Nagy András

A SZÉP VERONA

2003 december

A SZÉP VERONA

Elénk tárul, mint Shakespeare Romeo és Júliához írt Prológusában. Terrakotta háztetőivel, ívesen lejtő, gondosan kövezett utcácskáival, vaskosan könnyed épületeivel – szépen, mint az előhang ígéri, és szörnyen, mint majd a drámában megmutatkozik.

A szerelem, amiről a darab szól. Mitikusan is, hiszen a Romeo és Júlia az évszázadok során szinte ránőtt erre a városra: csaknem szinonimája lett, nászutasok kóválygó epekedésétől iskolai kirándulások vihogó kamaszaiig visszaköszön ez a későközépkori szenvedély, szinte megbélyegzi és felstilizálja a városkát – no és életben tartja a belőle kinövő ipart: esküvői ruha-boltokkal, agyonfotózott és hamis kőerkéllyel, éttermekkel és gyűrűkereskedésekkel, úgy, ahogy van, a „szép Veronát”. Mintha a szerelmet.

És a benne egymásra talált ellenségeket. Mert hátha csak a szerelmesek élethalálharca keresi alkalmát a családi ellenségeskedésben? Az „új csatákból”1 ugyanis egymás között is kiveszik részüket, a szenvedély a szívet halálra sebzi, a „polgárvér” titkos nászágyon is omlik. „Gonosz csillagzatok” ugyanis nem csak a szép Verona fölött sejthetők, s vajon van-e olyan páros szenvedély, melyre ne vetülne „baljós” árnyék valahonnan?

az isteni magány

Bocsássuk előre: a csillagzatok létrehozója nem kívánta lelkes teremtményeit feltétlenül efféle csatákba küldeni. Legalábbis részben nem, és talán abban a részben nem, amely isteni. A Genezis ugyanis nemcsak úgy tudja, hogy „férfinak és nőnek”2 teremti Isten az embert – létrehozva mindjárt távolságukat is a velük keletkezett kötőszóban –, de a következő fejezetben Mózes arról tudósít, hogy a Mindenható „élő lélekké”3 teremti a port, de nem különíti el képmását benne nemek szerint. Később megteszi, az isteni magány bizonnyal túl sok az embernek, álommal és oldalbordával megtöri ezt az egyedüllétet, amely persze felemás siker, no meg ezzel el is vész az eredendő hasonlatosság, ha egyszer a modellül szolgáló Isten valamennyi oldalbordája közismerten a helyén maradt. „Része” – hogy pontosak legyünk, hiszen a héber szó jelentése nemcsak a nélkülözhető csontot fedi, de ezt az oly fontos összefüggést is.

Azt tehát, hogy „olyanok lésztek, mint az Isten”4, ezek szerint nemcsak a kígyó ígérheti, de mintha bűnbeesés nélkül és előtt is átélhetné az Edénkért Rómeója és Júliája, mindenkor, ha egymás iránti vágyakozásuk beteljesítésében helyreáll az isteni képmás.

Ezzel azonban nem megszűnnek, hanem éppenséggel kezdetüket veszik a gondok, s a „szép Verona” paradicsomi előképe ennek minden feltételét biztosította is. Ezért talán nem a remekművet mentegeti az idézett Prológus: „Néző, kérünk, hibánkra most ne nézz! / így lesz az is, mi csonka még: egész”, hanem a remekmű tárgyát, az ekként megbontott Istent.

nagy3 0312

Eredendő szerelmi bánatában a Júliát még nem ismerő Romeo ugyanis a „sycamor-ligetekben” bolyong, a város határában termő fügefák között tehát, melyek kiterjesztett tenyérre emlékeztető széles levelei Shakespeare számára nemigen lehettek ismerősek. Jelképes szerepük azonban annál inkább: hogy elfedve emeljék ki azt a szemérmet, melynek szégyene a kiűzetéssel egyidős, létrejötte és működése azonban természetesen korábbi, s éppen a megistenülés e világi alkalmához elengedhetetlen – vagyis az immanens és emberi teremtéshez, már ha a szaporodást és sokasodást annak véljük. Csakhogy a bánat indoka éppenséggel ebből táplálkozik, annak súlya, amivel Romeo bolyong, nem kevés: szerelmese, Róza ugyanis nem kér ebből az egész működésből, óvott szüzessége magasában kevélyen elég önmagának, boldogságához nem kell boldogítás – lényében érzi magát egésznek, mint a magányában mindenható Isten. Ha volna Romeo és Róza című színmű, tragédiája nem volna kisebb a Romeo és Júlia minden keservénél.

zavar és elutasítás

Isten ráadásul teremtésében többször ad igazat minden Rózának, ha ezt persze sem Romeo, sem Shakespeare nem tudhatta még. Vagy talán kevéssé volna poétikus szerelmi ügyekben a levéltetvekre hivatkozni, akik kedvük szerint váltogathatják az ivaros vagy ivartalan szaporodást, s még például a Délnyugati Sapkás Vakondpocok híre sem juthatott el Londonba vagy a „szép Veronába” a Kaukázusból, arrafelé honos példányai még kevésbé, mert ennek a fajnak a hímjei nem rendelkeznek a szaporításhoz szükséges – ma úgy mondanánk – Y kromoszómával. A szűznemzés még isteni kiváltságnak tűnik, amit persze a gének és kiónok kora félévezred múltán majd jól megtépáz, ám a zavar és elutasítás Rózától mégiscsak jogos: nem kér a vágyból és a szaporodás egész, pazarló, érzéki tűzijátéka őt bizony nem szórakoztatja, egy cseppet sem. Hiszen árulkodó egyértelműséggel változtak a fügefa levelei az idők során – mind ravaszabbul hangsúlyozva azt, amit elfednének: csipke, selyem, halcsont, illatfelhő, nagyon is felemásan „humanizálja” azt, ami egyébként éppen egyéb teremtmények illatainak és színeinek parafrázisa lehet – szarvasagancs, pávafarok, szukaszag.

Az egyébként nagyon takarékos evolúció itt maradandó kitérőt tett, a faj számára feltétlenül bekövetkezendőt mintha mégis feltételekhez kötötte volna, olyanokhoz, amelyek az érzékeknek szükségesek csupán, amúgy lényegtelenül ornamentikusak a nyers működés számára, érzékszervek kábulatát szolgálják csupán a szaporítószervek pontos működése mentén és érdekében.

nagy4 0312

Tudatmódosítás legfeljebb, mint maga a szerelem. Narkózis, ifjak szenvedélybetegsége, amit méltán gyűlöl az idős Capulet, és a „kis csuporénak gúnyolt, egyébként erősen szeretett lányát mindjárt a mezőre küldené: „Eredj legelni, itthon nincs helyed”. A polgári család, a nemesi ház mégiscsak fontos társadalmi intézmény, melynek jövőjéről valahogy már csak ne addiktfv kamaszok döntsenek, „kábítószeres befolyásoltságukban”, mint mai Capuletek tennék hozzá. S a fű – a legelés – nemcsak futó atyai ötlet, de a szép Verona környékén otthonos füves ember – a drámában Lőrinc barát – patikája és vegykonyhája is, melyet a ferences szerzetes majd így is mutat be a hozzá fordulóknak. És ami – szavai szerint, majd a füvek és főzetek hatása is ezt bizonyítja – éppoly kétarcú, mint a természet maga. Éltet és pusztít. Ahogy a szerelem.

kábulat

Rózáról mint a szerelem kiváltójáról a dráma mégiscsak sejtet valamit – Júliáról azonban szinte semmit. A bál mámora és a táncoló, hajladozó lány, no meg az ujjai és szavai nyomán kiváltott kábulat azonban feltétlen erővel hat, és azonnal mindennél erősebb lesz. Mindjárt az életösztönnél: Romeo sietve beszökik az ellenséges kertbe – másfelől pedig a szeméremnél: Júlia tagoltan és hangosan fogalmazza meg azt, ami mindennél erőteljesebben települt egyébként jól működő tudatára. Néhány év múltán Shakespeare már magyarázatot talál erre a feltétlen és magyarázhatatlan erőre: a Romeo és Júliát sokban megidéző Szentivánéji álom hirtelen támadt feltétlen szerelme ironikusan és analogikusán követi ezt a működést – a varázsszer által módosított érzékelésen fordul meg minden és nem annak tárgyán: miért ne lehetne tehát csodálatos és ellenállhatatlan a csacsifej, ha szenvedélyünk arra irányítja vágyakozó pillantásunkat?

Romeo persze szép, és Júlia is az – feltéve, ha a szerelmeseknek hiszünk, s nem a haragvó apának, aki inkább „lárva-képűnek”, „békának”, „penészvirágnak” látja leszármazottját. Szépségén túl is méltán foglalja el Róza helyét Romeo szívében a bakfis, hiszen szerelmében „okosabb”, mint a hajthatatlan szűz, legalábbis pragmatikusabb, hiszen mámorában örömmel enged a biológia praxisának. „A vágy erőt ad és utat talál” – ígéri az egymásra találás bevezetése, vagyis a második felvonás Prológusa – „S (negédesül a keserű pohár”. Mert talán ez az egész narkózis az édesítés eszköze: fülemüledal, szarvasbőgés, báli tánczene – míg a váratlanul felidézett „keserű pohár” nyilván kihörpintésre vár. A kollektív emlékezet ebből egyébként kettőt idézhet meg, s mindkettő halálos: Szókratészé is és Jézusé is.

nagy5 0312

Júlia szerelmes „bukásához” persze korábbi botlások – pontosabban: „orra bukások” tartoznak, a Dajka mindjárt megidézi azt, mely előlegezi az estit: „Ha több eszed lesz, buksz még hanyatt is”, villan fel a gyermekkori emlékezet számára még felfoghatatlan vigasz. Akinek homlokán azonban egykor olyan púp nőtt, „mint egy kokas-here”, hogy mindkét nem attribútumai megjelenhessenek az ártatlanságában még önmagának elegendő lényben. Róza a maga vonzását és szépségét „szigorral óvja”, panaszkodik Romeo korábban erre a megbonthatatlan teljességre, melynek következményeként azonban sejthető, hogy „Szép életének nem lesz folytatója”. A fiatal Capulet-ivadék dajkai indoktrinációja azonban éppen a folytatásról szól, és hát ez a mag bizony termékeny talajra hull.

öntudatlanul

Júlia nem óvakodik és nem tétovázik. Átengedi magát a kábulatnak, öntudatlanul vall szerelmet a kertnek és az égnek, a közéjük ékelődött Rómeót pedig lelepleződésével csábítja és kacérkodik is vele mindjárt, csókot ad, majd gyűrűt küld, találkát szervez – a botladozó és kábult fiúval szemben a lánynak Lőrinc baráthoz méltón van szerelmesénél „több esze”. A másnapra időzített „hanyatt bukás” pedig éppen nem eredménye, hanem elsőrendű feltétele a szerelemnek: „Övé a szívem” – utal Rómeóra – „de zára még töretlen”. Nem nyitásra vár tehát a vonzó Capulet, hanem törésre, hogy szabaddá tegyék végre az utat szívéhez. Neki ezt az „éji áldozatot” kell meghoznia – a fogalom elég szigorú és magasztos ahhoz, hogy ne keltsen vágyat, de a Prológusban ígért „erő” és „út” bizonnyal ezt is megédesíti.

A magasba vezető hágcsó, úgymond „madárfészekhez” kell, s a titkos haditerv nyomán bizonnyal abban pihegnek a szerelmesek. Ahogy madarak szólalnak meg aztán, s Rómeót ekkor – váratlanul és ismét működni kezdő – életösztöne mozdítaná meg, amelyet egy napja még emlékezetesen elnyomott a vágy. Júlia azonban a szaporítás ösztönének engedne inkább: „Már menni készülsz?”, kérdezi megnyílt szíve hevével, az ő áldozatára miért is ne válaszolhatna méltóképpen a féri, ha éppenséggel az életét kellene áldoznia is. A teremtésből ma már ugyancsak jól ismert az egyszer használatos hím, amely ha végre céljához jutott, elvesztette további legitimációját az életre. Júlia ösztöne megszégyeníti és lefegyverzi Rómeót: „Ott vár az élet, itt vár a halál”, dönt tehát a nászi ágy mellett és megmaradása ellen. Júlia azután már józanodna: küldené, engedné, noszogatná, de a döntés ekkor visszavonhatatlan. Ezért, hogy távoztában a kertből visszanéző Romeo a szerelmes Júliában a kripta sápadt lakóját idézi meg – következő találkozásuk helyszínét egyébként, s akit az imént ölelt, távozásában halottnak látja, mint, majd, viszont.

nagy6 0312

A pusztulás jegye ugyanabban a kertben, s ugyanazon a férfin mintha azt sejtetné, hogy legfőbb sajátossága – mondjuk úgy: az Y kromoszóma – talán csak a természet fényűzése, mely az evolúció folyamatának hosszú távon méltán lesz vesztese. A férfiasság kialakulásáért felelős gén – ma már a nevét is tudjuk: SRY – ugyanis alaposan gyengíti az immunrendszert, hordozója a foganástól kezdődően a fejlődés minden jelentős pontján rendkívül sérülékenynek mutatkozik: vetélésben, koraszülésben, rendellenességekben ismétlődően lokalizálható ez a hibaforrás. Komoly rizikófaktorként mutatkozik meg már a „szép Veronában” is: okkal és oktalanul is kockáztatja életét a felindult hím, bálban, párbajban, de még szerelmi kétségbeesésében is – Lőrinc barát tántorítja el az önpusztítástól a feloldhatatlan ellentmondások láttán, attól, amit nemsokára mégis elkövet, tragédiájába magával rántva szerelmesét. Genetikus eredetű önsorsrontása nemcsak a pragmatikus Júlia bölcsességének és szenvedélyében is megfontolt tettei kontrasztjaként szembeötlő, de még inkább az lehetett a korabeli színpadon, ahol minden szereplő, dajkától Capuletnéig és Júliáig éppenséggel férfi volt, s ki tudja, a szerző – szereposztási kényszerén túl – eredendő hajlama nem tűntette-e ki – mintegy figyelmeztetésül is – a sérülékeny kromoszóma vonzó áldozatait.

behódol

Legforróbb vallomásai hevében az erős és bátor férfi feltétlenül behódol az életrevalóbbnak – „ellenségének”, mint a drámában többször is elhangzik s ez nemcsak vonzását növeli, de megidézi a szerelmi küzdelmeket is. A mámoros Romeo az egész teremtést képes Júlia bűvöletében úgy látni, mint amelyben igazán csak ő – a nő, az életerős kromoszóma birtokosa – a szükségszerű, s a férfiak, vonzáskörébe kerülve, csak merő akcidenciák. Individualitásáról mindjárt az első pillanatban lemond Romeo – nevéről és atyjáról, ha ezek elválasztanák a lánytól – hogy Júlia szemét a teremtés centrumában: „az égen napként” pillanthassa meg, már nemcsak „fényes angyalt” keres benne, nem hírnököt, de egyenesen istent lát a bakfisban. Egy metaforában Júlia körül bolygóként kering, s kész arra is, hogy mindössze kesztyű legyen a kezén, kicsi, üres, elhasznált – egyetlen érintés kedvéért. Továbbá madárka is volna Romeo, „Bárcsak az lehetnél!”, feleli a mohó lány, hogy baljósán hozzátegye: „De úgy babusgatnálak – belehalnál”. S ez a fenyegetés a következő éjjelen ismét megfogalmazódik. A zoológia itt persze a metaforák feloldására siethet: a „Férje-hordó Hal” arányai és funkciója bizonnyal megfelel kesztyű és Júlia egymásra találásának, s a női „babusgatásba” pusztuló lényekre ugyancsak számos példa van – zsenialitás és életismeret előlegezi itt, úgy tűnik, a későbbi kutatásokat.

A lány mámorosabb önvallomásai még pontosabbak és sejtelmesebbek: „szerelmem oly mély és beláthatatlan, akár a tenger”, susogja, megidézve az életadó és gyilkos tenyészetet, mindennek az eredetét és táplálóját, mely ugyanakkor tragikus vihar-színtér és egyetemes ősleves. Másnap pedig Lőrinc barát egészíti ki a Júlia által megsejtett totalitást a még hiányzó elemekkel: „Tudd meg, hogy ég és föld lett benned eggyé”, bátorítja Isten szolgája a friss asszonyt, hogy áldás járuljon az óriás öntudathoz.

nagy7 0312

Így már semmi nem marad ki. Ami pedig ekkor – talán, a barát szavai szerint is – Júliában történik, az legfeljebb egy kis „parazita” felbukkanása, aki szíve zárja felől nyomakodik ebbe az univerzumba, hogy a megtermékenyítés parancsa szerint szinte vírusként támadja meg a petesejtet, leigázva felhasználja annak erőforrásait, hogy saját génjeit másoltassa le vele, s így táplálja és vigye tovább azt, ami életképes. Az áldott élősködőt.

a vágyakozás láncolata

Mert ezzel lesz folytatható a vágyakozás láncolata, a mindenség modelljeként, tökéletlenül és narkózisban, de mégis, a gének által szállított „csíravonal” révén.

Ami a „szép Veronában” akkor megtorpant. Szertelen, önpusztító és végletes férfi-szerelemre felelt a feltétlen, szolidáris asszonyi szenvedély, s ez a halálban végleg és istenien egyesítette őket.

Életben – Veronában – mindez emberien történhetett volna. Megakasztották, és így váltak a Teremtőhöz hasonlatossá. És talán ezért is lett belőlük mítosz. Megidézve a Genezist: az írást, és a genezist: a folyamatot. Mintha mégis szinonima lehetne. Ha már folytatás nem lehet.

1
Shakespeare művét Mészöly Dezső fordításában idézem.
2
1 Móz. 1,27.
3
I Móz. 2,7.
4
I Móz. 3,5.
kép | pixabay.com