VENDÉGJÁTÉK

Több mint harminc évvel a pesti bemutató után arról kapok hírt, hogy a Moszkvai Művész Színházban műsorra tűzték a Macskajátékot. Még meglepőbb, hogy – amint a fordító írja – a szerelmes pesti kisnyugdíjasok története ma főként fiatalokat hódít a nézőtéren. Erről eszembe jut Örkény művének egykori hűvösen udvarias fogadtatása Tovsztonogov leningrádi színházában. Le is vették a műsorról hamarosan. Aztán egy moszkvai előadáson a közönség egészen másként döntött.

Akkor este ott toporogtam én is a Művész Színház függönyébe vágott kis kerek lyuknál a Macskajáték szereplői között. Egymás sarkára hágva kémleltük, miként telik meg a nézőtér a vendégjátékok szokott sötét öltönyeivel. Annál szokatlanabb volt, hogy a közönség aktívan bekapcsolódik a játékba. A megszokott-tól, a kötelezőtől merőben eltérő, új viszony alakult ki köztünk. Csaknem értettük egymást.
még mindig közelebb van
Hová tűnt most mindez? Nem hiszem, hogy a MALÉV „barátság járatainak megszűnése az oka. Vagy hogy – a vízumot elnyert szerencsésekkel – azok a gépek most New York felé tartanak. Moszkva azért még mindig közelebb van. Két és fél óra alatt ma is olyan barátságos morgássá szelídül a nagyétkű motorok bömbölése, mint azon az úton.

A légikisasszonyok, mintha megbánták volna a bőkezű vendéglátást, sietve összekapkodják a műanyag tálcákat. … Néhány perc múlva leszállunk Seremetyevo repülőterén… Az ablaknál ülők orrukat sietve az üveghez nyomják. Mindenki látni szeretné a híres arany kupolákat. De odalent csak egyetlen nagy füstkupolát látni. A sok szakadt kipufogóból ömlő keserű gáz fekete kucsmával borítja be a várost. És amikor alábukunk, senkit nem érdekelnek már a kupolák. Mindenki talpon van, és feje felett a csomagtartóban kotorász. A füles sapkáját keresi, amit ma reggel előkotort a szekrény aljából. … A gép teljes megállásáig szíveskedjenek a helyükön maradni! De az utasok láthatólag nem kezdők. Tudják, hogy ezen a reptéren csak a legelsők találnak ingyen targoncát. A többiek csomagjait már az ügyintézőből alkalmi hordárrá vedlett trógerek szedik össze. A kommunizmus építésében jelentkező átmeneti nehézségek miatt egyáltalán nem ingyen. Az életrevalóbbak, a neves pesti színház művészeivel az élen, már jóval a földet érés előtt a kijárat felé törtetnek.

A béke és barátság szellemében egy csapat galamb tévedt a repülőtér fogadócsarnokának boltívei alá, még az átadási ünnepség zűrzavara idején. Aztán sokasodni kezdtek, és egyre hangosabb turbékolással üdvözölték a Moszkvába érkezőket. De a magyar színészek még rajtuk is túltesznek. A géptől idáig valósággal rohantak, mint akiket kergetnek. A villogó vakukkal és tévékamerákkal szemben állva azonban egyáltalán nem akarnak „áthaladni”, és nem engedik a többieket sem. Úgy tesz mindegyikük, mintha fontos megbeszélnivalója volna az éppen mellette állóval – mint főiskolás korukban, amikor tróntermi ácsorgókat meg utcai lézengőket alakítottak, a nagymenők kíséretét. Viccekkel, halk bemondásokkal, mindenféle szamársággal igyekeznek lekötni egymást, és a természetesség látszatát kelteni. Jöjjenek csak el a fotósok a szállodába is! Ha akarnak valamit.

– Végre egy város, ahol senki nem ismer! – búg a főszereplő nagyasszony. – Illetve, ahol én nem ismerek senkit – teszi hozzá sietve, nehogy a mellette tipegő farmeres naiva nagyképűnek érezze a megjegyzést.

De már elkésett. Csinos partnernője, mint az életben mindent, azonnal komolyan veszi ezt is. – Hát, én ezt sajnos, nem mondhatom – riposztozik. Talán azt hiszi, itt is minden mozi előcsarnokában az ő durcás kamaszlány képe lóg a falon. Aztán meggondolja magát. Legyen csak boldog az öreglány! Hogy éppen őt várják ide!

Amint a vámpulthoz érnek, elégtételt is kap. A pirospozsgás, jól táplált tiszt, aki mindeddig unottan rázta lábát az asztal alatt, azonnal felpattan, és üdvözült mosollyal kíséri át a vizsgálaton a két hölgyet. A fiatalabb visszaint neki. Kedves ember. Látta a filmjeit!

Az idősebb azonban csak füstölög magában, míg elvonulnak a vonagló arcú várakozók sorfala előtt. – Hát ezért filmeznek ezek! Még csak nem is a pénzért! Ezért vigyorognak a reklámokban, ezért olvasnak mesét a tévében! És keményen a márványpadlóhoz veri régi félcipője masszív sarkát.

A város felé vezető út fiatal nyírfaerdő mellett halad el. A társulat többsége most lát ilyet először, és lelkesen tapsol. De ő ma kora hajnalban kelt, hogy elérje a reptéri buszt. Egyébként is – fáradt, sértett, öreg. Az ülés sarkába húzódik, és úgy tesz, mintha szunyókálna. Az iménti jelenet azonban nem hagyja nyugodni. A fél életét magánszínházakban töltötte. Tudja jól, mit jelent, ha ismerik az embert, és ha – nem. Már sztár volt, de a háború után évekig rossz ruhákban, slampos kis szerepekben lépett fel, hogy elnyerje a nyikorgó székeken sötétkék konfekcióruhában feszítő új nézők kegyét. Kezdje most elölről?

Ezt a várost nem ismeri. Ki kell fürkéssze holnap estig, ha nem akar megbukni! A buszból csak a méreteit érzékeli, de az nem érdekli különösebben. Az emberekre kíváncsi. Miután a szállodában kissé felfrissíti magát, nekivág a városnak. A hallban néhány fiatal kolléga trécsel. Ezek csak később jutnak szobához. Néhányan tüstént kísérőnek ajánlkoznak. Tréfával utasítja el: – Azt hiszitek, nem találok rendes, civil udvarlót egy ekkora városban?
rohannak
Amikor megcsapja az utca lármája és bűze, belátja, ilyesmire nemigen lesz itt alkalom. Az emberek a szó szoros értelmében rohannak. Először nem is érti, miért. Aztán megpróbál átkelni a kereszteződésen. Negyedéig sem ér még a széles úttestnek, amikor a lámpa pislogni, hunyorogni kezd. Szégyen ide, emberi méltóság oda, amikor a fékjein csikorgó haragos autócsorda meglódul, egy-kettőre nyakába szedi a lábát ő is.

A gyalogosok halálos rémületben menekülnek fel a járdaszigetre. Legalábbis – ő úgy gondolja. De amikor a megaláztatástól még mindig hüledezve körülnéz, senkinél nem talál együttérzésre.

– Ezeknek játszom én holnap az Orbánnét! – Összeszorul a torka, mint minden este fellépés előtt. Tudja pedig: nem szabad. Ma már nem átélni, hanem „eljátszani”, „ledobni” kell a szerepet. Alighanem már itt is. Ki tudná ezt a forgalmat emberi szavakkal túlkiabálni? – Érzelmek? Majd máskor, egyszer… Akkor majd felborogatják az emberek a teherautókat, és barikádokat építenek belőlük. Egy pillanat alatt összeáll és a helyére kerül minden, mint a színpadon, amikor egyszer csak leállnak a partnerek. És érzi az ember, hogy most ő következik. Az ilyen pillanatokért érdemes csak élni.

Miután ezt így megbeszélte magával, egy kicsit megnyugszik. Körülnéz. Az érkezéskor úgy látta, a szálloda nagy tér végében áll, széles folyó partján. De a teret most hiába keresi. Valahogy észrevétlenül túljutott rajta. Körbecsodál egy fantasztikusan színes, hagymakupolás, fazsindelyes reneszánsz templomkölteményt, elhalad a nagy kerek kő, a kikiáltóhely mellett, és már a Történelmi Múzeum vörös téglaépülete előtt áll.

Most érti meg a Vörös tér titkát, hogy miért látszik minden levelezőlapon sokkal nagyobbnak a valóságos méreteinél. Erről a pontról a folyó felé nézve, ahol a szálloda áll, a tér folytonosan emelkedik. De nem egy síkban, hanem mintegy kúpszerűen: a közepe a legmagasabb pontja. A Kreml aranykupoláit ez emeli túl a magas kőfalon, és ülteti a valószínűtlenül fehér felhőgomolyokra, mint megannyi, a mesés Kelet fűszereivel megrakott színes vitorlást.

A Kínából és Indiából jött hajókról ábrándozik, amikor váratlanul meghasadnak a felhők, és pillanatok alatt nagy, kövér vízcseppek ugrándoznak a macskaköveken. A múzeum falához lapul. Vastag talpú szandálja azonnal átázik, és ólomsúlyú lesz. Most aztán – merre? Az alul-felül ömlő víz elől mind egy irányban futnak az emberek. Arrafelé indul ő is. Egy nagy kőhíd alá szaladnak. Alkalmi ismerősei nagy derültség közepette csavargatják, szárítgatják a ruhájukat. Most sem látszik rajtuk zavar vagy bosszúság. Még örülnek is a kora nyári esőnek. Mély torokhangjukon neki is odakiáltanak valamit, talán, hogy ne féljen, nem lett ettől még baja senkinek! És mutatják, milyen magasra nő majd a búza tőle. Mindebből nem ért egy szót sem, de azért bólogat, és zavartan mosolyog. Aztán csak toporog közöttük, aranyat érő pesti papírzsebkendővel szárítgatva ázott frizuráját.

– Ezeknek játszom én holnap az Orbánnét! – gondolja ismét, és mereven a folyó lassan hömpölygő, olajos vizére mereszti a szemét. Közben eláll az eső, elindul a szálloda felé. A szembejövők mind őt bámulják. Némelyik el is mosolyodik. Mégiscsak ismernek? Vagy ennyire összesároztam magamat? Óvatosan törölgeti az arcát. Aztán megérti, min derülnek. Már megint magában beszél. Méghozzá hangosan. Úgy látszik, itt ez még szokatlan. Itt még senki nem öreg és magányos.

Eszébe jut, hogy játszott ő már ilyet. No lássuk csak! Megáll, mintha a súgást várná. Aztán tesz néhány lépést, közben figyeli magát. Ebben a vizes szandálban éppen úgy húzza a lábát, mint a fűzős fekete cipőben, amit a színpadon visel. Amibe a veje lúdtalpbetétet akar tetetni, hogy ne dagadjon meg a lába. De ő magas sarkú, világos cipőt vesz fel, meg az adjunktusné szekrényéből elemelt, kivágott estélyi ruhát. Mert szép akar lenni a csepeli munkáskoncerten, ahol az ő nagy hasú, öreg énekese a főszám. Aki elhagyja őt Paula, az álnok barátnő kedvéért.

Szóval ezt játsszuk már kora délután is? – rikoltja olyan hangosan, hogy többen utána néznek. – Csakhogy én nem Orbánné, hanem színésznő vagyok, és holnap gatyába rázom ezt az egész társaságot. Figyelem! Hoppla-hopp! Lendületet vesz, és magasra rúgja az egyik elázott szandált. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, megáll a járda szélén, csípőre teszi a kezét, és csupaszon maradt jobb lábfejével megtámasztja a bal lába szárát. Vár.
királynői mozdulat
Egy fiatalember végre a szandál után indul. A pántjánál csípi fel két ujjával a tócsából, és úgy hozza, mint egy varangyot. Közben furcsállón, rosszallón magyaráz. Mintha azt fejtegetné, mennyire ártalmas dolog fényes nappal elkezdeni az ivást. A hosszú szövegre egyetlen királynői mozdulattal válaszol: átveszi a cipőt, és útjára bocsátja az ifjút. Aztán, még mindig ugyanazzal a királynői tartással, ellépdel a járókelők csodálkozó sorfala előtt. Mosolyogva lép be a szálló forgóajtaján, és a még mindig ott vihorászó ifjakra ügyet sem vetve végigvonul a hallon. Csak nem szedett fel magának tényleg valakit?

Másnap nem vesz részt a hivatalos városnézésen. Próba után felmegy a szobájába, ebédelni sem jön le, a tiszteletére készült tejszínes fagylaltról is lemond. Fejfájásra hivatkozik, a színház gazdasági igazgatója ellenszerként felajánlja híres nescaféját. Az udvarias, de igen határozott visszautasítás után már ő is randevúra gyanakszik. Pedig éppen hogy egyedül szeretne maradni. Felkészülni az előadásra.

Felzaklatta, ahogyan a főrendező a próbát vezette. Nem az a baj, hogy eredetileg nem ő rendezte a darabot. Hanem hogy át akarja rendezni. Abszurd komédiát keres benne, amivel elkápráztathatja a Sztanyiszlavszkijtól megcsömörlött moszkvaiakat. Nagyjából ez a Minisztérium elképzelése is. Ez illik a szerephez, amiben hazánk tündököl: a legvidámabb barakk, a nyugati kirakat. Ezért nem jött velünk az a tiszta szemű fiú, aki a darabot rendezte. Legyen elég, hogy kapott egy nagy vidéki színházat, meg Trabant kiutalást is, soron kívül! Ez itt nem a másként gondolkodás helye. Ide az egykori szovjet ösztöndíját kompenzáló főrendező kell, aki tériszonytól szenved, és bénultan ücsörög pályája csúcsán.

A fiú maximalizmusa többnek tűnt, mint ügyesebb nemzedéktársai eredetieskedése, amivel kihasználták az elbizonytalanodó kulturális hivatalnokok sznobizmusát. A szüntelen inspekciózástól vörös szemű kezdő orvosokra és technikusi munkakörben foglalkoztatott fiatal mérnökökre hasonlított, akiknek színházat akart csinálni a „szocialista iparváros” lakótelepén.
kényes egyensúly
Ma arról volt szó csupán, hogy bejárják az idegen színpadot, és kipróbálják hangjukkal a „mélységét”. Abban a néhány percben, amikor nem volt a színen, mégis ott topogott az ügyelő mellett. Végül kihoztak neki egy piros bársony karosszéket. Trónolt benne szótlanul, és vigyázott, ne hangozhasson el egyetlen olyan instrukció sem, amely felborítaná az előadás otthon beállított, kényes egyensúlyát.

Már az olvasópróbán érezték: nagyobb a tét két idős hölgy szerelmi párviadalánál. De nem értek rá megbeszélni. A szerző is csak titokzatosan mosolygott, amikor a büfében megkérdezték, miről szól a darab. Meglátjuk majd, ha eljátszottátok. Én honnét tudjam? Így aztán mindenki úgy érezte, róla szól. Ők ketten, az öreg színésznő és az öreg énekes, akit tényleg a nyugdíjból hívtak vissza a szerepre, a maguk történetét látták benne. A potrohos férfi odáig ment, hogy kirakta az öltözőasztalra a magával hozott nagy befőttesüveget, amiben a jóféle liba- és kacsamáj volt lesütve, és kínálgatott vele boldog-boldogtalant. De így érezték a fiatalabbak is. Ők itt az igazi hősök, gondolták. Az agyonhajszolt fiatal házaspár. A férjnek még az otthoni ruhája is bűzlik az étertől, az asszony meg a vasárnapi ebédek közben is nyelvvizsgára készül. Gyerekük nincsen, és ha így megy tovább, nem is lesz.

A sápadt kis albérlő, Egérke, akivel ezt a furcsán kedveskedő, egymást hergelő, bátorító macskajátékot játsszák, még inkább áldozatnak érzi magát. Mert ne higgye bárki is, hogy jókedvében hancúrozik itt ő minden este Erzsike nénivel – dögfáradtan az egész napi munkától! Az öregasszony az áldott jó szívével persze azt hiszi, ez neki nagyon jó szórakozás. Mivel annyira egyedül van. De hát – miért is van egyedül? Mert ha netalán feljön hozzá nagy néha valaki, mindjárt elüldözi. Addig matat, motoz, csapkod az ajtókkal a szomszéd szobában, amíg el nem köszön az illető, fülig vörösen.

És jönnek a kérő, panaszkodó, zsaroló megjegyzések. Hogy éjjel megint zuhogott a víz a fürdőszobában. És hogy ő nem tud elaludni, ha tudja, idegen van a lakásban. Egérke tehát maradjon csak halk és magányos, ha egyszer albérlő! És csak Erzsike nénit szeresse! Legyen boldog, hogy magához emeli ebben a ciróka-maróka játékban.

Így csaptak össze minden este, már több mint kétszázszor. A nézők felgyorsuló lélegzetükkel, bizonytalan orrfúvásaikkal, majd a hirtelen felcsattanó rövid tapsokkal kapcsolódtak be. Ebből érti meg a színész, hogy már nemcsak övé az előadás, a néző is helyet kér benne.

Ki szeretne nyújtózni, ha csak egy pillanatra is. Csakhogy a keményített ágyterítő olyan szép sarkosan van felterítve, egyszerűen nem mer ráfeküdni. Inkább az öltözködő asztalhoz ül. Tesz az arcára még egy kis krémet, és összekészíti a nagy színházi táskáját. Megnézi a tükörben a nyelvét és a torkát. Rendben. Mélyet lélegzik, és kilép a folyosóra.

– Ki van itt ma este? – kérdi az ügyelőt, amikor húsz évvel öregebben, krákogva, skálázva és harákolva előcsoszog az öltözőből. Lábán a fűzős fekete cipő, vállán a vedlett háziköpeny. Kikémlel a kukucskálón. Sötét ruhás közönség. Csupa komoly, ünnepi arc. Többeknek mellén kitüntetés. Ha kinyújtaná a kezét, akár meg is érinthetné őket.

Ijedten hátralép, mert érzi, hogy ideges kis nevetés készül benne, megállíthatatlanul. De erre már nincs idő. Felhangzik a zene, és tolókocsiján begördül mellé Garmisch-Partenkirchenből a nyomorék nénje, akivel harcolni fognak itt ma egész este. A vakítóan fehér fénynyaláb körbefogja, valósággal felmarkolja, és a színpad hátsó falára vetített hatalmas szecessziós keretbe emeli őket. A keretben régi családi fénykép, de ők nem láthatják. A képen Szolnok megye szépei, a Szkalla lányok, amint első tüllruhájukban, szélfútta hajjal, kacagva, integetve szaladnak valaki felé a Tisza töltéséről…

Az első szavak közben és később is, szinte végig, úgy érzi, minden rendben van. Megtalálta a kapcsolatot. Egyetlen személynek érzékeli most a közönséget: mint egy nagy, életerős férfi, higgadt és magabiztos. Jóindulatú, kemény figyelem, gyors, rövid tapsok. Már majdnem az előadás végén járnak, mikor rádöbben: tévedett.
pár pillanatra kikapcsol
A második rész végén, az öngyilkossági jelenetben van egy kis szabad ideje. Ilyenkor pár pillanatra kikapcsol. Növendék korában némi lelkifurdalással, de felnézett Csortosra, ahogy a meghalás, feltámadás, és szerelmi légyottok közben elmormogta a „bemondásait”. De úgy érezte, valahogy ezek is a figurához tartoztak, csak a szerző nem írhatta bele a szövegbe, mert nem ismerte még a képzelete szülte alaknak testet adó színészt.

És nem ismerte az aznap esti közönségét. Az igazi színész néhány perc után egész pontosan tudja, „ki van itt”. Amikor Csortos vértelen ajakkal fülébe súgta a szerelmese holtteste fölé hajoló Bajor Gizinek, hogy „siess, te marha, éhes vagyok!”, nemcsak cukorbetegségére akarta figyelmeztetni partnerét, hanem mintha azt mondta volna: „Nézd, ez a díszes társaság egész este azt játssza, hogy csuda hazafiasan és művelten szórakozik itt. De érzem, hogy az egész előadásból nem ’megy át’ semmi. Akkor meg minek erőlködünk? Akarsz még egy rajongó ifjú recenzest? Kérlek, de nekem most már tényleg ennivaló kell meg inzulin!”

Ilyen pillanata lehet az előadásnak Orbánné sikertelen öngyilkossága is. A régimódi bögréből, amelyben feloldotta az altatókat, kiissza a tejszerű folyadékot. Gondosan újságpapírt terít a pamlagra, és lefekszik, két papucsos lábát körültekintően a papírra helyezve. Az egyik újság azonban egy óvatlan mozdulatnál a földre siklik. Türelmesen felkel, visszateszi, és újra lefekszik.

A szerzői utasítás így szól: „Még egyszer felül, körülnéz, nem feledkezett-e meg valamiről, motyogva: Megvan minden? Eszébe jut, hogy most már mindegy, legyint, lefekszik, kezét összekulcsolja a mellén. Vár. Elég sokáig vár, aztán hirtelen felül, türelmetlenül körülnéz: A kutya mindenit! Mi lesz már?”

Ez jó! Ennél a mondatnál mindig megmozdul ott lent valami. Szinte látja, hogy néhány szigorú arc most is megrezzen. Zavart, szégyenkező, hálás kis nevetéseket hall. Most elkapta őket! Persze, a halál! Ez nem olyan halál ám, mint ami a szovjet regényekben van! Az ember úgy érzi, hogy a szerelem, a barátság, az egész élet – fáj és megalázó. A fánk, a tyúkhúsleves, minden-minden, amivel öreg barátját, szeretőjét várta – ott úszkál a vécékagylóban. Az altatók feloldva, lenyelve. – A kutya mindenit, mi lesz már? Felül, lelógázza lábát a pamlagról, és kigyúlt, győzelmes arccal néz szembe a közönséggel.

Nagy a taps meg a virágkosár is, amit a jegyszedőnők felcipelnek a színpadra előadás után nekik. Minden, ahogy illik. De a sötét zakók és kosztümök ott lent begombolkoznak újra, és olyan érzése támad, mintha a virágot nem is ők küldenék, hanem a vendégjáték lebonyolításával megbízott tisztviselők.

– Ma este nem volt érdemes meghalni. Nem baj, majd holnap kikészítem őket – fogadkozik néhány órával később, az ágyban. Ebéd nélkül volt egész nap, és a követségi fogadáson jól beevett. Most aztán dobog az a kis ér a fülében, nem hagyja aludni. Felül, nagyot sóhajt. Lógázza a lábát az ágy szélén. Lassan, módszeresen káromkodik egyet. Kiklapfog a fürdőszobába. Enged egy kis klóros vizet a csorba szélű fogmosó pohárba. Rövid tűnődés után egyszerre két altatót lök a szájába. Aztán visszaül az ágy szélére, és lassan egymáshoz dörzsölgeti a két lába fejét. Gondol egyet. Felhúzza az egyiket, és a hüvelykjét jó mélyen belenyomja a boka alatti lágy részbe. Nézi, marad-e nyoma. Nem marad. – A szívem még jó. – Ezzel alszik el.

Arra ébred, hogy a szomszéd szobában valaki hangosan pisszeg. A disztingvált llus lakik ott a félénk Egérkével. De a gyönyörű intarziás ajtó alját ferdén gyalulta le egy részeg, veterán asztalos. És a hatalmas résen át minden szó áthallatszik. Mit csivitelnek ezek ilyenkor? Hiszen együtt jöttünk el a fogadásról. Még néhányszor csapódik az ajtó. Ahá, készül valami. Nemcsak ő nem tud ma este aludni! Hiányzik ebből az előadásból másnak is valami. A résnyire nyitott ajtón egymás után szivárognak be a felzaklatott, kielégületlen kollégák.
kis tapintatosak
Észrevette már a követségen is, amikor elmentek a vendégek, hogy egyesek nagyon kerülgetik az asztalon maradt, félig teli üvegeket. Alighanem azok lapulnak a pizsamára felhúzott zakók alatt. A pisszegést köhögés, krákogás követi, majd felcsavarják a rádiót. Azt hiszik a marhák, nem hallom, mire készülnek. Ahelyett, hogy áthívnának engem is, ha már aludni nem hagynak! A kis tapintatosak!

Végre sötét lesz odaát. Elképzeli, amint egymás felé tapogatóznak – lustán, gyáván és félszegen. Mintha nem is testi örömet, felszabadulást keresnének, csak holmi lazító gyakorlatot. Kár, hogy bevettem az altatót… És nem hat még mindig… A kutya mindenit! Mi lesz már?

Másnap reggel szobája küszöbén találja a tegnapi előadás legszebb virágcsokrát. Vörös szegfűk! Ezek tényleg azt hiszik, felszedtem magamnak valakit! – mordul fel boldogan. – Ezért nem kopogtam át, ezért nem üvöltöttem rájuk. Kis tűnődés után visszalép a szobába, és gondosan vázába teszi a virágokat. Reggelinél a kollégák tapintatos és megértő figyelme mellett két adagot is bekebelez. Nemigen beszél, csak nagy néha hunyorít rájuk. – Jól van, gyerekek, ma este kikészítjük őket!

Még így sem történt volna semmi, ha a búcsúelőadás nem éppen szombatra esik, és ha nem köszönt be a jó idő. A meghívott kultúrcsinovnyikok többsége azonban péntek délután hirtelen megbetegedett, és kiment a dácsájára. A baráti magyar jegyeket a diákotthonokban, ifjúsági szervezetekben kellett „teríteni”. Este fél héttől egyetemisták, szakiskolások és más hanyagul öltözött elemek lassú, laza hullámai töltötték be a nézőteret. Az ajándékba osztogatott vastag műsorfüzetet bújta mind. Ha már erre a furcsa nevű társaságra áldozzák az estéjüket, hát tudni akarják, kicsodák-micsodák. Keresgélik a darab tartalmát, a színház történetét, nézegetik a színészeket. Fáradtságtól ingerült arcukon ugyanaz a figyelmes kifejezés, mint amit a szandálját visszahozó fiatalembernél látott.

– Jól van, gyerekek, tessék most idefigyelni! – súgja a függöny vastag szövetén át. Azzal megperdül a sarkán, és határozott léptekkel helyére siet a színpadon. Bár még nincsen hét óra, az ügyelő azonnal hozzákezd a nézőtér elsötétítéséhez. Kettejük feszültsége a többiekre is átragad. Egy pillanat alatt kiürül a színészbüfé, ahol a tiszteletükre lazacos szendvicset árulnak. Az öreg énekest alakító színész megtörölgeti és mellényzsebébe süllyeszti a bicskát, amivel kockára vágta a szikkadt szendvicseket. Megtapogatja, ott van-e valóban. Majd kacsint egyet a statisztákra, és hirtelen elkomolyodik. A nézők mindebből semmit nem látnak, de egyszerre csend lesz ott is. Felcsap a zene. Elkezdődik az előadás.

Az első részben az ebéd jelenetét mindig is úgy játszották, mint egy Beckett-darabot. Vagy ahogy újabban Csehovot is játsszák: elidegenítés, abszurd, miegymás. Süketek párbeszéde. Mondja csak, mondja mindenki a szövegét. Orbánné is, akit barátnője, Paula rábeszélt, hogy kezdjen új életet. És ő levette a hosszú szárú cipőt, világos ruhába bújt, és mahagóni barnára festette a haját. Így ment el a lányáékhoz is a szokásos vasárnapi ebédre. Ellenőrizni akarta a hatást.
az asztal sarkára
A tiszteletére egybesült disznóhús az ebéd. De arra már nem futja a tiszteletből, hogy meg is várják vele. Amíg otthon készülődött, ők megéheztek, és ettek. Az asztal sarkára neki is odakészítettek egy adagot. De bármint unszolják, nem fog hozzá az ebédhez. Azt várja, hogy a lánya és a veje észrevegye rajta a változást. De semmi nem történik. Józsi egy szaklapba bújik, llus meg a nyelvvizsgájára készül. Csak amint tüntetően fel-alá sétálva elhalad előtte, akkor kerekedik el a nagy szürke szem egy pillanatra. – Hova tette a fűzős cipőjét, mama?

Neki már ennyi is elég. Boldogan magyarázza, hogy barátnője tanácsára vette az új félcipőt, és csodák csodája, nem dagad a lába ebben sem. A lánya ezt már nem hallja. A dagadt szó megüti a fülét. Hogy is van ez angolul? Swollen foot – memorizálja.

Mit törődnek ezek az ő új életével! De legalább ne akarják megjátszani vasárnaponként a jó gyereket! Maguknak csinálják még ezt is. Hogy megnyugtassák a nyamvadt kis lelkiismeretüket, amiért egyedül hagyták a főzelékszagú udvari lakásban. De ezek meg, akik a nézőtéren ülnek, többszörös társbérletben hagyják az anyjukat, amikor befizetnek a másfél szobás panelre! – jut most eszébe.
lépésről lépésre
Nem mer ennél a pontnál kipakolni, ahogy Pesten szokta. Ez itt nem fog menni. Lépésről lépésre kell megépíteni az utat, ami elvezethet a sértett hiúságtól a teljes kétségbeeséshez, vagy valami oktalan reményhez, hogy valahol mégis van igazság, és érdemes mindezt elmondani valakinek. Váltások kellenek, átvezetések. Próbáljuk meg!

(Növekvő indulattal): Hát süketek vagytok? Kinek beszélek én? Tizedszer magyarázom, hogy amióta ezt a félcipőt hordom, nincs megdagadva a lábam. Ebben is Paulának lett igaza…

Józsi: Ki az a Paula?

Orbánné (már kiabál): Paula az Paula! És a cipő az cipő, és a láb az láb! (Dühében feláll. Felhúzza szoknyáját, mutatja a lábát.) Az én lábamról van szó, és nem arról, hogy ez a láb meg van dagadva. (Fölemelt lábbal Ilushoz ugrál.) Tessék! Győződj meg róla! Ez a láb az anyádé, aki téged a világra hozott! Követelem, hogy nyomd bele az ujjadat, és ha a legkisebb benyomódást látod, akkor beismerem a tévedésemet, és azonnal fölveszem azt a rohadt fűzős cipőmet… Nyomd meg a lábam!

Az utolsó mondat, maga sem tudja, miért, most kicsit élesebbre sikerült a szokásosnál. A hanglejtése meg – nem egyszerű felszólítás, inkább parancs. Ettől llus is kizökken a szerepéből. Meglepődve kapja fel a fejét – kicsit magasabbra, mint máskor.

llus (ijedten, mert nem is érti, miért kiabál Orbánné): Dehogy nyomom! Tessék elhinni, én mindent elhiszek az anyusnak, de szerdán vizsgázom angolból, azt sem tudom, hol áll a fejem.

Mondja csak, mondja a béketeremtő szöveget, de a szemében bizonytalanság és rémület van. – Mit akar most megint az öreglány? A tegnapi éjszaka miatt cirkuszol? Éppen itt? A hangja a feszültségtől egyszerre valahogy természetellenesen édeskésre vált, és ettől még idegesebb lesz. Felpattan, és megfogja a szék támláját.

A próbán ez nem így volt! Neki ülve kell végighallgatni az anyja prédikációját. Zavart szünet áll be. Kihívón méregeti egymást a vampnak öltözött idős nő és kikészítetlen, pongyolás-papucsos, szemüveges-aranyeres, életkoránál húsz évvel idősebbet mutató lánya. De új szokása szerint, ő ezalatt is rögtönöz magában. – Nem az angol vizsgádról van itt szó! Hanem, hogy félsz az anyád lábától. Félsz, hogy elfog valami bűntudat, lelkifurdalás, mint minden gyereket, amikor megérti: a szülei menthetetlenül meg fognak halni. Az természetes, sőt egészséges, hogy undorodsz a visszerektől meg az öregszagtól. De az a baj, hogy te még ezt a kis rossz érzést is meg akarod spórolni. Ha elbőgnénk magunkat, mint régen, amikor valami bajod volt az iskolában, talán rendbe jöhetne minden. De te felnőtt, emancipált nő vagy, józan, okos és nagyon elfoglalt. Nem engedhetsz meg magadnak ilyesféle érzelmi kitérőket. Még ha orrod alá nyomnak is egy vastag, visszeres lábat. Az anyádé. A tiéd.
a közönség nem tudja
– Nyomd meg a lábam! – ismétli a mondatot, hidegen és keményen. És felcsapja frissen vásárolt elegáns félcipőjét a székre. Hogy egyensúlyát ne veszítse, ő is megfogja a széktámlát, amibe Ilus kapaszkodik. A nézőtéren megdermed a levegő, bár a közönség nem tudja, hogy a mondat csak egyszer szerepel a szövegben. De a színpadkép önmagáért beszél. Még egy szó, és a két nő egymásnak esik.

Végül Ilus próbálja megmenteni a helyzetet. Idegesen megvonja a vállát, és az anyjának háttal az asztalt rendezgeti. Józsi is megszólal, tele jóakarattal: Tessék megnyugodni, mama. Ha megdagad a lába, veszünk gumiharisnyát.

Orbánné (mindent túlharsogva): De nem dagad megl Nem dagad megl Csakhogy én azt hittem, emberekkel beszélek. (Hátat fordít az asztalnak, visszasiet a rivaldához, de dühében mindenről megfeledkezik, és még mindig fél lábát előrenyújtva ugrál végig a színpadon.) Mert én nem tudtam, hogy falakkal beszélek! (Hirtelen észbe kap, lassan leteszi a lábát a földre.)

A szerzői utasítás szerint képzeletben most újra távol lévő nővéréhez kellene fordulnia, folytatni a levelet, amit az iménti viharos események félbeszakítottak. De túl sok minden történt az utóbbi két napon. A tér, a folyó, a sötét zakók és ezek a sápadt, fáradt, ideges fiatal arcok. Mindez egyszerre tör rá, amint megszégyenülten, félszegen visszahúzza lábára a szoknyát, és görnyedten szembenéz a közönséggel. Azok sem értik, mi baja van. Csupa Ilus meg Józsi figyeli onnét lentről is, komoly, szigorú arccal.

Lenéz a lábára. A frissen vásárolt elegáns félcipők. Egy moszkvai nyugdíjas legfeljebb Kelet-Berlinben vehet ilyet. Mit kezdjen velük? Meg a szemérmetlen életvággyal, amelyet ez a fékezhetetlen energiáktól feszülő város lobbantott fel benne? És akkor újból súlyosan megsérti a rendező utasítását. Lassan, megfontoltan leveti a félcipőt, és bűntudatos kis mosollyal összefogja a két kezében. Aztán csak áll ott, szemét lesütve. Vastagon festett pillái alól egyszer csak súlyos, forró, fekete cseppek futnak az arcára. Úristen, szétbőgöm a sminkem! De már csak annyit tehet, hogy kicsit oldalt billenti a fejét: a szempillafesték így a frizurájára kenődik.
különszám
Nem akar különszámot csinálni. Nem törli meg a szemét a kézfejével. Csak egy kicsit maga elé fordítja a széket. Így sikerül hátrább játszani magát néhány lépéssel. Most már igazán csak a legelső sorokból láthatják, hogy sírt. Mégis egyszerre reagál az egész nézőtér. Döbbent csend, majd rövid, kemény taps.

– Na látjátok, ezért eladnám a lelkemet is, mint minden ripacs – gondolja elégedetten. És nem érez egy csöppnyi megbánást sem. Inkább valami nagy megbocsátást és megkönnyebbülést. Lehajtja a fejét. Kivárja, amíg a taps egészen elül. Akkor könnyedén, szinte boldogan csicsergi az író szövegét a színpadi telefonba: – De mióta Paula velem van, mindez semmivé vált, Gizám! Ha összevesztem is llusékkal, egy perc múlva kimegy belőlem a gőz. Reggel jókedvűen kelek fel, nem is emlékszem már az én sok-sok esztendős nyomorúságos ébredéseimre…

Az előadás végén – nagy taps és ováció. És hátravan még egy nagy pillanat. A tapsrend szerint, amikor a színpad hátsó falán újra kivilágosodik a régi kép a Tisza-töltésről lefelé szaladó Szkalla lányokkal, akik épp az imént határozták el, hogy visszamennek a falujukba meghalni, bejön a színpadra minden szereplő. Ezzel jelzik, hogy vége az előadásnak. Ha nagy a taps, néhányszor kimennek, majd újra bejönnek mindannyian.

Ezt akarják tenni most is. De a nézők újra és újra visszahívják őket. Lassanként kezd komikussá válni a tolókocsi szüntelen ki- és bevonulása. Ezért a többiek egyszer csak nem jönnek vissza. Egyedül áll a vakító fehér fénynyalábok között, az újra felhúzott fekete magas szárú cipőben, és boldogan, győztesen mosolyog.

Eltelik másfél-két perc. Aztán megérzi, hogy valami nincsen rendben. Finom színészösztöne veszélyt jelez. Mintha a taps veszítene erejéből. A szeme sarkából látja, hogy a jól megtermett jegyszedő asszonyságok, akik néhány perce még széles mosollyal rakták eléjük a hatalmas virágkosarakat, most már láthatólag megelégelték az ünneplést. Szombat este van, meleg, és holnap is lesz nap. Nem túlságos feltűnően, de ellentmondást nem tűrve tessékelik kifelé a közönséget. Oltogatják a nézőtéri lámpákat, húzzák őssze az ajtókban a függönyöket.

A fiatalok nagyobb része előrejön a sorok között, egészen a színpadig. Mi lesz, ha a gyezsurnaják lezárják a ruhatárat? Minek örül ennyire? Hogy nevetségessé tette magát? Bent ragadt a színpadon. Most már az ügyelő sem tud segíteni rajta. Ez megbocsáthatatlan!

De ma este még ezt is megbocsátják neki. Amikor látják, hogy áll csak a színpad közepén riadtan, félszegen mosolyogva, és talán olyasmit motyog, hogy jaj, hát már vége?, az elöl állók egyszerre dobogni kezdenek, és veszettül kiabálnak valamit. Ő persze nem érti. De látja, hogy az asszonyságok tiltó karját félretolva, a ruhatárból özönlik vissza a közönség. Dehogy van vége! Valami ilyesmit kiabálnak ezek az agyonmosott flanelingben parádézó, sápadt fiúk és lányok. Ne félj, nem öregszel meg! Megőrzünk olyannak, amilyen most vagy!

Úgy érzi, ezt kiabálják. Mutatja, hogy érti. Mosolyog. És még hosszan búcsúzkodnak. A kollégák is végig kitartanak. Senki nem rohan mosakodni, öltözni, pedig holnap korán indul a gép haza. Mindenki érzi, hogy mondani kell valamit. A szereplők két oldalt felsorakoznak a színpadi kijáratnál.

Amíg tart a taps, csak állnak, komoly arccal, ünnepélyesen. Kivárják, amíg az utolsó fiatalt is kiszorítja a nézőtérről a gyezsurnaják elszánt csapata. Ők is fel akarják köszönteni. De megelőzi őket. Kifelé haladtában a színpadról két cuppanós puszival gratulál minden szereplőnek.
hideg, szürke villanás
Amikor Ilushoz ér, megtorpan. Nem tudja elfelejteni azt a hideg, szürke villanást, amit ma este látott a szemében. Megfogja csontos, szegletes állát, és megemeli kissé a fejét. Kék, ártatlan szempár néz rá szerényen, kedvesen. Ennek már régen Orgon nejét kellene játszani a Tartuffe-ben! Amíg el lehet hinni ezt a mosolyt – gondolja. Aztán arcon csókolja őt is, cicásan, kedvesen, és magas szárú fűzős cipőjében továbbcsosszan a halhatatlanságba.

Mi pedig hazajöttünk másnap reggel, és ment tovább minden a maga módján. Még vagy húsz évig. A Macskajáték mondanivalója ezalatt nemigen változott, és a vendégjátékok sötét öltönyös közönsége sem. De hiába vigyáztak magukra, megöregedtek ők is. Most már, hogy elmondhatnák, nem kíváncsi a véleményükre senki. Nem is kapnak már ingyen jegyeket. Csak nagy néha jutnak el egy külvárosi kultúrház műkedvelő rendezvényére, amelyen valamelyik régi tanítványuk vagy felfedezettjük lép fel. Úgy képzelem, ilyenkor a régi ruhát veszik fel, és taxit rendelnek.

Lehetne másként is. A Macskajáték, aminek az unokáik most a Művész Színházban tapsolnak, szól nekik is. Azt mondja, nyugdíjból is lehet jó ebédeket főzni. És sohasem késő szerelembe esni. Azt mondja, a színház örök.

felső kép | Emre Ergin, flickr.com