A TÉL FAGGATÁSA
Mordul egyet a tél,
puha pelyheket pöffent szét,
s mint a hófal eddig rejtett elemei,
fűszálak bukkannak elő.
Zöld acélgerendák – a január lesből siklott, fagyasztott rideggé –
s lám, az egyik szálacska derékba törik.
Újabb fuvintás betemeti.
Nem tud kivilágosodni.
Derengő félhomály – mint gyík szeme,
talajközelben surran a nap, sárgán villan, s már el is tűnik.
Mit lát belőlünk? Dermedt várakozást, gémberedett mindent-viselést,
mely dunyha alá teste melegével
langyosít álmot hozó
vackot?
Fehér buckáktól hullámzik a határ,
vízfelszínt is rejthetne, lágyan ringót,
varázsütésre mozdulatlanságba dermedőt…
Vagy vakondtúrások hepehupáit, csupa mélyre hatoló,
beláthatatlanul kanyargó összkomfortot…
Szűk kijárataikat lefogta
a tél hó-keze.
Puha takaró alatt lapul-e
fagyott elszánás, kristály konokság,
mely cirógató melegben magát olvasztva magra,
csírára csurran? Mit hordanak a hosszú álmok,
hordanak, terveznek-e, vagy csak
tarka bélésű kabátkái
a jelennek?
Hóra eső, majd megint hó,
eső érkezik, köd és hófátyol – a diófa alatt
varjú táncol, bár meglehet, csak a lábait kapkodja őkelme;
fél maghéj csörgedezik a jégen, felkapja, eldobja,
utána ugrik, újra a csőrében…
Fagyott fűszálak élén
szél füttyen.