Szekeres Sándor Gábor

TORZ IDŐ

TORZ IDŐ

A pohár eltörött. Nem miattam. Vagyis miattam, de nem egészen. Szép pohár volt, metszett üvegű. Tele ízletes borral, aminek az illata mindig megszédített. Kortyoltam a rizlinget, miközben a nap delelőn járt, muskotályt ittam a szomorú szombat estéken, és furmintot, ha kacér lányok társaságában voltam. Megijedtem a puskalövéstől, és lelöktem a poharat az asztalról. Véletlen volt, szerencsétlen véletlen. Az ősz azt mondta, ne féljek, aztán lerázta a fáról az összes levelet, betakarta vele az üvegcserepet meg a lelkemet. Fáztam, mindenfelé lövések dördültek, lánctalpak nyikorogtak, gépek hasították az eget. A katonák elvitték a bort. Vedeltek, bádogbögrékből. Siralmas. Kiabáltam, hogy állatok, mocskos férgek, de kiröhögtek és megütöttek. Az ütés nyoma megmaradt. Hogy üthet így valaki? A tél néma maradt. Némán esett a hó, némán süppedt be a súlyos csizmák alatt. Némán sírtak az emberek. Először azt hittem, megsüketültem, de a gépek és puskák zaját jól hallottam. És mivel hallottam, nem lehettem süket. A tavasz törte meg a némaságot. Kiabált, értelmetlen szavak fröcskölődtek a levegőbe, és a virágok helyett hamu meg por borította be a kertet. Sehol talpalatnyi zöld, sárga vagy kék. Minden szürke, csak a madarak feketék a kopár földeken. Vad volt az a tavasz. Mindenki vacogott. Ember és állat, fagyos testek tömege. Az üres kandalló előtt kuporogtunk, de tűz nem volt, mert fa sem volt, de mindenki a tűzről képzelgett. Az egyik úgy látta, mintha pislákolna, a másik egész lángtengert álmodott, a harmadik annál is nagyobb tüzet, olyat, ami körbeveszi a Földgolyót. A nyár sem biztatott. Szomorú, mélabús dalok hangzottak fel, a halálról meg az elválásról szóltak. Éjszaka éppúgy, mint nappal. Kínszenvedés. Vártam, hogy jöjjön az ősz, amikor borospohárból kortyolhatok, de hát a pohár eltörött. A darabokat nem ragaszthatom össze, semmiképp sem lesz a régi. Így aztán az ősz sem, a többi évszak sem. Nem érzek mást, csak puskapor szagot. Azóta is csak azt.

kép | Steven Duong, flickr.com