
…és ha már nem vagy, azt kéri, akkor legalább ne légy, olyan nagy kérés ez, például ne viseld azt a kis régimódi fekete kalapot, ne tűzd fel a hajad, amikor váratlanul belépsz egy romos hétvégi házba, ami egyáltalán nem is hasonlít arra, ahol egyszer meglátogattad, és ne nézz rá szemrehányóan, azt üzeni, mintha nem te tehetnél róla, hogy ilyenkor az öncenzúrája működésbe lép és zavartan kérlelni kezd, lásd be, hogy ez így képtelenség, ne kezdj vetkőzni és ne tulajdoníts jelentőséget annak, hogy ő is meztelen, maga sem érti, mert abban a házban már mások laknak, tudod, hogy el kellett adnia, mit szólnának hozzá a háziak, ha váratlanul belépnek, vagy ha a telefon csörgésére hirtelen felriad; tényleg, ezt megígértem, hogy figyelmeztetni foglak; nem kapkodhatod ki most már a telefont bárkinek a kezéből, akit ő felhív, néha hivatalos ügyben is, hogy oda nem illő szavakat suttogj a készülékbe, amitől neki a vonal innenső végén el kell némulnia, amikor fontos megbeszélnivalója volna éppen, ezt vedd figyelembe, tényleg, és ne a szemközti ülésre szóljon a helyjegyed, ne küldj kis repülőgépeket a strand fölé kétfedelű üzenettel, ne hagyd, hogy a kezeddel ékszert, összetéveszthetetlen térdhajlatoddal harisnyát reklámozzanak, ne te köszöntsd virággal a köztársaság elnökét, de főleg ne szerepelj olyan filmekben, amelyekben a hősnő mindig a másik férfinak mond igent, ne felejts személyedre utaló tárgyakat a metróban vagy a fiókjaidban, amikről nem lehet tudni, hogy kerültek oda, mert nagyon is jól tudja, sajnos,
ne változtass
ne kölcsönözd ki az orra elől a könyvet, amit épp olvasni készül, kérheti-e, hogy ezt többé ne tedd, mert az ő életében már rend van, reggelenként elszántan és céltudatosan, nem az előző este elfogyasztott túlságos mennyiségű égetett szeszes italtól zúgó fejjel, nem az ébredést követő gyötrelmes és zagyva félóra elől menekülve, hanem gondosan mérlegelt időbeosztás szerint indul el hazulról, egyenesen tehozzád, a te otthonod felé, amelynek küszöbét még sosem lépte át, és nem is fogja, ne félj, de az korántsem közömbös, hogy éppen oda nem megy és nem máshová, elérhetetlen úticélja ez, s ha gondolatban összekötnéd egyszer a helyszíneket, ahová végül megérkezik, úgy találnád, hogy ezek a pontok mind egy parabola ívén helyezkednek el, felfedeznél egy szabályszerűséget, melyben a tőled számított távolság játszik szerepet, ezért kéri, hogy ne költözz sehová, ne változtass, és ha egy mód van rá, ne változz, mert ő már nem volna képes követni ezeket a változásokat, az örökös módosítgatás kimeríti, összekuszálja távolléted geometriáját, az ív görbületét, mely minden pillanatban a körre utal, s amelyen mégis kizárt a visszatérés a kiindulási pontba, látod, ezért vagyok én olyan nyugodt, magyarázta a felesége is, akit már nem foglalkoztat a lehetőség, hogy ha sörért vagy cigarettáért leszalad, akkor neked telefonál a sarki fülkéből és veled tudatja, mikorra vállalt éjszakai ügyeletet, vagy ha a könyvtárban a katalóguscédula leadása és a kikért könyv átvétele közti félórában olykor eltűnik, nem hozza ezt összefüggésbe azzal, hogy miért az irodádhoz legközelebb eső könyvtárat látogatja ismét, hanem belátja, hogy ennek tisztán észszerű magyarázata van, de nem kíváncsi rá, nem véletlenszerűen elejtett, amúgy gondosan fölépített keresztkérdésekből győződik meg róla, rejteget-e előle valamit, üzletfeleihez intézett megjegyzéseit nem érti valaki másnak szóló vallomásként, nem sápad bele a gondolatba, hogy többé sose látja, ha a színházi büfében egy pillanatra magára hagyja, nem próbálja kiszámítani, mennyi ideje marad két ügyfél között, költött-e aznap taxira, hagyott-e maga után megtévesztő üzeneteket, és barátai nincsenek-e beavatva egy szörnyű titokba,
nincs-e a zsebében olyan kulcs, ami egy előtte ismeretlen ajtó zárjába illik, ahol a rendőnyt félig leeresztik, olyan dallamok szólnak halkan, melyek iránti vonzalmát sosem osztotta, és a ritkán szellőzött régi bútorok szagára – ki takaríthat ott? – csak a legkényesebb ízlés figyel fel a hét bizonyos napjain bosszúsan és kedvetlenül hazatérő férj zakóján, a nyakkendő kötésén, ami nem ugyanúgy áll, mint reggel, vagy lehet, hogy mégis ugyanúgy áll, nem, mert otthonuk levegőjében nem vibrál, mint manapság, sajnos, annyi más helyen, ki nem beszélt feszültség, nem kerülgetnek kényes szavakat, és ez nem is volna méltó hozzájuk, akik tudták, mire vállalkoznak, amikor vállalták egymást, ezen tehát nem változtathat külső körülmény közbejötte, mágneses vihar, melyben a türelmesen egymáshoz hangolt műszerek egyszer csak felmondják a szolgálatot, ez szerencsére velük nem fordulhat elő, és ha semmi egyébre, arra legalább jó volt, ami történt, hogy kiderüljön, lehet élniük együtt egy olyan lakásban – közös menekülésre, valami hebehurgya költözködésre nem is gondolnak –, ahol az időközben többször átrendezett szobák még így is és akkor is, ha erről többé nem kell, mert alapjában véve nincs mit beszélni, állhatatosan őrzik annak a néhány napnak a lenyomatát, mikor a bútorokat összetolták és a friss festés miatt nyitva tartott ablakon – egész nap kísértetiesen lengett a függöny, mint egy ügyetlenül megrendezett álom-jelenetben, félálomban bámultad te is sokáig, mert csak esténként hagytátok el a házat, hogy lássátok, a sötétben forrón és nedvesen fénylik a város, gőzölög, mint az agyonhajszolt, reszkető lábú lovak, buzgón verítékező, sötétkék ünneplőbe öltözött külvárosok jöttek elétek, elkínzott, csenevész fáikkal, amelyek tudják, hogy nem fognak megöregedni, ez lesz a legszebb nyaruk, amire emlékezni fognak, hogy megálltatok alattuk, majd mondogatják, hogy nem lehetett továbbmenni, mert hajnalodott, és a képlékeny sötétben még járásotokhoz idomuló körvonalak hirtelen megkötöttek, minden lépés, amivel ezután próbálkoztatok, végérvényes lett, súlyos és ügyetlen, mégis azt mondtátok akkor, hogy megérte, akkor hát tessék: lehet helyretolni a bútorokat, kellő óvatossággal képszöget verni a falba, keresni az ismerős képek szokott helyét, lehet eltüntetni az ablakra, kilincsre, csapokra freccsent mészfoltokat, amíg a dühödt igyekezettől csillogni nem kezd a ház, de a bútorok továbbra sem találják bevált helyüket, ide-oda vándorolnak a lakásban, összetorlódnak, mint akik legszívesebben a zűrzavart választanák, amit a festéktől csillogó leplek alatt megízleltek egyszer,
úgyis hiába néznéd
mégis azt kéri, mert nem mondhat mást: ha el is jön évek múlva egyszer egy ugyanilyen esős nyár, amikor ismét találkozni fogtok, éspedig ugyanabban a villamosmegállóban, miért ne, vagy egy nemzetközi repülőtér előcsarnokában, rengeteg csomag lesz egyikőtöknél s a másiknál semmi sem, vagy ugyanabban a kórházban fogjátok látogatni az akkor épp hozzátok tartozókat, az egyik jön, a másik távozik, vagy temetésen, a temetések összehozzák a régi ismerősöket, akkor emlékezz majd a kérésére és gyűrd le hirtelen támadt kíváncsiságodat, ne gyere közelebb, ne nézd meg jól magadnak, mert úgyis hiába néznéd, addigra nem lesz arca, mert nincs szüksége rá, inkább, ha mégis megkeresnéd, ott keresd, a Búbánat-völgyben, ahol olyan vidámak voltatok, vedd le nyugodtan az inged, szárítkozz, nem látja senki, keress szamócát, ringlót, menedéket a közeledő újabb zápor elől, este az idegen házban nézegessél rosszul exponált, színes családi fényképeket, ezek a ti unokáitok, az az idős pár pedig az udvaron ti magatok vagytok, akik sose lesztek, látod, így kellett volna megöregedni együtt, saját termésű bortól korán elálmosodni, ágyba bújni, kitárgyalni a fiatalokat, akik mint férj-feleség jelentkeztek be az Idegenforgalmi Hivatalban, mikor jön a baba, kíváncsiskodott ravaszul a néni, épp akkor vetetted el, lefekvés után pedig megbeszélték, hogy reggel azt mondják majd: gyertek el jövőre is, eljönnek, ugye, hogyne jönnénk, egyszer majd biztosan, meghallgatni a Nyári Játékokat, üzeni: ősz van most és kemény telet ígérnek, de utána megint tavasz jön, és az emberrel, azt mondják, tavasszal mindig történhet valami, verd ki a fejedből ezt a gondolatot.