Kamarás István

ÍME: AZ EMBER

1991 tavasz

ÍME: AZ EMBER

,,Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt. Húsz éve van a vállalatnál. Hideget ebédel. Egyedül lakik.
Wolfnénak hívják. Jegyezzük meg: Wolfné. Wolfné. Wolfné.”

A „Trilla” címet adta Örkény ennek az egyperces novellának. Az értelmező szótár szerint a ’trilla’ zenei díszítmény, amúgy pedig a trilla könnyed, kellemes és felszabadult, a „bájoló lágy trillák”, a „tarka képzetek”, valamint a kedv, a remény és a Lillák képzetköréhez tartozik. A trilla tehát kellemes, sőt varázslatos. A „Trilla” című egypercesben mindennek nyoma sincsen, helyette csak a billentyűk zakatolásának és a papír kicsavarásának gyors, pergetett váltakozása. A trilla felcsendül és visszhangzik, ez a Trilla viszont monoton és reménytelen, mert kétségbeejtően körülhatárolt. Valami azért felcsendül benne, amit nem értünk: Wolfné. Amit vagy akit meg kellene jegyeznünk, de fogalmunk sincsen, ki ez a Wolfné.

Valamit azért persze sejthetünk. Azt például, hogy legalább negyven körül járhat. Ha egyedül lakik, lehet a) elvált, b) özvegy, c) elhagyott. Ha hideget ebédel, lehet hogy: a) nem telik neki melegre, b) nincsen megszervezve az üzemi étkeztetés, c) nincsen kedve lemenni, mert rabja munkájának vagy főnökének, d) megszokta, különben is este mindig főz, vagyis valamit összekotyvaszt magának. Ha indigóval ír: a) unalmas adatokat ugyanarra az űrlapra, b) másolatot a másolatokról, c) bármit, amit leíratnak vele. Miért nem szabad elfelejtenünk Wolfné nevét? Azért, mert a) fontos és hasznos munkáját „pontosan, szépen” végzi, b) mert még ebben is középszerű, akinek a tulajdon főnöke is hajlamos elfelejteni a nevét, c) mert őt is elhurcolták, és vezetéknevével immár megnevezhetjük a névtelen mártírok egyikét, d) mert azzal lett mártír, hogy zokszó nélkül tűrte az írógépet is túlzakatoló, életfogytiglan tartó migrént, e) mert sosem adta tovább a rúgásokat, f) mert sohasem vonta vissza a méltatlanra pazarolt jóságot. Nem folytatom a találgatást, mert van egy igen merésznek tűnő hipotézisem: Wolfné nevét azért kell megjegyezni, mert ember.

meghatározatlan állat

Hogy mire vagy kire gondolok? Először is a csupasz majomra, aki az emlősvilág zavarba ejtő sokfélesége után egyetlen egy faj maradt. Igaz, ez erről még esik szó  végtelenül sokféle. Egyikük Wolfné. A csupasz majom egyfelől a fejlődés csúcsa, másfelől meglehetősen maradi állat. Nézzük csak kezén öt ujját. A költőt persze a csillagra emlékezteti, a biológust viszont a hüllőkre. A komolyabb emlősökhöz képest az ember túlságosan is korán jön a világra, szervei jóval kevésbé specializálódtak, igaz, éppen ezért bámulatosan sokoldalúak. Nem is beszélve arról, hogy éppen az ember tud úgy viselkedni, mint az állat, ezzel szemben a barom mindig „rendesen”, vagyis programja szerint viselkedik. A felegyenesedett csupasz majomnak tekintete lett, emlőiből keblek. Szemben a tökéletes programmal rendelkező állatokkal, emberünk meghatározatlan állat, aki a „mire való?”-n kívül (ez az állat kérdése lenne, ha kérdezni tudna) a „mi ez?” kérdést is felteszi, s ebben már benne van a „miért?” is. Az elefánt is elmegy az elefánttemetőbe, de meghalni, az ember meg halottat látogatni, vagyis feltámadni.

Max Ernst: Szent Cecília, wikiart.org

Tegyük fel, hogy egy bolygónkra küldött marslakónak csak egy órája van, hogy kitalálja, az itteni élőlények közül melyik a legfejlettebb. Ha elég okos, elmegy az állatkertbe, s ott rögtön észreveheti, hogy a szabadon járkáló az, aki sem repülni, sem a víz alatt lenni nem tud, szép szőrzete sincsen, száguldani, bődülni sem tud akkorát, mint a ketrecben becsben tartottak, s pompás kérődző gyomra sincsen, de… Szóval ebből könnyen rájöhet a marslakó, hogy ennek a lénynek kell legalábbis a legokosabbnak lennie. S ha marslakónk igazán jó fej, észreveszi ennyire még emlékszik a teológiából, hiszen a Marson is van Isten , hogy ez a lény is szentháromság: a szóma, a psziché és a pneuma szentháromsága. Testlélek, ráadásul kétféle lélek, s így az ember jogosan mondhatja, még akkor is, ha Wolfné, hogy „fáj a szívem”, és hogy „minden porcikámmal várlak”, s kijelentheti, egészségem és egész-ségem szervesen összefügg, s fel kellene már állítani az egészségügyi mellé egy egész-ségügyi minisztériumot is. Ezért szeretne orvosában nóta bene, miniszterében is egy személyben szakembert, anyát, apát, papot és varázslót is látni.

vagyok, tehát gondolkodom

A két lábon járó szárnyatlan angyal, vagyis az ember, érző és értő lény, értelmezve érez, és ellágyul egy matematikai levezetésen. Egyfelől rabja ennek a világábrázolásnak, amelyet érzékszervei és agya határol be, másfelől képzelete szárnyán kirepülhet ebből a kalickából. Az ember tehát nem palackba zárt szellem, hanem hús-vér gondolkodó. Az okos állattal szemben hősünk tudatos és bölcs, aki jól látja, hogy tudása körének területével együtt nő nemtudásának kerülete. Azt is tudja már, hogy a „gondolkodom, tehát vagyok” a többdimenziós ember észlénnyé silányítása, s hogy az ész-izmus szívtiprás és titoktiprás egyszerre, s azt is, hogy a ,,vagyok, tehát gondolkodom” jóval közelebb jár az igazsághoz. Érzi a szakember meg az átlátó és értelmező ember, vagyis a diplomás és az értelmiségi közötti különbséget.

Az ember egyes szám első személy. Ebből következik énessége és önössége. Minden ember olyan, mint minden ember, mint néhány ember, s végül olyan, amilyen rajta kívül senki. Ugyan helyzetről helyzetre aktualizálódik személyisége, mégis döntőbb benne az állandóság, az önmagával való azonosság. Még a szélkakas emberek is csak önmaguk tengelye körül forognak. Oka is meg okozata is magának az ember. Van, lehet, lennie kell. Az ember ezt hirdeti: ,,Joliot-Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel elcserélném Joliot-Curie téri, ötödik emeleti, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással”. Mindennek ellenére az ember, ha Saulus is, egy szép napon Paulusként folytathatja önmagát. Amikor az Isten az ember orrába lehel teremtéskor, feltölti nárcisztikus libidóval, vagyis az énszeretet alaptőkéjével. Hogy ez aztán üdve vagy kárhozata lesz, nagymértékben rajta múlik. Elbújhat ugyan, mint Ádám Isten elől, de lelkiismerete megszólal még az ateistában is: „Ádám, hol vagy?”

Max Ernst: Dada – Paul Gauguin, wikiart.org

Talán azért születik az ember olyan tökéletlennek, hogy a szülői szeretet erszényében töltsön jelentős időt, s már onnan dialógust folytasson a felnőttel. Ez a dialogizáló lényecske nem csökevény, de nem is kis felnőtt, hanem embergyerek, aki a maga nemében tökéletes, illetve csak saját szintjéhez képest lehet elmaradva. Tökéletes, mert lehetőségei vannak. Ezt szeretik benne. Ezért lesz belőle egy, a téridőben soha véget nem érő kalandos utazás közben érett személyiség, aki életigenlő, önálló, belső kontrollja, önbizalma van, problémákra hangolt, rögtönözni képes, feladattudata van, felelősséget érez, még az őt meghatározó kultúrától is képes függetlenedni, képes nyelveket megtanulni, s nyelveken szólalni. A befogadás állandó frissessége jellemzi. Társas és társadalmi lény, mély, de válogató kapcsolatokra képes. Nyitott a végtelen horizontok felé, erkölcsi szilárdság jellemzi, képes a befogadásra és önmaga, a természet és a másik elfogadására. Ilyen lenne Wolfné? Ilyenek lennénk mi? Ez persze ideál-típus, de tudunk róla, meg vagyunk fertőzve vele, a hetedikkel, akit talán csak halálunk pillanatában érünk utol. Addig is mondhatjuk a költővel:

,,S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.

Egy, kit tejes kebel ringat,
 egy, ki kemény mell után kap,
 egy, ki elvet üres edényt, 
egy, ki győzni segít szegényt, 
egy, ki dolgozik bomolva, 
egy, aki csak néz a Holdra:

Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.”

Hősünk, az ember, társas lény. Persze az állat is társas lény, s az ember mint társas lény, jócskán a természetbe ágyazott. Hiszen ugyancsak agresszív (vagyis energikusan kezdeményező) és gondoskodó lény, mint állat-társai. Csakhogy az embernél ehhez még hozzájön az ítélő ész, és az ésszerűvel szemben cselekvő emberben a lelkiismeret. Minden ember elkövet ilyen „butaságokat” életében: hátvédként nem kaszálja le a kapura törő csatárt, s ezért csapata gólt kap, kereskedőként nem csapja be a vevőt, s ezért csak hideget tud ebédelni, nem csinál a rábízott titkokból bombaüzletet, s ezért kiröhögik, és nem nevezik ki még alcsoportvezető-helyettesnek sem. Úgy társas lény az ember, hogy társa titok marad számára, mégis megpróbál kapcsolódni. Sokkal többet érez szerelme iránt annál, hogy „szeretlek”, s mégis kimondja, s mégis elhiszik neki. Tud még beszélni kacsintással, hallgatással és tánccal is. A gyermek mosolyának jelentést tulajdonít az anya, ő meg elhiszi anyjának, hogy jelent valamit, s újra mosolyog. A „gondolkodom, tehát vagyok” jócskán földhözragadt kijelentés ahhoz képest, hogy „létezem, tehát eltérek”, ami azt jelenti, hogy beléphetek a két, eltérő titkot képviselő ember közös világába. Megértésnek is nevezhetjük ezt. Ki önmagamból, be a másik horizontjába, közben elősegítjük egymás megteremtését. Nem attól vagyok ugyan, hogy te vagy, de attól tudom, hogy vagyok, hogy te vagy.

barátok helyett haverok

Az ,,én-az”, ,,én-ő” és az ,,én-te” viszonylatok skáláján kell megtanulnunk játszani. Sokunknak ez túl bonyolult, s tárgynak, eszköznek, vagyis ,,az”-nak tekintjük a másikat. Vagy pedig úgy járunk, mint Bulgakov hőse, Prohor Petrovics, akiből csupán egy öltöny maradt félelmetes íróasztala mögött. Vagy pedig barátok helyett haverokat tartunk. Ugyanis egy barát sokat fogyaszt. Megértést, szeretetet, ilyesmit. Hősünk, az ember azt is észrevette, hogy minden kapcsolat mintája az anya-gyermek kapcsolat, mert aszimmetrikus, mert egyik fél sem szab feltételt, s ezt alkalmazni lehetne a felebarát esetében is, mert vele kapcsolódva is érezhetem, hogy adni jobb, mint kapni.

Max Ernst: Svájc a dadaizmus születési helye vagy mitologikus áradáskép, wikiart.org

Hősünk az ember fele-ség. Akkor is, ha férfi, ugyanis kiegészítésre szorul, ha egész-séges akar lenni. Egyik lehetőség a férfi és nő egysége a szerelemben, amely szex + erósz + fília + agapé képlettel ábrázolható, vagyis a nemiséghez hozzáadódó háromféle szeretet jellemzi: először a kívánó és vágyakozó, másodszor a másikban személyt vagy titkot tisztelő, harmadszor a feltétel nélküli, odaadó szeretet. Kölcsönös alárendelődés, amelynek keretében mindketten felemelkednek.

Hősünknek sokféle hovatartozása van, ezek egyike a család. A család viszonylatok viszonylata, amelynek főszereplője a homo familiáris. Mivel a családnak ember-szentháromságok a tagjai, a család vitális, pszichés és pneumatikus kapcsolatrendszer. Nyelvek bábele és nyelviskola. Különböző szeretetfajták gyakorlóterepe és lelkierőmű. A társadalom alapsejtje, tagjai kapcsolatainak gyűjtőlencséje, tagjai világának össz-világa.
Összefoglalva: a család keltető, éltető, etető, altató, elrejtő, késztető, biztató, oktató, indító, röptető; adott és választott, demokratikus és hierarchikus, fészek és rivalda, alpári és fennkölt, pokol és mennyország, fülledt és meleg, árulás és szentség, perpatvar és béke, lélekvesztő és bárka, töredék és egész. Azért is alapsejt, mert mindebből sok minden ráillik másféle emberi együttesekre is, a kisközösségtől a nemzetig.

vannak nála egyenlőbbek

Hősünk, az ember – és persze Wolfné is – munkálkodik, vagyis dolgozik, robotol, güzül, vállalkozik és alkot. Nem mindig sikerül neki egységbe hozni munkáját életével, szakmáját egyéniségével, de a ,,pontosan, szépen” élménye akkor is megadathatik neki, ha munkájának más fölözi le a hasznát, ha évtizedeken át csak „Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót, ír.” Hősünk elvben, „mint minden ember, fenség”, a gyakorlatban vannak nála egyenlőbbek, és vannak legegyenlőbbek is. Botor módon egyenlő akar lenni, pedig csak egyenrangú lehet, méghozzá azért, mert különbözik, mert egyedi. Mivel az ember minden viszonya egyenlőtlen, szüksége van az egyenlőségjelekre, s erre a célra szolgál a jog, a kommunikáció, a demokrácia, az erkölcs, de a leghatékonyabb a szeretet. A szeretetnek különböző szintjei és színterei vannak, s hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy köztük van a népek, a kisebbségek és a bűnös emberek felszabadítása is.

Hősünk jó esetben művelt, ami annyit tesz, hogy viszonyul, hogy meghatározottsága ellenére is képes cselekedni, hogy nyelveket tud és jeleket ad, hogy jelent valamit, hogy távlatos. Míg az állat megszűri, az ember megsokszorozza a világot. Azt is jelenti, hogy az embernek nemcsak élete, hanem életszínvonala, életmódja, életvitele, életstílusa és életminősége is van, hogy nemcsak jólétre, hanem jól-létre is szüksége van, így aztán nemcsak népjóléti, hanem népjól-léti minisztériumra is. Az emberszeretettel és szakszerűen sürgő-forgó Márta, és a jobbik részre odafigyelő, értéket felfedező és az érték előtt elnémuló Mária egyszerre. A jól-léthez humanizált humán-szervezetekre van szüksége az embernek: pedagosaurusok helyett emberi léptékű iskolára, kórházüzem helyett és mellett háziorvosra, kultúrpalota helyett otthonos klubra, egyházközségre, kocsmára és egyéb hiteles helyekre, művelődéspolitikai irányítás helyett pedig szabad művelődésre.

Max Ernst, Családi kirándulás, wikiart.org

Hősünk világvevő lény, aki átlépheti határait, aki megismerve korlátait, megszabadulhat azoktól, aki tudja, hogy a szabadság párbeszéd, s azt is, hogy az alapvető szükségletet jelentő biztonság, ha egyeduralkodó céllá válik, akkor megeszi a bizalmat, a kezdeményezést, a fantáziát, a kapcsolatot. Tudja, hogy a szabad ember a titokra is nyitott, s az szabad, aki szeret, hogy még a tudás, ,,az én tudásom” is elválaszthat a másiktól, s világvevő énességem-önösségem börtönébe kerülhet.

Az ember kérdő-jel, aki nem hiszi el Wittgensteinnek, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, s dadogni kezd, és dadogásából János-passió, Isteni Színjáték, A Mester és Margarita, Magányos cédrus, Stalker, Sörgyári capriccio, A szív segédigéi, Kései sirató és Trilla is lehet. És ettől még nem kell feltétlenül gőgösnek lennie, sőt így lehet alázatos szolgája a kimondhatatlannak, hiszen végül mégsem tudja kimondani, de azért kicsikart a kimondhatatlanból valami kis előleget.

Emberünk honnan-hová lény, vagyis történeti. Mivel szerzett tulajdonságai nem öröklődnek, kénytelen az előző nemzedék vállára állni, s a hagyomány parazsából tüzeket lobbantam. Még vitatkozik azon, hogy van-e a társadalomban is fejlődés, vagyis dimenziónyerő átalakulás, azt azonban már eléggé világosan látja, hogy a válság és megújulás általában együtt jár, hogy a kisebb erdőtűz azzal, hogy leégeti az aljnövényzetet, megóv a katasztrofális erdőtűztől. Ez azért nem jelentheti azt, hogy játszadozhatunk a tűzzel. Az ember jövő idejű lény, s ha olykor el-eljátszik a földi öröklét gondolatával, hamar fölismeri ennek abszurditását, hiszen ez nemcsak azt jelentené, hogy nem hal ki előlünk az ősünk és a főnökünk, hanem – és ez ezerszer súlyosabb ennél a kellemetlenségnél – hogy a végtelenségig elodázhatnánk döntéseinket, jócselekedeteinket. Jobb akkor már halandó beavatottnak lenni, mondja az ember, s olykor élesen érzi, hogy „Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a múlt és övék a jelen. / Verset írunk – ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem”.

legyőzni a természetet

Hősünk hajlamos megfeledkezni arról, hogy kozmikus lény, s megpróbálja legyőzni a természetet. Napfivérét, holdnővérét, földanyját, tűzöccsét és vízhúgát elárulva, elfeledve, megbecstelenítve dunasaurusokat épít, pedig a természet is abbahagyta a gigantomániát, s a saurusok után rátért az emberszerű lényekre. A természetet denaturáló ember divatos gázálarcot próbálgatva rájön, hogy ő nem tulajdonos, hanem csak megbízott, nem uralkodó, hanem csak sáfár, hogy a kozmosz szerves és öntudatos része.

A kapura törő csatárt mégsem elkaszáló hátvédre sokfélét kiabálnak, de akadnak, akik egyszerűen csak lelkiismeretes embernek tartják, vagyis értékérző és ítéletalkotó képességgel rendelkező erkölcsi lénynek, aki saját hanggal is rendelkezik, aki felelősséget érez létezéséért, aki meg tudja különböztetni a bűnt a bűnöstől, vagyis meg tudja bocsátani az amúgy jóvátehetetlent. Tudja, hogy a valaki ellen irányuló bűn mindenki ellen irányul, hogy van névtelen bűnösség is, hiszen világunk büntethetetlen, sőt a néma közmegegyezéssel szankcionált bűnöktől hemzseg. Vagyis hát: a rendszerek bűne többé-kevésbé mindig a mi bűnünk is. Hősünk látja vagy legalábbis érzi a rend és a különféle rendszerek különbségét. Érzi, hogy igenis van alapja annak, hogy egy anya a legnagyobb világégés közepén is azt „hazudja” gyermekének, hogy ,,ne sírj, nincs semmi baj”. Miért? Mert benne van az ősbizalom, az ösztönlét alatti másik tudattalan, amit aligha tár fel a pszichoanalízis, mégis nyilvánvalóvá válik, amikor a nagy társadalmi rendetlenségek közepette azt mondjuk valakinek, hogy ,,oké”, vagyis hogy rendben van.

Max Ernst, Megkövesedett erdő, wikiart.org

Hősünk lehet felelőtlen optimista és felelősen borúlátó, ám mindkét esetben vallhatja, hogy ,,lesz még egyszer ünnep a világon!”, hiszen nemigen tehet mást, minthogy ráhagyatkozzon a Létre, amely nem ereszti el, mágnesként vonzza a valóságot. Minket is, Wolfnét is. Ez lehet örömünknek is forrása, vagyis ez hitelesíti a társaink által szerzett örömöt. Ezért misztérium végső soron az öröm. Ezért válaszolhatja valaki a ,,Miért olyan szomorú?” kérdésre – halálos pontosan kifejezve lelkiállapotát – azt, hogy „Mert boldog vagyok”. Így lesz élesztőnk az a humor, amely az egész szemszögéből nevet a részlegesen, ezért egész-séges a rész kinevetése.

hathatós ellenszere a nemlétnek

Hősünk, az ember véges és végtelen. „Hirtelen-váratlan halandó”, ahogy Woland magyarázza az észelvű kritikusnak. Véget érés? Átlépés? Megérkezés? A semmibe vagy valamibe? Az élet-halál titkát firtató ember lassan kapizsgálja: nem az élet és halál az ellentétek, hanem egyfelől a halál és a semmi, másfelől a halál és a szeretet. Hősünk rádöbben, hogy az el nem múló Lét abroncsa őrzi a halandókat is, hogy az ember a halálban sem szakad ki a Lét – egyeseknek Isten – erőteréből . ,,Születek születni meghalok meghalni születek meghalni meghalok születni”: ilyen egyszerű ez, sóhajtja az ember, és ezért az eljövendő örökélet előtt – mert halandó – még egy kicsit élni szeretne. A „szeretlek, mert ilyen vagy” bármennyire is csodálatos, még az itt-lét szeretete, a „szeretlek, mert vagy” már a Létre hivatkozik, ezért hathatós ellenszere a nemlétnek. Erre is képes az ember, mert az itt-létben is átlépő, vagyis transzcendáló lény, aki nagy pillanataiban már előlegben odaát járt, vagyis fölismeri, érzékeli: egy „különös úr” vendége talán, meglehet.

Most már világos, hogy Wolfné nevét azért kell megjegyezni, mert egyetlen másikkal sem helyettesíthető fenség. Most már azonban az is kérdés, kell-e tudnunk titkát is? El is kell köteleznem magam azzal, hogy megjegyzem a nevét? Vagy talán már késő, mert egy ízben, a sokezredik alkalommal összegyűrte a papírt, s azt kiabálta: „Elég!!!” Vagy csupán belebámult a semmibe. Vagy eszelősen felnevetett, majd ezúttal azért is meleget ebédelt, de nem ment haza. Vagy hazament, és ott ürítette ki a fiolát. De előtte bedobta bugyuta vagy éppen döbbenetes versikéit több száz vagy csak egyetlen egy levélszekrénybe, természetesen név nélkül.

Mit tehetünk mi, emberek, Wolfnéért? Figyeljük nevét levélszekrényeken, lépcsőházi ajtókon, halálozási rovatokban, hosszú évek után ismét felhívjuk őt telefonon, hirdetést adunk föl „Trilla” jeligére. Sokan jelentkeznek majd: valamennyien húsz éve vannak a vállalatuknál, hideget ebédelnek, egyedül laknak, és elfelejtették őket.

Max Ernst, Közhelyek – minden nap, wikiart.org

Most már tudjuk, hogy azért kell eszünkbe vésni Wolfné nevét, mert a szuper sűrű őskása nem afféle üres semmizet, hanem egy tartalmas őskezdet, amelyben benne volt minden lehetséges, beleértve a regényt, a kiáltványt, a szamizdatot és a szerelmes levelet gépelő Wolfnét is. És benne volt az a Wolfné is, aki már húsz éve van a vállalatnál, hideget ebédel, egyedül lakik, akinek éppen azért kell megjegyeznünk a nevét, mert őrá is ugyanúgy rá van szorulva az Univerzum, mint bárki másra, mert csak mibennünk, mert csak őbenne tud önmagára ismerni.

Mind a négy evangélista beszámol a csodálatos kenyérszaporításról. ,,Ti adjatok nekik enni!” – szól Jézus tanítványaihoz, akik, vagyis mi, ezzel meghívást kapnak: csodát tenni, Ővele együtt. ,,Csak öt kenyerünk van és két halunk”, jelentik a tanítványok Márk, Lukács és Máté szerint. Kiket jelent a többes szám első személy? Az övéik is lehetnek a halak, hiszen halászemberek, ám lehetnek az egybegyűlteké is. Lényeges ez? Annyiban igen, hogy Jézus nem a semmiből „varázsolt”, hanem az övékét, vagyis a mienkét osztotta, szaporította.

van itt egy fiú

János elbeszélése a legpontosabb. Megjelöli a helyet, az időt, megadja a résztvevők létszámát is, és – mint a helyesen elvégzett osztás esetén a jó tanuló – a maradékot is pontosan. Megnevezi a csodában közreműködő tanítványokat. Fülöptől kérdezi Jézus, hogy „Honnan veszünk kenyeret?”. Persze csak azért kérdezi, „mert próbára akarta tenni, maga ugyanis tudta, mit akar véghezvinni” – írja az evangélista. Fülöp – miként ama jó tanuló – kiszámolja: „kétszáz dénár árú kenyér sem elég”. Simon Péter testvére, András szólal meg, de János szerint nem azt mondja, hogy „van öt kenyerünk és két halunk”, hanem azt, hogy „van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala”. Egy epizódszereplő jelenik meg: a fiú. Övé volt az a semmiség, amely szétosztatott, az a korántsem üres semmi, amelyben benne volt minden lehetőség. Az is, amit Jézus véghez akart vinni, általunk. János elbeszélésében még inkább kidomborodik a tanítványok közreműködő szerepe, hiszen ők találják meg a fiút, aki a sokaságot, a ,,szürke tömeget” képviseli, vagyis hát benne az értéket. Ők, a beavatottak közvetítenek a fiú és Jézus között, aki „tudta, mit akar véghezvinni”. Természetesen tudott a fiúról is. János jóvoltából tehát megismerhetjük a névtelen, ám korántsem jelentéktelen és érdemtelen epizodistát, az embert. De hiszen nem is névtelen. Mi már tudjuk a nevét, mert megjegyeztük: Wolfné. Wolfné. Wolfné.

felső kép | Max Ernst, Barátok találkozója, wikiart.org