Schnell Endre

A TIBETI HALOTTASKÖNYVRŐL

1991 tél

A TIBETI HALOTTASKÖNYVRŐL

A Bardo Tödol – mely a nyugaton Tibeti halottaskönyv címen vált ismertté – nem régi szellemi kincse a mi kultúránknak. Az írás nyugati nyelven először századunk húszas éveiben jelent meg Evans Wentznek, a századelő orientalistájának köszönhetően, aki Kazi Dawa-Samduppal, a tudós lámával végezte a mű első, angol nyelvű fordítását. A könyv eredete a ködös múltba vész. A szöveg valószínűleg szájhagyomány útján terjedt generációról generációra, és történelmileg megragadható első megjelenése a 8. sz.-ig vezet, mikor is a legendás Padmasambhava, aki a buddhizmust Tibetbe vitte, és akit a lámaizmus megalapítójának tartanak, összeszedte és leírta. Forrásai között nyilván szerepelnek az évezredes tantrikus bölcsesség hagyományai csakúgy, mint Tibet ősi, a buddhizmus előtti sámánista jellegű vallásának, a Bönnek elemei, és ezek szövődnek a történelmi Buddhának, Sákjamuninak akkor már több mint ezeréves tanításaival. Ha a múlt században már ismert Egyiptomi halottaskönyvvel némi hasonlóságát is tekintetbe vesszük, fel kell tételeznünk, hogy a Tibeti halottaskönyv eredete azokban a távoli korokban keresendő, ahol talán minden mai vallás, bölcsesség és emberi kultúra ősforrása található.

az egész emberiség számára

Az ősi keleti írás a mélylélektan, a tudattalan pszichológiája kialakulásának korszakában jelent meg Európában, hiszen a korábbi természettudományos világkép aligha tudott volna vele mit kezdeni. A pszichoanalízis, az analitikus lélektan, így elsősorban C. G. Jung munkássága révén jut ma is olyan mélységekig, amelyek a keleti szövegekben, így a Tibeti halottaskönyvben is ősidők óta ismertek. A leírás módja, a mondanivaló színes képi gazdagsága, dús keleti fantáziavilága, mély humánuma és morális elkötelezettsége sok vonásában idegen a mai kor embere számára. A könyv, mint minden nagy mű, amely nemcsak egy korszak, hanem az egész emberiség számára íródott, rengeteg vetületű, és minden korszak embere azt vesz ki belőle, amire éppen szüksége van. Ebben rejlik a bibliák ereje, és szimplifikálás azt hinni, hogy a mi értelmezésünk az egyetlen és az egyedül helyes.

Nézzük közelebbről, miről is van szó, és próbáljuk mai módszereinkkel és gondolkodásmódunkkal megközelíteni a Tibeti halottaskönyvet! Eredeti címe Bardo-thos-sgrol (Bardo Tödol) szó szerint azt jelenti, hogy az átmeneti állapotból hallás útján való megszabadulás. A „bardo” szó tehát átmeneti állapotot jelent, Kara György szép, szakrális és irodalmi értékű fordításában köztes létnek nevezi. Hogy ezen mit kell érteni, azt szövegünk első része magyarázza, amikor arra tanítja a „nemesi család sarját” – a mindenkori olvasót, vagy a szöveg hallgatóját –, hogy hatféle bardó létezik: a születés bardója, az álom, a meditáció, a halál pillanatának, a valóság átélésének és az újjászületés előtti lét bardója. Ezek közül szövegünk csak az utóbbi hárommal foglalkozik, melyeket chikhai-, chönyid- és sridpa-bardónak nevez, és melyek a halál beálltától a következő újjászületésig terjedő időszakot, illetve tudat-állapotokat írják le. Az első három rokonítása arra utal, hogy nem valami minőségileg másról, e világi életünktől idegen állapotról van szó, hiszen az álom élményén, mely mai felfogásunk és tudományos álláspontunk szerint is elengedhetetlen feltétele az élet vitelének, mindannyian naponta átmegyünk. A születés bardója mindannyiunk szeme láttára folyamatosan zajlik, noha saját születésünkre normál állapotunkban nem emlékszünk. A pszichoanalízis azonban behatóan foglalkozik a „születés traumájával”, és a kor-regressziós hipnóziskutatások is intenzíven közelítik a témát. A meditáció pedig mindennapos gyakorlataink közzé kell (vagy kellene) hogy tartozzon, hiszen az ima, a vallások szertartásai, a rádzsa-jóga gyakorlatai és újabban a pszichoterápiás megközelítés mind ennek a bardónak különböző fokozatait hivatott előidézni.

határhelyzetek

Szövegünk szerint ezek a mindannyiunk által többé-kevésbé ismert és ma már a tudományos vizsgálódások körébe is bevont és alkalmazott jelenségek rokonságban vannak, vagy éppen azonosak a halál másik három bardo-állapotával. Mai szóhasználatunkban ez azt jelenti, hogy itt valamiféle tudati határállapotról van szó, amikor nagyon jelentős és fontos dolgok történhetnek. Hogy történnek-e vagy sem, az attól függ, mennyire uraljuk tudatosan ezeket a helyzeteket. Olyan határhelyzetekről van ugyanis szó, amelyek a lét–nemlét, a tudattudattalan, az üdvösség–kárhozat, a valóság–káprázat, az őrület és a lelki egészség dilemmáját egzisztenciálisan vetik fel. A Halottaskönyv egyik nagy tanítása minden korok embere számára éppen az, hogy ha ezeket a helyzeteket tudatosan és a maguk igazi valóságában felismerjük, megszabadulunk, vagyis kiléphetünk a szamszára élet–halál körforgásából, ha nem, akkor elvesztünk, vissza kell térnünk a Forgatagba, és az osztályt újra kell járnunk. A könyv másik tanítása, hogy ennek az állapotnak, illetve képességnek az elérése nemcsak kognitív, hanem morális kérdés is. A lelket a karma szele sodorja a hat lokán – a létezés hat világán át, ahol tettei az ok–okozat szigorú törvénye szerint méretnek meg.

Magunk döntünk tehát sorsunkról, amikor a mindenek felett uralkodó Törvény – a Dharma kérlelhetetlen determinációja szerint a hat loka valamelyikébe, a dévák, az asurák, az emberek, az állatok, a préták vagy a poklok világába születünk újjá, vagy mindezek káprázat, nem valós voltát felismerve megszabadulunk, buddhaságra jutunk, vagy Kara György szavaival, elérjük a „megtisztultan kiterjedt” állapotát.

A köztes lét állapota, a bardo nemcsak a halálra és az azután következőkre jellemző, egész életünk, létünk szoros kísérője, tartozéka, velejárója. Minden lény, akarva-akaratlanul, tudatosan vagy nem tudatosan állandó kontaktusban van ezzel a Valamivel, amit a Tibeti halottaskönyv bardónak, korunk pszichológiája tudattalannak, a vallás túlvilágnak vagy másvilágnak nevez. A lényeg, hogy az ember mindenkori helyzetét, létének minden pillanatát és rezdületét ehhez a Valamihez való mindenkori viszonya határozza meg. És ha ez így van, a Bardo Tödolt joggal nevezhetjük az élet könyvének, hisz éppen arra tanítja évszázadokon át az embereket, hogyan éljenek és gondolkozzanak, lássanak és cselekedjenek ahhoz, hogy megtalálhassák önvalójuk igaz lényegét, és kiszabaduljanak a függőség és az esetlegesség, a bűn és a tudatlanság, a kiszolgáltatottság és a szenvedés körforgásából.

kalauzra van szüksége

A Halottaskönyv által leírt első bardo-állapot, a chikai-bardo, vagy a halál pillanatának bardója néhány évtizeddel ezelőtt igencsak idegenül hangzott az európai ember fülében. Jung, akinek egyébként állandó útitársa és olvasmánya volt a Tibeti halottaskönyv, az első kiadáshoz fűzött kommentárjában még azt írja, hogy ezt a művet az európai embernek visszafelé kellene olvasni, mert az utolsó, a sridpa-bardo áll a legközelebb a mai európai gondolkozásmódhoz és a pszichoanalízis felfedezéseihez. Ez a tanács éppen az ő munkássága révén is ma már egyre inkább időszerűtlen, ami pedig a chikai-bardót illeti, és ami akkortájt a legidegenebbül hangzott, megdöbbentő hasonlóságot mutat a klinikai halálból visszatértek élménybeszámolóival. Szövegünk pedig szó szerint a „külső” lélegzet megszakadta és a „belső” lélegzet még megléte közti időről beszél, ami egyértelműen megfelel a klinikai halál állapotának. Vagyis ezen az élményen minden ember átesik, sőt, ma már tudjuk, hogy többször is áteshet. Szövegünk ennek az állapotnak két fázisát írja le. Az első, amely a legfejlettebbek – nyilván a mesterek, a jógik, a szentek – halála, akik közvetlenül és önmaguktól felismerik önnön arcukként az ekkor támadó fényözönt, melynek „Világossága üresség, sem határa, sem közepe”. Aki pedig ezt így a „Tett” okán, vagyis karmikus okok miatt nem ismeri fel, annak kalauzra van szüksége. Ez a kalauz a Halottaskönyv, melynek megfelelő passzusait a láma vagy valamely közel álló személy fennhangon a fülébe mondja, emlékeztetve őt arra, amit mestereitől tanult. Ha ekkor és ennek segítségével képes megragadni a pillanatot, akkor szó szerint a „második köztes lét fényvilágával szembesülhet, s megszabadul.”

Ez a pont életünk legfontosabb, legdöntőbb pillanata, és nem mindegy, hogy milyen felkészültséggel és tudatállapotban éljük át, és mi történik körülöttünk. Azt hiszem, nem kell részletezni, miért ítélhető el a gyakorlat, ahogy kórházainkban a haldokló és a halott embert kezelik. A resuscitáltak elbeszéléseiből pedig tudjuk, hogy az eszméletlennek tartott beteg mindent érthet és felfoghat, ami körülötte történik, nagyon meggondolandó, mit mondunk és hogyan viselkedünk.

Ha a meghalt lélek a halál pillanatának köztes létében nem képes megszabadulni, vagy a mi keresztény szavunk szerint nem jut üdvösségre, a Karma szele tovább sodorja, egyre lejjebb a Bardo mélységeibe. A csönyid-bardóban, vagyis a valóság átélésének köztes létében bomlik ki a keleti eszmevilág sokszínű, mozgalmas, békés és tomboló isteneinek és istennőinek tarka, sokszor szinte a követhetetlenségig bonyolult kavalkádja. Ha azonban jobban odafigyelünk, észrevesszük, hogy mindez a csodálatos és félelmetes, vonzó és taszító jelenségvilág a holt lélek tudatának különböző tájairól lép elő, és egy nagy központi mandalában rendeződik.

Ez a középponttal és a négy égtájjal megjelenő szimbólumrendszer ismétlődik különböző színekben és szinteken az egyes napok során, ahol minden egyes tájék ugyanannak a nagy Egynek különböző aspektusát vetíti, a hozzátartozó lokával, méreggel, vagyis bűnnel és az azt kioltani képes bölcsességgel, mindez az ikonográfia, a szín- és a hangelrendeződés szigorú szabályainak betartásával. Statikus és mégis mozgékony, merev szabályok szerint rendeződött, és mégis szinte kaotikusan, durván naturalisztikus és anyagszerű, ugyanakkor álomszerűen tünékeny. A szöveg nem győzi hangsúlyozni, refrénként mindig visszatér, mint a főtéma egy szimfóniában, hogy mindez csupán az eszmélő lény tudatában van, nem valós, projekció. Ameddig nem ilyennek ismeri fel, amíg valósnak tartja, addig kiszolgáltatott neki, szenved tőle, de ha saját elméjének kivetítéseként ismeri fel – és ez a bardóbeli vándorlás bármely szakán bekövetkezhet –, a „felismerés és a megszabadulás ugyanakkor érkezik el”.

ősi keleti bölcsesség

Korunk pszichológiája is eljutott erre a területre. A betegség – a neurózis, a pszichózis – a tudat és a tudattalan dichotomiájából, skíziséből ered, és a gyógyulás itt is a projekciók visszavonása, a valós helyzet felismerése. A Jung-féle kollektív tudattalan, az archetípusok világa ez. De míg a Kelet a hangsúlyt a morálra és az ember felelősségére helyezi, a nyugati lélektan – talán a pastorál-pszichológiát és Frankit kivéve – ezt a szempontot kevéssé veszi figyelembe, és még a kriminalisztikát is a patológia körébe igyekszik vonni. Pedig tudjuk, hogy két lábon áll az ember – és az emberiség sorsa –, a tudás és a tett, a tudat és a morál lábán, hacsak a kettőt egybe nem köti az ősi keleti bölcsesség, amely szerint a legnagyobb méreg az ember számára az avidja – a tudatlanság.

Végül következik a harmadik, a sridpa-bardo – a létel köztes léte. Itt a lélek egyre mélyebben süpped a köztes létbe, egyre többet veszít szabadságából és tiszta tudatából, egyre inkább lesz saját karmájának kiszolgáltatottja. De a Halottaskönyv itt sem szűnik meg hangoztatni, hogy szinte az utolsó pillanatig van lehetőség a szabadulásra, ha az ember felismeri valós helyzetét, ha ellen tud állni a vonzások és taszítások erejének, és ha szilárd állhatatossággal könyörög szabadulásáért. Itt az első szakaszban megjelenik az ítélet. Fehér kövecskékkel számoltatnak el a jó tettek, feketével a gonoszok, és ezeknek aránya kérlelhetetlen objektivitással határozza meg a lélek további állapotait. Ezután az ösztönök és a vágyak, az indulatok és a szenvedélyek világa következik. Az anyagtalan, testtelen lélek, melynek ilyenkor még megsokszorozódottak – kilencszeresek – a képességei földi állapotához képest, szenved a vágyak kielégíthetetlensége miatt. Egyre fokozódó vágyat érez egy test birtoklása iránt, és egyre nagyobb sebességgel száguld az anyaméh felé. ,,Ha hímnek kell születned, akkor hímhajlamú léssz, s az apa iránt heves gyűlölet, harag ébred benned, az anya iránt viszont féltékeny sóvárgást, vágyakozást érzel. Ha pedig nőnek kell születned, akkor nőhajlamú léssz, s az anya iránt heves irigység, féltékenység ébred benned, az apa iránt viszont heves vágyakozást, epekedést érzel. S ha ennek okán az anyaméh útjára térsz, akkor a fehér és a vörös magcsepp egyesülésének közepén az Együttszületettnek örömét ízleled, és a gyönyörűség állapotában a tudat ájulatba zuhan”.

Ezután a lény elfelejti eddig volt életét, és az újabb testetöltés útjára lép. A Halottaskönyv az utolsó pillanatig óvja ettől a ,,nemesi sarjat”, a méhkapu elreteszelésének különböző módjait javasolja. Még ebben a helyzetben is van a léleknek annyi szabadsága és mozgástere, hogy az eljövendő szabadulás szempontjából kedvező inkarnációt válasszon.

A szöveg egyértelműen Freud Oedipus-komplexumát és a bűnbeesés mítoszát juttatja eszünkbe, melynek legnagyobb büntetése nem a földi élet szenvedése és a halál, hanem a felejtés, a tudatlanság, származásunk tudatának elvesztése.

kép | unsplash.com