ISTÁPOLNI KÉSŐ

A Gál-gyerekek fedezték fel maguknak Piroskát, az ő ötletük volt, hogy a szemközti házban lakó lány vigyázhatna rájuk esténként. „Mini-Piri”, újságolták az anyjuknak, „úgy hívjuk, hogy Mini-Piri, mert olyan kicsi…” Valóban alig volt magasabb a nyolcéves Miklósnál, gyerekruhát viselt, szinte mindig ugyanazt a sokzsebes, világoskék, bő szárú farmernadrágot, csak a macis, csigás és angyalkás trikóit cserélgette. Seszínű haját maga vagdoshatta – hogy mennyire girbegurbán, az alig látszott, mert két oldalt rózsaszínű, virágmintás csattal hátratűzte. Az arcáról nem lehetett tudni, húsz- vagy negyvenéves; „gnóm” hűtötte a családi lelkesedést az apa. Ő nemcsak tartózkodó volt, hanem kezdettől bizalmatlan. A feleségének fintorgott is; „nemtelen, kortalan, családtalan, állástalan – még milyen -talan?”, de nem tiltakozott, amikor a gyerekei az ablaknál állva figyelték, mikor érkezik Piroska, és rohantak ki elé az utcára. Látta, ahogy az óvodás Bori a nyakába csimpaszkodik; „jó, próbáljuk meg”. Állítólag, később így emlékezett, nagyon nem tetszett neki, hogy Piroska már tudott az ajánlatukról, amikor ők szóba hozták. Hogy hetente egyszer-kétszer lenne-e a gyerekekkel; „igen, persze, szívesen… már nekem is mondták, valósággal kérleltek… és ha mindenki úgy akarja…” „Beetette a gyerekeket. Mi meg hülyék voltunk, hogy nem láttuk”; pedig körültekintően kifaggatták a lányt, amikor először áthívták, és Piroska készségesen mesélt is – talán túl készségesen. Szemérmetlenül szánatta magát, a családfő szerint agresszíven mesélte, hogy ő bizony nem olyan szerencsés, mint sok gyerek manapság, ő otthonról nem sokat kapott, hatéves sem volt, amikor az anyja elhagyta, sokáig aztán évente egyszer-kétszer találkoztak, de mióta elkerült a szülőfalujából, nem látták egymást. Mostohája lett és féltestvérei, „az meg hát olyan, amilyen”. Úgy gondolta, eljön a fővárosba szerencsét próbálni, nemigen tartóztatták, a keresztanyja ajánlotta, hogy lakjon nála, de képzelhetik, milyen az ő keresztanyja, ha elfogad havi huszonötezer forintot, ráadásul takarít, vasal, bevásárol, cipekedik, s nap nap után látja, ahogy a hozzátartozója forintra ellenőrzi, nem csent-e el valamit. Egyelőre megvan itt, bökött az ablak s a keskeny utca túloldalán lévő lakás felé, de csak egyelőre. A keresztanyja nem engedné meg, hogy bárkit meghívjon magához, és mindig tudni akarja, hol van, mit csinál. „Mintha iskolás volnék… csakhogy amikor iskolás voltam, nem sokat törődött velem… aztán megözvegyült, se gyereke, se férje… senkije, hát engem akar istápolni… ezzel meg, ugye, elkésett… most már rossz nekem”. A bemutatkozás közben Bori melléje kuporodott, súgdosott valamit, mintha ketten lettek volna, Piroska mosolyogva rázta a fejét; „most nem… most nincs”, de a kislány, nem törődve a helyzettel, elhúzta a farmernadrág zipzárait, „tényleg nincs?… miért nem hoztál?” A szülők feddésére Piroska úgy vette védelmébe a gyereket, mintha kettejük mélyebb összetartozása felhatalmazná az akadékoskodók leszerelésére. „Borival mi mindig ezt játsszuk… hogy én eldugok neki valamit, ő megkeresi… egy matricát vagy egy rágót… gyerekes apróságokat”. Bori pedig rajongva viszonozta a védelmező magyarázatot: „Piri varázsolni is tud… mutasd meg, hogy varázsolsz!… na, mutasd meg!”

Alkalmankénti fizetésben állapodtak meg. Gálné kérdezte, mennyi legyen az óradíj, „ugye, úgy jó, ha óra szerint…?”, és Piroska visszakérdezett, hogy ötszáz forint nem sok-e. „Dehogy sok… sőt…” A nők addigra már tegeződtek, „arra kérlek, bátran egyél a gyerekekkel… butaság, hogy ezt mondom… mindenesetre egyszer s mindenkorra felhatalmazlak… amit a jégszekrényben találsz, a tiéd is… tekintsd a magadénak…” Bori elégedetten figyelte, hogy az anyja már másnap estére hívja a lányt, és az előszobában megöleli. Később se mondta ki senki, hogy Gálék visszamenőleg is pótolhatják Piroskának a korán elveszített – vagy nem is volt – családiasságot. Gál bizalmatlansága meg nagyszerű gyúanyagnak bizonyult. Abban a négy hónapban, amíg a lány gyerekcsőszködött, újra és újra érvelni lehetett az apának: na, ugye?!, és a bizonygatásnál nincs jobb rajongáskeltő.
szabad ezt neked?
Ha esténként Piroska maradt a gyerekekkel, gyakran színházat játszottak, és Bori gátlástalanul pakolta ki az anyja szekrényét, hogy jelmezt és kellékeket válogasson. A cipők, táskák, kendők – „szabad ezt neked? megengedi a mamád? máskor is megteszed?” – először nagy kupacban várták Gálnét – „nem akartam semmit összekeverni, nem akartam a szekrényben turkálni… nem haragszol? Bori azt mondta, szabad neki…” –, és az asszony nagyvonalúan legyintett, „minden kislány felveszi az anyja holmiját… örülök, ha jól mulattatok”. Két-három hét után Piroska mégis eltüntette a játék nyomait. Miután a gyerekek elaludtak, és ő szokás szerint elmosogatott, fóliába csomagolta a felvágottat, sajtot, a fürdőszobában kiterítette a törülközőket, rendet csinált a nappaliban is. A komód felső fiókjában, műanyagmappákban tartották a családi fényképeket, aznap este a földön ülve nézegették – „találd ki, hogy ez kicsoda!… kitaláltad?… nem én, hanem apu, amikor gyerek volt… a nagymamát nem ismered…” –, s úgy elszaladt az idő, hogy kapkodva vetkőztek, fürödtek a gyerekek, s mikor lefeküdtek, Piroska rakosgatott vissza mindent. Gálné észrevette – „mit kerestetek a fiókban?” –, majdnem gondolattalanul tette másik helyre a családi pénzes dobozt és azt a kis bársony zacskót, amiben a sohasem viselt ékszerei voltak: két ezüstlánc meg a dédmamáktól örökölt gyűrűk, és azt kérte Piroskától, legyen szigorúbb, követelje meg, hogy lefekvés előtt a gyerekek csináljanak rendet – „a játékokat, bármit… amit elővesznek, rakják vissza… ugyanoda, ahonnan elővették” –, de mintha szégyellné, hogy mégiscsak éreztetett valamit abból, amit fél szóval sem mondott, elvörösödött. Vagy azt szégyellte, hogy Piroskán, ki tudja, miért, egy villanással előbb cikázott át az a zavarféle, amitől egyszerre tűnt meghunyászkodónak és dacosnak. Gálné magában tisztázta, hogy semmi oka nincs bizalmatlanságra, de nem is bízik meg feltétlenül a lányban, s úgy döntött, túlzott jóhiszeműségével mindenesetre nem viszi kísértésbe. Nem kell elöl hagyni pénzt, tartalékkulcsot, iratokat. Nem kell próbára tenni, biztatta magát, de a feszélyező, rossz sejtelem már tagadhatatlan volt, s mert Piroska mindaddig nem adott okot gyanakvásra, a szinte ürügy nélkül gomolygó elővigyázatossági ötletek lelkifurdalást okoztak. Mégis csapdát állított. Nem is egyet. Kis tűt, cérnaszálat tett a komódfiókokhoz, a fehérneműs szekrényekbe, és szorongva figyelte, érintetlen maradt-e a jel. Estéről estére nem maradt érintetlen. Igyekezett, hogy minél mellékesebben és ártatlanabbul faggassa a gyerekeit, mit játszottak, és felháborodva tiltakozott, mikor Miklós visszakérdezett – „azt hiszed, hogy Mini-Piri ellopta…?” –, túl gyorsan és vadul csattant fel – „hogy jutna eszembe?… Nem bíználak rá titeket… a lakást… mindent, ha ezt hinném” –, de Bori akkor elújságolta, hogy Piroska szomorú volt, sírt is, és azt mondta, attól fél, hogy az anyukájuk már nem szereti őt, hogy valamiért haragszik rá – „én? miért haragudnék? mit mondtam? mit csináltam?” –, a gyerekek értetlenül néztek rá, de mondták, amit tudtak: hogy amikor Gálné az előző héten a szokásosnál jóval előbb hazaért, és nesztelenül lépett a lakásba, Piroska úgy érezte, tetten akarta érni – „tetten érni?” –, ezt a kifejezést Miklós sem ismerhette. – „Tudod, mit jelent az, hogy tetten érni?” – Tudta. Rettentő hamisnak és kioktatónak hallotta a saját hangját, de azért csak darálta, hogy milyen ártalmas és visszataszító az oktalan gyanakvás, hogy inkább százszor csalódjon az ember, mint hogy egyszer megbántson valakit a bizalmatlanságával. Úgy beszélt, mintha végrendelkezne, vagy mintha üzenne. Válaszolna Piroska üzenetére.

A nyaralás előtti estén közel négy óra hosszat volt Piroska a gyerekekkel, Gálné kétezer forintot akart adni neki, de a pénztárcájában egyetlen ezres mellett csak öt- meg tízezrest talált, „ne haragudj… egy pillanat”, a férje tárcájában kutakodott, és diadalmasan hozta is; „nem baj, hogy ötszázasok, ugye?… és akkor hívlak, ha megjöttünk… ha sikerül, három hétig maradunk… de ha elfogy a pénzünk vagy…” Hiába hívta aztán Piroskát, reggel-délben-este ugyanazt a géphangot hallhatta: a hívott számon előfizető nem kapcsolható. A szemközt lakó keresztanyának állítólag sejtelme se volt, hová költözött a lány; „nem tudom… azt sem tudom, kivel vagy kihez ment… csúnyán becsapott engem, de a tulajdon vérem… nem mondok inkább semmit… maguk szerették… nagyon is szerették… maguknak nem fogok panaszkodni.”

Gálné mégis otthagyott egy csomagot, „Piroska biztosan előkerül… ha jön vagy telefonál… meglátja, jelentkezni fog… szóval kérem, mondja meg, hogy neki vettük Olaszországban… a gyerekek választották, és hogy mi várjuk”.
éjszakai megtorlás
Egy hétre rá, éjfélkor éppen, a bejárati ajtóhoz vágta Piroska az ajándékot. Nem ment a keresztanyjához, nem is telefonált, de a magányos öregasszony valahogy eljuttatta neki Gálék csomagját. Ki kellett bontania, hogy a tengeri kagyló- és csigamaradványokkal teli kosárkába ormótlan követ rakjon – felkészült az éjszakai megtorlásra. Talán órákig lapult a környéken. Kivárta, míg elcsendesedik a ház, míg minden lakásban sötét lesz. Vagy csak az éjfélt várta.

A csattanásra több lakásból kirohantak – „mi ez? hol van? ki volt?” –, rekedt kiáltásokat visszhangzott a lépcsőház, és Gál pizsamában a lány után nyargalt. A sarkon megfogta; „megőrült? hogy merte?” Piroska beleharapott a kezébe; „rohadék… engedjen… rohadék… talán rendőrt hív?… hívjon… az becsületesebb, mint jóságoskodni… a felesége a legnagyobb rohadék… mért nem kérdezte meg, mire kellett nekem a pénz?” Gál kétszer pofon ütötte, s mielőtt sorsára hagyta, a zokogásból-őrjöngésből annyit megértett, hogy a felesége az utolsó fizetésnél az egyik ötszáz forintos helyett kétezrest adott, Piroska pedig szentül hitte, hogy az asszony így akarta tudtára adni: észrevette a lopását. „Egyszer… csak akkor… maguknak az nem is számít… semmi se számít, csak hogy megalázzanak, és maguk jók lehessenek.”

„És véletlenül, teljesen véletlenül adtál éppen annyival többet?” Gál hunyorgott a kivilágított hálószobában.

kép | Gino Severini festményei