Lányi András

SZÉLJEGYZETEK A JÓNÁS KÖNYVÉHEZ

1990 tél

SZÉLJEGYZETEK A JÓNÁS KÖNYVÉHEZ

A mai középnemzedék, ha vigyáz magára és mértékletesen él, még megérheti világa végét. Akik most még vitatják vagy nem gondolnak vele, húsz év múlva mind tudni fogják, hogy a visszafordíthatatlan pusztulás a nyolcvanas években már javában tartott. Utólag minden előre látható lesz, mint mindig. (Már amíg lesz: utólag.) Előbb elveszítjük fokról fokra mindazt, ami életünknek értelmet ad. Más értelemmel más értékeket fogunk majd elfogadni. Más lesz a jó. Jó lesz a háború a túlélésért, jó lesz a másik ember halála, mert nem az enyém, jó lesz a narkózis, az anesztézikumok esztétikuma. Évszázadokig eltart a fizikai és szellemi leépülés, amíg az új egyensúly beáll. A véglényemberiség és a maradék túlélő fajok alkalmazkodni fognak beszűkült életlehetőségeikhez. Más pszichével, más fizikummal, más technikával. Lesz élet és lesz történelem is „azután”: de innen nézve az már más-világ, melyben nem a miénk folytatódik. (Auschwitzban, az apokalipszis kísérleti laboratóriumában bebizonyosodott, hogy vannak a miénken kívül más világok, melyek szavainkkal nem mondhatók, mértékünkkel nem mérhetők.)

programozott világvége

Van idő, mert fogytán. Ennyi időnk van. Mire? Hogy cselekedeteink értelmére kérdezzünk. Aki nem kérdez, az már a más-világiak első nemzedéke. Innen nézve: zombi. A programozott világvége öntevékeny áldozata, beinjekciózott túlélő. Onnan nézve, a zombi-demokráciából, az esélytelen véglények mi vagyunk.

Nem a mi dolgunk az esélyeket mérlegelni. Transzcendentálom értékválasztásomat. Ez magyarán annyit tesz, hogy egy angyal az én igazságomra kötött fogadást. (Az angyalok nyelvén igazság és élet ugyanaz a szó, nem-igaz életet nem ismernek.) Nem okozhatok neki csalódást.

Mondom tehát: nincs fenntartható fejlődés, ami van, nem tartható fenn, és nem fejlődés többé. Puszta terjeszkedés – még mindig az –, olyan rendszeré, mely képes volt kiiktatni a legtöbb morális és fizikai korlátozást a tárgyak, tárgyszaporító eljárások és emberlények burjánzásának útjából. Ebben a rendszerben a negatív visszacsatolás egyetlen eszköze a katasztrófa. Odáig minden lépést szükségszerűnek mutat: kikerülhetetlennek, sőt kívánatosnak kell tartanunk minden áldozatot. Értelmes érvek, okos viták, előrelátó tervezés nyomán mondunk le sorra a földi élet sokféleségéről, természetes életfeltételeink épségéről, az egyéni felelősségről (az egyetemes gondoskodás javára), a kölcsönös részvét és együttérzés jogáról (nem piackonform, úgymond irracionális viselkedés!), a megelégedés szabadságáról (fogyasztói örömök kedvéért), a szeretetről (célom: a másik ember) a használat fejében (célom: az eszköz).

A fenntartható fejlődés: hogyan kövessünk el öngyilkosságot úgy, hogy túléljük azt. Évmilliók alatt felhalmozódott természeti kincseket, évezredek alatt teremtett szellemi javakat használtunk el néhány emberöltő alatt. A rombolás most már sokkal gyorsabban halad a maga útján, mint ahogyan e fojtogató felismerések gyökeret vernek elménkben és szívünkben.

A fejlődést nem fenntartani kell, hanem újra elkezdeni, megtörve a szisztematikus leépülés trendjét. Fejlődés lesz: ha a Nyugat új célokat választ, és boldogulását másban keresi, nem az anyagi javak tömeges előállításában és elfogyasztásában. A fejlődés lehetővé lesz: ha megteremtjük a feltételeket ahhoz, hogy a világ többi része megszabaduljon kétségbeejtő szaporulatától, szörnyű nyomorától. Hazugság, hogy ezt a termelés fokozása útján érhetjük el. A termelés fokozása a nyomorúság egyre újabb dimenzióit teremti meg. Beteg civilizációnk váladéka, az ipari hulladék megmérgezi a Földet. A Föld termését bélpoklos étvágyunk emészti el: élő fajok tízezreit a termő talajjal, éltető vizekkel együtt. A levegő mérgező. A lélek mérgezett. Sivatag és beton marad utánunk. Néma erdők. Torzszülött vegetáció. Műanyag.

Pillanatunk múlandó. Hulladékunk maradandó.

kényes erkölcsi érzék

Kedves A! Te nálam jobban tudod ezt, de mit tegyünk, mondod, ha az emberek saját autóval akarnak közlekedni, úgy gyorsabban jutnak el bárhonnan sehová. Nem korlátozhatjuk szabadságukat (ez az?), hogy megtegyék, amire technikai értelemben képesek. Kedves B! Talán igazat adsz nekem, de úgy véled, egy politikusnak olyan célokat kell kitűznie, melyeket a pillanatnyi többség magáénak ismer el, csak így szerezhet hatalmat, aminek birtokában majd szolgálhatja a ,,jó” ügyet. Kedves C! Ugye, felismered eszméidet szavaimban? De hivatásod leköt, alkatod meditációra hajlik, kényes erkölcsi érzéked nem viselné el a politika porondján folyó nemtelen hadakozást, azt másoknak engeded át.

Az írástudók felelősségénél vagyunk.

A dolgunk egyszerű számítás. Ismert mennyiségekkel számolunk. Úgy tűnik, a végeredmény adott. Egyenletünkben egyetlen ismeretlen változó: a szabad akarat. Ennek értékét (és előjelét) kell felülvizsgálnunk, ha más végeredményre akarunk jutni. Az egyetlen függő (tőlünk függő) változót helyettesíthetjük be az ismeretlen helyébe: önmagunkat. Aki az Egyért felelős, mindenért felelős. Az írástudó felelőssége ennyi.

Felelős valamiért csak az lehet, akinek jogai és kötelességei vannak. Jogaink és kötelességeink nem egy tőről fakadnak. Európa elfelejtette ezt, csak a jogairól beszél. Jogainkat a szabad választás, tudatos célkövetés képességére alapozzuk. Kötelességeinket nem választjuk szabadon, azokat a feloldhatatlan kötés kényszeríti ránk, amely bennünket más emberekhez és az élő természet egyeteméhez fűz. Az egyesülés tesz emberré, az együttélés tart életben. Az együttélés törvénye a részvét, a testvériség. A törvényszegő civilizációt fenyegető biológiai megsemmisülés sejteti: van közvetlen, e világi összefüggés az erkölcsi és a természeti univerzum között.

De miféle alapon beszélünk az írástudók megkülönböztetett felelősségéről?

Egyenlőséget vagy egyenlőtlenséget csak olyan tényezők között állapíthatunk meg, melyek összeméréséhez mértékkel rendelkezünk. Nos, az embert, ha mérni merem, erkölcsi megítélés alá eső képességei mértékével mérhetem. Ezek: a szabadságban a felelősség mélysége, az egyesülésben a szeretet (empátia) hatósugara. Ezek olyan képességektől függenek, melyekkel az emberek nem egyenlő mértékben rendelkeznek. Joguk egyenlő kell legyen a szabad, testvéri egyesülésre, mivel ez előfeltétele, hogy emberi képességeiket kifejthessék. De már kötelességeik mértéke különbözik: aktuális képességeik arányában.

Írástudónak a szó eredeti értelmében a törvénytudót nevezzük. Akitől tudása, szerencséje, társadalmi helyzete folytán a törvény teljesebb ismerete elvárható. Ő, ha nem szabad, nem rab, hanem rabtartó. Ha nem szeret, nem szerencsétlen, de bűnös.

szelektálja az írástudókat

Az írástudó szociológiai kategóriákkal nehezen azonosítható. Mégis, nyilvánvalóan társadalmi szerepet jelöl, melyet jól vagy rosszul betöltenek azok, akik az érvényes közmegegyezés szerinti nélkülözhetetlen tudás tudói. A tudás minőségéért, a közmegegyezés tartalmáért az írástudó felelős erkölcsi értelemben; akkor is, ha tudjuk, történelmi értelemben mindig a közmegegyezés (a törvény) szelektálja az írástudókat.

Előttünk (elnézést) egy nemzetnek sorsa áll. Európa keleti felén az ipari civilizáció logikája ugyanolyan kikerülhetetlenül vezetett a termelésirányító bürokrácia diktatúrájához, mint amilyen mindenható hatalommal szabályozzák a nyugati típusú társadalmak életét a piaci verseny törvényei. A Nyugat megnyerte a harmadik világháborút. Fölénye évezredes, lassú fejlődés gyümölcse, melynek belső feltétele a kulturális tradíció, külső feltétele a terjeszkedés lehetősége volt. Számunkra e feltételek (a térben) nem állnak többé rendelkezésre, (időben) már nem pótolhatók. Az indusztrializáció természet- és kultúra-romboló hatásában a verseny kényszere folytán még inkább, jótéteményeiben ezután sem részesülhetünk oly mértékben, mint az irigyelt és követni óhajtott nemzetek. Ez a felismerés jelölhetné ki most az új útra lépő keleti országok szerepét az európai fejlődésben. Kezdeményezői, példaadói lehetnének egy olyan változásnak, melyre ők a vagyonosabbaknál és szerencsésebbeknél előbb rákényszerülnek. Szorongatottságunkban, itt, a küzdő világhatalmak által letiport terepen könnyebben terjedhet a felismerés, hogy az önigazoló-önemésztő termelékenység szolgálatában nem használunk, hanem használtatunk, nem élünk, csak felélünk. És az élet minőségének jobbítása csak valami merőben más úton lehetséges.

Nem igaz, hogy az elszenvedett sokféle kár és nélkülözés csak a szerzés vágyát növelte bennünk mostanáig. Nem közömbösek, inkább tanácstalanok vagyunk. Sokunk zavara, félelme a jövőtől abból származik, hogy nem hiszünk a közkeletű eszmék (inkább csak jelszavak) érvényességében. Az írástudók dolga ilyenkor, hogy a közérzületben érlelődő változáshoz új szavakat, új célokat találjanak. Különben a zavar bénító, a megnevezhetetlen hiány érzete pusztító hatású lesz.

A szavazatkolduló hatalmi játszma attrakcióit alig túlharsogható hallgatás veszi körül. Régimódi politikacsinálók úgy szabnak itt új országot maguknak, hogy a mértéket nem a mostani, élő nemzetről veszik. Eredeti elgondolások híján minduntalan más világtájakra tekintenek, vagy örökölt régiségeinkre mutogatnak. Készül a jövő, de mi nem készülünk rá. Tudatlanok vagyunk.

A modern Magyarország alapjait a múlt században élt irodalmárok, entellektüelek, közülük lett dilettáns politikusok, amatőr hadvezérek teremtették meg, jobbára a „termelőerők” és a „politikai viszonyok” dacára. Józan számítással a lehetetlennek vágtak neki. Ami lett, amik vagyunk: az ő félsikerük. Tudom, e században a magyar értelmiség iszonyú vérveszteséget szenvedett, morális züllésének okait is ismerni vélem: élem. Mégsem hiszem, hogy ne akadnának köztünk, akik tovább látnak saját rögeszméiknél, sérelmeiknél, pillanatnyi konjunktúráknál. Mert most azért adódna alkalom megint felőrlődni, besározódni, kinevettetni, félbemaradni. Csakhogy: számítunk-e? Ez gyáva kérdés. Számítanak-e ránk?

A kor lelke című, könyv alakban is megjelent összeállításba készült írás
kép | pixabay.com