RUBEN SCHECHTER HOSSZÚ ÉLETE

Amikor a bába végre kiszabadította Ruben Schechtert a rátekeredett köldökzsinór szorításából, Hanna már halott volt. Tizenhat évesen is olyan törékenynek látszott, mint egy kislány; hosszú, izzadt haja a vérfoltos hálóingre lógott, az a nevetségesen kicsi keze meg alig volt nagyobb az újszülötténél. A bába zárta le a szemét, de előbb letisztogatta a gyereket, tiszta gyolcsba pólyálta, és pár percre a meredt tekintetű halott mellé fektette. Ruben Schechter így élete első pillanataiban megtanulta, hogy az élők előbbrevalók a holtaknál, de láthatatlan és bonthatatlan szálak kötik össze őket.
ott megy a sátán szeretője!
Apja, Efraim Schechter, a gazdag vilniusi boltos másodszorra özvegyült meg. Első házasságából született gyermekei közül a legkisebbik, Miriam már húszéves volt, ám a gazdag hozomány ellenére sem akadt kérője, mert az arcát hatalmas, vörös folt csúfította. Nem szívesen merészkedett az utcára, a gyerekek is kicsúfolták: ott megy a sátán szeretője!, kiabálták, nézzétek a csókját az arcán!, és sárdarabokat hajítottak utána. A házba zárkózva töltötte napjait, a bolt könyvelését intézte, és a rossz nyelvek szerint illetlen könyveket olvasott, amelyeket engedékeny apja szerzett be külföldről. Az idősödő Efraimot összetörte az újabb haláleset, naphosszat a bolt raktárában ült, olykor ott is aludt, a vaníliarudakat kis zsákban a feje mellé téve, hogy Hanna fehér testének illatát felidézze. Az elárvult csecsemő és a bolt vezetése Miriamra maradt, aki habozás nélkül tette, amit kellett: szoptatósdajkát fogadott és széles kámzsájú, bő köpönyeget varratott, amelynek mélyén elrejthette arcát, ha az utcára lépett.

Teltek-múltak az évek, Ruben szépen fejlődött, a házitanítója és Miriam együttes erőfeszítéseinek köszönhetően folyékonyan beszélt és olvasott jiddisül, lengyelül és beloruszul. 1863 januárjában, a lengyel-litván felkeléskor a fiú még csak hétéves volt. A véres megtorlás hetei alatt Miriam bezárta a ház kapuit, bereteszelte az ablakzsalukat, és a tanítóval meg a cselédekkel együtt ott lapultak, míg Muravjov kormányzó parancsára kilencezer embert Szibériába hurcoltak és 127 lázadót felakasztottak. A fatáblák résein át figyelték, ahogy az orosz lovaskatonák összeterelik a katolikus papokat és a lengyel diákokat, megkötözik a lábukat és röhögve kardlapozzák a botladozva szaladókat. Ruben Schechter így még gyerekkorában megtanulta, hogy akárhány nyelven beszél, nem tud mindenkivel szót érteni.

Amikor elült a puskaropogás, és kialudtak a máglyák, Miriam kámzsás köpenyében kilopózott az utcára, hogy megnézze a boltot. A magára hagyott üzletet persze kifosztották, minden mozdíthatót elvittek, csak a kiszóródott fűszerek illata kavargott a levegőben. Hosszú évek óta először Miriam úgy érezte, tanácsot kell kérnie. Efraim már évek óta az ágyat nyomta, néha napokig nem ismerte meg a gyerekeit. Idősebb testvéreire sem számíthatott: Zemira Bécsbe ment férjhez, Baruch Krakkóban talált gazdag feleséget, és hosszú ideje nem látták egymást. Karelitz rabbi háza csak pár sarokra volt, Miriam bekopogtatott hát a bölcsességéről híres rabbi ajtaján. Solomon Karelitz akkoriban már igen idős volt, és a lány egy ideig azt gondolta, talán meg sem hallotta a kérdést, mert hosszú percekig némán maga elé meredt, mint aki kísértetet lát. Ne küldd el a fiút, Miriam, mondta végül. Szerencsét hoz majd rád, és atyád házára. És a lányra kacsintott, mintha valami tréfásat mondott volna. Ruben Schechter tehát Vilniusban maradt, de Miriam, miután áttanulmányozta az újságban a politikai híreket, újabb tanárokat fogadott, akik francia és német nyelvre oktatták a fiút.

Ruben tizenhat éves volt Efraim halálakor.

A cselédlány talált az öregre, amikor szokásos reggelijét vitte a szobájába: vaníliás tejbe áztatott kalácsot. Az egykor nagytestű férfi egészen összezsugorodott, de olyan békés volt az arca, ahogy nyitott szemmel feküdt az ágyban, hogy a lány először észre sem vette, mi történt. Fél kezében tartva az ezüsttálcát, óvatosan rázogatta Efraim vállát, s amikor kihűlt kezéhez ért, úgy megrémült, hogy az ágyba borította a reggelit. Ruben még a koporsó körül is érezte az édes illatot, mert Miriam égi jelet látott a cselédlány ügyetlenségében, és egy kis selyemtasakban maréknyi vaníliarudat csúsztatott a halott inge alá.

A fiú a híres Ramaile jesivába járt, és nénje fokozatosan bevonta az üzleti ügyekbe: német és francia leveleket íratott vele, olykor rábízta a napi bevétel számolását, és kisebb ügyek intézését. Efraim a végrendeletében Rubenre hagyta a házat és a boltot, első házasságából született gyermekei csak kisebb emléktárgyakat és némi pénzt kaptak, így Miriam kötelességének érezte, hogy mindent megtanítson a fiúnak, mielőtt nagykorú lesz és átveheti az örökséget. Ruben szó nélkül engedelmeskedett, de a nővére egyre többször kapta rajta, hogy órákra elmaradozik otthonról, és hiába faggatta, hol jár, csak a vállát vonogatta. Sűrű, göndör haja, amit hátrafésülve hordott a kipa alatt, ilyenkor rendetlenül lógott, és éppen úgy húzta össze a szemöldökét, mint az apja, amikor mérges volt. Miriam lányt sejtett a dologban, és vénkisasszonyos féltékenység öntötte el a gondolatra, hogy Ruben néhány éven belül megházasodhat.
fanyar betegségszag
Egyszer késő délután elszalasztotta a fiút a rabbi házához egy csomag szárított gyümölccsel, amelyet Solomon Karelitz különösen szeretett. Ruben alig lépett ki az ajtón, Miriam magára borította a kámzsás köpenyt, és a korán beköszöntő sötétben a nyomába eredt. A fiú végighaladt a macskaköves Zhydu utcán, majd a rabbi házát elhagyva továbbsietett a város litvánok lakta negyede felé. Akkoriban a város lakosságának több mint negyven százaléka zsidó volt, és a többségben élő lengyelek és beloruszok mellett a litvánok kisebbségben éltek Vilniusban. A felkelés után az oroszok betiltották a lengyel és a litván nyelvet, és Szibériába hurcolták a latin ábécés könyvekkel foglalkozó könyvkereskedőket és nyomdászokat. Miriam egy kapualj sötétjéből aggódva figyelte, ahogy Ruben kopogás nélkül belép egy alacsony, omladozó ház kapuján. Körülbelül tíz perc után a fiú ismét megjelent, és visszaindult a zsidónegyed felé. Miriam megvárta, amíg az utca végén elkanyarodott, és némi habozás után benyitott a kis házba. Fanyar betegségszag ütötte meg az orrát, és ahogy az aprócska, gyertyával megvilágított szobába lépett, a bűz egyre erősödött, fertőtlenítőszer szagával keveredett és elűzhetetlenül megtelepedett a homályos lukban. Egy rongyokkal borított ágyon sovány férfi feküdt, mellette öt-hatéves kisfiú kuporgott. Némán meredtek a kámzsás alakra, és Miriam gyorsan kihátrált a házból. Futva tette meg az utat hazáig, így előbb ért vissza, mint Ruben, aki még beadta a csomagot a rabbi feleségének. Hosszú ideig nem szabadult, mert Abigail Karelitz, akinek kedvenc időtöltése volt, hogy nyolc lányunokája számára megfelelő partit keressen, alaposan kifaggatta. A rabbi feleségének megtetszett a jó családból származó, komoly fiú, akiről azt beszélték, nagy nyelvtehetség. A mi Ráhelünk éppen illik hozzá – mondta Solomonnak, de a rabbi csak a fejét csóválta, mert a kis Ráhel akkoriban múlt hároméves.

Mire Ruben hazaért, Miriam már várta. Régen nem járt a fiú szobájában, mindig csak az ajtaján kopogtatott, de most megigazgatta az ágytakarót, beakasztott egy ottfelejtett inget a szekrényébe és leült az asztalához. Csodálkozva látta, hogy német nyelvű anatómiai, botanikai és orvosi könyvek sorakoznak a polcán. Ahogy belelapozott az egyikbe, a fiú apróbetűs, szinte nőies írásával sűrűn telerótt lapok hullottak ki: a könyv tartalmát összefoglaló jegyzetek és kérdések, némelyik aláhúzva vagy bekarikázva, mintha Ruben valami miatt különösen fontosnak tartaná, hogy megtudja a választ. Sorra leemelte a könyveket, és mindegyikben jegyzetlapokat talált, újabb kérdésekkel. Egy német patológus, Rudolf Virchow könyvét lapozgatta, amikor Ruben megérkezett. Megállt az ajtóban, és szótlanul figyelte, ahogy Miriam helyére teszi a könyvet. Eszébe sem jutott hazudni, amikor a beteg litván férfiról kérdezte. Jó két héttel korábban kezdődött, mesélte, és ahogy az ágyra ült a lány mellé, Miriam megkönnyebbülést látott az arcán. A kisfiút a raktárban találta, az aprócska szellőzőn bújt be, hogy ennivalót lopjon, de a magas ablakhoz már nem tudott visszamászni. Egy sarokba húzódott, a falhoz tapadt félelmében. Ruben hosszú időn át faggatta, míg elárulta a nevét. Jurgis Tverkusnak hívták, az anyja két éve halt meg, az apja meg napok óta súlyos betegen feküdt, de megtiltotta, hogy segítséget hívjon. Két napja eszméletlen, és már minden ennivalójuk elfogyott. Ruben összeszedett némi élelmet és hazakísérte a kisfiút. Az apa, Adomas Tverkus a negyvenes éveiben járt, egykor nyomdász volt, de Muravjov rendelete után nem volt hajlandó cirill betűs könyveket nyomtatni. Alkalmi munkákból tengődött: zsákokat cipelt, fát vágott, építkezéseken dolgozott. Ruben csak később tudta meg, hogy utoljára egy orosz főtiszt házánál dolgozott, akit néhány litván kamasz el akart tenni láb alól. A nemzeti függetlenségért harcoló hősöknek képzelték magukat, és kezdetleges bombát rejtettek a tiszt hatalmas íróasztala alá. A bomba csak két nappal később robbant, amikor Adomas odébbtolta az asztalt, hogy helyet csináljon a falat javító kőművesnek. A lába csúnyán megégett, egy repesz felhasította a karját. Két munkás segítségével hazajutott, de azt tanácsolták, egy ideig ne mutatkozzon, mert az oroszok meggyanúsíthatják, hogy ő készítette a bombát. Egy litván nyomdásznál, mondták, különösebb indokot sem kell keresni, és egy-kettőre Szibériában találja magát. Ezért nem mert orvost hívni, de pénze sem lett volna, hogy kifizesse, és a sebek elfertőződtek. Amikor Ruben megvizsgálta, menthetetlennek tűnt.
ezüstnitrát és viasz
Miriam ekkor szólt közbe először, és a könyvekről kérdezte. A fiú bevallotta, hogy már két éve orvosnak készül, és hetente többször segít egy idős orvosnak a Sapieha palotában, ahol az oroszok katonai kórházat rendeztek be. Munka közben Afanaszij Bogdanov tanítgatja is, és könyveket kölcsönöz neki. Ruben a litvánoktól a kórházba sietett, ahová akkor már szabad bejárása volt. Az őrt álló katonáknak fel sem tűnt, hogy a néhány perccel később távozó fiú kabátzsebei erősen kidudorodnak. Ruben kitisztította Adomas sebeit, és a raktárból hozott élelmiszerekből hevenyészett levest főzött. Sikerült a férfit pár pillanatra magához téríteni, és megitatni a zavaros lével. Azóta igyekezett mindennap meglátogatni: rendszeresen cserélte a kötéseket, és a bolti készletekből ennivalót vitt. A kórházba is többször bement, hogy Bogdanovot kifaggassa az égési sebek kezeléséről. Az orvos elmagyarázta, hogy a mélyebb égés ezüstnitrát és viasz keverékével kezelhető leghatékonyabban, és Ruben feltűnés nélkül elemelt néhány tégelyt. Adomas sebei lassan gyógyultak, a férfi csontig soványodott az állandó magas láztól, de a fiú azt remélte, gondos ápolással megmenthető. Bár a szakácstudományával elégedetlen volt, igyekezett könnyen emészthető leveseket és kását készíteni a betegnek. Még a konyhájukba is ellátogatott, hogy kilesse, hogyan főzi az ételeket a cselédlány. A kis Niele azonban nem tudta mire vélni a hirtelen érdeklődést, és elkergette a lábatlankodó fiút.

Idáig jutott a beszámolóban, amikor Miriam felállt az ágyról. Ahogy az esetlen, mégis finom arcú kamaszt hallgatta, eszébe jutott Hanna, a fiú anyja. Miriam már tizenkilenc éves volt, amikor az apja másodszorra nősült, és a pokolra kívánta elkényeztetett mostohaanyját, aki hófehér bőrével elvarázsolta Efraimot. A lány jóformán egy szót sem szólt Hannához, a némaságával tüntetett, és csak akkor enyhült meg iránta, amikor egy napon, már nagy hassal, apró macskakölyköt hozott haza. Az utcán találta az éhségtől vinnyogó állatot, és olyan őszinte döbbenettel vizsgálgatta, mint aki soha nem látott éhezést, fájdalmat, szenvedést. Miriam tejjel itatta a kölyköt, de mire felnőtt és a lány a bolt raktárába költöztette egerészni, Hanna már halott volt. A fia meg, éppen annyi idősen, egy haldokló litvánt akaszt a nyakamba, morgott magában, micsoda előrelépés a macskakölyök után, és kisietett a szobából. A cselédlányt elküldte a fuvarosért, akivel a bolti árukat szállíttatta, és meghagyta, hogy sok üres zsákot hozzon, aztán Efraim szobájába ment, hogy rendbehozza. Ruben elkísérte a fuvarost, ketten beemelték Adomast a zsákokkal kibélelt szekérre, a kisfia mellé feküdt és pokrócot borítottak rájuk. Az arra járó orosz őrjárat a sötétben ügyet sem vetett az üresnek tűnő járműre, csak a fuvaros papírjait ellenőrizték.

Az utazás kimerítette Adomast, és amikor közös erővel sikerült felvonszolni az emeleti szobába és ágyba dugni, azonnal elaludt. Miriam a kisfiút vette kezelésbe: forró vízzel lecsutakolta, Ruben régi hálóingét adta rá és zabkásával megetette. Apa és fia is folyékonyan beszélt lengyelül, de amikor a tisztaságtól és meleg vacsorától bágyadt gyerekkel az ölében Miriam a férfi szobájába lépett, hogy az apja mellé fektesse, Adomas jiddisül mondott köszönetet. Az ajtónyitásra riadt fel, és némán figyelte, ahogy a lány félkézzel felhajtja a takaróját, és óvatosan az ágyra csúsztatja a kisfiút. Jurgis elfészkelte magát apja oldalán, és már aludt, mikor Miriam megigazította rajta a paplant. A dank dir, mondta Adomas, és a nő csak biccentett, de a suta kiejtés meg a férfi tekintete egész éjjel a fejében járt.
litván mítoszok
A litvánok érkezése felkavarta a ház szokásos csendjét. Niele morgolódva takarított és mosott, míg Miriam a konyhában sürgölődött és töltött halat, húslevest vagy kalácsot készített. Rubennek megtiltotta, hogy a kórházból lopja a kötszereket, előbb-utóbb lebuknál, és akkor mit csinálok a litvánoddal, de egy lepedőt feltépett és nagy fazékban kifőzte a hosszú vászoncsíkokat. A padláson teregette ki a tépéseket, hogy a szomszédok ne kíváncsiskodjanak. Adomas sebei most már gyorsabban gyógyultak, és mert Miriam nem engedte, hogy felkeljen, az ágyban üldögélt és meséket olvasott Jurgisnak. A könyveket Ruben szállította a magára hagyott Tverkus-házból, és elhozta a kisfiú színes ceruzáit is. Amíg Adomas mesélt, Jurgis egy vázlatfüzetbe lerajzolta a mesehősöket: Gediminas herceget és az álombéli vasfarkast, amely a legenda szerint Vilnius megalapítására késztette a herceget; Jüratét, a tenger istennőjét, aki borostyánpalotája mélyén egy halászlegénnyel élt, amíg Perkunas, a villámisten le nem sújtott rá haragjában; Neringa óriásnőt, aki hosszú földnyelvet épített, hogy a litván halászokat megvédje a tengeri viharoktól. Délutánonként Miriam a szobájába hívta a kisfiút, hogy az apja nyugodtan aludhasson, és míg a rajzokat nézegette, Jurgis elmesélte a délelőtt hallott történeteket. Amikor betelt a füzet, Miriam újat vásárolt, és festékesdobozzal lepte meg a kisfiút. Adomas aznap kelt fel először, és Rubenre támaszkodva lebicegett a konyhába, ahol Miriam a szombatra készülődött. A férfi még mindig sovány volt, és a sok szellőztetés ellenére halottsápadttá tette a szobai levegő, de amikor egy pillanatra megfogta a lány kezét, meglepően erős volt a szorítása. A dank dir, mondta ismét, és mert Miriam sejtette, hogy csupán ennyit tud jiddisül, lengyelre fordította a szót. Jurgis tehetségét dicsérte, meg a litván mítoszok szépségét, és hosszan magyarázta, milyen ételeket tálal majd vacsorára. Ruben még sosem hallotta a nővérét ennyit fecsegni, és ahogy kissé összevont szemöldökkel a lányra nézett, Miriamnak eszébe jutott, hogy foltos arca fedetlen, és gyorsan a tűzhely felé fordult, háttal Adomasnak.

Teltek a napok, és a férfi lassan visszanyerte erejét. Egyik este, vacsora után, amikor Ruben levette a kötést, és úgy döntött, már jobb lesz szabadon hagyni a hegeket, Adomas a szokásos köszönetmondás helyett csak bólogatott, holnap hazaköltözünk, és a fiú hiába tiltakozott, hogy még túlságosan gyenge, és szüksége van a rendszeres táplálkozásra, Adomas csak mosolygott, ha a nővéred kosztján maradok, a végén még elhízom, és megveregette Ruben vállát, mintha vigasztalná. A fiú rögtön Miriamhoz szaladt a hírrel, aki éppen Jurgisszal üldögélt a konyhában és Eglé, a kígyókirálynő meséjét hallgatta. Látod, ez itt Eglé, amikor a folyókán fürdik a testvéreivel. A partra dobott ruhájából kilátszik egy kígyó feje, magyarázta Jurgis. Olyan hosszú, fekete a haja, mint neked. A kígyóherceg meg Rubenre hasonlít, nézett a konyhába lépő fiúra. Miriam némán fogadta a hírt, és a kisfiú sem szólt semmit, csak jó éjszakát kívánt, összepakolta a ceruzákat és a vázlatfüzetet a hóna alá szorítva felment az apjához.

Valamivel éjfél előtt, amikor a gyerek már mélyen aludt, Adomas ajtaja halkan kinyílt. A férfi felült, és ahogy a sötétben a szemét meregette, fehér inges, hosszú hajú alakot látott a hold beszüremlő fényében. Az illatáról ismerte fel, de mielőtt szólhatott volna, egy kéz ragadta meg és húzta maga után, némán, elszántan vonszolta a másik szobába, Adomas alig győzött utána bicegni, s ahogy meztelen talpa a fapadlóhoz ért, a halk nyikordulások égzengésnek tűntek, mintha Perkunas villámai csapdosnának.
hámánfüle
Másnap hajnalban a fuvaros, miután kipakolta a szokásos szállítmányt a bolt raktárában, felvette a két Tverkust és kevéske motyójukat, és hazavitte őket a litván negyedbe. Ruben két nappal később meglátogatta őket, és egy kosárka diós-lekváros süteményt, hámánfülét vitt ajándékba. Miriam egyszer elmesélte Jurgisnak, hogyan járt túl Eszter a gonosz Hámán eszén, és a kisfiú rögtön le is rajzolta a történetet, miközben rengeteg hámánfülét evett. De az omladozó kis házat Ruben üresen találta, és hiába kérdezgette a gyanakvó szomszédokat, senki nem tudta, hova tűnt a két Tverkus.

Nyár vége volt, amikor Miriam vajúdni kezdett. Ruben bába helyett az öreg orosz orvost, Afanaszij Bogdanovot hívta el, bár a szomszédok már sejtették, mi történik. Abigail Karelitz, a rabbi felesége is többször ellátogatott a házhoz, de Ruben csak a konyháig engedte, és minden kérdezősködés elől kitért. Pár nappal a szülés után Miriam levelet küldött Solomon Karelitznak, és a rabbi a következő szombaton eljött, hogy mazel tovot kívánjon, és a távollévő apa helyett elnevezze a gyermeket. A kislány a Gada, azaz szerencse nevet kapta, és a Tóra megfelelő részének olvasását a rabbi az Énekek éneke egy versével egészítette ki, mert Gada bőre hibátlan volt és hófehér, mint a liliom: És az én galambom, az én tökéletesem, az ő anyjának egyetlenegye, az ő szülőjének választottja. Látják a leányok, és boldognak mondják őt, a királynéasszonyok és az ágyasok, és dicsérik őt, és a rabbi ekkor Miriam felé fordult, és Ruben látta, hogy összemosolyognak, mintha titkuk lenne, valami közös öröm, amelyről csak ők ketten tudnak.

Gada kétéves volt, amikor Ruben beiratkozott a hrodnai orvosi egyetem fakultására. A város akkoriban az európai zsidó értelmiség egyik központjaként működött. A fiú egy özvegyasszonynál szállt meg, az egyetemi órák után este koncertekre, felolvasásokra, színházba járt, és tobzódott a város szellemi közegében, amit hrodnai auraként emlegettek. Az ünnepekre mindig hazalátogatott: porcelánfejű babákat vitt Gadának, könyveket Miriamnak, és megpakolt kosarakkal tért vissza Hrodnába. A kosarak kéthetente postán is érkeztek, és ha Gavriel, a fuvaros olykor arra járt, Miriam fehér kendőbe csomagolt pirogot küldött. Ruben hosszú leveleket írt, amelyekben beszámolt az egyetemi professzorok különcségeiről, szállásadója pletykáiról és a városi eseményekről. Egy találkozásról azonban nem írt, Miriam mégis megtudta, mert a két város közti távolságot pár nap alatt bejárta a hír. A híres mágid, Moses Isaac Darshan, aki több mint ötven éven át járta az orosz és lengyel városokat, Hrodnába érkezett. Ruben is elment a meghirdetett prédikációra. A városi rabbik, különösen az idősebbek, nem örültek a nagyhírű vándortanító látogatásának, mert az emberek úgy várták a mágidot, mintha maga lenne a Messiás. Egy hatalmas előadóteremben több ezren gyűltek össze, hogy meghallgassák. És amikor a bűnösökre váró rémségek részleteiben tobzódó tanító azt mennydörögte, hogy megbüntetem az atyák vétkét a fiakon, harmad- és negyedíziglen, Ruben, aki korán érkezett, és a terem elején kapott helyett, olyan hangosan válaszolt, hogy a hátul ülők is tisztán hallhatták: Nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten. Térjetek meg azért és éljetek!, és a hirtelen csendben, míg a mágid összehúzott szemmel vizsgálgatta a fiatalembert, Ruben farkasszemet nézett vele, és rezzenéstelen arccal hozzátette: Felesleges megrémíteni a közönségét, anélkül is tisztelik.

Az esetről még aznap este tudomást szereztek Hrodna minden zsinagógájában, és a közösség két csoportra bomlott: az egyik elítélte a fiú szemtelenségét, a másik csodálta a bátorságát, és Ruben egy csapásra közismert figura lett. Az egyetemi előmenetelének éppen annyit ártott, mint amennyit használt a kétes hírnév, egyes tanárai vizsgáztatás helyett a rabbinikus törvényekről beszélgettek vele, de az is előfordult, hogy a kórbonctan professzora azzal kezdte előadását: Schechter úr már bizonyára ezt is tudja, én mégis megemlítem az itt látható koponya patológiás elváltozását… Miriam aggódott, de nem tett szemrehányást, és ahogy teltek az évek, a legtöbben már csak arra emlékeztek, hogy Ruben más, mint a többiek. Az egyetem elvégzése és a sebészeti képesítés megszerzése után visszatért Vilniusba, és Afanaszij Bogdanov mellett dolgozott az öreg haláláig. Közben folyékonyan megtanult oroszul is, és amikor egy hosszúra nyúlt műtét után Bogdanovval végzett a szívinfarktus, a kórház igazgatója, aki eszes ember volt, és pontosan tudta, hogy ilyen kevés pénzért nem talál jobb szakembert, azonnali hatállyal kinevezte az öreg helyére. Akkor lett harmincéves.
boszorkány, mint az anyja
Miriam kámzsás köpenyébe burkolózva továbbra is a bolt ügyeit intézte, és félévente újabb tanítót fogadott a lánya mellé. Gada rendszeresen kilopózott a házból és a közeli jeshivába tartó fiúkkal beszélgetett, akik egytől egyig fülig szerelmesek voltak a fehér bőrű, vörös hajú lányba. Ha az anyja szemrehányást tett, Gada pár percig lesütött szemmel, bűnbánóan hallgatta, aztán ment a saját feje után. Solomon Karelitz két évvel a kislány születése után meghalt, és az új rabbi, Moshe Lefkowitz rossz szemmel nézte a házasságon kívül született Gadát és szabados életű anyját. A fattyúsors megjelölte a lányt, akárcsak a nagy, vörös folt Miriamot, és a környékbeli anyák riadtan vonták félre fiaikat, ha Gada megjelent az utcán. Boszorkány, mint az anyja, vonták le a következtetést, ki tudja, talán maga a sátán az apja, és a messze földről felfogadott tanítók sorra jóakaratú figyelmeztetéseket kaptak a paráznáról, akinek szeme az alkonyatot lesi, mondván: Ne nézzen szem reám, és arcára álarcot teszen.

Ruben továbbra is a régi szobájában lakott. Három-négy havonta elutazott Hrodnába, hogy meglátogassa az ismerőseit, és Miriam bizonyos jelekből arra következtetett, hogy ilyenkor a helyi bordélyházban is látogatást tesz. Házasodásról nem beszéltek, és bár Ruben még mindig jó partinak számított, mert a bolt szép pénzt hozott, a Schechter családot különcség és bűn izgató levegője vette körül. Látogatókat nem fogadtak a házukban, az üzleti ügyeket Miriam a boltban intézte, ott találkozott az utazó ügynökökkel, például Rafael Kotlerrel, aki a környéken addig ismeretlen újdonságot: piros, sárga meg zöld csíkos, papírba csomagolt cukorkákat árult. Gada, aki kamaszkorától a boltban dolgozott minden délután, ösztönös üzleti érzékkel adott egyet-egyet a gyerekekkel betérő vásárlóknak a csiszolt üvegtégelyben őrzött nyalánkságból. A gesztus elbűvölte az anyákat, és hamarosan kilószám fogyott a cukorka, Rafael Kotler alig győzte hordani a boltba a zsákvászonba csomagolt árut, és minden fordulónál elbeszélgetett Gadával. Eleinte csak az üzletről folyt a szó, Rafael elmesélte a lánynak, hogyan készül az édesség a lengyel gyárban, és hogy milyen nyalánkságokat látott még útja során: piros-fehér csíkos cukorrudakat, hatalmas, kézfej nagyságú nyalókákat és sziruppal töltött golyókat, amelyek szétolvadnak a szájban. Aztán más városok boltosairól beszélt és a fogadókról, ahol rendszerint megszállt. Gada lenyűgözve hallgatta, mert anyjához hasonlóan soha nem mozdult ki Vilniusból. Tizenhét éves volt, amikor Kotler egy este a bolt helyett a házuknál állt meg, hogy Miriammal beszéljen. Az asszony azt gyanította, több pénzt akar, mert a cukorkaárusítás jól ment, és amióta Gada kikönyörögte, hogy nyalókákat is áruljanak, a vilniusi gyerekek szemében a legnagyobb kincs a narancsvörös vagy kékeszöld árnyalatú édesség lett. De Kotler nem a pénz miatt jött, az ajtóban állva szokatlan idegességgel húzkodta fekete öltönyét, amit láthatóan tisztára kefélt a látogatás előtt. A csizmáját is fényesre suvickolta, annak az orrát bámulta mereven, amíg megkérte Gada kezét. Ruben még a kórházban volt, így Miriam azzal leplezhette megdöbbenését, hogy némi időt kért, amíg a családfővel megbeszéli az ügyet. Rafael tehát pár perccel az érkezése után már távozott is, erős kétségek között, mert bár ügynökként jól keresett, saját háza nem volt, és ha néhány napra megpihent, a szülei otthonában húzódott meg Lidában.
karbolsavas fertőtlenítés
Mire Ruben hazaért, és leült vacsorázni, Miriam már döntött. Beszámolt neki az eseményekről, és Ruben csak bólogatott, a megfelelő helyen sóhajtott vagy felvonta a szemöldökét, de közben a délután végzett műtét járt az eszében, és hogy talán elfelejtette mondani, hogy ha reggel lázas a beteg, azonnal értesítsék, de rögtön meg is nyugtatta magát, hogy Marfa, az a fiatal, szőke ápolónő amúgy is szólna, és el is mosolyodott, amikor a lányra gondolt, de ezt rosszul tette, mert Miriam éppen ott tartott, hogy a bolt ügyeiben nem dönthetek helyetted, és fivére mosolyát gúnyos fintornak látta, szemrehányásnak a kétszínűségért, hiszen jó húsz éve mindennap Ruben helyett döntött. Elnémult, és sértetten tett-vett a konyhában, míg Ruben magába mélyedve befejezte a vacsorát. Mielőtt a szobájába ment, egy pillanatra Miriam vállára tette a kezét, nagyon jól kitaláltad, így mindenki elégedett lesz, és halkan fütyörészve felszaladt a lépcsőn, zsebében az angol orvos, Joseph Lister előadásának német fordításával az antiszeptikus sebészeti eljárásokról. A kórházban csak beleolvasott, de most alaposan tanulmányozni akarta, karbolsavas fertőtlenítés, hümmögte, talán érdemes kipróbálni, és belemélyedt a cikkbe, míg Miriam hosszú levelet fogalmazott Rafael Kotlernek. Amikor az asszony bekopogott és orra alá dugta a sűrűn teleírt papírt, biztatóan mosolygott és gyöngybetűkkel aláírta: Ruben Schechter.

Az esküvőt a következő nyáron tartották, Rafael beköltözött a házba és átvette a bolt vezetését, és mintha a közösség is megenyhült volna. A korábban ellenséges Lefkowitz rabbi is megveregette a vőlegény vállát, mazldik, suttogta a fülébe, és kacsintott, mert a fehér bőrű, vörös hajú Gada olyan szép volt a Bécsből hozatott esküvői ruhában, hogy a boszorkány anyját is megbocsátották neki, aki az alkalomra varratott, sötétbarna bársonyköpenyébe burkolózva egy sarokban üldögélt. Miriam ekkor már ötvenöt éves volt, de az idő, mintha kárpótolni akarná a csúf vörös foltért, elsuhant felette: az alakja karcsú maradt és egyenes. Ruben az ünnepség alatt mellette állt és fogta a kezét, mintha a férje vagy az apja volna, és az asszony hálás volt a szokatlan figyelmességért. Akkor is egymás kezét szorították, amikor Gada fia kilenc hónappal később megszületett, és végre elcsendesedett az órák hosszat tartó sikoltozás, amelyet Ruben sápadtan, tehetetlenül hallgatott. A fiú az Ansel, azaz szerencsés nevet kapta, hogy anyjához hasonlóan nevében hordozza sorsát.

Miriam még a két idősebb lány, Sisel és Golda születését érte meg, és éppen hatvan múlt, amikor a rák pár hónap alatt végzett vele. Gada negyedik gyermeke, aki a 20. század első napján született, így a nagyanyja nevét kapta. A szerencsének meg Ruben gondoskodásának köszönhetően az összes gyerek egészséges maradt, túlélték a városban pusztító diftéria- és himlőjárványt, és a bolt biztos bevételt jelentett a családnak. Rafael ügyes kereskedőnek bizonyult, ám ragaszkodott hozzá, hogy csupán tisztes fizetést kapjon a munkájáért, és Ruben maradjon a tulajdonos. A bolt cégtábláját, amelyet még Efraim Schechter apja készíttetett, újra és újra átfestették, de csak a kifakult színeket cserélgették, a felirat maradt: Schechter fűszer- és gyarmatáru, alapítva 1794.

Amikor 1915. szeptember 18-án a német hadsereg 10. hadoszlopa bevonult Vilniusba, a két idősebb lány már férjnél volt: Sisel Nyitrán, Golda Pesten élt. Ansel éppen befejezte az orvosi egyetemet Hrodnában. A háború kitörésekor besorozták, és Rubennek köszönhetően a vilniusi katonai kórházba került szolgálatra. Az oroszok sietősen távoztak a városból, csak a beteg katonák maradtak hátra. Rubennek ápolószemélyzetet kellett kerítenie, de a lengyelek és a litvánok hallani sem akartak az orosz kórházról, így csak két zsidó bábát talált, akik kötést cseréltek és lemosdatták a súlyos eseteket, de őket is gyakran elhívták, mert a közeledő lövések hallatán szokatlanul sok szülés indult meg.
nem kell feltűnősködni
Novemberben megérkezett von Wegner, a város katonai kormányzója, aki betiltott minden postai forgalmat: falragaszok hirdették, hogy tilos levelet, képeslapot vagy bármilyen nyomtatványt küldeni, és a rendeletet megszegőket ötezer márka büntetéssel és egyéves börtönnel sújtják. Az orosz kórházból német kórház lett, de olyan súlyos volt az orvoshiány, hogy Ruben és Ansel tovább dolgozhatott, és a pár filléres fizetés mellett krumplit, olajat, lisztet, olykor még cukrot is kaptak. A bolt rosszul ment, Rafael igyekezett az alapvető élelmiszereket beszerezni, de a legtöbb embernek ezekre sem volt pénze. Gada gondosan elcsomagolta a csiszolt üvegtégelyt, amelyben hajdan a színes cukorkákat tárolták, és eltüntetett minden felesleges díszt, mert rettegett a rablóktól, akik csapatokba verődve fosztogatták a környéket. Nem kell feltűnősködni, mondogatta, és a kis Miriam ruhái közül az élénk színűeket egy bőrönd mélyére zárta. Amikor Anselt német katonák a városi börtönbe hurcolták, mert a postatilalmat megszegve orosz nyelvű folyóiratot vett át egy csempésztől, hogy Korotkov vérnyomásmérőjéről olvasson, Ruben kihallgatásra jelentkezett a kormányzónál.

Hosszas várakozás után kisebb szobába vezették, ahol hatalmas íróasztal mögött sovány, sápadt tiszt ült. Ruben gondolatban rutinosan diagnosztizált: vérszegénység, kimerültség és főleg unalom – ez az ember halálosan unatkozik, és míg a posztos katona átadta az okmányokat, az ötven körüli férfi arcát kutatta, a sötét árkokat a szeme alatt, a cserepes, vékony ajkat, a kontúrját vesztett állat, amely körül megereszkedett a simára borotvált bőr. Ruben hosszú, hófehér szakállával is jóval fiatalosabbnak tetszett. Közelebb lépett, hogy az asztalon elhelyezett táblácskáról leolvashassa a tiszt nevét: Jürgen Thorn kapitány. A férfi egyetlen kézmozdulattal kiparancsolta a katonát a szobából, és amikor az ajtó bezárult, lassan felállt. Az okmányokat az asztalon hagyta, csak egyet forgatott az ujjai között. Ruben Schechter?, kérdezte, és Ruben bólintott, de átfutott benne a gondolat, hogy talán túl sokáig dolgozott az oroszoknak, és a németek most belekötnek a papírjaiba, ám a tiszt tovább kérdezett, és hirtelen lengyelre fordította a szót: A nővérét Miriamnak hívják? Ruben döbbenten magyarázkodott, hogy a nővére már másfél évtizede halott, de a férfi félbeszakította és kezet nyújtott: Az igazi nevem Jurgis. Jurgis Tverkus, és ahogy elmosolyodott, Ruben maga előtt látta a kisfiút: a konyhájukban üldögél és rajzol, Eglé, a kígyókirálynő meséjét hallgatja, és nem is sejti, hogy azon az éjjelen fogan meg a húga.

Késő estig beszélgettek abban a sötét kis irodában, és Jurgis elmondta, hogy évekig tartó bolyongás után Berlinben telepedtek le, az apja ott végre ismét nyomdászként dolgozhatott, ő pedig rendes iskolába járt, és festőnek készült. Tizenhat éves volt, amikor Adomas tuberkulózisban meghalt, és mivel nem maradt senkije és semmije, apja egyik kollégája kijárta, hogy felvegyék a porosz katonai akadémiára. Az ügyesen rajzoló fiú mérnökként végzett, és bár akcentus nélkül beszélt németül, jóakarói tanácsára nevet változtatott, hogy litván származása utolsó nyomát is eltüntesse. Magányosan élt, csak titokban festegetett. Az okmányait persze nem tudta kicserélni, és amikor a hadseregben a terepet ismerő tisztet kerestek, a születési helye lebuktatta, így került von Wegner mellé. Gondosan titkolta a parancsnoka előtt, hogy még mindig hibátlanul beszél litvánul és lengyelül, mert megőrizte apja aprócska könyvtárát, és gyakran újraolvasta a gyerekkorában megismert történeteket, a legkedvesebbeket magával vitte a háborúba is.

Végül cirkalmas parancsot írt, amelyben Ansel Kotlert nélkülözhetetlen orvosi munkája miatt mentesíti a postatilalom alól, és utasított egy katonát, hogy azonnal vigye a fogdaparancsnokhoz. Fogalma sem volt, hogy a saját unokaöccsét ereszti szabadon, mert Ruben csak annyit mondott, Miriam unokája a fiú. A német csapatok három évig maradtak a városban, és Jurgis többször ellátogatott a kórházba. Régi ismerős, magyarázta Ruben Gadának, és a purimkor sütött hámánfüléből félretett párat, bár nem volt olyan jó ízű, mint régen Miriamé, mert nem sikerült se diót, se igazi lekvárt szerezni, csak valami gyanús színű vegyes gyümölcsízt.
a tífusszal szemben tehetetlen
1918 október végén, két héttel a fegyverszünet aláírása előtt Jurgis ismét felkereste Rubent, hogy elbúcsúzzon. A szokásosnál is sápadtabb volt, és az orvos faggatózására bevallotta, hogy erős fájdalmai vannak. Másnapra magas láza lett, a nyelvét vastag lepedékréteg borította. Ruben és Ansel egymást váltotta az ágyánál, de csak a lázát csillapíthatták, a tífusszal szemben tehetetlenek voltak. A második hét végén Jurgis félrebeszélt, litvánul és lengyelül kiabált. Ruben igyekezett minél több időt vele tölteni, és egyik este, amikor mellette üldögélt, a csontvázzá soványodott férfi néhány percre magához tért. Ruben egészen közel hajolt, hogy a suttogását hallja. Neringa, motyogta Jurgis, Neringa, az óriásnő a hatalmas kötényével, és Rubennek úgy tűnt, egy pillanatra még elmosolyodott, mielőtt meghalt.

A háború után Rafailas nagy nehezen újra beindította a boltot. Gada elővette a csiszolt üvegtégelyt, de a forgalom nem volt a régi, hiányoztak a megszokott kuncsaftok. Az ismerősök közül sokan meghaltak, vagy olyan messze menekültek, hogy már nem találták a hazavivő utat. Ansel Amerikába ment, onnan írogatta a leveleit, és győzködte a szüleit, hogy menjenek utána. Már csak a húga maradt otthon, akinek esze ágában sem volt a nővéreit követve férjhez menni egy kereskedőhöz, és azzal fenyegetőzött, hogy akár egyedül is követi Anselt. Az antiszemitizmus egyre erősödött: Kaunasban egy éjszaka kátránnyal kenték be a zsidó boltosok, orvosok és ügyvédek cégtábláit, és bár Vilniusban ilyesmit el sem tudtak képzelni, több közeli városban megismétlődött az eset.

Gada végül a nagybátyjától kért tanácsot. Rubennek eszébe jutott, amit Miriam mesélt sok-sok évvel korábban Solomon Karelitzről. Ne küldd el a fiút, tanácsolta a rabbi. Szerencsét hoz majd rád, és atyád házára.
kiadós zsidó pogrom
Ansel 1926 novemberében küldött levelében értesítette Rubent, hogy szülei és húga szerencsésen megérkeztek Clevelandbe. Egy hónappal később Antanas Smetona nacionalista pártja államcsínnyel megszerezte a hatalmat, és bár az elnök hivatalosan elítélte az antiszemitizmust, a zsidó értelmiség fokozatosan kiszorult a közéletből. A Sapieha palotában berendezett kórház akkor már az egyetemhez tartozott, és Ruben rendszeresen előadásokat tartott a hallgatóknak. Amikor 1933-ban a Verslas című újság első oldalán üdvözölte Hitler hatalomra jutását, és felszólította a litvánokat, hogy kiadós zsidó pogrommal ünnepeljék a kancellárt, Ruben benyújtotta lemondását és visszavonult. Eladta a boltot meg a házat, és tíz kilométerre a várostól egy kis faluba költözött, Paneriaiba.

1941 tavaszán álmában halt meg, nyolcvanöt esztendős korában. Zusane, a kis szőke szolgálólány talált rá, amikor a reggeli tejet vitte neki. Ruben azért fogadta fel, mert nagyon hasonlított Marfára, az egykori orosz ápolónőre, és az illata is éppen olyan volt: édes vanília. Néhány hónappal a temetés után Zusane két bátyja részt vett a falu vasútállomásánál rendezett mészárlásban, ötezer vilniusi zsidót lőttek agyon, aztán később még hatvanötezret, de Ruben Schechter, a mázlista mindezt már nem érte meg.

felső kép | Marc Chagall: Eső, tes.com