon, vajon csak a mosolygós, kellemes fajtájút kéri. A fiúcskáért a születésétől rettenetesen aggódott, de próbálta takargatni, s ha önmaga előtt nem lehetett is, legalább Ilon és a többiek ne tudják. Bizonyára tudták. Amikor a gégehurutját a zsélyi fürdőben akarta kúrálni – a szomszédos otthon levegőjénél jobb aligha lehet –, s vele volt az egész család, ellátogattak Szklabonyára, ó, most Mikszáthfalva, mi tagadás, a dicsőséget egyre szomjasabban, telhetetlenebbül issza; tehát ellátogattak, és a temetőben Jánoska alatt behorpadt a föld, megsüllyedt, a gyerek botlott is, nem lett semmi baja, ő azonban pontosan tudta, hogy a nagyszülők hívják magukhoz a fiút. Édes, kedves Pöhölykém, mondta este kényszeredetten Ilonnak, de az asszony oly ijedten figyelte őt, látta, hogy belesárgult a félelembe. Kálmán, hát még mindig babonás?, kérdezte. Babona lett volna?

mindig kívül is maradt

Az apósa valaha kerek perec megmondta, hogy ő nem normális. Akkor még nem is volt az apósa, sőt éppen nagyon nem akart éppen az ő apósa lenni, pedig eleinte megkedvelte, ügyes, tehetséges és szórakoztató fiatalembernek találta, s ha nem ijeszti el sorozatosan a maga extravaganciájával, minden teketória nélkül őhozzá adja a lányát. De hát elijesztette. Nem volt ez éppen kitűzött célja, csak az írói pályájához ragaszkodott, s nem tudta, nem akarta elhinni még Mauks Mátyásnak sem, hogy elegendő lesz neki, ha olykor-olykor, a maga kedvére farigcsál valami elmés kis olvasmányt, amin a mohorai társaság derülhet. Azok a társaságok, akárcsak később az újságírói kompániák, a parlamenti urak vacsorái, el egészen az István Szálló Mikszáth-szobájáig, a hosszúkás, bolthajtásos tetőzetű teremig, amely a földszinten, sőt, félig-meddig a föld alatt volt, s ahol estéről estére a világ legérdekesebb hírei érkeztek a legérdekesebb emberek sürgölődő közvetítésével, s ahol mintha megtörténtek volna a nevezetes események, no és itt készültek a legízesebb ételek, ritka vadak, pisztrángok, foglyok, fajdkakasok illatoztak a tálakon – a társaságok szórakoztatták, talán bátran elmondhatja, hogy ő is szórakoztatta a társaságokat, de valamennyire mindig kívül is maradt, soha el nem hagyta a figyelem kényszere, a parancs, hogy ő azért van ott, ahol éppen van, mert neki pontosan kell aztán megírnia. Látnia kell olyasmit is, ami másnak láthatatlan, észrevenni a történetek mögött a mesélő szándékait, izgalmat, hazugságot, szomorúságot, vigaszkeresést, mindent. Ez csakugyan nem normális kényszer.

Gyönyörűség és szenvedés, hogy láthatja, hogy látnia kell. Mauks egyébként azt mondta akkor, hogy ő nem normális gondolkodású ember, s ebben aztán megegyeztek az összes rokonnal. Először is otthagyta a szolgabírói hivatalt, visszalépett aztán az ambiciózus Jeszenszkyvel szemben az aljegyzői jelöléstől. De mi mást felelhetett annak az álnok embernek a kaszinóban? A választás előtt két nappal, amikor mindenki gratulált már neki, s elintézett dolog volt az ő aljegyzősége, hisz Gyarmaton ismerték a népszerűségét, s tudták, hogy az alispánnak ő kedves embere, Jeszenszky félrehívta, s azt mondta, a Mauks-család iránti tisztelete jeléül visszalép, meghozza ezt az áldozatot. Mi mást mondhatott volna? Hogy senki fiától nem fogad el áldozatot, és senki előtt nem kíván holtáig kalapot emelgetni. De Mauksot vajmi kevéssé érdekelte az ő büszkesége, leintett mindenkit, hogy beszélhetnek, amit akarnak, Mikszáth mégiscsak azért lépett vissza a jelöléstől, mert nem akar komoly életpályát, s mert nem normális gondolkodású ember. Vagy az utóbbit már azért mondta, mert nem ment el Fráter Pálhoz, nem kunyerált, hogy ajánlja őt a minisztériumba, nem tördelte kezét-lábát a fogalmazói állásért. Nem, soha, semmiért. Ilonnak még az ismeretségük kezdetén megírta: hogyha Amerikába mennék, és azt kérdezné valami ostoba földöntúli szellem, miként óhajtanék odautazni, azt felelném, hogy úgy: miszerint Amerika jöjjön ide helyembe! És én tudom, hogy ez abszurdum, és mégis azt hiszem, hogy nekem van igazam. Ilon megértette, vagy lehet, az egész testével, az egész lényével megérezte, hogy ő mit akar, hogyan érez. Hadd keressen fel a nagyság és boldogság magától, ha akar. Ha pedig nem akar, hát akkor menjen a maga útján mind a kettő. Én veszem őket, mint két kedves arcú idegent, akik nincsenek nekem bemutatva. Ilon értette, hogy büszkeség nélkül ő nem lehet meg. Ő pedig hitte is, és ez már talán bűnös gőg volt, de azóta is kerülgeti, hitte, hogy ő egy fejjel magasabb a többi embernél. Különb. Nehéz megmondani, miben különb, talán, hogy mindig mindent látnia kell. És olyan élesen, hogy belefájdul a szeme, a feje, a szíve. Amikor Mauks megharagudott rá, mert visszalépett az aljegyző-választástól, s hallani nem akart a házasságkötésükről, akkor sem kunyerált, semmikor, soha. Nekem se inasom a boldogság, hogy szüntelenül utánam sétáljon. Ezzel próbálta elintézni. S akkor nem félt, nem szorongott, hogy mit veszít, mi az, amit el nem ér.

Amikor az ember valami felé igyekszik, nincs az a nyomás a szíve táján, milyen elegáns és büszke volt ilyenkor, megválasztják vagy sem, kitüntetik vagy sem, kinevezik vagy sem, sok-sok alkalom, és a büszkesége nem sérült. Amerika, ha úgy akarta, jött szépen helybe. Eleinte nem akart, aztán jött. De ez nem járt fájdalommal, nem volt miért aggódni. Csak a nagy szeretetet kíséri az az őrületes félsz, hogy majd minden összeomlik, bekövetkezik. A rossz, a legrosszabb fog bekövetkezni. Szegény Mauks Mátyás abban a meggyőződésben halt meg, hogy igaza lett: ő csakugyan nem normális ember. De már ennyi nem is elég. Nemcsak a komoly életpályához hiányzott belőle hajlandóság, a dolog annál súlyosabb. Az íróskodás is súlyosabb kihágás, már nem lehetett csak megmosolyogni, haszontalan szeszélynek mondani, hisz képtelen volt eltartani a feleségét, képtelen volt bármilyen módon megfelelni az életnek, amit pedig ő csikart ki. Vajon mit kellett akkor Ilonkának is kiállani? Mennyi megvető pillantást próbált elkerülni? Ő végtére mégiscsak megszöktette az elkényeztetett húszesztendős leányt, egy sereg szenvedést zúdított rá, de gondoskodni nem tudott róla. A foguk között sziszeghették Gyarmaton meg Mohorán, hogy „szélhámos”, „gazember”, és Ilonka iparkodott, hogy ne hallja. Édes, kedves Mimike, drága Pöhölyke, ezek meg csak szavak, s még ezeket is fukarul adta. Sajnálja, hogy az apósa nem láthatta aztán az életüket, bár talán még határozottabban mondaná, hogy nem normális. Micsoda férfi az, aki mellől a második esztendőben hazaköltözik az asszony! De az a férfi különc csak igazán, aki hét esztendei eltűnés, egyedüli küszködés és megkapaszkodás után újra kéri azt az asszonyt, nem állítom, hogy szeretem, de becsülöm és vonzódom magához, fiatalkori emlékeim becsessé teszik énelőttem … kárpótlással tartozom magának, s király szeretnék lenni… Nem látta annyi ideig, a becsület hajtotta, a jóvátétel, tisztességes alkut ajánlott… mi már körülbelül leszámoltunk a családi boldogsággal… családalapításra már nincs időnk, pedig ezen nyugszik a házasság boldogsága, de mentsük meg legalább a romokat…

nem is köntörfalazott

És a drága Mimi eljött vele újra, ugyanúgy jött, mint először, feltétel nélkül, teljesen megbízva a szavában, nem a pénzéért, nem is a hírnevéért. De mintha mindig versenyben lettek volna a büszkeség meg a teljes odaadás dolgában. Mennyire megbántódott Ilon az ő feltételezésétől, hogy a válásuk után esetleg máshoz ment feleségül, „hiszen én magához esküdtem az oltár előtt. Felmenthetett-e ez alól engem a törvény? Nem adok én arra semmit, nagyobb úr az én lelkiismeretem, az pedig nem ismeri a visszaesküvést”, és pillanatig sem titkolta, hogy szeretné újra látni, „mindig is vágytam erre. Kérni azonban most sem fogom”. Egyikük sem tudott lágyan, gyöngéden elfogadni. Ő pedig nem gondolt mással, csakis magával, amikor újra feleségül kérte Ilonkát. Akkor is csak magával. Csak az egykori önmagának tett fogadalom miatt írt, becsületnek nevezte, nem is köntörfalazott, talán még túlságosan erősködött is, nem a szerelem beszél többé belőlem… hanem a becsület, de a hang nem lehetett ellenszenves Ilonnak, hisz ezt tanulta gyermekként otthon, ezt várták annak idején is Mauksék, jó, jó, szerelem meg költészet meg magasabb rendű hivatás, ezek mind szépek, megtűrhetők, ha előbb bizonyítva a többi, a minden tisztességes ember számára kötelező. Nem akart csak megfelelni Mauks Mátyásnak, azoknak az életideáloknak, így aztán nem tehetett mást, bizonyítania kellett magának is meg a Maukséknak is, neki, a pogánynak kellett bizonyítani az Isten és a gyarmati világ előtt… Mikszáthfalva…

Ül itt a tavaszi napfényben, előrehúzott kalapban, hosszú pipával, mint pár esztendeje Jelfy Gyula masinája előtt, most már mindig úgy ül, úgy fekszik, úgy lép, mintha masina előtt tenné – de azelőtt másképpen volt? Én költött dolgokat akartam írni… de a camera obscura beszippantja és odacsapja az olvasó szeme elé a meztelen valóságot… Csak hát hol van, hol volt az a camera obscura? Mármint az ő saját camerája… Szavak csűrés-csavarása, sztereotípiák, leplezhető ezzel, hogy nem megy a munka, és összegubancolódnak a gondolatok. Magát nem csaphatja be. Ehhez sohasem volt tehetsége, pedig olykor szívesen játszott volna egy kis önbújócskát. Most nagy bátran nekiindul, hogy belenéz a saját múltjába, ezt-azt kifordít vagy oldalról is vet egy pillantást, de lépten-nyomon elfeledkezik a feladványáról, kapkod. Szeretné elhessenteni, legalább ezt el, mert szégyelli, hogy mostanában gyerekként gondol a saját halálára, a temetésére… talán a máskor közömbös rétegeket áthatja egy homályos érzés vagy sejtelem, több, egy tudás, hogy most történik valami… Azután elmúlik a temetés, bekaparták a halottat, egy púppal több púp van a földön s egy evővel kevesebb itt fönn… Ez ugyan nem egészen ide illő, az ő halála és temetése egészen más lesz, mint a megírt Perjéssy megírt halála és temetése. Mindegy, elég baj, hogy ő ilyesmire gondol, bár még most is képes mulatni ezeken, még a maga gyöngeségein is. De azt nem mondhatja Ilonnak, mikor olyan rémülten nézi az ő töpörödött alakját, a hályogos tekintetét, nem mondhatja, hogy lássa, fiam, nagy mulatság az egész életünk, ne vegye már oly komolyan, no, ne vegye…

Tegnap is megríkatta, mikor kimondta a rossz érzéseit, hogy kissé későn kezdte megvalósítani a horpácsi birtok szépítését. Azok a csemeték, amelyeket ezen a húsvéton ültet, nagy sokára lesznek beszédes fák, s mire a lombjaik megnőnek, ő már ott lesz, ahol a fák gyökerei. Így valahogy. Ilon fiam, ugyan Ilon, hát azt gondolja, örökké élek?, de ha szívesen hallgatja, mesélek én magának, hová ültetek még, sőt, a jubileumi ünnepségek után elutazom Mikszáthfalvára, felmegyek egész Zólyomlopatáig, onnan hozok újabb csemetéket, aztán tudja, mit teszek még? Szomolyán nagy juhászatot tartok majd, kis házat építtetek az erdőben, és nyáron ott leszek… Így beszélt összevissza. Azelőtt nem kertelt ennyit Ilonnak. Szegény asszony, mi lesz vele? Semmi sem lesz. Keményen, egyenes derékkal túléli. A Jánoska elvesztésébe egyszerre megőszült, de tűrte. Olykor azt gondolja, Ilonka is csak Mauks, büszke, becsületes, kötelességtudó, az a szent neki, ami általában szent az embereknek, ahogy a fiainak is…

Hanem akkor hogyan lehetett az ő különös kétszeres házasságuk? Amikor Pesten Kováts Lőrincék segítségével, mint valami regényben, a szülők engedelme és tudta nélkül megesküdtek, s fáradtan, nagy szorongva, mégis véghetetlen boldogsággal lakodalmi asztalhoz ültek az Erzsébet Szállóban, volt akkor egy pillanat, még annál is kevesebb, talán csak neki volt az a parányi idő, villanás, ahogy Ilonka feléje fordult, rámosolygott, ő akkor erről még csak beszélni tudott, meg persze azt hitte, költeni, de nem értette, nem is érezte még, hogy valójában milyen az a pillanat, mi van benne, mi teljesült; és másnap, hogy a türelmetlenségüket megzabolázzák, mert Ilonka félt, mit szólnak majd a szülei a titkos házassághoz, válaszolnak-e a táviratukra, engesztelődnek-e, vagy kitaszítják haraggal, akkor délután, ők, az ifjú házasok sétálni mentek a Margitszigetre, s aztán jött a táviratkihordó, csakugyan megjött, de amit hozott, az őneki volt címezve: ,,Mama meghalt kolerában, délután temetik. Gyula”. Ez volt annak a pillanatnak az ára? Soha meg nem értette, hogy kell-e fizetnie az örömökért, a nagy szeretetért? Minek fizetni? Kinek? Vagy ráfogás? Értelem nélküli az egész?

szép jelenet

Először szakadt így rá az ég, az Erzsébet Szálló kétszobás lakosztályában; úgy volt, hogy másnap együtt utaznak Szklabonyára, az édesanyja igencsak készült a nászutasok fogadására, végre-valahára megláthatja a menyét, csupa szépet és jót gondolt Ilonról, várta és remélte, hogy lányaként szeretheti majd, talán a tizenhat évesen meghalt Mariska helyett is; a csak nemrég özveggyé lett nagyasszonyt vigasztalta, szinte megvidámította a házasságuk. Ilonka, bújt elő végre a belső szobából, Ilonka, én most azonnal hazamegyek, mondta, dadogta, mintha egy óra alatt ő is megfertőződött volna, Ilonka, magát nem vihetem abba a házba. A kolera, látja, sehol senkivel nem kíméletes. Pár napra Kovátséknál marad, és Ilonka véghetetlen gyöngédséggel, de hajthatatlanul azt felelte: nem, magával megyek, s mint a színdarabokban, ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és megjelent az anyósa. A két nő felkiáltott, összeölelkezett és magukhoz vonták őt is. Ó, szép jelenet volt, nagyon szép, s míg Kornélia asszony elmesélte, miként tudta meg, hogy Mikszáth Jánosné is áldozatul esett a kolerának, meg hogy Szklabonyán naponta harminc-negyven halottat temet a szomszédos Óvár község papja, mert a helybeli plébános is beteg, míg Mauksné beszélt, ő valahogy nagyon is normálisnak, fájóan józannak, sőt gyakorlatiasnak érezte már magát. A képzelete is a legközelebbi teendőit sorakoztatta; így volt jó, de szégyellte is ezt a nyugalmat és határozottságot, mint később is mindig.

A józanságból az ábrándvilág tűnt méltóbbnak, de ha elragadta az a bizonyos pegazus vagy mi, röstellte, hogy tán nem felel meg a maga körének. Mindenünnen kiszakadt, s mégiscsak mindenütt feltalálta magát, képes volt megkapaszkodni. Milyen szép idők voltak azok! Novemberig maradtak Szklabonyán, nagyokat sétáltak, és Ilon bámulta, míg beszélt, egyre csak beszélt. Milyen különös volt az is, ahogy annak idején Pestre kívánkozott, csak el, el a szerelmetes szülőföldről, a kicsinyes gyarmati világból, úgy vonzotta Pest, mint lámpa a muslincákat, Pest mégiscsak nagyváros, s úgy érzem, hogy a lelkem fele hozzá van nőve… Nem tudom, maga is úgy szereti-e Pestet, mint én. De azt hiszem, megszereti, különösen ha a Két nyúl utcában lakik az ember, ahol örökké verkliznek… s amikor már jó sokat ott élt, visszavágyott erre a földre, most is hogy várta már ezt a húsvétot, jöhessenek Horpácsra, ülhessen itt pipával a ház előtt, nézze az ő skvarkáját és közben szépeket dünnyögjön… Pompás kis falu ez, a drégelyi várrom alatt. Szondy két apródja az én rétemen kergette a lepkéket s az én cserebogaraim őseiből csinálta a malmocskákat. Egy völgykatlanban van elbújva az egész falucska, eltakarva a világtól hatalmas hegyek rámája által. Vasút nem vezet ide, még országút vagy megyei út sem, postája nincs, telegráfja még kevésbé, a dűlőutakat is a gyep és a laboda veri fel. Minden úgy van még itt, ahogy Ali basa hagyta, mikor innen eltakarodott. Egész életemben vágytam ilyen zugra, elrejtett fészekre. Azt szerettem volna, hogy még a mappán se legyen rajta. Nyaranta a fürdőbeli coursalonnak verandájáról merengtem a fölcicomázott természeten, melyből egyetlen fűszál se az enyém, feltűnt emlékemben édesapám, mikor kiült pipázni az ámbitusra, s nem az esti lapokat várta, mint én, hanem az esőt… Már nem jönnek ezek a mondatok, többé nem kezesek. Vagy csakugyan fáradt most, pedig még előtte van a jubileumnak. Fáradt és olyan nyugtalan, mint soha életében. Türelmetlenül kívánkozik Horpácsra, de nem igaz, itt sem leli most a helyét. Vagy három évtizedig összebékítette az ő hírhedt makacsságát, önfejűségét a többiek számára kellemes nyájassággal. Azért ünneplik, azért lett ennek az országnak legelső írója, mert tudott az olvasóihoz szólni, igen, kereste a kedvüket anélkül, hogy a saját igényeiből engedett volna. Ezt csinálta a politikában is. Mindenütt törekedett az elismerésre, a figyelemre, a szeretetre, így aztán a mesékben, a karcolatokban, a tudósításokban tetszetősen becsomagolta és úgy nyelette le a keserű pirulákat, a valóság gonosz dolgait. Ha ezeket elhazudja, nem lesz soha jó író, ha nincs tekintettel a közönségre, elfordulnak tőle, de ő egyeztetni tudott, s ha kellett, jól bevált fogásokat alkalmazott, mint a Noszty Feri–Tóth Mari regény végén, mikor szükségesnek látszott megnyugtató utószót írni, bizony, engesztelő szándékkal, hogy a következő könyvben majd folytatja, ígérni akkor sem ígért semmit, az aljasság lett volna, de kellett-e igazán az a magyarázat?… Az erdők elpusztításával elvesztek a bennük lakozó nagy állatok, bölények, medvék… Épp így elpusztította a folyamatos civilizáció és az iskola előnyomulása a babona, a miszticizmus sötét rengetegeit, tehát szükségképpen el kellett tűnniök e kiirtott homályból a meséknek… Az elbeszélő… irodalom most már a hétköznapi életből meríti tárgyait, még mindig megy előre… Úgy gondolom, hogy a hírlapírói riport felé… Várták tőle ezt a hosszadalmas mentegetőzést? Elfogadták. Szeretik. Megbecsülik. Olyan méltánylásban van része, amelyről fiatal korában nem is álmodhatott, s most mégis fél, hogy éppen az egyeztetés nem sikerül többé. Türelmetlen. Lehet, hogy csak magával, s a környezete észre sem veszi. Hagyni kéne a látszatot, higgyék csak, hogy ez-az csupán megtörténik vele. Lemondani az irányításról, mosolyogva figyelni. Ez sikerült, amikor még oly eltökélt volt belül, hogy szilárdságát semmiféle külső erő nem rendíthette meg. Hányszor elmesélte, megírta, hogyan került a Parlamentbe, s hogyan ragadt ott, hogy egy nap Légrády, a Pesti Hírlap szerkesztője kapacitálta, írjon a Ház üléséről karcolatot a megbetegedett Tors Kálmán helyett – hasból. Kicsit kiszínezte az akkori tiltakozását, hogyan is írhatna, mikor semmit sem tud a politikáról, nem is érdekli, a képviselők közül sem ismer senkit, de Légrády csak erősködött, addig-addig, hogy kanyarított egy cikket, persze Tors modorában, s ez annyira megtetszett a fiúknak, hogy kérlelték, csak egyszer, egyetlenegyszer menjen el a karzatra. Akadt, aki kocsin elvitte, egyáltalán mindent megtettek helyette, ővele mintha csak történne minden, s az is, hogy a T. Házban ellopták a télikabátját, neki aztán nap nap után be kellett néznie, hátha valahogy visszakerült az a kabát, de az bizony soha, csak ő maradt a Házban. És játszott ott, játszott velük. Mulattatott és nyájaskodott, s közben oly ádázul figyelt mindent és mindenkit, mert ő erre a sorsra ítéltetett, hogy látnia kell, élesen, kíméletlenül látni mindazt, ami rút, visszás, álnok, goromba, mindazt, ami kedvét szegi az embernek, hogy életben maradjon, legtöbbször úgy érezte, olyasmit lát, amit rajta kívül senki, pedig azért normális ő, sőt, egy fejjel magasabb is attól, hogy így lát, és ráadásul még kedvet is kell csiholnia az élethez, megírni a gonoszt úgy, hogy aki olvassa, már attól is jobb legyen.

Elfáradt. Pedig nem alakoskodott eddig sem. Most talán majd alakoskodnia kell, őrizni a többiek szeretetét, elismerését, mikor újjal már nem táplálhatja. Jó volna hosszú, kanyargó, lágyan hullámzó mesébe kezdeni, valamely szép történet regénnyé kerekítésébe, egyeztetni újra mulattatást és protestálást, összekeverni, ami egészen józanul nem is keverhető. Az ember ott ül a maga birodalmában az íróasztalánál és azt hiszi, nagy dolgot végez, mikor egy-egy poémát nyélbe üt. Aki ezt nem hiszi, az ne is fogjon hozzá, mert az lehet okos ember, de nem lehet jó író. Aki ellenben hiszi, az lehet jó író, csak nem lehet okos ember… De többé nincs biztonságban, a lehetetlent már nem mutathatja, nem bizonyíthatja. Az év elején pedig még a szokott nyájassággal és ötletességgel bűvölte a szegedieket, megköszönte, hogy elsők között határozták el az ünneplést, s milyen leleményesen hárította a szemrehányásukat, a bizonyára általa is felcsigázott érdeklődésből, sőt, rajongásból eredő neheztelést, hogy ritkán látogat Szegedre. Hogy tudott hódolni, s ezzel hódolatot kelteni! Hát kérem, micsoda optikai csalódás ez! A nap 24 órából áll. Én a délutáni és esti lefekvésnél egy félóra múlva rendesen már Szegeden vagyok… és hol ide hozom át szülőföldemet, Nógrádot, hol oda viszem át Szegedet. Ez aztán mindenkinek igen-igen tetszett, s nem volt nehéz elgondolni, hogy a végsőkig fokozott lelkesedés szinte szétvetette a városháza nagytermét, még az ő asztmatikus hurutját is gyógyította, mert egészségesebben tért haza. Most már csak begyűjti ezeket a rajongásokat? Teszi, mintha menekülne a népszerűség elől, holott másra már nem futja, mint hogy bezsebelje a népszerűsége gyümölcseit. Lemondta a nagyváradi Szigligeti Társaság, az eperjesi Széchenyi Kör, a nagykárolyi Kölcsey Egyesület, a szarajevói Magyar Egyesület, a kecskeméti Katona József Kör meg még mennyi-mennyi egyesület, társaság meghívását; a megromlott egészségére hivatkozott, Ilonkának is dohog egy sort, hogy szép-szép a tisztelőitől, jól is esik, nem tagadja, de a munkákkal egészen hátramaradt, nem mehet ez így. Nem.

csuda regény lehetne

Túlságosan sokat mesél a megírandó terveiről. Az emlékiratokról, a közjogi regényről s legfőképpen a Báró Károlyi Istvánról. Beszél, beszél és vágyódik is a kanyargós történetre, beleveszni a kuruc világba, mondja, meséli boldognak-boldogtalannak, aki feléje néz, miképpen került haza húszévi török raboskodás után a Báró, akárha Odüsszeusz, s a felesége sem ismerte föl, a nyolc férjes nővére közül négy elösmerte, négy meg nem, tekeredik, teljesedik a mese, kitalálni, csavargatni még tudja, bár bizonytalan, el-elveszíti a szálakat, nevetséges nem tudna lenni. De honnan tudhatja azt az ember, mikor nevetik a többiek? Összesúgnak a háta megett. Előbb riadtan figyelik, valami baj történhetett, már nem a régi, de a riadalom nem tart soká. Aki gyorsan meg nem hal, azt megszólják, megmosolyogják, kinevetik. Pedig a történetből csuda regény lehetne. Megkeresik Károlyi apáca nővéreit is, az egyik a pozsonyi, a másik a nagyszombati zárdában él, ezek mind külön fejezetek lennének, és szerepelne Rákóczi is, vagy talán csak az István báró öccse, Sándor, aki a majtényi síkon letette a fegyvert…

Túlságosan sokat beszél. Ha írni tudná, most is bezárkózna a horpácsi kastélyba, nem füstölögne itt, nem hordana össze hetet-havat magában, nem emésztődne régi dolgokon. Vagy így születhet majd a legnépszerűbb műve, az életregénye? Az ilyesmit szomjúhozza leginkább a közönség. De mi az, amit egy igazi életregényben megír valaki? Az életregények talán mind szép, színes cifraságok, tódítások és vágyak valósággá öltöztetése, hisz részletekben sok mindenről mesélhet az ember, de a folyamatot, minden állomást igazságosan megítélni? Ki tudja, lehet-e? S ki olyan elszánt, hogy az élőkről igazat szóljon? Hite szerinti igazságot? Merne-e ő hiteles portrét rajzolni a sógornőjéről, Nelkáról? Pedig szereti, becsüli, és tudja, mily sokkal tartozik neki? Nelli nélkül Ilon ki sem bírta volna a válásukat, s mégis, ha egyszer leírná a vitáikat, ha bemutatná úgy istenigazából Nelkát – de minek? És ki előtt kellene még elszámolnia a válásával is? Igyekezett Ilont kárpótolni, s mert becsületes volt az igyekezete, hát mindez pompásan sikerült. Hihetetlenül jól. Annak idején is becsületesen gondolta, hogy meg kell kímélnie az asszonyt az ő keserves sorsától. Nem húzhatja bele a nyomorba. Igaz, nem tudott nem önmagára gondolni. Ha Ilonnal marad, fel kell hagynia írói ábrándjaival, és a Mauks Mátyás elgondolása szerint tisztességes jövedelemforrás után nézni. Hogy Ilon engedelmesen tűrte a bizonytalanságot, a hideget, a mindenfajta szegénységet, és fogadkozott, hogy bármeddig bírja is, kérlelte, hogy mindenkor csakis a tehetsége törvényei szerint haladjon, nos mindez külön nyomasztotta. Neki nem szenvedő társ kellett. Ilonnak is bizonyítani akart, s csak akkor kereste meg újból, amikor bizonyíthatott is. Fölényesen. Az asszony nem tudta, nem érezte, legalábbis nem mutatta, hogy észreveszi: nem a régi vonzalom éledéséről van szó, hanem bizonyításról. Még az ő széptevésnek aligha nevezhető levele után sem mutatta. Ő is magával foglalkozott akkor, ebben megint kvittek voltak. Mi lesz, ha csúnyának, öregnek találja? Aggodalmaskodott, miféle házasság volna az, amely kötelességből köttetne, s ajánlotta, látogasson előbb Mohorára, s csak a találkozás után tegyen igaz szívvel ajánlatot. De nem sürgette, és ő nem is loholt nyomban. Februárban írta hosszú évek után az első levelet, s kérte feleségül újból Ilont. Az asszony válaszát aztán egy hónapig szó nélkül hagyta, s a találkozásra csak a nyár elején került sor. Az esküvőre meg csak decemberben. Ennyi év után az idő zsugorodni látszik, az idődarabok egymásra csúsznak, az ember az eszével tudja, mi volt előbb, mi később, mi tartott tovább, miért kellett ennyi ideig várakoznia, mikor tűnt hosszúnak, mikor hamarinak valami, de ez már csak rendezkedés, nem élet. Több mint húsz esztendőt töltött a Pesti Hírlap redakciójában, Jánoska meg mindössze négy évet élt – ezeken nincs mit összevetni. Hét esztendeig nem látta Ilonkát, aztán most már huszonnyolcadik éve él vele, és most ez az élete, a régire csak emlékszik, egyre többet emlékszik, öregesen rakosgatja az emlékeit, háborgat magában mindenfélét, de azért tudja, hogy amiket elő-előszed, forgat, azok nem a mostani életéhez tartoznak.

Tudja? Amit az éjszaka álmodott, az édesanyja fiókhúzkodása, az a mostani vagy a régi élet? A fényképek, amelyeket Jelfy Gyula készített a Vasárnapi Újság számára, hisz már azok is majd ötévesek. A kastélyból akkor még elgondolás sem volt. Odaültek négyen a kúria udvarára, a ház elé, asztal, pad, fehér székek, Ilonka az ő jobb oldalán, a fiúk egymás mellett, Berci előtt a fekete-fehér kutya, rímelve a sötét asztalra, világos székekre, az ő sötét ruhájára, kalapjára, fehér ingére, Ilonka fehér kalapjára, kendőjére, Berci ingmellére. Szépen megcsinált kép. Még hogy camera obscura? Mindannyian tudták, hogy ezrek nézik majd őket, s talán sok évtized múltán valami múzeumban, könyvekben is nézik ezt a képet, amikor ők már mind a föld alatt pihennek. Camera obscura? Az ő arca alig látszik az előrehúzott kalaptól, Laci szemérmesen lefelé tekint, jó fiú, csupa kötelesség és figyelem, de nehéz elboldogulnia a camera szemérmetlenségével, s hogy mégiscsak az apja végett kell odaülnie. Berci mennyire más. Csak ő néz egyenesen előre, szinte hetykén, kíváncsian, összetéveszthetetlen charme-jával. Ő könnyelműbb, lázadóbb, ó, egészen más, mint a bátyja. László milyen odaadással tervezte az új kastélyt, mi mindenre volt gondja, de összességében furcsa jószág lett ez a nagy ház. Már semmi sincs benne a titokzatos és eldugott helyből. Lehetetlen volna ezt az épületet látva elsóhajtani: amint közeledik az idő, hogy apáimhoz kell mennem, úgy nő bennem a vágy életmódjukat is fölvenni. Ebben a vágyakodásban szemeltem ki magamnak a horpácsi kúriát… s aki megkérdezte, hogy hol fekszik a ,,skvarka”, igyekeztem félrevezetni. A felvidéken van, az éjszaki szélesség 48-ik foka alatt, Kassától balra, Pozsonytól jobbra, Esztergommal vis-a-vis, Pesttel egy parton, 350 méterre a tenger színe fölött. Ha vasút járna arra, hát oda lehetne érni innen másfél óráig gyorsvonaton. No és persze sok szó esett a négy kutyáról, a Szontagh Pál kutyáiról. Aztán mintha nem csupán az irodalom fiadzotta pénzből nőtt volna a ház, hanem egészen közvetlenül az irodalomból. Írt ezt-azt a skvarkáról, kiszínezte a képviselőtársak udvarias kérdéseit, hogy hát miképpen megy a gazdálkodás, mit csinál a domínium, élethűségig színezte az itteni napjait, a felesége elejtett megjegyzéseit, a feltálalt ételek egyszerűségét, olyannyira megköltötte Horpács legendáját, hogy László nem is tehetett mást, valóságos kastélyt kellett terveznie, lépcsőket, amelyek a kaputól a kastélyhoz vezetnek, fel, fel, akár egy szentélyhez, és jobbról-balról megint lépcsőket, hogy végre igazán a ház előteréig érjen az ember, és a négy korinthoszi oszlopon nyugvó timpanonnal, a homlokzati fal közepére helyezett Jókait ábrázoló domborművel – no hát, ki tagadná, impozáns. Csodálatos egy átalakulása a vágyaknak, álmoknak, de lehet vele büszkélkedni, s a nemzet ajándékaként kapott szomolyai erdővel már olyan az egész, amilyennek őt ez az ország ítéli. Itt akár meg is lehet halni. Méltó hely.

furcsa-szokatlan száműzetés

A régi kúria is megmaradt, a régi, amibe hat esztendővel ezelőtt látatlanul beleszeretett. Olyan ellenállhatatlan varázsa volt mindannak, amit a helyről, a régi tulajdonosról, Szontagh Pálról tudott, hogy mint egykor Napóleon Mária Lujzába, beleszeretett. Okos, hasznos szerelem volt az, ez azonban sokáig kétséges. A ház meglehetősen rossz állapotban volt, szűkös is a családnak. Nem lehetett egyeztetni a szülőházra emlékeztető gerendás, alacsony szobákat, a kistámlájú ablakokat, vagyis a falu újbóli megállítását és a megszokott városi kényelmet, s különösen nem lehetett mindehhez még a híres írót megillető környezetet is társítani. Az a pad, amin ült, pipázott, és türelemmel várta a koalíció kormányra jutását, a nevezetessé lett pad ide nem való, bár most már nem is jön erre fotográfus – már annyi helyzetben megörökítették, a skvarka varázsát is kikezdte a masina, nincs parányi szeglet sem az életben, ahová nem jutott el egy-egy ketyegő gép, és mindent megírtak, feltártak, lelepleztek, megvizsgáltak, aztán most csak egy lélegzetet vesz a sajtó, s a húsvéti ünnepek után nagyobb erővel, elszántsággal követik az ő jubileumát. Itt most békén hagyhatják, de ezt is mintha előírásszerűen így rendezték volna. És nem tudja, örül-e ennek a kevéske nyugalomnak, ennek a furcsa-szokatlan száműzetésnek, elhagyatottságnak. Azt mondja, örül, azt mondja, olyan fáradt, hogy nem tud egyetlen lapnyit sem írni, azt mondja, jó volna itt maradni, hetekre, hónapokra elbújni, de retteg az üres napoktól – mennyi napja lehet még hátra? s itt pocsékolja tűnődéssel, egykori képeket keverve, mintha pasziánszot rakna? Mi történhet most a fővárosban? Úgy történik, mintha már nem is élne.

Ez ostobaság. Még a horpácsi idők előtt két hónapokat is töltött Gleichenbergben, vissza-visszatértek a kedves fürdőhelyre, ahol a magyar társaságot, még ha szigorú némaságot parancsoltak is neki az orvosok a gégéje miatt, még akkor is ő mulattatta. Igen, az nem volt száműzetés. És ott írta a Szent Péter esernyőjét is, folytatásokban. Nem mintha Gleichenbergbe vágyódna. Isten őrizz! A legjobb neki itt, Horpácson, csak itt sem jó. Pedig mindent összevetve elégedett is az élettel. Nem, nem elégedett, sőt, szörnyen elégedetlen. De nincs élet, nem látott, nem olvasott életről, melyet inkább magáénak tudna. Ez azért nem sok. Az volna szép, ha ezen a húsvéton búcsút mondana mindenféle nehézkességének, betegeskedésének, ha az ő híres makacs fejével valami igazán újat kezdene, talán nem is a Károlyi történetét, nem az emlékiratait, semmi olyat, amiről már beszélt – valami újat, önmagát is meglepve egészen újat. Most felállna, odaülne az asztalához, fogná a tollat, előtte tiszta lap, még egy szó sincs készen a fejében, és mégis írni kezdene, írni, folyamatosan, valami egészen újat. Megkapaszkodik a karfába, ahogy feláll a bőrfotelből, ellépdel a sárkánygyík díszítésű tükörhöz. Most egyedül van. A pipáját fogja. Talán mesélni fog a nagy jubileumi ünnepségen, hol volt, hol nem volt egy ember, aki könyveket írt, meséket a könyvekbe, és ezek a könyvek szétmentek…

Nem. Szájához emeli a pipát. Eltartja. Újból a szájához viszi. Nézi a tükörképet. Bólint.

kép | shutterstock.com