AMERIKA – A LEGRÉGEBBI DEMOKRÁCIA VAGY POSZTMODERN BIRODALOM?

Farkas Attila Márton Fahrenheit 9/11 Magyarország című írásában^[1] az Amerikai Egyesült Államokról szóló értelmiségi közbeszéd narratíváját elemzi. Ennek a közbeszédnek a vezérmotívuma – a szerző szerint – a kritikai attitűd hiánya, illetve az eltérő vélemények stigmatizálása. A tanulmányt lezáró gondolatmenetban arra a következtetésre jut, hogy az Amerikáról folyó hazai diskurzust alapvetően befolyásolja az a neokonzervatív (vagy ahogyan sokszor emlegetik: neokon) ideológia, amely az ifjabb Bush elnökségével hivatalos kormánypolitikává, mindenekelőtt pedig külpolitikává vált, s mint ilyen megszabja az Egyesült Államok meg a többi ország kapcsolatát. Miközben Farkas Attila Márton megpróbálja összefoglalni ennek az eszmerendszernek a lényegét, saját mondandójának konklúzióját is kimondja: „Melyek is tehát a neokon világkép fontosabb elemei? Egy kizárólagos igazságba vetett hit, aminek révén a politikum morális és nem praktikus alapú. A fejlődés és haladás képzete, egy magasabb rendű társadalmi-gazdasági berendezkedés víziója. Erőpártiság, militáns hangvétel, a ’velünk vagy ellenünk’ alapállása. Ebből adódik, hogy az egyedül üdvözítő társadalmi-gazdasági modellt, s vele egy értékrendet, világnézetet, kulturális mintákat és gondolkodásmódot importálni kell, sőt akár erővel is rá lehet kényszeríteni más népekre. A neokon vízió végcélja egy társadalmilag és gazdaságilag – s ezen keresztül kulturálisan is – egységes földgolyó, s a világbéke megvalósulása. A törekvést egy felszabadító szuperhatalom képviseli, amelynek népe a magasabb rendű gondolkodásmódot és mentalitást prezentálja, aminek köszönhetően ebben az országban félig-meddig meg is valósult a magasabb rendű társadalom felépítése. Azt hiszem, nem kell mindezt túlmagyarázni, minden elemében olyannyira ismerős az elmekonstrukció: a totalitárius világképek ’eszmeszerkezetével’ állunk szemben. Amit az is igazolni látszik, hogy chiliasztikus-utópista messianizmusukat egyfajta evolúciós alapokra helyezett, ésszerű és realista programként adják elő – akárcsak egykor a bolsevikok.”

belülről nézve köztársaság

Nyilvánvaló, hogy amikor valamit röviden jellemezni akarunk, egyszerűsítünk, egyes dolgokat kiemelünk, másokat elhagyunk, a kép óhatatlanul elnagyolt lesz – ez mindig így van, amikor madártávlatból szemlélünk valamit. De ez esetben érdemes kissé közelebb hajolnunk a vizsgált jelenséghez, mert az így összefoglalt neokonzervatív világkép mögött másik probléma is meghúzódik; Amerikának magáról és a világról alkotott képe. Ha ezt összevetjük a külvilág Amerika-képével, azt tapasztaljuk, hogy a kettő nemcsak hogy nem egyezik – ez önmagában még nem különösen meglepő, hiszen minden nép másként látja magát, mint a külső szemlélők –, hanem sokszor szöges ellentétben áll egymással. Amerika belülről nézve köztársaság, a világ legrégebben működő demokráciája, míg kívülről birodalom – fogalmazza meg az alapvető ambivalenciát Tamás Gáspár Miklós egyik írásában.^[2]

Amerika Janus-arcúsága azonban nemcsak a külső és belső szemlélő viszonylatában jelenik meg, hanem az amerikai külpolitika formálóinak vitáiban is visszatérő motívum. Ebből a szempontból tanulságos végiglapozni az amerikai neokonzervativizmus egyik szellemi műhelyének számító The National Interest néhány utóbbi évfolyamát, mert ezekben mintegy in statu nascendi, a belső vitákon keresztül figyelhetjük meg a sajátos világkép formálódását. A folyóirat által rendezett éves szerkesztőségi vacsorákra már az 1990-es évek elejétől egy exkluzív washingtoni klubban gyűltek össze a manapság neokonzervatívként számon tartott kör tagjai: Jeanne Kirkpatrick, Bill Kristol, Samuel Huntington, Paul Wolfowitz, Norman Podhoretz, Daniel Pipes, Charles Krauthammer, Merty Feldstein, Eliot Cohen, Peter Rodman és mások. Az összejöveteleken gyakran az amerikai külpolitika nagy öregje, Henry Kissinger tartott vitaindítót.^[3]

A vacsorák egyikén fejtette ki Charles Krauthammer azt az elképzelését, amelyet a Szovjetunió összeomlása inspirált. Ez az unipoláris, Amerika hegemóniája által meghatározott világ tényéből indult ki. Az ötlet a későbbiekben – Fukuyama ‘történelem vége’-koncepciójához hasonlóan – összefüggő elméletté alakult.^[4] Szerzője kezdetben unipoláris pillanatról beszélt, utóbb viszont ebből a pillanatból már egy egész korszak lett. Krauthammer szerint egyébként az amerikai külpolitikában négy irányzat van. Ezek mindegyike sajátos gondolkodásmódot jelenít meg: az izolacionizmust, a liberális nacionalizmust, a realizmust, míg a negyedik (saját álláspontja, amelyet ő a sajátosan neokonzervatív válaszként tart számon) a demokratikus globalizmus vagy demokratikus realizmus.

a hidegháborús konstelláció szülötte

Az izolacionizmus a két világháború közötti korszak jellegzetes doktrínája volt, amely a 19. századi bezárkózó angol magatartás, a splendid isolation 20. századi változata. A második világháború egyértelműen bebizonyította, hogy ez nem járható út Amerika számára. A jelenlegi amerikai politikai életben ezt képviseli Patrick Buchanan. Krauthammer liberális nacionalizmusnak azt a magatartást nevezi – ide sorolható John Kerry –, amely a második világháború után a két szuperhatalom vezetésével létrehozott nemzetközi intézményrendszer, mindenekelőtt az ENSZ és szervezetei segítségével, a multilaterizmusra és a nemzetközi jogra támaszkodva akarja megvalósítani az USA céljait. Ezzel az az alapvető baj, hogy a hidegháborús konstelláció szülötte, s mint ilyen nem alkalmas a hidegháború utáni korszak problémáinak kezelésére. A realizmust – mely Henry Kissinger vagy Brent Scowcroft nevéhez köthető – Krauthammer azért utasítja el, mert kizárólag a hatalmi viszonyok pragmatikus mérlegeléséből indul ki. Ezzel szemben – mondja – az amerikai külpolitikának szerves része a messianisztikus univerzalizmus, amely neokonzervatívként definiált saját álláspontjának, a demokratikus globalizmusnak lényegi eleme. Ebben egyesül erő és idealizmus, eszme és hatalom; bizonyos értelemben a wilsonizmus álláspontjára emlékeztet, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy ez a demokrácia univerzális értékeit nem a nemzetközi intézményrendszer, hanem az egyetlen globális hatalom, az USA gazdasági és katonai szupremáciájának segítségével akarja elterjeszteni. Stratégiája tehát nem multilaterális, hanem unilaterális:

„Hol kell beavatkozni? Hová kell elvinni a demokráciát? Hol van szükség nemzetépítésre? Egyetlenegy kritériumot javaslok: ott, ahol ez számít. Nevezzük ezt demokratikus realizmusnak. Ennek alapelve: mindenütt támogatjuk a demokráciát, de csak ott áldozunk erre vért és anyagi eszközöket, ahol ezt a stratégiai szükségszerűség indokolja. Ezen azt értve, hogy vannak olyan centrális jelentőségű helyek, ahol a szabadság számára globális szinten halálos fenyegetést jelentő egzisztenciális ellenség ellen átfogó háborút kell indítani.

Az új globális nemzetközi rend legfőbb sáfára tehát az Amerikai Egyesült Államok. Látni kell, hogy ez korántsem pusztán a neokonzervativizmus ideológiai premisszáiból következő konklúzió, hanem olyan álláspont, amely a nemzetközi erőviszonyoknak a történelemben példátlan méretű eltolódásából mintegy automatikusan következik bármelyik amerikai külpolitikai koncepció számára. A tények valóban önmagukért beszélnek: az USA katonai költségvetése nagyobb, mint az őt követő 14 államé együtt, gazdasága hatalmasabb, mint az övét követő három legerősebb gazdaság. Ugyanakkor persze sáfárkodni ezzel a hatalommal sokféle módon lehet. Zbigniew Brzezinski 1997-es A nagy sakktábla című könyvében ugyancsak Amerika világelsőségéből indul ki. A nagy sakktábla a világpolitika metaforája, a szereplők pedig a sakkfigurák, amelyeknek mozgását a játék szabályai határozzák meg. Egyetlenegy figura – az USA – az, amelyik a tábla bármely pontján megjelenhet, míg a többieknek csak a tábla bizonyos régióiban van játéklehetőségük. De bármennyire erős a globális figura, egyedül, egy időben, minden helyen nem tud ott lenni, emiatt együtt kell működnie a többi játékossal. A metafora azt is sugallja, hogy a legerősebb játékos sem tudja teljesen a saját képére formálni a játék szabályait, ezért nem hagyhatja figyelmen kívül a többiek elvárásait és várható reakcióit. Brzezinski szerint az unipoláris világ és az amerikai hegemónia korszaka átmeneti jellegű, és hangsúlyozza, hogy ez a hegemón szerep az USA számára demokratikus berendezkedése miatt ambivalens: „Hosszú távon a világpolitika szempontjából elkerülhetetlenül egyre kedvezőtlenebb, ha a hegemonikus erő egy állam kezében összpontosul. Így Amerika nemcsak az első és egyetlen igazi szuperhatalom, de valószínűleg az utolsó is.

Ez nemcsak azért van, mert a nemzetállamok fokozatosan egyre átjárhatóbbá válnak, hanem azért is, mert a hatalom forrását jelentő tudás egyre inkább terjed, egyre több emberhez jut el, és kevésbé kötik nemzeti határok. A gazdasági hatalom is egyre szerteágazóbb lesz. […] Meglehet, bel- és külpolitikai okok miatt Amerika történelmi lehetősége viszonylag rövidnek bizonyul ahhoz, hogy építő módon kihasználhassa világhatalmát. Egy valódi népképviseleti alapokon működő demokrácia soha nem tett szert korábban nemzetközi fölényre. A hatalom gyakorlása – különösen a gazdasági költségek és az emberi áldozatok, amiket ez gyakran megkövetel – általában nem kedvez a demokratikus ösztönöknek. A demokratizálódás ellensége a birodalmi mozgósításnak.”^[5]

ad hoc rögtönzések sorozata

A realista iskola klasszikus mestere, Henry Kissinger 2001 nyarán a The National Interest hasábjain elemző tanulmányban fejtette ki a követendő amerikai külpolitikára vonatkozó nézeteit. Ez az Amerika a csúcson címet viselte, az alcím pedig a birodalom-problematikára utalt: Birodalom vagy Vezető? Kissinger kiindulópontja, hogy az amerikai külpolitika a hidegháború óta ad hoc rögtönzések sorozata, amelyek mögött nem áll egységes stratégia. A bal- és a jobboldalnak is megvan a maga mítosza, amely meghatározza külpolitikai lépéseiket. A baloldal szerint az USA az egész világon a végső döntőbíró a különböző országok belügyeiben, attól a meggyőződéstől hajtva, hogy demokratikus megoldást tud ajánlani minden társadalomnak, függetlenül azok kulturális és társadalmi különbségétől. (Mint az előbb láttuk, a Krauthammer-féle neokonzervatív koncepciónak a későbbiekben ez ugyancsak központi eleme lett.) A jobboldal pedig szilárdan hisz abban, hogy a Szovjetunió összeomlása is a Reagen-féle amerikai rámenősségnek köszönhető, s hogy a világ minden bajára az amerikai hegemónia skrupulusoktól mentes érvényesítése a végső gyógyír. A különbség absztrakt módon megfogalmazva elvek és erő, idealizmus és realizmus vitájaként jelenik meg, holott – mondja Kissinger – a kétféle megközelítés ötvözésére van szükség. Ugyanis egyetlenegy ‘politikacsináló’ sem feledkezhet meg arról az amerikai tradícióban mélyen gyökerező kivételesség-érzetről, mely az amerikai öndefiníció központi eleme, másfelől egy percre sem lehet szem elől téveszteni a konkrét szituációk belső logikáját.^[6]

Abból kell kiindulni, hogy a nemzetközi kapcsolatokban az 1648-as vestfáliai békével kezdődő korszak véget ért. Ennek jellemzője az államközi kapcsolatok olyan rendszere volt, amely két alapelvre támaszkodott: a szuverenitásra és az államok területi állományának sérthetetlenségére, s amelynek végső alapja a nemzetállam volt. A hidegháború utáni korszakban ezek az alapelvek megkérdőjeleződtek, a nemzetállamok pozíciója megrendült. A régi nemzetközi rendszer kimúlásának legfőbb következménye lett, hogy az addig egységes világ olyan, különböző logikák alapján működő részekre vált, amelyekben nem egyformán járnak az órák. Kissinger négy ilyen időzónát különböztet meg:^[7]

1. Nyugat-Európa, illetve tágabban a nyugati félteke. Itt Amerika történeti ideáljai jól alkalmazhatóak, mivel ennek a területnek az országai szabad piacra alapozott, az etnikai konfliktusok korszakát maguk mögött hagyó demokráciák. Ezek legfőbb célként a gazdasági növekedésre alapozott társadalmi prosperitást tűzik ki maguk elé. A háború mint a konfliktusok végső megoldása, többé nem jön számításba.
2. Ázsia nagyhatalmai ezzel szemben más időzónában élnek: India, Kína, Japán, Oroszország a stratégiai rivalizálásnak abban az állapotában van, amely az európai 19. századra emlékeztet; többek között abban is, hogy itt is lehetséges a hatalmi egyensúlyra alapozott hosszú békekorszak, ám ennek megbomlása reális közelségbe hozhatja a háborút.
3. A Közel-Kelet ezzel szemben az európai 17. századra emlékeztető időzóna. Itt ugyanis a konfliktusok nem gazdaságiak és nem is stratégiaiak, hanem vallási-ideológiai jellegűek. Ezért itt nem alkalmazhatóak a vestfáliai diplomácia módszerei és alapelvei, mert a konfliktusok mögött valójában nem valamiféle konkrét sérelem, hanem a másik oldal legitimitásának, sőt létezésének kétségbe vonása húzódik meg.
4. Afrika az a kontinens, amelynek nincs analógiája az európai történelemben. Jóllehet a kontinens államai magukat demokráciának nevezik, politikájukból hiányzik a demokráciákra jellemző egységes politikai-ideológiai háttér. Ugyanakkor az afrikai politika nem írható le a hatalmi egyensúly fogalmaival sem.
   

A koncepcióból egyenesen következik, hogy nem lehetséges uniformizált külpolitika sem, hiszen a négy régió más és más megközelítési módot igényel. Kissinger szerint a megfelelően differenciált amerikai külpolitikai stratégia kialakítását az is nehezíti, hogy három, egymást követő generáció van jelen. Ezek politikai szocializációja alapvetően különbözik. Az első a hidegháború veteránjainak nemzedéke, amelyik a hidegháború tapasztalatait próbálja átültetni az ezredforduló világába. Az ő gondolatvilágukban idealizmus és realizmus konfliktusa szinte nem is létezett, mert a két egymásnak feszülő szuperhatalom uralta világban az erők egyensúlya volt a meghatározó. Az őket követő generáció tagjai a vietnami háború ellen protestálók közül kerültek ki. Ők azok, akik pozíciókat kaptak a Clinton-adminisztrációban, s akik elhibázottnak tartják a hidegháborús amerikai stratégiát. Ódzkodnak a nemzeti érdek hangsúlyozásától, s bizalmatlanok a hatalmi eszközök alkalmazásával szemben. De – mutat rá Kissinger – az ‘önzetlenség’ külpolitikai elvvé emelése paradox módon kiszámíthatatlanná tette az amerikai politikát és elidegenítette azokat a nemzeteket, amelyek a politika lényegét az érdekek összehangolásában látták. Végül, az első kettőt követi a harmadik, a legfiatalabb, a hidegháború utáni generáció. Kissinger szerint ennek képviselői olyan oktatási rendszer „termékei”, amely nagyon kevéssé törődik a történelemmel, s meg van győződve arról, hogy a gazdasági érdek követése automatikusan globális politikai megbékéléshez és demokráciához vezet. De ez tévedés, a gazdasági globalizáció nem helyettesítheti az új, megvalósítandó világrendet. Ez akkor is igaz, ha a globalizáció ennek a világrendnek egyik alapvető komponense lesz. Tanulmányát Kissinger egy kijelentéssel zárja: ha a hidegháború utáni nemzedék nem dolgozza ki a felvilágosult nemzeti önérdek olyan koncepcióját, amely az ország demokratikus tradícióiból fakad, s nem tudja ezt lefordítani a konkrét politikai cselekvés nyelvére, nem a morális emelkedettség, hanem a fokozódó bénultság állapotába jut.^[8]

Az amerikai demokratikus tradíció mint a külpolitika vezérfonala – ez volt David. C. Hendrickson tanulmányának alapgondolata. (The National Interest 1997/98 tele) Nem szabad elfeledni – emlékeztet a szerző –, hogy az alapító atyák művüknek nem véletlenül adták az Amerikai Egyesült Államok nevet. A többes számmal hangsúlyozni akarták, hogy a létrejövő új politikai egység egyaránt különbözik a nemzetállamoktól és a birodalmaktól. Az államok uniójának szándékuk szerint két szélsőséget kellett elkerülnie: az anarchiát és egy konszolidált birodalom megkövesedett rendjét. Amikor Jefferson a szabadság birodalmaként beszélt az Unióról, olyan politikai formára gondolt, amely egyszerre rendelkezik egy birodalom külső erejével és hatalmával, valamint egy kis köztársaság belső szabadságával, s amely átmenti a modernitásba a klasszikus premodern republikanizmus értékeit. Az amerikai polgárháború után a politikai szerkezet az ország nagyhatalommá válásával ugyan centralizáltabbá vált, ám az alapító atyák által kötött szövetség politikai értékei – az ígéret, a reciprocitás, a kölcsönösség, a megbízhatóság és a kiszámíthatóság – nem vesztek el. A szerző szerint ezek egyrészt a wilsonizmus külpolitikai koncepciójában, majd a második világháború utáni, az amerikaiak bábáskodásával létrejövő, a nyugati demokráciákat összekötő szövetség politikai elveiben köszöntek vissza.^[9] Az alapító atyák föderalizmusa és a 20. századi amerikai internacionalizmus ugyanabba a republikánus tradícióba illeszkedik – ez a tanulmány konklúziója. Hendrickson számára ez azért fontos, mert úgy gondolja, hogy az egymásba fonódó és egymásra épülő lojalitások rendszere, amelyre az Uniót az alapító atyák fölépítették, nagyon is releváns lehet a hidegháborút követő posztnacionalista korszakban a most formálódó új nemzetközi rend számára. Ebben az USA-nak az egyébként nem létező központi világkormányzat bizonyos funkcióit kell betöltenie. Az unilaterizmus jelszava mögött megbúvó birodalmi kísértést azonban vissza kell utasítania, mert az ellentmond az amerikai alkotmányosság szellemének.”^[10] Nem lehetséges a demokrácia egyetemes exportja sem, mert az új világrend nem lehet homogén szerkezetű; Amerikának végső soron két szélsőséget kell elkerülnie: az izolacionizmust és a birodalomépítést.

az amerikai sebezhetetlenség mítosza

A 2001. szeptember 11-i terrortámadás természetesen az Amerika szerepéről folyó vitákban is fordulópontot jelentett. A 2001 végén, a Hálaadás ünnepén megjelenő The National Interest különszám teljes egészében a támadás kül- és biztonságpolitikai következményeivel foglalkozott. A tanulmányok és a szám majdnem a felét kitevő kerekasztal-beszélgetés uralkodó hangneme a megdöbbenés: hirtelen kiderült, hogy vége az amerikai sebezhetetlenség mítoszának, hiszen a világ egyetlen globális hatalmát a saját területén támadták meg. Háború vette ezzel kezdetét – furcsa háború, ahogyan Eliot A. Cohen tanulmányának címében fogalmazott^[11] –, amelyben nem egy másik állam a hadviselő fél. Többen rámutattak, hogy ez aszimmetrikus háború, amelynek taktikája éppen az erők aránytalanságából, Amerika példátlan erejéből következik. A globális terrorizmus furcsa tükörképe az USA globális hatalmának: ahogy az amerikai gazdasági, pénzügyi, diplomáciai és kulturális hatalom sokszor nehezen megfoghatóan, mégis nagyon valóságosan van jelen a világ minden szegletében, ugyanúgy mindenütt ott van a terrorizmus is; láthatatlanul, de nem kevésbé valóságosan. Az USA nemzetközi pozícióját kihívás érte, amelyet mindenképpen meg kell válaszolni – fogalmazta meg az általános véleményt James Schlesinger,^[12] aki azt is kimondta, hogy ami történt, az többek között Amerika túlzott nyitottságának következménye volt, ezért a jövőben ezen változtatni kell. Körvonalazódott a válasz mikéntje is. Mivel a terrorizmus nehezen megfogható, s teljes egészében aligha kiirtható, az ezt támogató államokat kell példásan megbüntetni; nem a békákat kell egyenként kifogni, hanem az őket éltető tavat kell lecsapolni. Tehát a furcsa háborút hagyományos, államok között folyó háborúvá kell alakítani. A kerekasztal-beszélgetés ennek a háborúnak a lehetséges menetrendjével foglalkozott. Abban egyetértés volt, hogy az első célpont Irak, ám arról már vita folyt, hogy ezután Szíria vagy Irán következik-e. A diskurzus résztvevői a neokonzervativizmus olyan ismert alakjai voltak, mint Richard Perle vagy Charles Krauthammer. Az utóbbi vitanyitó előadásában megállapította, hogy bár a világ továbbra is egypólusú marad, az USA hegemóniáját olyan kihívás érte, amely bebizonyította, hogy a liberális internacionalizmus felfogásával ellentétben a világrend nem a nemzetközi szerződéseken, hanem az amerikai hatalom erejébe vetett hiten nyugszik. Ha Amerika visszavonulna a globális hegemón pozíciójából, az a nyitott tengerekre, a nyitott társadalomra és a szabad kereskedelemre alapozott világrend összeomlását és világméretű anarchiát eredményezne, vagyis következményeiben hasonlatos volna a régi birodalmak bukásához.^[13] Az előadás végkövetkeztetése az volt, hogy az amerikai külpolitikának el kell mozdulnia a klasszikus realizmus irányába. A prezentációt követő vita az arab rezsimek természetrajza, illetve a demokrácia Közel-Keletre exportálhatósága és a nemzetépítés kérdései körül forgott. A védelempolitikai teendőkről folyó beszélgetésben világosan megfogalmazódott az unilaterizmus álláspontja: Amerikának nem kell mindenáron koalícióra törekednie a terrorizmus elleni háborúban, érdekei ugyanis mindenki másétól különböznek.^[14]

Hivatalos szinten 2001. szeptember 11-e következményeit a 2002 szeptemberében nyilvánosságra hozott új nemzetbiztonsági stratégia vonta le.^[15] A dokumentum a neokonzervatív gondolkodásmód terméke.^[16] Kiindulópontja, hogy az USA olyan befolyással és erőfölénnyel rendelkezik, amely példátlan a történelemben. A szabadságban való hit és a szabad társadalom értékei mindezt alátámasztják. A hatalmat arra kell felhasználni, hogy olyan hatalmi egyensúly jöjjön létre, amely biztosítja a szabadságot. Igen lényeges momentum volt, hogy az új stratégia hivatalos szintre emelte a megelőző háború doktrínáját. Ezt a terrorizmus elleni harc sajátosságaival indokolta. A dokumentum koncepciójához jól illeszkedett Bush elnök beszéde, melyet a West Point katonai akadémián tartott. Ebben kifejtette, hogy az Egyesült Államok az emberi haladás egyetlen élő modellje.

A megelőző háború teóriáját a gyakorlatba átültető iraki beavatkozás idején aztán ismét fellángolt a vita, hogy az USA ezzel a lépésével a hajdani birodalmak sorába lépett-e? A The National Interest 2003 tavaszi számában tanulmányok egész sora foglalkozott a kérdéssel.^[17] A vélemények igen eltérőek voltak. James Kurth szerint az USA birodalmi állam – jóllehet sajátos értelemben az. Hatalma egyfajta ’puha’ hatalom, melyet elsősorban a nemzetközi pénzügyi intézményeken, az információs hálózatokon és a populáris kultúrán keresztül gyakorol. A birodalmak egyik fontos megkülönböztető jegye, hogy mindegyik rendelkezik olyan birodalmi osztállyal, amely a külső területeken érvényesíti az anyaország akaratát. Ez polgári tisztviselőkből, katonatisztekből és üzletemberekből áll. A szerző szerint ilyen funkciót ellátó üzletemberekkel és katonatiszti karral Amerika is rendelkezik, ám a polgári tisztviselőkkel más a helyzet. Nincsen olyan tisztviselői kar, mint amilyen a brit birodalom iskoláiból kikerült. De ennek a rétegnek is megvan a funkcionális ekvivalense, az Egyesült Államokban tanuló külföldi diákok személyében. Ezek ugyanis tanulmányi éveik alatt elsajátítják a sajátos amerikai gazdasági, politikai és kulturális értékeket, s hazatérve saját országukban is érvényesítik. Így ez a réteg kulcsfontosságú, mert elősegíti a birodalmi periféria elitjeinek integrálódását a birodalmi központhoz.^[18]

Stephen Peter Rosen azzal a kérdéssel indította tanulmányát, hogy milyen alapvető funkciók teszik birodalommá a birodalmat. Mindenekelőtt befolyásolja az alávetett régiók társadalmainak belső és külső rendjét, olyan hierarchikus államközi rend kiépítésére törekszik, melyben ő jelenti a hierarchia csúcsát. További birodalmi jellemző az alávetett területek megadóztatása és a nem birodalmi elitek asszimilációja, lojalitásuk biztosítása. Rosen amellett érvel, hogy – több-kevesebb megszorítással – ezeknek a birodalmi működésmódoknak Amerikában is meg lehet találni a funkcionális ekvivalensét.^[19]

birodalom-metafora

Ezzel szemben Philip Zelikow, aki egyik összeállítója volt a 2002-es új nemzetbiztonsági stratégiának, kategorikusan visszautasította a gondolatot, hogy Amerika birodalmi képződmény. A birodalom-metafora félrevezető és hamis. Mindenekelőtt azért, mert a birodalmi hatalom szuverén hatalom, ami azt jelenti, hogy övé a közvetlen kontroll lehetősége a függő területek külső és belső viszonyaiban. Az USA egy plurális világ legerősebb hatalma; vagyis hegemón pozíció és birodalmi státusz egyáltalán nem ugyanazt jelenti.^[20] A tanulmány igazi érdekessége, hogy álláspontjának leszögezése után a szerző pontról pontra kifejti a neokonzervatív külpolitikai koncepció és stratégia alaptételeit. Ennek központi eleme a morális alapelvek politikában történő érvényesítésének igénye. Idealizmus és realizmus dichotómiája elavult, állítja. Idézi a nemzetbiztonsági stratégia mondatát, mely a szabadságot elősegítő hatalmi egyensúlyról beszél. Ehhez mindenütt biztosítani kell az emberi méltóság nélkülözhetetlen feltételeit. Ezek a következők: a törvény uralma, az államhatalom korlátozása, a nők tisztelete, magántulajdon, szólásszabadság, jogegyenlőség és vallási türelem. Ez nem azonos a demokrácia exportjával, s nincsen itt szó valamiféle amerikai kivételesség-tudatról sem, mert ezek nem speciálisan amerikai értékek, hanem egyetemesen érvényes univerzális elvek.^[21] A szerző kifejti: a morális értékek ilyen értelmű középpontba állítása kétségkívül kihívást jelent a konzervatívoknak és a liberálisoknak is. A konzervatívoknak mindenekelőtt azért, mert szakít az eddig jellemző kulturális pesszimizmussal, a konzervatív gondolkodást uraló, a tudatos emberi beavatkozás várható eredményeire vonatkozó borúlátással. Ami pedig a liberálisok előtt álló kihívást illeti, ez még érdekesebb és komolyabb, mint amellyel a konzervatívoknak kell szembenézniük. Ugyanis a liberálisok korábbi generációira éppen az volt jellemző, hogy igen erősen elkötelezettek bizonyos értékek mellett. Ezzel szemben a kortárs liberalizmus tartózkodik bármiféle morális ítélettől. Különösképpen gyanakvó a patriotizmus bármiféle formájával szemben, és ösztönösen feltételezi, hogy aki a ‘gonosz’ szót használja, az minden bizonnyal a Bibliával hadakozó vidéki bunkó – legfőképpen az Egyesült Államok elnökére sütik rá előszeretettel ezt a bélyeget.^[22]

A gondolatmenet következő lépése az USA globális világhatalmi pozíciójának problémája. Zelikow leszögezi: idealizmus és realizmus integrálását, külpolitikai cselekvési elvvé emelését éppen ez a hegemón szerep teszi lehetővé. Multilaterizmus versus unilaterizmus dilemmája ugyancsak hamis. Voltaképpen arról van szó, hogy különböző multilaterális stratégiák léteznek, s Amerikának ezek közül kell kiválasztania a legmegfelelőbbet. A neokonzervatív álláspontnak olyan stratégia felel meg, amely az államközi kapcsolatokban nem az államok szuverenitását csökkentő transznacionális szervezetekre támaszkodik. Az ilyen szervezetekkel szembeni gyanakvás egyébként is jellemzője a neokonzervatív felfogásnak. Ennek szép példája John Font A demokrácia trójai falova című írása.^[23] Témája a napjainkban oly divatos globális világkormányzat teóriájának bírálata. Font szerint a parlamentáris demokráciát manapság – a terrorizmus ellenére – nem kívülről, hanem belülről fenyegeti veszély. Ez mindenekelőtt a transznacionális elitek által képviselt ideológiában testesül meg. Ez az ideológia az emberi jogok és a nemzetközi jog új értelmezésére támaszkodva belülről támadja a demokratikus nemzetállamot, amely korábban az emberi jogok és a nemzetközi jog alappillére volt. Ha ez felülkerekedik, beköszönt a poszt-demokrácia kora. A szerző nem is titkolt rosszallással említi az Európai Uniót, amely szerinte kifejezetten poszt-demokratikus intézmény, s mint ilyen, az általa egyáltalán nem várt új korszak előfutára. A transznacionális elitek ideológiájaként számon tartott multikulturalizmus bírálata egyébként gyakori neokonzervatív toposz. Nem véletlen tehát, hogy a neokonzervativizmus másik elméleti folyóiratában, a The Public Interestben – amely a mozgalom születésekor annak szellemi műhelye volt^[24] – Wilfred M. McClay az amerikai patriotizmus természetét elemző írásában ugyancsak kifejezett rosszallással írt az amerikai liberális demokráciát gyengítő posztmodern, relativista és multikulturalista szellemi divatokról.^[25]

Visszatérve Zelikow tanulmányára: itt tárgyalja a megelőző csapás ugyancsak sokat emlegetett kérdését is. Két érvet hoz fel mellette: a jelenlegi technológiai színvonalból adódó sebezhetőséget és a történelmi példákat, hogy itt nem valami gyökeresen új koncepcióról van szó, hanem az amerikai külpolitikai stratégia élő és eleven tradíciójáról.

a világrend őre

A dolgok helyes megítéléséhez látnunk kell, hogy a The National Interest helyt ad a neokonzervatív elképzeléseket határozottan bíráló írásoknak is. Lényeges a 2004 nyarán Francis Fukuyama által írt A neokonzervatív pillanat című kritikai esszé. Ebben a szerző Charles Krauthammernek az unipoláris korszakról szóló teóriája kapcsán a neokonzervatív ideológia több lényeges elemét is erősen kritizálja. Rámutat, hogy amikor Amerikát mint a világrend őrét emlegetik, s ezt összekötik a globális hegemón pozíciójából levetett unilaterizmussal, nem veszik észre, hogy a két állítás voltaképpen ellentmond egymásnak. A világrend őre pozíció – még ha egyébként az USA objektív hatalmi mutatói ezt alá is támasztják – csak akkor lehet legitim, ha a nemzetközi közösség többi tagja annak ismeri el. A legitimitás ugyanis mindig kívülről, a többiek konszenzusából fakad. Márpedig ezt a konszenzust aligha lehet elérni az egyoldalú cselekvés jogának hangoztatásával. Fukuyama bírálatának másik lényeges pontja az iraki háborúról szóló vitában felbukkanó nemzetépítés teóriájának bírálata. Azt állítja, hogy ha számba vesszük az USA ilyen irányú múltbeli erőfeszítéseit, bizony kiderül, hogy korántsem sikersorozatról van szó. A sokat emlegetett német és japán példa pedig itt azért nem releváns, mert ezekben az esetekben nem egy nemzetet kellett felépíteni, hanem a már létező nemzet feje fölül kellett lebontani egy totalitárius államot. Ezen túlmenően az egész nemzetépítési teóriával kapcsolatban van elméleti jellegű ellenvetése is. Hogy ezt a fajta racionális társadalomépítést korábban éppen a neokonzervatívok bírálták, hiszen ez alapvetően ellentmond a konzervatív hagyomány szellemének.

Végül persze a címben feltett kérdésre egyértelmű válasz nemigen adható, s a dolog természetéből adódóan nem is igen lehet várni ilyet. A bepillantás azonban a neokonzervatív gondolkodás egyik nívós szellemi műhelyébe segíthet látni és érteni a médiában ma oly sokat emlegetett jelszavak mögött megbúvó tartalmakat.

1. https://ligetmuhely.com/liget/fahrenheit-9-11-magyarorszag/ ↑

2. „Amit az Egyesült Államok honpolgárai – a félhivatalos tantételeknek megfelelően – odahaza egyenlő, plebejus népi kormányzatnak, önkéntes rendnek és a jog uralmának […] azt a világgazdasági verseny és harc vesztesei, akiknek a befelé köztársasági, kifelé birodalmi Amerika igazi római kíméletlenséggel és a külvilág iránti republikánus vaksággal koppint az orrára, hazugságként élik át. […] Aki kívülről a birodalmat érzékeli, az aligha hisz majd odabent a köztársaságban. A kívülről nézett birodalom köztársasági belsejéből külföldre csak az elvontság jut el; a pénz hatalma, gazdasági, fegyveres és műveltségi hatalma.” (Tamás Gáspár Miklós: Az Amerika-ellenességről. Népszabadság, 2001. október 6.) ↑

3. Erre vonatkozóan lásd: Francis Fukuyama: The Neoconservative Moment. The National Interest, Number 76, Summer 2004, 57. o. ↑

4. Charles Krauthammer: Democratic Realism: An American Foreign Policy for A Unipolar World. The 2004 Irving Kristol Lecture, the American Enterprise Insitute, Washington, DC. ↑

5. Zbigniew Brzezinski: A nagy sakktábla. Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai. Fordította Hruby József. Budapest: Európa, 1999, 287–288. o. ↑

6. Henry Kissinger: America at the Apex. Empire or Leader? The National Interest, Number 64, Summer 2001, 10–11. o. ↑

7. Uo. 14. o. ↑

8. Uo. 17. o. ↑

9. David C. Hendrickson: In Our Own Image. The Sources of American Conduct in World Affairs. The National Interest, Number 50, Winter 1997/98, 14–15. o. ↑

10. Uo. 18. o. ↑

11. Eliot A. Cohen: A Strange War. The National Interest, Number 65-S, Special Issue, Thanksgiving 2001, 11–22 o. ↑

12. James Schlesinger: A Test by Terrorism. The National Interest, Number 65-S, Special Issue, Thanksgiving 2001, 7. o. ↑

13. After September 11: A Conversation. The National interest, Number 65-S, Special Issue, Thanksgiving 2001,69. o. ↑

14. Uo. 85. o. ↑

15. The National Security Strategy of the United States of America. September 2002. ↑

16. A szöveg elemzésére vonatkozóan lásd: Gömöri György: A 2001. 9. 11. csapdája. Népszabadság, 2002, október 18, Világtükör, 7. o. ↑

17. A birodalom problematikája igen szerteágazó, s irodalma könyvtárnyi, magyarul is számos írás jelent meg a kérdésről. A magyar nyelvű tájékozódást jól segíti a Korridor Központ kötete: Gombár Csaba–Kende Péter–Lengyel László–Romsics Ignác: Nem élhetek birodalom nélkül. Budapest: Helikon–Korridor, 2002. Az amerikai birodalmiság problémájának kitűnő áttekintését adja Bíró Gáspár érdekes tanulmánya: A birodalom rendje I-ll. Liget, 2004/2–3. https://ligetmuhely.com/liget/a-birodalom-rendje ↑

18. James Kurth: Migration and the Dynamics of Empire. The National Interest, Number 71, Spring 2003, 15. o. ↑

19. Stephen Peter Rosen: An Empire, If You Can Keep It. The National Interest, Number 71, Spring 2003, 52. o. ↑

20. Phi lip Zelikow: The Transformation of National Security. The National Interest, Number 71, Spring 2003, 18–19. o. ↑

21. Uo. 21. o. ↑

22. Uo. 22. o. ↑

23. Johne Font: Democracy’s Trojan Horse. The National Interest, Number 76, Summer 2004, 117–128. o. ↑

24. A mozgalom születésére vonatkozóan lásd: Robert Nisbet: Konzervativizmus: álom és valóság. Fordította Beck András. Pécs: Tanulmány Kiadó, 1996, 120–124. o. ↑

25. Wilfred M. McClay: America – Idea or Nation? The Public Interest, Number 145, Fall 2001. 52. o. ↑

kép | shutterstock.com