A VADÁSZ SZÍVE
Jött a vadász és lőtt mindenre, ami élt és mozgott az erdőben. Lőtt nyúlra, fácánra, vaddisznóra, borzra, varjúra.
Összegyűltek az erdő állatai. Nem volt köztük, aki ne siratta volna valamelyik rokonát, barátját.
– Ez tarthatatlan! – hüppögött a nyúl.
– A kicsiket se kíméli! – visította a vaddisznó.
Akkortájt az erdőnek még volt királya, a róka. Koronával a fején körbenézett, és így szólt:
– Nincs más megoldás, el kell venni valamit a vadásztól! Ami mindennél fontosabb neki! Visszakapja, ha békén hagy minket!
Tűnődtek az állatok, mit lehetne a vadásztól elvenni. A csizmáját? A puskáját? Bármelyikből újat vehet. Egyszer csak felcserregett Snassz, a szarka:
– Vegyük el a szívét!
– Hogy érted? – kérdezte a róka.
– Kilestem – magyarázta Snassz –, hogy a vadász minden vadászat előtt egy dobozba teszi a szívét, és bezárja. Szép, csillogó aranykulcsa van hozzá.
Töprengett a róka: egy próbát megér. Aznap este, mikor a vadász megint az erdőt járta, a róka elment a házához. Az udvar üres volt, a kutyák a gazdájukkal, a tyúkok az ólban.
Szimatolt, kereste, hogy juthatna a házba, mikor fentről egy vékony hangot hallott:
– Jé, egy róka!
Egy kisfiú nézett rá az ablakból.
– Jöttél tyúkot lopni?
– Nem, nem azért jöttem.
– Vannak libáink is – jegyezte meg segítőkészen a kisfiú.
– Hm, talán majd máskor. Megkérdezhetem, ki vagy?
– Lackó.
– És mit keresel itt, Lackó?
– Én vagyok az unoka.
Szóval a vadásznak van unokája, nézett nagyot a róka.
– Figyelj, Lackó! Egy szép nagy dobozért jöttem, nincs nálatok ilyen?
– Van, de túl nehéz, nem bírom el. Papa mindig belerak valamit, amitől nehéz lesz.
– Hm, és egy aranykulcs is van hozzá?
– Igen, itt van – mutatta fel a fiú. – Papa nem szereti, de szoktam vele játszani.
– Ideadod nekem azt a kulcsot, Lackó?
A kisfiú elbizonytalanodott.
– Papáé.
– Tudom, vissza is adom majd, csak meg kell ígérnie, hogy nem vadászik többet.
– Miért nem akarod, hogy vadásszon?
A róka sóhajtott.
– Te nem örülnél, ha vadászat helyett itthon maradna, és játszana veled?
Lackó tűnődött.
– Az jó volna.
– Akkor nekem adod?
– Igen. De cserébe add nekem a koronádat!
A róka csak egy pillanatig habozott.
– Rendben – azzal szájába kapta a koronát, egyet lendített, és a királyi ékszer nagyot koppant az ablakpárkányon.
Lackó is dobta a kulcsot, amikor huss, sötét folt villant és elszállt a kulccsal. Egy közeli fán állapodott meg. Snassz volt, a szarka.
– Add ide – csaholt a róka –, add ide, te ostoba!
– Nem tehetem – felelte Snassz–, annyira szép.
A róka üldözte, de hiába. A szarka a kulccsal együtt eltűnt. Most se kulcs, se korona – a róka visszahúzódott vackába, megfogadva, hogy többet nem törődik mások bajával.
A vadász pedig azóta is járja az erdőt, még dühödtebben, mert nem jut a szívéhez.
És Lackóval sem játszik.