BERLIN

Azokban az időkben, amikor még állt a berlini fal, Kelet-Berlinben nem lehetett térképet kapni Nyugat-Berlinről. Pontosabban Berlinről mint Egészről. Azokon a térképeken, amiket Kelet-Berlin különböző pontjain lehetett látni, az egész Berlin körvonalát megrajzolták, de csak a keleti rész volt kitöltve, Nyugat-Berlin helyét üresen hagyták. A keleti országból jött utazó mindenképpen csak Kelet-Berlinen át mehetett Nyugat-Berlinbe. És ha nem volt elég felkészült, az üresen hagyott területbe kellett lépnie.

Nem két különböző fél közötti közlekedés volt, még csak nem is egy „itteni” rabságból és nyomorból egy „ottani” szabadságba és jólétbe való kirándulás. Még ha számtalanszor járt is az a keletről jött utazó nyugati országokban és városokban, és tapasztalta a különbséget, ezúttal mégis egy jól ismert világból egy ismeretlen világba kelt át.
tudati absztrakció
Az utazó, ha van térképe arról a helyről, ahová érkezik, a városnak azt a pontját, ahol épp van, kétféleképpen látja: mint a szeme előtti válóságot és mint egy absztrakciót, mint saját helyzetének az egészhez viszonyított pozícióját. A város a tudatban Egység. Egy várost bejárni nem más, mint realizálni ezt a tudati absztrakciót. Az Egy megismerése értelmi felfedezés. Ha nincs meg a tudatban az adott helyről alkotott Egy-absztrakció, akkor a várost bejárni nem megismerés, hanem kaland, vagyis találkozás az esetlegessel és váratlannal.

Berlin — mint absztrakt Egy — egységes város, de a keleti fele úgy tett, mintha csak az egyik fele lenne az Egy, és a másik fele egy nemlétező fele ennek az Egynek. Nyugat-Berlin státusza kelet felől ebből a paradoxonból adódott.

Nyugat-Berlin minden olyan képzetet magába olvasztott, ami ehhez a képtelen helyzethez kötődhet. A térképen jelölt fehér folt az ismeretlen Egész világon belüli, elhatárolható területet jelöl. Az Egész ismert, bejárható, mérhető, megfogható valóság, saját földi, hétköznapi világunk. Az az ismeretlen folt, ami ezen a világon belül van, még ha kijelölt, behatárolt is, mégse csak vízszintesen, mérhetően terjed ki, hanem – mivel ismeretlen vagy nemlétezőnek minősített – kiterjed a világ minden ismeretlen, emberi léttől elzárt szférája felé is, függőlegesen. A fehér folt mint ismeretlen valóságdarab nem a képzeletbeli, fantáziaszülte világok területe, hanem a biztosan létező ismeretlen területe, a természetfölötti hatások alatt álló tér, szakrális hely. A fehér folt tudatalatti, természetfölötti világ, „Bermuda-háromszög”, ahol emberfeletti erők hatnak, időalagút, amin áthaladva más dimenziókba lehet kerülni — egyszóval mindenféle képzet világa, ami a valóságosan létezőnek vélt ismeretlen, emberi tudás felett álló világ birodalma. A fehér folt a spirituálissá váló lét kijelölt területe. Ezért ide belépni rituális cselekedet.

Nem Nyugat-Berlin volt a szakrális terület, hanem az a fehér folt, aminek Kelet nyilvánította. Nem a Nyugat-Berlinben „levés”-nek volt értelme, hanem az átkelésnek.

Nyugat- és Kelet-Berlin nem úgy állt szemben egymással, mint valami Egynek két különböző fele, hanem mint egy valóságos és egy spirituális rész. Nem úgy, mint két városrész, hanem ahogy egy egész város áll szembe a templommal, a temetővel vagy a vidámparkkal. Mint az agy jobb féltekéje a ballal, mint egy digitális világ egy analógiással — persze csak az egyik oldalról nézve.

*

A határállomásokon, ahol Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe lehetett átjutni, pontosabban bejutni, mindig óriási tülekedő tömeg toporgott, nyomult, hogy üdvözölhessen, hogy fölszálljon a mennyekbe vezető szellemvasútra, vagyis ugyanannak a vonatnak a folytatására, mint amiről le kellett szállnia. A tömeg, a tülekedés még érzékletesebbé tette az odaát világát, az átjutást valóban kiváltsággá, üdvözüléssé avatta.
cipekedtek, tülekedtek, hangoskodtak
A csoportokba verődött tömeg Berlin egész keleti felére jellemző volt. Az egyik pillanatban még üres és kihalt aluljárót, vasútállomást egyetlen perc alatt szoros kötelékben csörtető csoportok, tömegek lepték el, cipekedtek, tülekedtek, hangoskodtak, és hamar el is tűntek, újra üres lett minden. Kelet-Berlinre nagyon jellemző volt ez a hangulat. Az egyes emberek vagy párok elsikkadtak a szüntelenül újabb és újabb határozott cél felé tülekedőkhöz képest. A csoportok — persze keletiek; lengyelek, szlovákok, magyarok, oroszok — mind cipeltek valamit, mintha itt útközben, menetközben élnének csak, ez lenne az életformájuk és egész életük ingóságait állandóan maguknál tartanák. Holott a holmik javarészt „odaátról” hozott vagy „odaátra” cipelendő dolgok voltak, az állandó úton levés legszükségesebb személyes kellékei közé rejtve, bugyolálva.

Az aluljárókon, tereken, állomásokon át-átcsapó tömeg a megélhetés, létfenntartás jobbításának reményében zarándokolt a fehér folt területének határához. Mint az aranyásók. Még nyomorultak, szakadtak, züllöttek és barbárok, de reményteliek, kitartóak, szorgalmasak és agresszívek.

A vonuló tömeg, maga a vonulás, a szüntelen processzió a nagy változások képzetét kelti. A tömegek vonulása — népvándorlás, kitelepítés vagy katonák menetelése, háborús helyzet, forradalom, tüntetés — mindenképpen az idő változása, méghozzá a felfordult időé, amikor nem valami egyedi és esetleges, hanem nagyszabású dolog történik, vagyis tényleg „történés” történik, maga a „történelem” zajlik. A tömeges vonulásoknak történelmi képzetei vannak, olyan, mintha maga a történelem zajlana az ember szeme előtt — történelem, vagyis újra valami absztrakt, mint a térkép, ami nem az adott valóságos tér feletti térben, hanem az adott valóságos időpillanat feletti időben határozza meg önmagát.

A „történelem zajlásának” érzése az emberfelettinek tartott erővel rendelkező idő érzése. A tömegek vonulása az emberfeletti idő létezésének érzését adja. Az egyént kicsivé és jelentéktelenné teszi. Az ember saját véges és kisszerű életét látja ebből a külső absztrakt nézőpontból, a zajló történelem idejéből, vagyis saját halála jelentéktelenségének tükrében látja életútját.

A tömegvonulás az egyéni élet haladása a halál felé. Minden tömegvonulás halálmenet. Az elmúló élet hiábavalóságának érzését kelti. Népvándorlás, kitelepítés, katonák menetelése, tüntető tömeg, munkatábor, rabok menetelése — halálmenetek, a halálraítélt egyéni élet töretlen haladása az általános emberi azonosság, a törvényszerű halál felé. Ez a képzet minden tömeges vonulásban benne van, még ha a vonulás célja az egyéni élet megszentelése — körmenet, búcsújárás, zarándokút, menet a csodatévő szentséghez —, ami az egyéni lét üdvözítéséhez vezet. A tömeges vonulásban összekapcsolódik az egyetemes pusztulás, az általános katasztrófa, az egyéni halál élménye az üdvözülés, a megváltás reményével.

*

A vonuló tömegek jelenléte Kelet-Berlinben mindenhol és a nap minden szakában jellegzetes volt. Ráadásul Berlin legtöbb gyorsvasút- vagy metróállomása egyben pályaudvar is. A városi gyorsvasút-állomások hatalmas acélvázas üvegcsarnokok, több vágánnyal, várakozó, különböző irányba tartó tömeggel. Míg vár az ember, hogy két megállóval arrébb menjen a városban, közben áthalad előtte egy-két vonat, ami a világ legkülönbözőbb és legtávolibb pontjairól jött, onnan indult, ide érkezik, oda tart vagy csak elsuhan itt. A kelet-berlini városi gyorsvasút-állomáson állva úgy tűnik, mintha az egész világ itt lenne ebben az egy pontban, vagy mintha ez az egy pont a világon bárhol lehetne, ez az egy pont lenne a világ maga, ugyanolyan tágas, mint amilyen szűk, ugyanolyan nagyszabású, mint amilyen jelentéktelen.
tömegvonulás
Amikor a német földre tartó utazó vonattal belép Németország területére, az első látvány, ami a vonatból útközben újra és újra hatása alá vonja, az elhagyatott, kiégett, koromfekete, gazzal benőtt, romos, üszkös vasúti épületek — olyanok, mint egy valaha hatalmas, szétesett, halott birodalom maradványai. Ez a birodalmi érzés uralkodik a berlini metróállomásokon is, és ez teszi a tömegvonulást, a keleti „tábor” eme nyüzsgését még egyetemesebbé, mintha a tömegvonulás halálképzetei a történelmi idő mélységeiről törnének elő, mintha a halál felé vonulás nem pusztán az élet halál felé haladását, hanem egy világkatasztrófa érzését erősítené.

A várakozó, tolakodó, menetelő tömeg elhagyatottnak, kiürültnek tűnt, mintha egy előző világ, egy birodalom maradványa lett volna. Elhagyatottságuk és nyomorúságuk itt, ebben az állandó katasztrófa utáni birodalom érzését sugárzó helyen, ahol egybefut a négy égtáj, az egész világ — ott az üdvözülni akarás érzése is felerősödik. Az édenből kiűzetés állapota a sivataggá váló édenkertben érződik leginkább. A tűzvészben pusztult bűnös város bűnössége a romok között érezhető a legerősebben. A keleti ,,tábor” lakói éppen itt nyomultak az üdvözülés felé. Éppen itt, ebben a megbüntetett városban.

Berlin egykori kettéosztottsága e keleti népvándorlás által bibliai jelentőségűvé lett. A tömeg elhagyatottsága, halálba menetelése, a csomagokkal tülekedés az eredendő bűnért bűnhődő emberiség állapotává vált. Berlin egykori kettéosztottsága az ember eredendő bűnösségéért kimért sorscsapássá lett. A büntetés eredetileg is kettéosztás, az emberi létre mért isteni büntetés szétválasztás, ahogy szétválasztás maga a teremtés is, elválasztása az Égnek a Földtől, az Éjszakának a Nappaltól. Minden a szétválasztásból ered, akár a jó, akár a rossz, akár a bűn, akár a büntetés, mert a szétválasztás az, amitől egyáltalán létezik a létező. A létezés eleve büntetésszerű, a bűnösség: maga a lét. Az ember a szétválasztott dolgokban saját létének teljességét, az emberi lét lényegét tudja meghatározni, mert a szétválasztott dolgok által saját emberi létének eredetében képes látni magát.

Így minden szétválasztott dolog határának átlépésében saját léte korlátainak feloldására tehet kísérletet.

*

Nyugat-Berlint Kelet-Berlintől nem a szentség különítette el. Nyugat-Berlin csak addig volt szent helye a spirituális létnek, amíg fehér folt volt, amíg az ember nem kelt egyszer át, amíg csak képzet lehetett és nem valóság. Mert a Nyugat-Berlinbe törekvő, határátlépésével létét megszentelő, megváltó, üdvözülni igyekvő tömeg nem a szentségre törekedett, hanem az ügyeskedéssel elérhető gazdagságra. Nyugat-Berlinből a jóléti fogyasztói társadalom fogyasztási ereklyéit hurcolta vissza magával. A tömeg nem a Szentlélek körül tülekedik, hanem az Aranyborjú körül, de mivel a tülekedés azonos, így össze is keveredik e kettő. A berlini határátlépés indíttatását tekintve transzcendens, valójában profán volt.

Nyugat-Berlin a spirituális lét felé törekvés bezáródását jelentette — bezáródást a világ anyagi szférájába. Az átkelés után a szétválasztás értelmét vesztette, a világ itt is, ott is deszakrális.
szétválasztás
Nyugat-Berlin nem azért volt fehér folt, mert ott az ismeretlen világ erői hatottak, mert a természetfeletti erők koncentrálódtak, hanem mert emberek embereket választottak el egymástól, és az egyik rész úgy csinált, mintha a másik nem is létezne. Kelet önmagát tartotta transzcendensnek, szakrálisnak, amit el kell zárnia a profán, szentségtelen Nyugat elől. Ha a szétválasztás nem isteni eredetű, akkor nem teremtés, hanem pusztítás.

Nyugat-Berlin a térképen kijelölt üres tér, tehát megismerhető, elzárt, e világi realitás volt. Nem a mennyek országa, mert az nem a megismerhető világ része. Nem utópia, mert az egy seholban létező világ. Az itt a földön létező emberi világ nem az üdvözült túlvilág birodalma, de nem is a létező világok legjobbika. Csak a szabadság marad meg az embernek. Az a szabadság, hogy határainak átlépését a létezés szféráinak átlépéseként élje át.

kép | fortepan.hu