„HAZATÉR A FÖLDMÍVES”
2001 november
Abban az immár múlttá lett bő esztendőben, mikor ennek a költészetregénynek [1] a fejezeteit írtam, és a számítógépen pötyögtetve mintha sormintáznám – a ki- és megtöltéssel persze kötném is – a testetlen időt, újra meg újra riadtan érzékeltem, hogy nemcsak a tíz meg öt hónappal ezelőtt történtek és gondoltak, hanem a múlt éjjeli, a kora reggeli, a néhány perccel ezelőtti is már csak képzelettel kereshető fel; s hogy az előhíváshoz lényegében ugyanazt az „eszközömet” mozgósítom, mint amikor a majdaniról, vagy éppen a költöttekről tűnődöm. Amikor olvasok vagy szavalok magamnak.
vigasztaló ideológia
Hónapokon át úgy gondoltam, az utolsó – „Hazatér a földmíves” című – fejezetet nagyon rövidre fogom, éppen csak bólintok majd, hogy hát igen, végül hazatér, persze, mi mást lehetne?; hogyan tehetnék ehhez bármit is? Milyen kemény és fegyelmezett, ha csupán egyetlen sor, egyetlen mondat zárja a regényt, amely sűríteni képes, hogy tudom ám, és nyilván az olvasó is tudja: végül hazatér a földmíves. Néhány hete hirtelen megborzadtam az ötlet melodramatikusságától. Egyáltalán nem volna kemény, és főként nem fegyelmezett az ilyesfajta finalizálás, amely a létből hazaballagást megoldásként használja, mert – öntudatlanul, pózosan persze – igyekszik elkerülni a tudhatatlan, még sokfélét tartogató, többfelé kanyarodható úton császkálás fáradalmait. Azt a gyötrelmeset egyébként, tényleg azt, amikor annyira nehéz, és az ember minden tagja a földre néz; de nem a hazatérő földmíves mondja magáról, hogy nehéz, meg hogy amint így battyog hazafelé, éppen úgy fest, „Mintha a létből ballagna haza”, hanem az őt képzelő költő róla (meg magáról is), hogy most bizony hazatér. Az első pillanatban keservesnek éreztem rádöbbenésemet, csalódtam is – miben? magamban? –, percek kellettek, míg vigasztaló ideológiát találtam: hogy ebben a konkrétumban – tényben! – kikezdhetetlen esztétikai (etikai?) törvény is rejlik. A művet teremtő ugyanis nem úszhatja meg a helyzetek, események megélését, még azokat sem, amelyekbe választott, képzelt szereplőit sodorta, ha csak egy látomásnyira is, de közben – akár a semmi partjain kóvályogva – a kívülről látást sem. A mű létrejötte, a formába rendezés például, eleve feltételez valamennyi, a látáshoz szükséges távolságot – tárgyiasító pillantást, távolságot saját legszemélyesebb, lírai ügyeinktől is.
Ültem hát tanácstalanul – már elvetettem a melodramatikus lezárást, de még nem hallottam magamban a másféle mondatokat. Néztem a Téli éjszaka első nyomtatott oldalát. Az egysoros nyitó felszólítást, amely használati utasítás az élethez, a vershez, s egyben belépés is a versbe; elindulás a hegyre tartó „szalagúton”, azon az ösvényen, ahonnan mind följebb érve „ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk”; mást, mert fönn, az oromhoz közelebb „egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk”. Néztem az egysoros nyitányt – „Légy fegyelmezett!” –, semmi ennél használhatóbbal nem találkoztam még; nemcsak a versíráshoz, minden egyes nap kezdetéhez jó ismételni.
És aztán láttam, hogy az utána következő két szakasz milyen határozottan, zeneileg-képileg férfi, illetve női jellegű. Az előbbi – a vers leghosszúkásabb strófája – sorainak, mondatainak tipográfiai rajza, a karcoló cserjeágakkal, a valóságos bokor oldalán fönnakadt szalaggal és a világ ág-bogán fönnakadt öleléssel, a szemrevételezést behatolóképzetekkel párosítják – utána a csupa körkörös kép: az ujjakként meredő hegyek közötti tenyér, a tájban a völgy, a tanya, amelyben alkonyi tüzek égnek, és csöndjében moha piheg, a befogadásról is szólnak, azt láttatják és muzsikálják. A „távolban” kezdetű szakaszt nem is lehet másképpen elmondani, mint fohászkodó-sóvárgó nagy légvétellel –
A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
– mintha a harmadik sortól csitító-ölelő-melengető-védelmező suttogás is hallatszana: jól van, jól van, minden jól van most. Milyen sokszor dúdoltam ezt erre a nótára anélkül, hogy tudtam volna, fogalmilag közöltem volna magammal, mit dúdolgatok.
a világot térképező költő
A teljes világ – a kozmikus és „Benne, mint külön kis téli éj”, a társadalmi – felméréséből persze aligha hiányozhatna a férfi–női alap páros. Ha az olvasó érti, ha már tudja is, ez éppoly „logikusnak” tűnik, mint hogy a kozmikus felé tartva, a vers első részében léttől fáradt földmíves ballag haza, őutána csak két emberi alak látható: a városi éjszakában fagyoskodó hajléktalan és a verset is összefogó, valamit mégiscsak megcsináló, a világot térképező költő, József Attila – aki a nyitó felszólítással indította, szinte lökte el magát (vagy nem az ő hangján szólt a parancs, ő is csak meghallotta?).
Fegyelmezettség kérdése-e, hogy az éjszakát, „szikrázó csillagaival”, akárcsak a tündöklő gondolatot szépnek, lenyűgözőnek is képes látni az ember, s az összekoccanó molekulák zajától sem rémüldözik szertelenül, mert hallja, hogy van: zúg, koccan, repül és csillog – mert van?