ORDÍTÁS

Már legalább huszadszorra hallgatta vissza a felvételt, de sejtelme sem volt, mit jelenthet. Sóhajtva tette le a fülhallgatót, és gyűrött egyenruháját kisimítva felállt az átlátszó plasztiklapokkal hangszigetelt boxban. A Központi Nyilvántartóba indult. Legutóbbi látogatása során mintha látott volna ott egy könyvet, valami lexikonfélét, amit az irattáros az íróasztala mögötti polcon tartott. Soha nem forgatta, és amikor egyszer rákérdezett, honnan szerezte, csak a vállát vonogatta és hallgatott.

Az irattáros nem volt bőbeszédű ember, talán éppen ezért kedvelte. Csendesen keresgélte a kikért adatokat, és olyan puhán helyezte az asztalára az ügyiratokat, mintha a vaskos kötegek pehelysúlyúak volnának – ilyenkor mindig az volt az érzése, hogy szánja őt. Amikor a Nyilvántartóban egy nap idegen arc fordult felé, akaratlanul is kibukott belőle valami hebegő kérdés, de az új ember olyan döbbenten meredt rá, hogy elszégyellte magát. Olyan mindegy, ki keresi meg a szükséges ügyiratokat.

az első lövés

Az irattáros lexikona azonban még mindig ott állt a polcon, a régi helyén. Megvárta a megfelelő pillanatot, amikor a box üresen maradt, és zubbonya zsebébe csúsztatta – éppen belefért. Visszasietett a részlegére, fejére tette a fülhallgatót, és a könyvet lapozgatva újra elindította a felvételt. A csupán négy másodperces hanganyagot végtelenített lejátszásra állította, így az elején hallható zihálás, és a végén az ordítás egybeolvadt. Kifinomodott hallása még az első lövés zaját is kiszűrte századmásodperccel a vége előtt.

Tűnődve lapozgatta a könyvet, amelynek barna borítóján fehér betűk álltak: HELYESÍRÁSI KÉZISZÓTÁR. Vajon az irattáros mire használta? Talán titokban kijavította az ügynökök jelentéseit? A számítógépekbe telepített ellenőrző programok minden hibát kiszűrtek. A könyv elejére lapozott, és vigyorogva nézte a belenyomtatott évszámot: 1988. Ki hitte volna, hogy egy ügynök antikvitásokat gyűjt.

Elindította a felvételt, és a szótárban kikereste az M betűt. Végighúzta az ujját a sorokon: megfájdul, megfeledkezik, megfélemlít, megfigyel, megfog, megfontol… Akármelyik lehet. Újra elolvasta az ügyiratot, összefüggéseket és ellentmondásokat keresett, ahogy tanították, feltérképezte a kapcsolódási pontokat és részletes jegyzeteket készített. A főnök számonkéri majd, miért vallott kudarcot, de ha minden lehetőséget kiszűr, nem köthetnek bele. Van ilyen. Hiszen alig négy másodperc. Erről eszébe jutott: parancsnoka azután kapta meg kinevezését, hogy megfejtette a két másodperces hanganyagot, ami egy nagyszabású államellenes összeesküvés leleplezéséhez vezetett. Brilliáns elme, azt meg kell hagyni, de ehhez azért szerencse is kell. Neki meg ritkán kedvezett a szerencse.

Hallgatta a halálraítélt utolsó szavait, és újra elcsodálkozott, milyen erővel üvölt, mintha különösen fontosnak tartaná, hogy eljusson az üzenete – de kihez?

Ahogy megf… ordította a hang.

Az Ahogy megfordította című összeállításból