KÖSZÖNET

Fehérvár hazai kisváros, bár nem létezik. Mégis ott (és nem Székesfehérvárott!) tartották azt az ankétnak becézett kellemes közfecsegést, amelyért – úgy éreztem – a helyi polgármestert köszönet illeti. Valamely művészeti tárgyban váltottunk szót, nem tudom, mikor, melyik Rend idején. S azt sem: pontosan mi volt a tárgy. Mindegy. A hasonló összeröffenések gyakoriak mifelénk. Rendezőik szívesen minősítik hasznosnak ezeket, s amíg az ingyen kaja-pia tart, addig a résztvevők is. Ezek az ankétok oly hasonlók egymáshoz, akár az ankétok. Ismerős arcok villannak, elnémultnak hitt személyek fogalmazhatnak, fontoskodnak. Figyelmet mímelünk, de kínvallató sem tudná kihúzni belőlünk, mit is mondott nekünk az illető, akivel az imént élénk eszmecserét folytattunk. A meghívott szaktekintély többnyire azt adja elő, amit már tucatszor. Újat gondolni rémítően nehéz, minthogy előttünk már annyi mindent összegondoltak. E téren segítségünkre jő a közmegegyezés: korlátozzuk elvárásainkat.

eredendő félénkségem okán

Én az ilyen ankétokon világéletemben hallgattam. Nem csupán eredendő félénkségem okán, hanem mert mondanivalóm mindig elkésve formálódik. No meg attól is tartok: az izgalom felkavar, mondataim a torkomra tekerednek. S még ha kielégítően szabatos volnék, a félreértés akkor is szinte bizonyos. Minél fontosabb a mondanivalóm, annál inkább. Elképesztő visszajelzéseket kaptam már, úgy hogy fel kell tennem a kérdést: sikerülhet-e bárminő megfogalmazás annyira, hogy félre ne értsék az embert? Időnként úgy rémlik: teljes életemben azon iparkodtam, hogy végre egyetlen mondatom célba jusson. Vagyis teljes megértésre találjon.

A többnapos ankét vége felé járt. Magányosan üldögéltem a társalgóban, már folyt az általános cihelődés. Egyszerre csak megáll előttem a magyar glóbusz közismert színicsillaga, E. Enikő, akivel életemben kevés szót váltottam, s kedvesen kérdi: csináljon-e nekem áfonyás camembert-t? Valósággal beleszédülök ajánlatába. Hízelgő, hogy ilyen tündökletes személy figyelemmel van irántam. Ezenkívül éhes is lehetek. Egy másik, ugyancsak jeles színi játékosnő, B. Enikő, akiről azt sem tudtam, hogy ismer, biztatóan rám hunyorít: kapjak az ajánlaton. Válaszomat be sem várva máris a tűzhely körül sürgölődnek. A kilátásba helyezett csemege valószínűtlenül rövid idő alatt elkészül, előttem illatozik. Neki akarok látni, de valaki (feltehetően egy másik olyan, kiben késve formálódik a mondanivaló) elvonja figyelmem. Mire visszafordulok, az étel tányérostul eltűnik. Az asztal fölfelén vastag ajkú, bongyor, drappos bőrű fickó somolyog. Annyit tudok róla, hogy helyi kollégista és Bodor a neve. Nem kétséges: ő orozta el és falta be, amit Enikőék oly figyelmesen nekem szántak. Iszonyúan feldühödöm. Próbálok a Bodor zsírosan mosolygó képébe vágni, de nem érem el az arcát. Többször is nekiveselkedem, de pár centi mindig hiányzik, s ő az áfonyás camembert fényével szája szélén, töretlenül és pimaszul vigyorog. A hölgyeket már sehol se látom, le kell higgadnom, s persze indulnom is, amennyiben a polgármestert el akarom érni. Ha már a Bodor fancsali képét nem sikerült.

Miért olyan fontos nekem a semmit megköszönni? Megvallom: fondorlatból. Ha sokat köszöngetem valakinek a semmit, előbb-utóbb tán kézzelfogható okot ad a köszönetre. Különben nem vagyok hálás természetű, s a hálát sem igénylem. Különc vagyok, aki azt sem állja, ha jó étvágyat kívánnak.

A polgármesteri hivatal a kora délutáni napfényben csinos és barátságos. A belépőt, kis irodán, egy borsózöld szemű, ifjú leányzótól kell kérni. Jöttöm célját tudakolja. Kelletlenül, de megmondom. Nem utasít el kereken, csupán kétségét nyilvánítja, hogy a főnöke elé kerülhetek. Végigpillantok magamon: kora nyári öltözetem ellen nem lehet kifogása. Persze tudom: elért eredményeimet, közéleti súlyomat kevesli. A belsőbb munkatársak közvetítésével – ajánlja – tolmácsolhatja köszönetemet. Bennem felötlik, hogy szó nélkül megkerülöm őt, s erőszakkal haladok tovább. Csakhogy nincs hová. A helyiség nem folytatódik. Ki kell fordulnom az utcára, ahol nyomban elhatározom: soha többé olyan hivatali szobába nem lépek, amelyből nem visz tovább ajtó.

segítségre van szükségem

Most hát, minden jel szerint, segítségre van szükségem. A fehérvári utcán még szembejön az ankét egyik-másik résztvevője, de egyikük sem tűnik elég befolyásosnak. Különben is: a vasútállomás irányában gurítgatják csomagjukat. Tapintatlanság volna feltartani őket. Tanácstalanul, magamba süppedve, sokáig bandukolok. Egy városvégi parkban megpillantom Sz. Szilárdot, az ankét (és minden ankétok) legaktívabb hozzászólóját, aki mindig jó szívvel volt hozzám, s aki, úgy tudom, fehérvári. Golfütőkkel a hóna alatt végighallgat, s ígéri: minden rendben lesz. Ő jól ismeri a polgármestert, elvisz hozzá, és Isti örül majd köszönetemnek. Addig azonban golfozhatnánk egy keveset, hisz a köszönet sose késő, s a polgármester egyébként is estig dolgozik. Szilárd a golfjáték különleges fajtáját űzi. Magas kapuboltra szögezett, fából faragott emberfő, hunyt szemű, hatalmas, ferde orrú néger maszk elé kalauzol. Kisvártatva megértem: az orrot a golfütők csapásai ferdítették el. A játék ebben áll: a kemény állagú orrot, az ütővel oldalba csapva, tovább ferdítsük. Nem könnyű. Az orr magasan van, csak felugorva lehet odasuhintani. Néhányszor sikerül az orr nyergét súrolnom, de hatékony csapásra csak Szilárd képes. „Majd legközelebb!” – vigasztal.

Türelmetlenségemet látva elindul velem. Rövid kanyart teszünk, s már ott állunk a Hivatal előtt. Ez meglep, hisz előbbi kudarcom után hosszan távolodtam onnan. Talán kört írtam le, amikor pedig azt hittem, egyenes vonalban haladok. Biztosan ugyanaz a Ház ez? Szilárd megnyugtat: Fehérvárnak csupán egy polgármesteri hivatala van. Csak a késő délutáni napfényben tűnik másnak, s talán mert egy másik frontjáról közelítjük? A borsózöld szemű lány irodája sincs sehol, pedig nem bánnám, ha összebotlanánk. Hadd lássa, mint haladok – az ő kicsinylő kétségei ellenére – föltett célom felé. Vezetőm oszlopos teremre tár ajtót: megdöbbentő magasságok, dúsan pingált tetőzet, minden csupa aranyfüst, márvány, s még a tekervényen is tekervény. Három középkorú hölgy ujjhegye táncol a számítógépek billentyűzetén. E gépek rideg, sosem volt szürkéje kiáltó ellentétben áll az ódon környezettel. A hölgyek ismerik pártfogómat, kedvesen eldumcsiznak vele. Kérésemet (azaz köszönetemet) illetően azonban hímelnek-hámolnak. Főnökük túlterheltségére hivatkoznak. Valójában nem hisznek abban, hogy valaki hoz anélkül, hogy vinne. Mielőtt azonban ellenállásuk határozott formát öltene, bal felől, hátul tapétaajtó nyílik, s polgármesteri lendülettel magas, szőke fiatalember lép színre. „Isti!” – kiált fel Szilárd. Derékon kapják és szeretetlenül lapogatják egymást. Gyors bemutatásom következik. A rokonszenves Isti úgy tesz, mintha már hallott volna rólam. Kávét kér nekem, s egy pillantására a megkezdett sós süteményt is kiegészítik a tányéron. Nem szándékoztam hosszabban időzni, de a kellemes városvezető hellyel kínál, hát helyet foglalok. Kicsit szorongok: hátha tárgyszerű kérdésekkel bombáz, én pedig egyetlen épkézláb mozzanatra sem emlékszem a több napos eseménysorból. Szerencsémre csak konform kérdéseket tesz fel. Konform válaszokat adhatok, de még a lábam szára is belepirul. Közben lesem az alkalmat, hogy a köszönetet tartalmazó körmondatomat valahogy közbesuvasszam. Az első nagyobb pauzában szerencsével járok és megteszem. Köszönetemtől annyira föllelkesül, hogy kispogácsát töm a számba, s míg engem a száraz sütemény megköhögtet, ő elfoglaltságára hivatkozva, de még mindig ujjongva, semmivé oldódik.

– Nagy örömet szereztél neki! – mondja Szilárd már a szabadban. – Kérhettél volna tőle valamit, aligha tagadja meg.

– Nem állt szándékomban. Ugyan mit kérhettem volna?

– Fehérváron parcelláznak az ősszel. Ott, az a domboldal… félpénzért kaphattál volna telket.

szívfájdítóan szép

A domboldal a lemenő nap fényében szívfájdítóan szép. Kissé a föld alól, abban a perspektívában látom, mint Vincent hajdan a Saint-Rémy-i dombokat.

Ó, ha visszaléphetnénk az időben! Próbálkozom, de ott, ahol a házon nemrég ajtó volt, most sima fal van. S különben is: micsoda méltatlan helyzet visszamenni és előhozakodni a kéréssel, amikor köszönetet mondani is annyira nehéz volt.

kép | Norman Bluhm művei, wikiart.org