IDŐUTAZÁS

Hóbort professzor kedvenc témáján, az időn morfondírozott. Persze nem Hóbort volt az igazi neve, csak a háta mögött hívták így. A profesz-szor kávét főzött, kitöltötte, kényelmesen elhelyezkedett karosszékében, közben az íróasztaláról lesodort egy halom feltornyozott papírt − nem törődött vele. Elővette füzetét, és hozzáfogott aznapi számításaihoz.

Kopogtak.

− Nem szabad! − kiáltott ki Hóbort.

Ki nem állhatta, ha számításai közben megzavarják.

− Biztos? − nyekeregte vékony hangon a betolakodó.

Hóbort eltöprengett: vajon mi az, ami biztos? Ami elmúlt, már megtörtént, azt biztosan biztosnak nevezhetjük. A jövő már más kérdés. Szeretett volna tovább gondolkozni, ám a jövevény az ajtaja előtt elunta a várakozást. Óvatosan lenyomta a kilincset, résnyire nyitotta az ajtót, hogy belessen.

Hóbort professzornak, mielőtt rádörrenhetett volna, torkán akadt a szó. Soha efféle szerzetet nem látott. A látogatónak hosszú, hegyes füle volt, nagy, szürke szeme és ferde, felfelé kunkorodó orra. Akkora lehetett, mint egy kisiskolás.

− Bejöhetek? − kérdezte hunyorítva, majd gyorsan hozzátette: − Az időről van szó.

(A folytatás az őszi számban olvasható)