Szirmai Panni

FESTÉKRÉTEGEK KÖZÖTT

BESZÉLGETÉS KOVÁCS LEHELLEL

FESTÉKRÉTEGEK KÖZÖTT

Kovács Lehel Sepsiszentgyörgyön született, Budapesten végezte el a Képzőművészeti Egyetemet, jelenleg Németországban él. Képein az ember által hátrahagyott tárgyak sajátosan értelmezik a tájat, a teret. A festőt a képzőművészet és az ökológiai gondolkodás lehetséges kapcsolódási pontjairól kérdeztem.

Hogyan jelenik meg művészetében az ökológiai érdeklődés?

Tizenöt éven át nem tudtam a tájképen kívül más témát elképzelni. Festettem cementgyárat, átjátszótornyot, tájban, utak mellett megjelenő hirdetőtáblákat, az indusztriális környezet is foglalkoztatott. Soha nem volt célom, hogy „csak” ökológiai problémákra reflektáljak, de tudatosan választottam olyan témákat, főleg az utolsó három évben, amelyeken a természet fájdalmas kontrasztban áll a megjelenített vizuális környezettel.

A közelmúltban festett képein a háttér és előtér viszonya különös: mintha a térből és időből kiragadott csendéletek a levegőben lebegnének. Hogyan talált rá erre az alkotói formára?

Néhány évvel ezelőtt azt éreztem, hogy az addigi – jórészt egyetlen – témám, a táj nem elégít ki. Kezdett rutinszerűvé válni a tájképhez kapcsolódó munkám, ezért új utakat kerestem. Korábban kétféleképpen festettem tájat: terepen és műteremben – fénykép segítségével. A tájaimhoz sokszor több fotó elemeit kombináltam, mintha montázst készítenék, bár ezt a kép nézője nem tudhatta. Ebben a műtermi munkában akartam jobban elmélyedni. Csendéleteket festettem: eleinte csak letettem az asztalra vagy a padlóra tárgyakat, majd a falon szögre akasztottam egy-egy ruhadarabot, gázmaszkot. Szinte újratanultam a festészeti folyamatot. A plein air festészetben megszerzett készségeknek köszönhetően kibővült az eszköztáram. Érdekelt, hogyan tudok a háttérrel játszani, kísérletezni.

az időt akartam megragadni
Elképzeltem a félmúltunkat magukban hordozó falakat: leginkább vidéken láthatók még a tapéta helyett mintás hengerelt falak. Beszereztem ilyen hengereket, és felrémlett előttem, hogy a fal, amit hengerrel festek, valaha valaki otthonának a része volt. Az időt akartam megragadni a képekben, a változást, a pusztulást, és azt, hogy kapcsolatba kerül a múlt és az újdonság. A tárgyak úgy szerepelnek a falak előtt, mintha birtokba vennék a teret. A képek kérdéseket vetnek fel. Milyen tereket látunk? Kik lakták vagy lakják a tereket? Hogy kerülnek oda a tárgyak? Egyáltalán: fontos mindez?

A másik út, amikor a festőhenger nem vet fel idézetet, a háttér a színek, foltok, gesztusok sajátos rendszeréből épül fel. Ez elé kerül a tárgy vagy állat, és így hoz létre a háttérrel sajátos kapcsolatot.

Termik, 2013

A Termik című, 2013-as siklóernyős kép – az ebben az időszakban készült festményekhez hasonlóan – új megvilágításba helyezi a tájkép műfaját. Hogy látja a tájkép aktualitását, kortárs lehetőségeit?

Bármilyen műfajnak lehet aktualitása és létjogosultsága, a kérdés, hogy ki, milyen szándékkal műveli. Tájkép-sorozattal diplomáztam a Magyar Képzőművészeti Egyetemen 2000-ben, és ez akkoriban meglehetősen szokatlan volt. A műfajt a szakma egy része halottnak tekintette. Én azonban mindaddig csak ebben a műfajban alkottam, amíg érvényes kereteket nyújtott. A tájkép motívumként, illetve kompozíciós keretként néhány kortársamnál is megjelenik, nekem a táj egy időszakban mindent kínált. Előbb az idillt kerestem és láttam meg benne, kiránduló alakokat festettem. A képeim kapcsán párhuzamként gyakran említik a nagybányai festőiskolát, de inkább a forrás közös: a francia plein air festészet. Számomra az egyik legnagyobb inspirációs forrás nem az impresszionizmus, hanem az azt megelőző generáció festészeti törekvései, a francia realizmus, Corot, Courbet, Pierre-Henri de Valenciennes vagy Constable festészete. Magával ragadott ez a világ, miközben Ferenczy Károly vagy Mednyánszky művészetéért is rajongtam. A holland tájképfestészet és az olasz reneszánsz festmények tájképi hátterei is inspiráltak.

édenkerti állapotok
Ebben az időszakban jelentek meg képeimen a tájsebek. Korábban kerültem a témát a képeimen, mert megviselt a környezeti rombolás. Ezért olyan képeket készítettem, mintha még napjainkban is édenkerti állapotok uralkodnának. Könnyebb volt elviselnem a környezeti pusztulást, ha képépítő elemekként elfogadtam az ipari létesítményeket.

Tájképeim harmadik nagy csoportja 2007 után született. A szürkületi tájba belehasító fénycsóva, a természetes fényhatások ütköztetése a mesterséges fényforrással képszervező elemmé vált. A szürkület furcsa átmenet: nem nappal, de még nem éjszaka, élesen kirajzolódnak a kontúrok a még fényes ég előtt. A pszichológiai hatása is érdekes, a téma csak sejthető, egyszerre melankolikus, békés vagy nyugtalanító. A szürkület mint természeti jelenség magában hordozza az átalakulás, a váltakozás ciklikus örökkévalóságát, monumentalitását. Ebbe a jelenségbe hasít a jellegzetesen múlékony, ember alkotta fényforrás, legtöbbször a sorozatot ihlető autóreflektor.

Milyen szerepet vállalhat a mai ökológiai válság enyhítésében a művészet?

Vannak művészek, akiknél az ökológiai elköteleződés erőteljesebben jelentkezik, mint az én esetemben. Ezzel együtt a művészet sokat tehet a rendelkezésére álló eszközökkel, felhívhatja a figyelmet a problémára. Itt Németországban, ahol élek, az ökológiai szempontok az élet egész területén egyre hangsúlyosabbak. A falunkban ahol lehet, kis foltokban vadvirágokat ültetnek, hogy a méheknek és más rovaroknak legyen tápláléka, a helyi tanya udvarán tájékoztató képanyag van arról, hogy egy hektáron melyik haszonnövény hány tonna szén-dioxidot köt meg. A falunk Németország legfiatalabb nemzeti parkja területén fekszik, ahol most visszaadnak egy területet a szárazföldből a tengernek, hogy a hajdani természetes vizes élőhely újra a régi gazdagságában tündököljön. Ebben a helyzetben magától értetődik, hogy az itteni művészeti iskola, a Designakademie Rostock diákjai évről évre kapnak a klímavédelemmel, természetvédelemmel kapcsolatos feladatokat. A téma a mindennapok része lett.

Esti autóút 7, 2011

A tájképeket felváltó festményein, az elvont képi világot megjelenítő háttér előtt tűnnek fel halak és más állatok. Hogy viszonyul az absztrakcióhoz? A képeket – a figurális elemektől eltekintve – vizsgálhatjuk az absztrakt expresszionizmus felől?

Fontos számomra a figurális motívum, ugyanakkor a képfelületeim egyre nagyobb hányada absztrakt felületként is értelmezhető. Egyetemista koromban népszerűek voltak a különböző absztrakt tendenciák, de engem akkoriban csak marginálisan érintettek meg. Mostanában egyre nagyobb vizuális örömet jelent a színek, struktúrák, folt- és gesztusrendszerek alkalmazása. A képépítés szerves része lett, hogy absztrakt felületekben gondolkozom, de ez nem eredményez teljesen non-figuratív festményeket. Nem érdemes az absztrakt expresszionizmus felől nézni a képeimet, hiszen az absztrakt képsík mögött legtöbbször meghúzódó felfogás határozottan elutasítja a realista festészeti törekvéseket, én viszont ezekben a képekben is élek a realizmus lehetőségeivel. Azt hiszem, az emberi agy úgy működik, hogy amit lehet, megpróbál beazonosítani. Ha az absztrakt képsík elé reális motívum kerül, ez a valódi elem képes a körülötte lévő teret a befolyása alá vonni. Ha a tárgyról a síkra vetülő árnyékot használok, az agy máris dekódolja a térbeli helyzetet, és megnyugszik a felismerésben. A pillanatnyi megnyugvás után persze újabb kérdések merülnek fel.

A Töredék cukortartóval című, 2019-ben festett képe egy művészettörténeti klasszikusra reflektál. Miként hatnak művészetére az elődök?

Amikor a grisaille technikáról tartottam kurzust, a kép egyik fázisát festészettechnikai példaként mutattam be a tanítványaimnak. A kurzus második felében a parafrázis volt téma, ehhez alakítottam tovább a képet. A kép születéséhez hozzájárult, hogy rajongok Vermeer művészetéért, és érdekel, milyen lehetőségeket rejt a parafrázis. A képben így találkoztak a pedagógiai és a művészeti szempontok.

Töredék cukortartóval, 2019

Több sorozatot készített természetből vett elemekkel, például halakkal, fákkal. Van jelentősége, hogy milyen halak és fák szerepelnek a sorozatban?

Az Open Water sorozat képein két halfajta jelenik meg, a szélhajtó küsz és a vörösszárnyú keszeg. Mindkét hal őshonos, gyakori a magyar vizekben. A sorozatban szereplő hal általában kiszolgáltatott helyzetben van a képeimen. Az egyik beragadt a festékrétegek közé, a másik a térrétegek fölött lebeg. Ők számomra a rejtély szimbólumai, azt jelképezik, hogy mennyire más életkörülmények között élnek, mint mi, hiszen vízben és kopoltyúval lélegeznek. Nem adnak ki hangokat, némák. Vergődésük a szárazon megindító.

sebezhetőek vagyunk
Egy időben horgásztam, de ma már nem akarok élőlényeket elpusztítani. A hal a saját közegében siklik, szabad, azt elhagyva pusztulásra ítéltetett. Az állat kiszolgáltatottsága az emberi létre is utal, hiszen mi is sebezhetőek vagyunk. Az ember is biológiai lény (is) és bár látszólag uralja a földet, valójában éppúgy kiszolgáltatott a természeti erőknek, mint a többi élőlény.

Fontos számomra, hogy valamilyen formában a saját (társadalmi és abból fakadó érzelmi) helyzetem is megjelenjen a képen. Az új országba költözés például sok nehézséggel és új hatással jár együtt, eleinte úgy éreztem magam, mint a közegét vesztett hal. A forma, motívum belső átéltsége nélkül nem tudok és nem akarok képet festeni.

Open Water No.3, 2018

Egy másik sorozatban a lakótelepi lakásokban korábban népszerű, erdőtapétára emlékeztető fák jelennek meg a háttérben. Ez a sorozat, illetve az elhullott leveleket ábrázoló képek melankolikus hangulata is a klímaválsághoz köthető?

Ebben a sorozatban egyszerre teremtek és tüntetek el motívumokat. Festés közben azt érzem, hogy az élet körforgása jelenik meg a vásznon. Valami születik, fejlődik, majd eltűnik. Érzékeny egyensúlyi állapot eredménye, amikor elkészül a kép. Az Erdőmben a fák-sorozatot a kertünket határoló erdősáv fái ihlették. Izgalmas formákat öltenek, nagyon erős, akár karvastagságú indaként tekeredik a fákra a borostyán. Megfogott a finom moharéteg, ami a fákat egyöntetű zöldbe öltözteti. Az erdőnek ez a része különleges, szürreális, víz alatti optikát ad a látványnak. Ehhez kapcsolódik, hogy az erdő egyik szakasza közvetlenül a tengerparton ér véget. Természetes folyamat, amit amúgy a klímaváltozás is felgyorsíthat, hogy a tenger kimossa a fák gyökerei közül a homokos talajt, és a fák kidőlnek. A part tele van kidőlt fatörzsekkel. Az erdő így bemutatja az életet és a pusztulást is.

a törzsek egyénisége
Először színes alapot festettem: megfestettem a fákat, majd festőhengerrel transzparens zöldet hengereltem a vászonra. A hengerelés nem teljesen mechanikus folyamat, egyfajta irányított spontaneitás jellemzi. A konkrét és éles körvonalú fák a táj sugallta atmoszférát közvetítik. Nem törekedtem teljes realitásra, a fák sok esetben olyanok, mintha lebegnének, ám a törzsek egyénisége érvényesül. Erre a rétegre jön spaklival az újabb réteg, ami neonszínekkel furcsa diszharmóniát idéz elő. Itt valóban eszembe jutott a lakótelepi erdőtapéták világa is, mintha a falon lennének ezek a színsávok, ugyanakkor különleges, sugárzó fényhatást is el akartam érni. A vízszintes, vékony sáv utalhat a falak világára, illetve a mozdulatlan vonal felerősíti a közeg-idegen elem jelentőségét. Legyen ez a kép rejtélye.

Avar, No. 5.

Az Avar-sorozat négy hónapnyi alkotói csend, kiüresedettség után született. Belső okok miatt elapadt minden alkotói energiám, amit korábban soha nem tapasztaltam. Majd egy márciusi reggel kimentem a házunk kertjébe és összegyűjtöttem pár maréknyi falevelet, amelyek előző őszről maradtak meg. Leterítettem a műterem padlójára, és festeni kezdtem. A sorozat magán hordozza a négyhónapos, dermesztő alkotói csend lenyomatát, az elmúlást és a feltámadást. A színvilág, illetve a kék spaklinyomok a természeti forrásra utalnak. Az erdőben a mély pocsolyák, kis tavacskák szinte feketére színeződnek, ebből ragyognak ki a vízbe merült falevelek. A kék színnel a víz és fény csillogását idéztem meg – az adta a kompozíciók végső formáját.

Ha a kísérletező folyamat része a tárgyak és a háttér interakciója, a természetközeli képek ellenpontjaként értékelhető a biciklis sisak vagy a melltartó beemelése a képbe? Mintha ezek a tárgyak a civilizációt szimbolizálnák a képen.

Bizonyos tárgyaim megérintenek, ezek adják a képek magját. Hordozhatnak személyes kötődést, mint a konkrét személyhez kapcsolható melltartó. Ha megvannak a tárgyaim, kell még a festői alap. Ilyen értelemben a vászon választja ki a tárgyat. Absztrakt falat idéző alapot festek, ahol nagy szerepe van a rétegeknek, színeknek, harmóniáknak, felületeknek. Több alap is készül, akár szimultán, és később döntöm el, melyiken milyen tárgy kerül elé, mi lesz a figuratív elem a képen. Így sokkal szabadabban, gátlásoktól mentesen festem meg a nonfiguratív felületet.

Tour de Hongrie, 2016

A tárgyaimat a képfelülethez próbálom. A biciklisisakhoz megszületett alap egy hajdani szalon színvilágára emlékeztetett. A sisakot ez az alap kívánta meg, ekkor körvonalazódott bennem a felfedezőút víziója, ahol valószínűtlen világok érintkeznek egymással. A képen idősíkok és társadalmi síkok érnek össze. Itt is megjelenik az illékonyság, a feloldottság, a sodródás az időben, a helyfoglalással szembenálló statikusság. A biciklisisak számomra a szabadság, a tudatos élet, a felfedezés és a szabad levegőn mozgás eufórikus hangulatának szimbóluma.

felső kép | Erdőmben a fák, 2018
A képeket a művész bocsájtotta rendelkezésünkre.