Faragó Ferenc

UTAZÁS A KERTBEN

[1995 június]

UTAZÁS A KERTBEN

Jelit kár keresni a térképen: még a legmerészebb földrajzi atlaszok sem tüntetik fel a nevét. Nyugat-Dunántúlon, a Vasi-Hegyháton, a Castriferreicum flórajárásban fekszik, ahol a Kaponyás patak völgye összeköti a vidéket a Rába-síksággal, a Kisalföld legdélibb részével. Fennsík és alföld találkozik itt, a táj nyugatra és délre szelíd emelkedésbe kezd. Valaha, a geológusok által ismert első időkben, amikor még nemcsak Jeli nincs, ez a terület a Thetys beltengerének, a Pannon- tengernek feneke: a víz a birtokában lévő mérhetetlen idő alatt finom agyagot ülepít a vidék ősére. A negyedidőszak elején, tehát mintegy négymillió évvel ezelőtt, valahonnan az Alpok vidékéről zúdul erre az először napvilágra kerülő, puszta agyagrétegre a mai Hegyhát hatalmas tömegű kavicsrétege, mint valami ember előtti épület nagyszabású megalapozása: ezen a sok helyütt húsz méter vastag kavicson szűrődnek meg a táj bővizű forrásai, hogy utána a pannon-agyag fölött összegyűlve, mintegy víztározóból törjenek a felszínre. Ekkor még csak víz van a vidéken, és kavics. A termőtalajt a kiszáradt, állati és növényi maradványoktól borított, élettelen tengerfenék adja; a fáradatlanul fújó szél mészmentes finom homokot vagy barna vályogot hord onnan a vastag kavicsrétegre, s helyenként alig észrevehető, gyenge emelkedésű dombokba halmozza. A harmadkorban a táj már megkapja mai arculatát, s a végső simításokat újra csak a víz végzi: az évezredek óta bőven fakadó források egyre rágják a fennsík peremét, egyre beljebb és beljebb hatolnak, páradús hosszú völgyet, rejtett vágásokat hoznak létre. Meredek oldalak, zegzugos völgyek, szelíd lankák, széles fennsíki plató: ez Jeli mai felszíne.
átvészelik az egész időszakot
A kőszén képződésének idején, amikor innen még nem messze húzódik az egyenlítő, trópusi vegetáció borítja Jelit: cycasok, zsurlók és örökzöldek. A nagy eljegesedésekig állandóan zöld lombsátor borul a lassan hűvösödő tájra, az arktikus vidékekről levonuló jég és a vele érkező hideg hatására azonban ezek a növények vagy fokozatosan délebbre menekülnek, s ott a tenger kényszeríti őket megállásra, vagy magas hegyeken megakadva pusztulnak el, s csak kisebb védett helyek, eldugott völgyek, enyhébb klímájú, napsütötte domboldalak adnak nekik menedéket. Egyesek, mint a nagyváradi Püspökfürdő vizében ma is élő egyiptomi lótusz, átvészelik az egész időszakot, némelyikük az újabb melegedéssel visszaszivárog, mint a borostyán vagy a csodabogyó (csak az apróbb termetűek képesek erre a mutatványra), de nagy tömegükben már soha nem nyerik vissza eredeti, és közben megint megfelelő feltételeket nyújtó élőhelyüket a jégkorszakok alatt beköltözőktől, mint az északi–déli hegyvonulatok mentén a vándorlásnak szabad utat adó, a hasonló éghajlaton ma is harmadkori örökzöld növényekkel borított Amerikában. Az ember közvetítésével gyorsabban mozgó gyümölcsfélék között már többségben van a déli elem, helyet kap a szőlő, a dió, a gesztenye, a naspolya, a barack, s szórványképpen a füge és a gránátalma; míg az ember előtti flórának csak ötöde tér vissza onnan, ha ugyan az exodusba már évmilliókkal korábban, mint az egykor kiterjedt erdőségeket alkotó magnóliák, nem pusztulnak bele. (Egy botanikus naplója ezt így fogalmazza meg: ,,A macska északra szaladt, de a túlélő egerek még mindig lenn vacognak délen”.)

Jeli változatos származású, s eredeti elemeket már csak reliktumképpen tartalmazó növénytakarójában egyaránt megtalálhatók az észak, a dél, a kelet és a nyugat növényei: a földközi-tengeri, az atlanti és a kontinentális klíma ölelkezik ezen a helyen. Itt van a legészakibb előfordulása az aszfodélosznak, a Hádész birodalmát megvilágító növénynek, a legdélibb az atlanti csarabnak, ennek az örökzöld cserjének, mely a táj nagy részét bozótként borítja, a legnyugatibb a tavaszi héricsnek. Olyan, a későbbi tudományos rendszerezés szerint félszáraz cseres-tölgyes növényvidék alakul itt ki, melyben nem található meg a tölgy, a csarabos területekből borókás-nyíres csoportok emelkednek ki. Az ember nagy valószínűséggel hosszú ideig állattartásra használja, juhokat és teheneket legeltetnek Jelipusztán, vagy más néven Jeliháláson; az állatok éjszakai szálláshelyén, hálásán, a feltöretlen földön legfeljebb szénát kaszálnak, az erdőkből fát gyűjtenek, faszenet és hamuzsírt égetnek. A juhoktól teljesen lelegelt föld lassan gyengülni kezd, a benne évmilliók során felhalmozódott tápanyag elfogy. Az erdők megritkulnak, s pótlásukra az Amerikából idekerülő, igénytelen akácot telepítik. A terület birtoklói, kiknek neve még ott porlad valamelyik levéltárban, nem telepszenek meg, a mezőkön és az erdőkben futó csapásokat csak az állatok és a velük kóborló pásztorok járják.

Ezt a lakatlan, teljesen kizsarolt, agyonhasznált földterületet vásárolja meg az első háború idején egy bizonyos Végh Jánosné Bezerédy Angélától Gróf Ambrózy-Migazzi István.

Ambrózy-Migazzi István

Ambrózy-Migazzi István

Ambrózy, aki magát minden titulusa, rangja, az uralkodótól frissen kapott grófi címe, kiterjedt magas rokonsága, társaságbeli és képviselőházi tagsága ellenére egyszerűen kertésznek tartja, nem idegen a tájon: életének első tizenegy évét a Vas megyei Tanán, a családi kastélyban tölti, s ezzel a földvásárlással végleg visszatér ősei földjére. Negyvenöt éves, ereje teljében lévő férfi ekkor, hosszú, botanikusi szenvedélyének áldozott évekkel a háta mögött, a szeme előtt minden eddiginél nagyobbra törő tervekkel.

Attól a huszonkét évtől, amit a Nyitra melletti Malonyán, felesége, Migazzi Antónia birtokán töltött (ha nem is sejtheti akkor, amikor beteg édesanyja mellé újra Tanára költözik), végleg elszakad, a háború után már soha többet nem tér vissza oda, ahol megvalósította az Európában párját ritkító, látogatóit ámulatba ejtő Hortus sempervirens et sempreflorens-t, a több mint hétszáz, a föld legkülönbözőbb tájairól ide, a Tátra aljába telepített örökzöld növénynek otthont adó arborétumot. A növények iránti szenvedélye, mint minden valamirevaló szenvedély, még gyerekkorában kezdődik, amikor anyja sógoránál, Széchenyi Jenőnél, nagyapjánál, Erdődy Istvánnál, valamint Festetics Dénes bogáti kertjében hosszú nyarakat tölt el azzal, hogy a szépen berendezett díszkertek határain túl kóborolva a környék növényeit és bogarait gyűjti és rendszerezi. Már a bécsi Theresianumba jár, amikor nyári szünidőre hazatérve véletlenül, vagy ha úgy tetszik, sorsától irányítva, megtalálja gyerekkori jegyzeteit, s a régi lendülettel vetve magát a természetbúvárlatba, tanulmányt készít Gyöngyösapáti és Vasvörösvár flórájáról. Diákéveiben, melyek során Bécsben, Louvainban és Budapesten tanul jogot, s politikatudományokból is doktorál, hosszú utazásokat tesz Európában, s az úton vezetett naplója szerint, melyből az egész családi levéltárat elpusztító tűz miatt nem maradt meg semmi, de egy kortársa és gyerekkori barátja, Krizosztom Félix, aki kéziratban maradt könyvet ír Ambrózyról (egyetlen bizonyosan fellelhető példánya a Dél-Amerikába emigrált unoka, Krizosztom Aurél tulajdonában van), még olvassa, az összes főbb parkot és botanikus kertet fölkeresi, Nizzától, szülővárosától kezdve egészen Münchenig. 1891-ben a Földközi-tenger vidékén jár, és a Genfi-tó partján egy esős, borongós novemberben lát először tömegesen örökzöld növényeket. Innét Marseille-be, majd Algírba, Tangerbe és Spanyolországba utazik. Amikor erről az útjáról visszatér, már az a kérdés foglalkoztatja, hogy a Riviérán és Spanyolországban látott csodálatos növények vajon meghonosíthatók-e a hideg telű, fél évig csak kopasz ágakat mutató Magyarországon. Rejtély, hogy egy ember sorsa hogyan alakul; Ambrózy ez alatt a néhány hónap alatt a külső szemlélő számára teljesen átformálódik, a világ és az élet sok jelensége iránt érdeklődő, a klasszikus és élő nyelvekben jártas (nyolc nyelven beszél és ír), a botanika, a festészet, a méhészet (apja kiváló méhész, Temesvárról szerkeszti az Ungarische Biene, majd a Magyar méh című lapot), az összehasonlító nyelvtudomány, a zene, a folyamszabályozás és gátépítés (vízierőművet tervez a Bega folyóra), a politikatudomány, a jog, és mindenekelőtt a kertépítés problémáival foglalkozó szépreményű fiatalember helyett, aki elutazott, egy – a poggyászai között már kész terveket hazahozó – érett férfi tér vissza.

„Nem ismertem Istvánra” – emlékszik Krizosztom. „Ott állt előttem a pályaudvar vastüdejében, a mozdonyból gőzpárák emelkedtek, a sietve leszálló és az ismerősök jöttére türelmetlenül váró emberek tolongtak: én azt hittem, valaki mást küldött maga helyett. Olyan hosszú szakállt növesztett, mint egy pátriárka, napbarnított volt, megfontolt léptű, lassú és méltóságteljes, mint egy pálma: mintha erőben megtízszereződve tért volna vissza Afrikából. Amikor később, már a lakáson magamhoz térve az első kábulatból, arról faggattam, hogy mi történt vele, csak a növényekről beszélt, és egy öreg arabról, akitől tangeri tartózkodása idején sokat tanult. De hogy ki volt ez az arab és mit tanult tőle, azt nem tudtam meg soha.”
a pillanat diktálásának engedve dolgozott
Életére tekintve sokan azt állítják, hogy mindig is kapásból, az ösztön, vagy ha úgy tetszik, a pillanat diktálásának engedve dolgozott, így vonva meg tőle a hozzáértésen alapuló tervszerűséget, ami csak a tudományosan pallérozott, s nem egy kedvtelő elme sajátja lehet; Ambrózy, mint olyan ember, akinek a cselekedeteiben valóban sok a bölcs belátással munkálkodni hagyott, személyes sorstól vezérelt, kívülről véletlennek látszó elem, a jelek szerint soha nem törekszik eloszlatni az ilyen feltételezéseket. Mintha teljesen hidegen hagyná, vagy ezek a neszezések a füléig sem érnének, ha másnak mondják, mint amilyen valójában.

„Amikor a hajó a mozdulatlan vízen elhaladt a Spartel-fok mellett, és lassan beúszott Tandzsába, az egykori római Tingitania fővárosába, úgy éreztem, mintha a mesébe hajózna be velem. A kikötőben lármás arabok ajánlkoznak hordárnak, kísérőnek, idegenvezetőnek, s meg is tesznek mindent, hogy az érkező idegen úgy érezze, vezetőre szorul. Csak egy lépést téve az európai negyed határától, ahol az ide a gyógyulás reményében érkezőknek emelt hotelek állnak, máris kezdődik a kelet bábele: átláthatatlan, hegyre felszaladó utcarendszer, kiabáló és szaladgáló gyermekek, ugyanazt a rövid, dalszerű mondókát kántáló vízárusok, elfátyolozott nők, hosszú vízipipát szívó, mozdulatlan öregek. A Kaszba körül olyan dús, máshol ismeretlen fajokból is álló növényzet, melynek egyes darabjai talán a nyugatra fekvő, elsüllyedt földrészről kerültek Tangerbe: felismerhető a rokonság az atlantiszi növénytakaró elemeit őrző Kanári-szigetek flórájával. A római végvidéken vagyok, de mennyire más végvidék ez, mint Pannónia. A legelső arabot magam mellé fogadtam, s mondhatom, tökéletesebb vezetőt és érdekesebb beszélgetőpartnert keresve sem találhattam volna. Mint Hermész, kalauzolt végig a városon, pedig én soha, egyetlen szóval sem kértem erre: csak arra fogadtam fel, hogy ittlétem ideje alatt tartson velem. Komolyan megfordult a fejemben, hogy a családomat, vagyonomat odahagyva, letelepszem itt, ezen a koszos gyarmaton. Amikor a vasútról Pesten leszálltam, s a lábam újra magyar földet érintett, még ez volt a szándékom.”

Talán éppen Afrikában, Tangerben történik meg vele, hogy lemond szabad akaratáról, lemond a jogi, a politikai pályáról, s hagyja, hogy magához vegye egy nagyobb, immár őt irányító szándék; puszta játék a szavakkal, ha ezek után valaki ösztönből cselekvőnek nevezi Ambrózyt, aki nagyon is fegyelmezetten rendeli alá magát a lényének elfojtva úgy is csak pusztulást hozó szenvedélynek. (Később az Ország Házában sem hazudtolja meg magát: egy felszólalásának köszönhető, hogy a Margit-szigetből nem lesz zárt, a tudományos kutatás uralta botanikus kert.)

Fél évvel visszatérte után, egy tátrai tartózkodáskor ismeri meg Migazzi Antóniát, az aranyosmaróti mágnás negyedik leányát, akivel rövid jegyesség után összeházasodnak. Ambrózy nem sokat gondolkodik, amikor arról van szó, hogy hova menjenek nászútra: egy év sem telik el, és újra visszatér a megcsodált Genfi-tó partjára, aztán Spanyolországba és a Kanári-szigetekre hajóznak, ahol már hűséges fegyvertársává lett feleségével együtt kezdik el gyűjteni az első hajtásokat és magokat. Hazatérve a Bars megyei Malonyára, erre a Tátra nyúlványain fekvő birtokra költöznek, melynek 80 holdas parkjában elültetik a magukkal hozott tizenhét délszaki növényt.

Malonyai arborétum

Malonyai arborétum

,,A tizenhetet valamilyen ismeretlen eredetű, de makacsul tisztelt babonából szerencsés számnak tartotta Ambrózy, és ezért még a birtokra vezető kocsiúton megkérte Antóniát, hogy a bőröndökben és papírzacskókban lapuló magokból mindenfajta esetében csak tizenhetet tartson meg, a többit vesse ki az árokpartra. Addig nem volt hajlandó átlépni a kertkapun, amíg nem dobták „áldozatul” a fölösleget. Aztán már nevetve emelte át feleségét a küszöbön, s utána ugyanígy az egyik tangeri hotel emblémáját viselő bőröndöt.”

Ambrózy a maga halk szavú, lassú beszédű, finom derűvel és a józan határokon belül maradó lelkesedéssel átszőtt modorával a közvetlen környezetében mindenkit lenyűgöz és rabul ejt, neveltetésének és az emberekhez való természetes érzékének köszönhetően nagyszerű társalgó és finom házigazda: még így is rejtély marad, miként történhetett meg, hogy az addig a nagyvárosi, pesti és bécsi életért lelkesedő, szalonokba, színházba, egy gazdag asszony színes életébe vágyódó Migazzi-lány a kedvéért a nagyvárosi forgatagról teljesen lemondjon, életét kizárólag férje vidéki nyugalmat kívánó, legfeljebb a nagyobb arborétumokba és jelesebb kertekbe kimozduló botanikai szenvedélyének és az ennek a szenvedélyének békés hátországot biztosító családnak áldozza. Nem ez az egyetlen, amit a fogyatékos tudósításoknak köszönhetően homály fed Ambrózy életében.

,,Ha nem jön Antónia, ez a nem különösebben művelt, és nem is feltűnően szép, de végtelen türelmű és józan eszű asszony, István talán végleg elhagy minket, és elsüllyed Afrikában vagy a guancsok között a Kanári-szigeteken, ahogy Atlantisz süllyedt a tengerbe. Nélküle ma nem lenne Malonya, csak Marokkó kolóniája gazdagodna egy patriarcha kinézetű idegennel. Antónia volt a hétköznapiság határköve azon az úton, melyen István, lendületében az uralmat a lovak fölött sokszor elveszítve, vágtatott. Mindig csodáltam őt, s hiába mondhattam Ambrózyt ötven éven keresztül a barátomnak, igazából soha nem értettem meg, hogy bírja ki a hétköznapokra csak a kertészeti munkák szünetelésének idején, azaz nagyon ritkán fogékony ura mellett.”
Hortus sempervirens et semperflorens
Malonya, a későbbi Hortus sempervirens et semperflorens kialakításához a mellette végig kitartó kertésszel és munkatárssal, Misák Mihállyal fog hozzá. Ekkor még senki nem hiszi el a bolondos grófnak, hogy Kelet és Észak küszöbén megvalósítja álmát: az örök tavasz kertjét. Ambrózy lehetetlent nem ismerve kezdi el az embert és pénzt emésztő földmunkákat: tudja, Malonyán nemcsak az előnytelen éghajlattal, a Kárpátokból a védtelen domboldalakra zúduló északi széllel kell megküzdenie – elég volt megnéznie az erdő fagysebektől gyötört fatörzseit–, hanem a rossz, kizsarolt, vizet át nem engedő agyagtalajjal is. (Ambrózy gond nélkül kereshetett volna magának a honosításhoz kedvezőbb vidéket Magyarországon – de itt marad, a Tátra fagyos lábánál.) Tőzeget és fekete humuszt hozat a tűlevelű és néhány örökzöld lomblevelű növény alá. Az első tizenhét növény sikeres átteleltetése után – kezére játszik az emberi emlékezet óta legenyhébb tél – minden esztendőben új fajtákat szerez be, levelezésben áll és cserekereskedelmet folytat több európai, amerikai és japán botanikussal, és külföldre utazó barátait is rendre arra kéri, hogy egy-egy kiszemelt növény magját vagy hajtását hozzák el Malonyára.

Malonyai arborétum

Malonyai arborétum

,,Ha csak Grazba, az unokanővéreimhez utaztam, s neki ezt elmulasztottam jelenteni, nagyon megneheztelt: akkor éppen egy grazi kereskedő kertjéből akart valamit beszerezni, s az én utazásom időpontja volt erre a legmegfelelőbb alkalom. Úgy vettem észre, ha ez nem is volt hittétele, sokszor a hold állapotát és csillagok állását figyelve ültetett, s innen érthető annyiszor hallott, és mindig érthetetlennek tűnő mondata: Ha most nem ültetek, nem ültetek soha.”

A meghonosított növényeket aztán nagy tömegben szaporítja, a Balkánról származó, a lomblevelű örökzöldek egyik fő fajtájának számító babérmeggyből húszezer dugványt készít. Itáliából és Arizonából ciprusokat és cédrusokat hozat, a Távol-Keletről különböző bambuszféléket. (Különös érdeklődést mutat egy gyorsan növő, s a hajtások fölé fektetett elítéltek kivégzésére is használt japáni bambuszféle, a madake (Phyllostachys bambusoides) iránt: ennek a kifejlett korában, azaz két hónaposán, húsz méter magasságot is elérő, eleinte akár napi százhúsz centiméter gyarapodást is mutató növénynek hatalmas állományai százévenként egyszer, egyazon időben borulnak virágba, hogy utána teljesen elpusztuljanak. Japán erre a bambuszfélére alapozott bambuszfeldolgozó iparát a tönk szélére sodorta az az utolsó, 1853-as virágzás, amikor Edo kikötője előtt, Perry sorhajókapitány parancsnoksága alatt egy angol hajóraj jelent meg, hogy a világkereskedelem elől elzárkózó országot katonai erővel bírja jobb belátásra.) Megtelepíti a ráncos levelű bangitát, a babérlevelű szuhart, a japán kecskerágót, a japán kolostorok udvaráról való kaméliát, mely addig Európa északi részén csak az üvegházak féltett kincse volt, a rhododendronokat, melyeknek Amerikában a gyűjtők több ezer változatát jegyzik, a kínai kenderpálmát, a félörökzöld tűztöviseket, a mamutfenyőt, a hamisciprusokat, törzses yuccákat, az örökzöld tölgyeket, a különféle magnóliákat, a kínai és virginiai borókát, keze alól kerül ki az oszlopos növekedésű, a ciprusokra emlékeztető malonyai tuja (thuja occidentalis var. malonyana). A kezdeti tizenhét fajból több mint hétszáz lesz, s már a kétkedők is elismerik a lassan európai hírnévre szert tevő Ambrózy sikerét, bár továbbra is csak egy szerencsés kézzel kertészkedő, vagyonát a kertjébe ölő arisztokratának tartják, aki „vaktában ültet” (ez a megjegyzés valamiért többször visszatér). Az egyik legszebb „főúri parknak” tartják Malonyát, ahol botanikailag figyelemre méltó eredmények is születnek. Külföldön több elismerés éri, barátja, a prágai spanyol nagykövet, Ernst Silva-Tarouca, aki Ambrózy sikerén felbuzdulva Prágában hasonló kert létesítésébe fog, sokat segít, hogy az ilyen törekvésekre különösen fogékony német szakmai közvélemény felfigyeljen a Hortus sempervirensre, s Ambrózy szakcikkeit közölni kezdi a Mittelungen der Deutschen Gesellschaft és a Gartenschönheit, majd a Botanikai Közlemények és a Kertészeti Szemle.

Maga Ambrózy elveszett naplójában így ír Malonyáról:

„Malonyán az ősz nem szomorú. Az őszi lombhullás ott úgy hat, mint a szoborleleplezés. Ilyenkor az örökzöld fák jobban bontakoznak ki a napnak és a szemnek, a fenyőültetvények temetői hangulatából belépünk a fénylő babérbozótba, és a nevető zöld bambuszsűrűségben melegünk lesz a szívünk körül. Dorombolni szeretnék az élvezettől az örök életnek ebben a kis világában, ahol soha nincs megállás, ősz és tavasz, „még” és „már” szünet nélkül folynak egymásba, ahol minden virág, minden téli napsugár tízszeresen hat, a színhatások egymást kölcsönösen felerősítik, és majd a délvidék telében, majd az észak honában képzeljük magunkat.”
az arborétumban nem létezik a tél
Ambrózy a honosítás töretlen csodájának huszonkét éve alatt hosszú utat jár be: eleinte csak olyan növényekkel próbálkozik, melyek közel hasonló éghajlatú területen élnek, mint Malonya. Csak egy kicsit enyhébb ott a tél és csak egy kicsit több vagy kevesebb a csapadék. Majd apránként, ahogy az Achilleus elől menekülő teknőc, délebbre, nyugatabbra merészkedik, és elhozza a fagyot szinte nem ismerő Anglia, Dél-Olaszország kertjeinek díszeit, melyek megmagyarázhatatlan módon megmaradnak Malonyán. A teknőc diadalmenetére nincs magyarázat, de győzelme a napnál világosabb azok előtt, akik ellátogatnak Malonyára. (Ambrózy halála után ötven évvel is tizenkét minősített akadémiai kutató fürkészi szubjektív felismerésen alapuló munkájának objektív, tudományos alapjait. „Bátran állíthatjuk” – írja egyikük – „hogy az arborétumban nem létezik a tél, legalábbis a mi itteni fogalmaink szerint, mert inkább hasonlít a nápolyi télhez, vagy az északi tavaszhoz. Decemberben még, és januárban már olyan fény tündökölteti meg a fákat és a bokrokat, ami ismeretlen akár csak egyetlen kilométerrel arrébb. Mintha itt egy másik nap világítana: Malonya nem gyengülő, koronáját el nem veszítő külön napja”)

Ambrózy felveszi a harcot, és 80 holdon sikerre is viszi: száműzi a telet egy darab Magyarországról. Kérdés, hogy a háború közbejötte nélkül megmaradt volna-e ennél a győzelemnél?

A virágos gróf

A virágos gróf

„Sohasem akartam az lenni, aki vagyok, s a grófi címet is úgy kaptam meg, hogy igazán nem tettem érte semmit. Malonyán otthon éreztem magam, igen, de nem mint a gróf, aki büszkeségében, a kertben kalauzolja a messziről érkezett, nobilis vendéget, és learatja a siker kalászait: csak egyedül, a téli napban fürdő levelek alatt. Ha választhatok, nem is ekkor akartam volna megszületni: mennyivel szívesebben lennék az az ismeretlen nevű indián, aki őseitől örökölt, és nem tanult tudással a házhoz nemesíti az erdő és a mező vad növényeit, vagy az a pigmeus, az az első apró fekete ember, aki a füvek közül kiválaszt egyet, és meglátja benne a későbbi banánfát. Mennyivel boldogabb ez a nevezetes névtelenség, mint a rang, és az istenverte társadalmi kötelezettségek. Ezért gondolom, hogy a rám maradt vagyonnak csak úgy adok értelmet, ha elvetem. Ha leszek a virágos gróf, a bolond.”

Amíg nem kerül elő az 1913-ban Roth Gyulának, a selmecbányai erdészprofesszornak írott levele, melyben már akkor egy Vas megyei kísérleti telep létrehozásán gondolkodik, joggal feltételezik, hogy a kényszer sodorja Tanára és Jelibe. Ez a dokumentum azonban tisztázza, hogy nem a hely szelleme vonzza ide, hanem ő lehel szellemet a helybe: Malonyát nem tudta volna idehelyezni, hát egészen más elképzelésekkel fordul szűkebb pátriája felé. Malonya egy tapasztalatok nélküli úttörő sikere, Jelibe már egy sokat próbált kertész érkezik. Ha a sors is hozza így, meg kell haladnia Malonyát. Ez a legnehezebb kérdés: hogyan fogja túlszárnyalni? Hogyan csinál Jeliből, ahogy tervezi, „Hypermalonyát”?

A Hortus sempervirens et semperflorenst, az örök tavasz kertjét Misák Mihály gondjaira bízza. Az alkotó örökre elhagyja művét.
az örök tavasz Magyarországa
Az eredetileg hatszáz holdnyi Vas megyei ingatlan megvásárlása azonban könnyebben megy, mint a birtokbavétele. Az új tulajdonosnak perrendszerű alapossággal kell igazolnia, hogy szerzeménye nem „háborús nyereségből” ered. El kell számolnia a pénzügyi hatóságok előtt birtokai jövedelmével. Mivel ezek a birtokok az új országhatáron kívül fekszenek, és Ambrózy nem hajlandó oda visszatérni, a megalázó, hosszadalmas bürokratikus eljárás csak 1921-ben ér véget. Amíg a birtok sorsa nem tisztázódik, csak igen ritkán látogatja, és alig ismeri azt. A tétlenség kényszerű éveiben utóbb anyagi források és támogatók híján meg nem valósult terveket forgat a fejében. Hévízre, a tó köré trópusi kertet tervez, el is ültet néhány mocsári fenyőt, de a vállalkozás ennél megáll. Lomblevelű örökzöldekkel akarja beültetni a Gellért-hegyet, melynek már Evia Cselebi is megcsodálta szépen termő fügefáit, és a Balaton északi partját, hogy a Kelen-hegy és a Magyar Tenger se ismerje a telet: egyetlen jól sikerült telepítése ennek a tervnek a Tihanyban, az apátságtól északra, egy védtelen helyen álló hatalmasra nőtt japán kecskerágó. A Dunakanyarban, le egészen Vácig, s a másik oldalon Szentendréig, elképzeli a Dunai Magyar Riviérát, buja szubtrópusi növénytakaróval, ahonnan, a további vállalkozások anyagi fedezetéül, nagy tömegben lehetne az északi államokba exportálni a meghonosított növényeket. Egész Kelet-Európát behálózó intézmény-rendszerről álmodik, a Földközi-tenger partján fekvő központtal, mely ezt a táj képét és klímáját alapjaiban megváltoztató munkát irányítaná. Ambrózy az igazi revizionista: igazságot akar Magyarországnak, mint akkor annyian, de az elcsatolt harmadkori örökzöld növénytakaró igazságtételét. Visszakapni mindazt, amit jogtalanul elvettek a jégkorszakok. Az örök tavasz Magyarországát:

„Nem a klíma! Százszor és ezerszer nem a klíma, hanem az ember! Az ember a gyáva, mert mint a malonyai példa is bizonyítja, egész Magyarországban örökössé lehetne tenni a tavaszt. S milyen lenne például a Balaton északi partvidéke örökzöld tavaszban, én el tudom képzelni. És milyenek lehetnének – nem lesznek – a magyar városok, ha udvarok, falak, utcák, parkok mind a soha el nem múló tavasz örökzöldjében fognak ragyogni. – Nem, nem a klímától függ, az embertől függ!”

De Ambrózynak, bár ismeretségi körében akadnak, akik törekvéseiben támogatnák, és a népszerű lapokban írt cikkekben már látják is a „téli zöldben virágzó szikes pusztaságot” (Rapoics Raimund), csak Jelipuszta, ez az isten háta mögötti, kizsarolt föld adatik, hogy Zénón apóriáját még egyszer igazolja.

Jeli arborétum

Jeli arborétum

tízszer mérj, de egyszer vágj
1922 tavaszán lép újra, ahogy naplójában írja „kertészeti aktivitásba”. Jelivel már egész tájegységhez jut, nemcsak egy főúri parkhoz: arborétum helyett olyan botanikus kert építésébe fog, mely az eredeti növénytakaróból megtartja azt, ami megtartásra érdemes, és a betelepítésekkel csak annyi változtatást tesz, amennyi elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy Jelipuszta, ez a változatos felszínű, rejtett völgyekkel szeldelt, búvó vízfolyásoktól áztatott terület elérje azt az állapotát, amiért valaha megteremtetett: legyen kert. Legelőször megtiltja a legeltetést. Ez már egyetlen év alatt nagy eredményt hoz, a száz éveken keresztül lerágott mezők újjáélednek. Malonyát az örökzöldek honosításában nem múlhatja felül: marad az egyik lehetséges következtetés, amit Krizosztom is sugall, hogy a színek gazdagságával, a havasszépe cserjék ültetésével kívánja a többletet megteremteni. Ambrózy mindent nagyon gondosan tervez, vagy legalábbis eredményei a gondos tervezés meglétére vallanak. Erre utal a Jeliről még életében megjelent tanulmány egyik mondata: „Jelit kezdettől fogva nagyszabásúan előkészítették és egységesen tervezték meg.” De ezt bizonyítja az a lelet is, amely csak 1975-ben kerül elő az Erdészeti és Faipari Egyetem levéltárából. Az Ambrózynak szóló sorokban az erdőmérnöki osztály – Roth Gyula előterjesztése alapján – helyesli a „jelenleg teljesen kizsarolt és tönkretett erdőterületnek” általa tervezett rekonstrukcióját. Ma már sajnos nincsenek meg a tervek, amelyeket Ambrózy minden bizonnyal előterjeszt, nincs meg az erdőmérnöki osztály vitaanyaga, de már az eddig előkerült okiratok is újra csak megcáfolják azt a magát makacsul tartó szájhagyományt, hogy Ambrózy tervek nélkül, pusztán valamilyen „sugallatra”, „égi útmutatásra” ültet és vet. Saját naplója szerint két év után, 1924-ben már egyetértő levelet kap Sopronból: az előbbi és minden hasonló híresztelés teljesen hamisnak bizonyul. Rendkívül óvatos mind a tervezésben, mind a kivitelezésben, mintha a szeme előtt tartaná a mondást, hogy tízszer mérj, de egyszer vágj. Sokan és sokáig öncélúnak vélik azokat a 10-100-200 négyzetméteres növényfoltokat (Cyclamen Ibericum, Carex brizoides, Vinca minor, Pachysandra terminális, Allium ursinum), melyek a volt akácosok, illetve a bükkösök alját tarkítják a fenyőtelepítések és az északnyugati birtokhatár között. Az utóbb napvilágra kerülő bizonyító erejű iratok fényében már teljesen világos, hogy ezek kísérleti parcellák voltak: tanulságaik felhasználásával alakult volna ki a nagy tájkert. Lassan, fokozatosan, kevés költséggel. A lassú alakítás kétségtelen bizonyítéka a Hétforrás táján, egy Sphagnum telep közvetlen közelében fellelhető egyetlen, előőrsnek ültetett sárgászöld virágú Magnólia.

Ambrózy ekkoriban sok időt tölt a Soproni Egyetem laboratóriumaiban, s vannak arra utaló jelek, hogy – mai szóval – növénygenetikai kísérleteket is folytat.

„Jelipusztán, ezen az átláthatatlanul hatalmas területen, ahol még ideérkezése után tíz évvel is talál ismeretlen erdőrészeket, kimutatkozik Ambrózy igazi tehetsége: érzéke van a nagy léptékű tájhoz. Úgy telepít több tízezer egyedből álló erdeifenyvest, Pinetumot, ahogy más még a terepasztal makettjeit sem látja át; mintha odafentről, egy repülőgép vagy egy magasan szálló réti madár távlatából tekintené át a tájat, mint a történelem előtti népek nagy tájépítészei. Nem tud úgy elmenni egy elhanyagolt szántó vagy útmenti akácos, egy patakparti zsombékos, egy nagyvárosi fasor mellett, hogy abban ne lássa meg, miként lehetne az ültető, gondoskodó kéznek megnemesíteni. Neki elhiszem, hogy megbirkózna egy egész ország kertté varázsolásával. Sőt, talán ez lett volna a méreteiben hozzá illő, igazi feladat. Az Ország választhatott volna, mert itt volt az ember, aki rajta ezt a műtétet végrehajtsa. Ambrózy egész élete referencia volt ehhez, de nem volt elég. Mégis. Malonya és Jeli – Mekka és Medina – után már minden négyszögöl előtt szabaddá vált az út.”

Jeli arborétum

Jeli arborétum

A telepítések, ha a pénzszűke és a nagyobb terület miatt lassabban is, mint egykor Malonyán, már meghatározott rendben folynak, amikor Ambrózy 1930 tavaszán, talán érezve közeledő betegségét, először hagyja hónapokra magára Jelit: utolsó útját teszi Európában. Ellátogat Hatzendorfba, az alsó-ausztriai Purgstallba, Frankfurtba, Heidelbergbe, megnézi a müncheni Nymphenburg rhododendron ültetvényeit. Naplóját ebben az időben már nem vezeti, vagy csak nem olvassa senki, aki ismertethetné: Krizosztom egyik elejtett megjegyzéséből mégis arra lehet következtetni, hogy utazása igazi célja volt megnézni, hogyan vészelték át az örökzöld növények a váratlanul szigorú 1928-29-es telet.

„Nizza, a Genfi-tó, de még Heidelberg örökzöldjeiről is olyan lelkesen beszélt, mintha az ő birtokához tartoztak volna, vagy legalábbis ő ültette volna azokat. Az a meglepő életerő, amely túlsegítette őket a néhol -30 fokot is hozó tél traumáján, ahogy a következő év tavaszán minden eddiginél nagyobb erővel indultak növekedésnek, hogy a rajtuk esett sebeket behegesszék és pótoljanak egész elfagyott ágakat, csodálattal töltötte el Ambrózyt. Ebben is csak a jelmondatául választott perui indián mondásnak látta az igazát: Semmi sincs túl messze, aki elindul, meg is érkezik.”

Két évvel utolsó utazása után olyan súlyos nyelvrákja alakul ki, hogy grazi kezelésre szorul, de ez sem csökkenti munkakedvét. Egyre kevesebbet megy ki a kastélytól több óra járásra fekvő Jelipusztára, a munkálatokat a betegágyából irányítja. 1933-ban megoperálják, ekkor állapota átmenetileg javul.

1933 tavaszán még gyönyörködhet a több tízezer hagymás virággal beültetett Hortus botanicus Jeli (ebben az időben a leveleit is így írja alá) pompájában. Ambrózy kertésze idézi fel Krizosztomnak ezeket a szavakat:

,,Hiszen november óta hivatalból a föld alatt kellett volna lennem. Annál jobban élvezem, hogy a most rohamosan előbújó hóvirágokban gyönyörködhetek. Ez a betegségnek köszönhető nagy epikureusi élvezet. Annak is megvan az előnye, ha az ember jó közelről kacsingat a halállal. Most minden erősödő fénysugár engem táncoltat, engem vesznek szárnyukra a szüntelenül fújó böjti szelek.”

Augusztusban, egy héttel a halála előtt az egyik reggel rekedt hangon, nehezen beszélve beszól a kertészlakba:

– Hozzon magával, kérem, egy kapát!
– Milyen kapát, uram, hova megyünk?
– Teljesen mindegy, milyen kapát hoz…

A már lassan járó Ambrózy sokáig bujkál az őserdő sűrűségű borókásban, amíg egy eldugott helyen megáll.

– Jelölje meg ezt a helyet, kérem, hogy majd meg tudja mutatni a családomnak. Azt akarom, hogy ide temessenek.

Ezután többet már nem beszél, utolsó utasításait írásban adja ki.

Krizosztom felteszi a kérdést, hogy miért ide temetkezik, húsz kilométerre a lakóhelyétől, két összenőtt havasszépe bokor tövébe?

„Mintha a szelíd erőszak síron túli fegyvere lenne ez: így akarná családját és tisztelőit a sír látogatásával a kert gondozására kényszeríteni.”
emberi szemtől nem látott
Ambrózy örökségét özvegye és lánya, a két Antónia veszi át. A család romló anyagi helyzete tovább már nem teszi lehetővé a bővítést, a sírt látogatják, a környékét rendben tartják, de Jeli magára marad. Az ösvények, melyeken évekig dugványokkal és csemetékkel rakott szekerek járnak, most újra néptelenek. A Kaponyás patak újra emberi szemtől nem látottan vájja be magát a mély kavicsrétegbe. Kíméletlen harc indul meg az őshonosság előnyeit élvező, agresszív hazai növényzet, a fagyal, a borókafenyő, a seprőzanót, a rezgőnyár, a vadcseresznye és a távoli tájakról, még távolabbi földrészekről ideszakadt növények között. Ez a harc könyörtelenül kiselejtezi mindazt, amit csak féltő gond, csak külön munka tudna megvédelmezni az agresszívakkal szemben. Azok a növények, melyek túlélik ültetőjük halálát, már újra meghonosodottnak tekinthetők a Vasi-hegyháton, a Kaponyás patak völgyében: az egykori Jeliháláson, amelyből Hortus botanicus Jeli lett. Ambrózy vadkörtefába faragott arcmása ott áll a sír felett, a hetvenéves havasszépe bokrok övezte kis tisztáson. Vasváron utcát neveznek el róla, egy ideig még minden májusban Jeli-napokat tartanak. Mellszobrot kap Malonyán. Négy növénynek adja a nevét: Quercus cerris var. Ambrozyana, Quercus pubescens cv. Migazziana, Dianthus Ambrozy-Migazzianus, Mixofusicoccum Ambrozy-Migazzii.

Egy kis dunántúli múzeum lelkes munkatársa Krizosztom művét csak hallomásból ismerve Ambrózy-bibliográfiát készít, de az összeállítható anyag szerényebbnek bizonyul annál, mintsem hogy könyv legyen belőle. A virágos gróf, ahogy a közeli falvak lakói hívják, szinte semmit sem írt. (Röpirat a háború alatt a Földközi-tenger vidékén tapasztalható madárirtás ügyében. A Bega folyón létesítendő vízierőmű terve. Nyílt levél a tiroli vadászegylethez.) Könyvet tervezett „Egy kertész gondolatai” címmel, de elkészíteni nem tudta.

„István, ha nem is lenézte, de másodrendű kérdésnek tekintette az írásbeliséget. Amikor téli estéken tollat ragadhatott volna, hogy végre az utókorra hagyományozzon valamit abból, amit a kertben megvalósított, inkább szükségét érezte annak, hogy vegye az irhamellényét, kimenjen a házból, és a hold fényében megnézze az új ültetéseket. Ki tudja, lesz-e még rá alkalmam, mondta, és otthagyott minket a szalonban teázva. Csak annyi történt, hogy az egyik ilyen éjszakai sétájáról többé nem tért vissza a házba: a könyvek helyett bokrok alá temetkezett.

Befejezni sem lehet ezt az emlékezést valami nagy tanulsággal. Ismertem ötven évig, közeli barátja voltam, beavatott a legbelsőbb gondolataiba, de mégsem mondhatom, hogy tudom, ki volt valójában az az ember, akit úgy hívtak: Ambrózy-Migazzi István. Ha hű akarnék lenni hozzá, azt mondanám: felejtsük el. Dugjuk el ezt az életrajzot is oda, ahonnan vétetett, egy frissen ültetett fa gyökerei alá.”

Jeli arborétum

Jeli arborétum