„… FELYÜLRŐL FÚ …”

mintha felülről, a sziklatetőről
szédülne súlyát elfeledtető
hullámokba – a lélek visszahőköl
a mélység, a magasság: levegő,
egy lélegzetnyi űr, lebegve benne
a tett nem tett, a beszéd nem beszéd,
semmivé lenni ma semmi se lenne,
csak szélzúgás, csak lombok közt a szél…

zúgjon, ha zúg! akár korlátlanul?
ez kell: ültőhelyedben elrepülni.
(mérsékletet felejtve) így tanulj
egy lélekkel lehűlni, felhevülni –
kitárt karral, fejedet hátraszegve
beleveszted magad az elemekbe.

kép | Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett