KÖZÉP-EURÓPA KERESI ÖNMAGÁT

Korunk különös jelensége: egy letűnt vagy sohasemvolt régióban élünk, és semmilyen más régióról nem beszélünk, nem vitázunk annyit, mint erről a letűnt vagy sohasemvolt Közép-Európáról. Aligha tartottak e tájon több konferenciát egy imaginárius fogalom­ról, amelynek tárgya vagy tárgytalansága szinte a hitvitákéhoz hasonlít. Ha filozófus volnék, Ernst Mach tanítványa, vagy író, Schnitzler követője, akkor ismeretelméleti biztonsággal állítanám: teljesen mindegy, hogy valójában létezett-e Közép-Európa, avagy csak mi gondoljuk így. Amiről ennyit gondolnak, hisznek és tudnak az emberek, az akkor is létező gondolati realitás, ha éppen olyan imaginárius konstrukció is, mint a négyzetgyök mínusz egy. Ha filozófus volnék vagy író, akkor axiómaként elfogadhat­nám Közép-Európa létét.
kísértetjárás
Szakmám szabályai, egy ars historica azonban opponálják az axiómákból való leve­zetést, és tiltakoznak a dogmatikus konstrukciók ellen. A történelem, ha tudományként fogjuk fel, semmit sem igazol, de mindent bizonyítani köteles. A földrajztudós azt mondja, hogy Közép-Európa nem alkot egységet. A központi cseh tömb kapcsolható az Alpokhoz is, s akkor a régió nyugati része tartozik össze; ám kapcsolható a Kárpátok­hoz is, akkor a cseh medence Magyarországgal és a Balkánnal kötődik össze. Akadnak történészek, akik szerint Közép-Európa csakis földrajzi fogalomként érvényes, történeti régióként nem definiálható. Európa e „középső” része a középkorban az Okcidenshez, a 16. századtól Kelet-Európához tartozik — állítják. És vannak sokan, tudósok, írók, publicisták, a mai blokkhatárok mindkét oldalán, akik a feltámadt Közép-Európa ideát mítosznak, abszurditásnak, a német imperializmus kísértetjárásának minősítik.

A történelmi tények és érvek engem arról győznek meg, hogy a fejlett atlanti civilizá­ció és az Ázsiába torkolló nagy keleti térség között mindig is létezett egy közbülső régió. A két szélső régió markánsan rajzolódik ki, akár rövidre fogva is jól jellemez­hetők. A Nyugatot az alulról építkező, rendi és városi szabadságjogokkal körülvett, viszonylag mobil társadalom jellemzi, amelyben korán megjelentek a piacgazdaság elemei, a Keletet a felülről elrendezett és irányított társadalom, az immobilitás, az ázsiai feudalizmus és autokratizmus elemeit fenntartó uralmi formák jellemzik. A markáns vonalakkal és ismérvekkel elkülöníthető két nagy régió nem közvetlenül érint­kezett egymással, hanem mindkét oldalról lépcsőzetes átmenetek lejtőin és emelkedőin keresztül. Évezredünk első felében ez a közbülső régió a Nyugathoz igazodott, annak vallási és kulturális közösségébe integrálódott. Az évezred második felében azonban számos történelmi csapás: a Mediterráneum hanyatlása, a hosszú török uralom, a perifériává süllyedés s a 19. századba nyúló jobbágyrendszer megakasztotta a szerves integ­rációt, s a keleties uralmi formákat erősítette, annál is inkább, mert ez a régió sokkal heterogénebb volt a Nyugatnál. Az átmeneti övezetek szintjein nemcsak különböző fej­lettségű területek, országok, hanem nagyon különböző etnikumú népek keveredtek, torlódtak össze.
nem kőhíd, hanem komp
Nem tanúskodik tehát valami mély történeti belátásról az a logikai — vagy politikai? — szigor, amely ugyanolyan pontos határokat és ismérveket követel a közbülső régiót illetően, mint amilyenekkel a Nyugat vagy Oroszország többé-kevésbé jellemezhető. Ha egyszer a régió történeti helye az átmenetiség tere, ha külső és belső határai térben és időben változékonyak, ha egyszer Nyugat és Kelet között mozog, akkor nem éppen a viszonylagosság-e a legfőbb történeti ismérve? Közép-Európa ugyanis történetileg csakis a Nyugathoz és a Kelethez, és e kettő egymáshoz való viszonylatában értelmez­hető. Közép-Európa ugyanis nem kőhíd, hanem komp volt Európa két relatíve stabil partja között. Legyen szabad itt Ady Endrét idéznem, Kompország, mondotta Magya­rországról, amely legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig és vissza. És talán szabad általánosítanom is: Komp-régió, amelyet szeren­csés korszakaiban ügyes révészek kormányoztak, többnyire azonban a történelem so­dort vagy vonszolt idegen vontatóköteleken.

Európa e közbülső régiója, történeti helyéből következően, mindig is határterület volt: tájak, népek, kultúrák peremén helyezkedett el. E régióban vált szét a nyugati kereszténység a keleti ortodoxiától, s nagyjából eddig ért a reneszánsz, a protestantizmus, majd a liberalizmus térhódítása. Ebben a régióban találkozott össze a felvilágosult, asszimilált zsidóság az etnikai és vallási tradíciót szigorúan őrző keleti zsidósággal, s a mozgalommá szervezett szociáldemokrácia az állammá szervezett bolsevizmussal. Nemcsak népek, de társadalmi formák, politikai eszmék és kultúráramlatok határmezs­gyéje e régió. Történeti helyéből következik tehát nehezen definiálható ismérveinek a relativitással rokon vonása: a marginalitása.

Ha Európa földrajzi tájainak találkozása tette fizikailag változatossá, úgy a történel­me formálta minden szempontból sokszínűvé e régiót. A pluralitás, mint regionális is­mérv, önmagában azonban sovány és közhelyes lenne. Közép-Európában azonban nem­csak néhány nép élt egymás mellett vagy egymásba feloldódva, mint Nagy-Britanniában, Franciaországban vagy Spanyolországban, hanem több tucatnyi etnikai csoport, amelyekből a nemzetteremtő 19. század végén is maradt egy tucat — vagy még több, ha a Baltikumot és a Balkán érintkező részeit is tekintetbe vesszük. Az etnikai sokféleség­nek ez a mennyisége már önmagában is minőségi kritériummá válik, különösen ha tudjuk, hogy a „német” legalább tízféle törzset fogott egy nemzeti gyűjtőfogalomba, vagy az északi szláv elnevezés mögött bohémiai, morva, szlovák, lengyel, ukrán húzó­dott meg. S a régió marginális jellege következtében az etnikai pluralitás többnyire nem térbeli egymásmellettiséget jelentett, hanem az etnikai határok egymásbamosódottságát, az alrégiók és kisebb tájak vegyes nemzetiségű karakterét.

A régió vallásilag is csaknem olyan kevert, mint etnikailag. Peremvidékein megma­radt az ortodoxia, de sikeresen hódított itt a protestantizmus, és visszahódított — vérrel és vassal — az ellenreformáció. A 18. századtól nőtt számban és súlyban a zsidóság, és megfogyatkozva is fennmaradt egy muzulmán töredék. S hogy a pluralitás még telje­sebb legyen, egyazon valláshoz több nemzetiség is tartozott, amint egyazon nemzetisé­gen belül gyakran megoszlottak a vallási határok. A nemzeti és a vallási hovatartozás inkongruenciájából aztán identitászavarok keletkeztek a vallásháborúk, az ellenreformáció, a zsidóüldözések évadjain éppúgy, mint az országhoz és a nemzethez, utóbb az osztályhoz és a nemzethez való lojalitások konfliktusaiból.
rendnek kel­lett lenni
A régió összebonyolódott pluralitására jellemző a jeles osztrák statisztikus, Kari Czörnig 1857. évi munkája: Ausztria etnográfiája. A szerző három nagy népfajtát kü­lönböztet meg: a hét törzsből álló, összességében 8 milliónyi németet, az északira és dé­lire osztott, tíz törzsnyi, 15 millió szlávot, a nyugati és a keleti „románt”, (5,5 millió olaszt és 2,5 millió románt). Látható, kinnrekedtek ebből a besorolhatatlanok. Dehát egy civilizált államban, mint amilyen a neoabszolutisztikus Ausztria volt, rendnek kel­lett lenni, még az etnográfiai kategóriában is, így Czörnig alkotott egy negyedik cso­portot is: az ázsiaiakat. Ide sorolta a magyarokat, az örményeket, a cigányokat és — a zsidókat. A rasszizmussal nem vádolható szerző abszurd kategóriát állított fel: a felso­roltak semmilyen etnikai, vallási vagy történeti ismérv alapján sem tartoztak egybe. Az abszurditás egyben mégis találó: szemléletesen mutatja meg a közép-európai régió alig definiálható, mégis mélyen jellemző pluralitását.

Relativitás, marginalitás, pluralitás egymással összefüggő és éppen összefüggésükben közép-európai jellemvonások. A határhelyzet és tarkaság minden bizonnyal következ­ménye és oka a régió megosztottságának, temérdek belviszályának — és szétesésének századunkban, de egyúttal serkentője, szülője — történeti feltétele — a régió hatalmas kulturális teljesítményeinek is. Népek, hitek, hagyományok, szokások permanens egy­mást áthatása, súrlódása és ölelkezése olyan magas fokú szellemi feszültséget teremtett itt, amely nemcsak a nagy európai kulturális áramlatokat hasonította magához, hanem új áramlatokat, megújhodást is létrehozott.

Ilyen rövid áttekintésben nincs mód seregszemlét tartani a közép-európai kultúra nagy korszakai, alkotói és művei felett. Egy, legfeljebb két vezérmotívumot emelhe­tünk ki: milyen elemekből, s ezek milyen kombinációjából tevődött össze, kultúrtörté­neti szempontból miként ébredt fő jellemvonásainak tudatára a közép-európai kultúra, s vajon kialakult-e ebből a kultúrtörténeti folyamatból egy közép-európai identitás?

 

A reneszánsz és a humanizmus ugyan áthatotta a régiót, de csak elzárt szigeteken — leginkább cseh és lengyel földön — virágzott egy ideig. Bár a reformáció gyökeresen felforgatta a térséget, jobbadára a keleti részeken, Erdélyben, a magyar Tiszántúlon s a Felvidéken gyökerezett meg. A diadalmas ellenreformáció hosszú időre elzárta a régi­ót a korai felvilágosodás racionalizmusától és természettudományos eredményeitől. Az első regionális táj- és mentalitásformáló kultúráramlat a barokk volt.

A barokk kultúra magas szintű zenéjével, az operával, a balettel, a feszültséget formába záró palotáival és korszerű városépítészetével közvetlenül Itáliából származott át Közép-Európába. A barokk szellem és az ellenreformáció egyháza, a müncheni, a salzburgi s a bécsi udvar, a cseh, a morva, az ausztriai, a nyugat-magyarországi fő­nemes délnémet földön és a Habsburgok tartományaiban kiválóan egymásra találtak. Reprezentáció és méltóság, a látványosság s a látszat fontossága, a természet közelsége, a kert, a palota, a tér tágassága, s mégis exkluzivitása, a zene, a festmény végtelenbe szálló, elrévült áhítata és evilági érzékisége — mindezt megadta a barokk kultúra. S az olasz, a német, a cseh, az osztrák hagyomány és mentalitás regionális szintézise is meg­teremtődött Fischer von Erlach, Lukas von Hildebrand, Prandauer, vagy a festő Troger és Maulbertsch műveiben. Sőt, a magas udvari és a népi barokkból, az olasz operából s a német Singspielből új klasszikus zenét is alkotott régiónk egyetemes zsenije, Mozart.

A barokk elit kultúra — területi és szociális behatároltsága ellenére — egy vonatko­zásban érdemlegesen hozzájárult a régió egyik ismérvének tudatosításához. A barokk illuzionizmus elmosta a valóság és látszat, a valóság és játék köznapi határait. Közéleti színtere, az udvar, egyúttal színpad is. Mindenki játssza a neki kiosztott, vagy az önma­gának szánt szerepet. A barokk színházkultúrában, művészetben és életérzésben tény­leg eltűnik az élet, az álom, a játék, az illúzió különbsége.

* * *

A felvilágosodás és a korai romantika kora, majd a reformkor évtizedei a 19. század első felében meghatározóak Közép-Európa kultúrtörténetében. A nyelvi és kormányzati egységesítésre jócskán megkésve felbuzdult racionális abszolutizmus, a jozefinizmus, csak az uralmi szakszerűség intézményeiben tudott meggyökerezni, a politikában, a tudat- és kultúraformálásban alulmaradt: a 18—19. század fordulóján rohamosan és rop­pant erővel teremtette meg önkifejezési formáit a nemzeti pluralizmus. A császárhűség­ként értelmezett állampatriotizmus nem tudott ellenállni a szabadság, nemzetiség, hala­dás eszmei rohamának. Itt, Közép-Európában a szabadság eszményében, az egyéni, a társadalmi és a nemzeti szabadságban a felvilágosodás racionalizmusa és a romantika szenvedélyes érzelemkultusza harmonikusan összecsendült. Egy fél évszázad, és alap­elemeiben készen áll a kisnépek régiója. Nyelvi és etnikai különbözőség a köznapi evi­dencia szintjén persze évszázadok óta létezett. Ám a létezés nem azonos a létezés tuda­tával. Az „alvó” nemzet ébresztése, az eredetmondák historizálása, bármennyire mítoszteremtés is, úgy látszik, az új nyelvi közösség identifikációjának kelléke volt.

A nemzeti pluralitás tudatosodása uralkodik, de nem egyedüli irányzata a felvilágo­sodásnak. Ausztriában, mindenekelőtt Bécsben, kivirágzik egy nemzetfeletti, egyete­mes humanista ág is, amely a dinasztikus államegységet a liberalizmussal modernizál­ná. Klasszikus írója, Grillperzer úgy látja, hogy a nemzetiség esetleges és másodlagos attribútum, a legfőbb maga az ember és az ő embersége, mert a nacionalizmus útja a bestialitáshoz vezet.
nyelvhasználat
A nemzetté válás korának hatalmas kulturális teljesítménye közismert, közkincs — a nemzeti történelemtől a nemzeti színházig és az operáig. Felsorolni nincs mód, feldi­csérni nincs szükség, annál is kevésbé, mert a pluralitás nemzeti egyediségekben való tudatosodása súlyos ellentmondásokat is érlelt. A nyelvreform, akárcsak a történelem, a nemzetnevelést szolgálta, ez természetesen kihívta a szembenállást a hivatalos állam­nyelvekkel, felvetette a szabad nyelvhasználat jogát, a nyelvhatár, majd a történelmi-­etnikai határ és az „ősi” territórium kérdését. A nyelvhasználat elsőrendű szabadságjog volt, a nemzeti önvédelem, de egyúttal a nemzeti hódítás fegyvere. S a történelem, a nemzeti identitás forrása pedig csakhamar a jog- és földbirtoklás, a territoriális ural­mi igény fő bizonyítéka lett. Ez érthető. A régió kisnépeinek századokon át a múlt volt az egyetlen birtoka, hazája, s a hagyományőrzés a fennmaradás egyetlen eszköze. Eb­ben a fiktív, de tudatilag valós birodalomban kellett a jövendő ország határait megálla­pítani — egymással örökös perben, haragban.

Mégis, bármennyi vita, utóbb harc lobbant is fel a nyelvi és a territoriális határok és jogok körül, éppen ez idő tájt sűrűsödött meg a sokoldalú kulturális kölcsönhatás. Köl­tők, színészek, muzsikusok vándorolnak országhatárokon át, velük együtt motívumok is a népdaltól a történelmi festészetig. Soha annyi fordítás, soha annyi magától értetődő plagizálás nem volt. Mi több, éppen a nemzeti pluralizálódás korában ébredezik a régió összetartozásának tudata is. 1848-ban születnek meg a régió pluralitását kifejező átren­dezési tervek: Prágában az ausztroszláv, Pest-Budán az ausztro-hungarus koncepció. 1849-ben a Hofburg hirdeti meg a nagyosztrák Gesamtstaat alkotmányát és valósítja meg az abszolutisztikus-bürokratikus centralizációt. Vele szemben azonban felsejlik, a hontalanok és jogtalanok exiliumában, Párizsban, Bukarestben, Londonban és Torinó­ban, először a régió történetében a Dunai Konföderáció racionális, de irreális utópiája.

A sokféle nemzeti identitás politikai és kulturális arculatának formálódása és köl­csönhatása a múlt század második felében teljesedett ki. A kettős Monarchiában az al­kotmányosság és a liberalizmus — ha nem John Stuart Mill mintakönyvéből másolták is ki — viszonylag tág teret biztosított a pluralitásnak is, a kölcsönösségnek is. A Mo­narchia vám- és cenzúramentes területén szabadon áramlottak az áruk, az újságok, az eszmék, szabadon mozogtak az emberek. A városi lakosság csaknem fele kétnyelvű volt, és a dualizmus korában mintegy öt milliót tett ki a nemzeti vagy vallási vegyes há­zasságban élők és az ebből születettek száma. Nem tagadhatjuk, a mai elrettentő példák ellenére sem kisebbíthetjük az osztrák, s főként a magyar vezető rétegek elnyomó nem­zetiségpolitikáját. A nemzeti ellentétek gyakran heves parlamenti és utcai csatározások­ban törtek ki, de a „szünetekben”, a mindennapokban — írja Musil — a szembenálló felek a legremekebbül kijöttek egymással.

Azok a békebeli mindennapok! A mindennapok uniformizáló keretét a polgári civili­záció, hátterét az eklektikus historizmus alkotta. És itt nemcsak a párizsi mintát adaptá­ló boulevard-ok és avenue-k, nemcsak a színházak, a kórházak, a kávéházak, a lakóudva­rok és pályaudvarok, röviden: a barokkal élénkített neoreneszánsz utcaképek és városképek hasonlóságáról volt szó, hanem egy regionális lakáskultúra közös normatí­váiról, amelyekről a külső szemlélő és a bennszülött mindmáig felismeri a közép-­európaiság csalhatatlan jegyeit. Egyszinten, axiálisan elrendezett lakások, szimmetri­kus hálószobával, nappalik biedermeier bútorokkal, Makart-stílusú szalonok, a lakás­kiegészítő kávéházak baráti és szakmai társaságok informális összejöveteleire, olykor írói alkotómunkára; a mindennapok eme alapelemei — minden helyi és nemzeti sajá­tosság ellenére — életmódbeli kiegyenlítődést és hasonlóságot hoztak létre a régióban Münchentől és Bécstől Prágáig, Budapestig, Ljubljanáig, Pozsonyig, Kolozsvárig.
összeurópai muzsika
Az életmódban objektíválódott mentalitások alapján Közép-Európát meg lehetne a lakáskultúra, az étkezési szokások vagy akár a kávéházak tipológiája felől is közelíteni. Hadd kíséreljem meg a meghatározást — vállalva a nem szigorúan bizonyított hipotézis kockázatát is — a régió zenei kultúrája felől. Közép-Európa az a térség, ahol vagy ahonnan Brahms, Liszt, Chopin — utóbb Bartók, Kodály, Janácek — a sokszínű zenei folklórból összeurópai muzsikát komponált, ahol Párizs után új színekkel, új zamattal virágzott ki az operett, ahol a kávéházban, de a külvárosi kisvendéglőben is bécsi keringőt játszott a szalonzenekar és magyaros cigányzenét a cigányzenekar, ahol a promenádon mindenütt mindent, indulót és operanyitányt játszott a katonazenekar. Közép-Európa az a régió, ahol szilveszter este a színházakban, az operában a Denevért adták elő, és játsszák vagy közvetítik a mai napig.

* * *

A közép-európai kultúra fénykora, regionalitásának és egyetemességének kiteljesülése a századfordulón jött el. Csak a reneszánszhoz fogható az a páratlan kreativitás, amely a tudomány, az irodalom s a művészet minden ágában eredetit és zseniálisat teremtett, és még utoljára összefoglalta négy évszázad kulturális örökségét, hogy megújítva to­vábbadja az özönvíz utáni hagyományromboló modern és posztmodern irányzatoknak. Képtelenség lenne most valaminő közép-európai Pantheon névsorát összeállítani, ez még W. Johnston enciklopédikus szintézisének sem sikerült maradéktalanul. Hogyan, mivel magyarázható a természet és a történelem e páratlan bőkezűsége? Honnan, mi­lyen társadalmi környezetből jöttek a nagy alkotók, és kikből kerültek ki a befogadók, a műértők és támogatók?

Saját kutatásaim szerint az alkotók éppen olyan soknemzetiségűek — gyakran saját személyükben is —, mint amilyen a régió volt. Nemzeti szempontból változatlanul a né­metek és a szlávok (főként csehek és lengyelek) domináltak, megfogyatkoztak az ola­szok, megnőtt viszont a magyarok és mindenekelőtt a zsidók száma és súlya. A zsidó értelmiség szinte robbanásszerűen hódított tért a kultúra minden területén. Ezt a feltűnő — és sok ellenérzést provokáló — jelenséget lehet magyarázni azzal, hogy számottevő agrárnépesség híján a zsidóság struktúrája az érett ipari társadalomnak felelt meg, erős polgársággal és nagyszámú, jólképzett értelmiséggel. Sombart a zsidóság bizonyítatlan „faji” tulajdonságaival és történelmileg örökölt „szituatív” képességeivel, Th. Veblen a gettósorsból kiszabadult zsidó ifjúság kirobbanó alkotó energiáival magyarázza a kul­túrában való aránytalan túlreprezentációt.
kombinációk
A zsidóság közép-európai kulturális szerepe új oldalról világítja meg a pluralitás és kreativitás szoros korrelációját, éspedig nemcsak a sokféleségek egymásrahatását, ha­nem a keveredések, a kombinációk eredményességét is. Különösen sikeresnek bizo­nyult Budapesten a magyar-német és zsidó polgár kombináció, Bécsben a német-szláv-zsidó keveredés, Prágában az elkülönülten együtt élő, de egymással kulturálisan összefonódott cseh, német és zsidó értelmiség alkotóereje. A hajdani Monarchiában Turnister-nek nevezték a helyőrségről helyőrségre vándorló katonacsaládok gyerekeit. Nos, a régió nagy alkotói, csaknem kivétel nélkül ilyen szellemi „Turnisterek” voltak.

Társadalmi szempontból nézve, a bécsi alkotók zöme hivatalnok és polgárcsaládból jött, elég sokan a felső középosztályból, a meggazdagodott (zsidó) polgárság második­-harmadik nemzedékéből: Budapesten viszont jobbadán a hanyatló dzsentri értelmiségi és hivatalnoki pályára szorult csoportjaiból és az asszimilált újburzsoáziából. A befoga­dó réteget még mindig a főnemesség, nagyobbrészt pedig a művelt felső középosztály, a hozzájuk fokozatosan felzárkózott nagyvárosok polgársága, értelmisége alkotta, és helyenként a szakmunkásság vékony művelt rétege is.

Bármilyen fontos ösztönző tényező volt is a pluralitás, a régióban kifejlett kölcsönhatás-mechanizmus és a tolerancia, önmagukban ezek nem magyarázzák kielé­gítően a felbomló régió ilyen páratlan tündöklését. A századforduló szellemi életében tudatosodott először a régió — és benne az alkotó értelmiség — történelmi és egziszten­ciális marginalitása.

* * *

A nagy alkotók szinte mindannyian magukban vagy kiscsoportjukban hordozták, átél­ték a pluralitást, és legnagyobb részük népek, hitek, rétegek határán, az establishmenten kívül élt és alkotott. Valószínűleg ez a peremhelyzet sem közép-európai különleges­ség, hanem európai jelenség a századforduló-korforduló kulturális életében. Csakhogy itt, ezen a tájon élesebben, fájdalmasabban, markánsabban érvényesült a marginalitás. Itt egybeesett a bécsi kozmopolita elit, a Pestre elszármazott nemesi elit, a prágai zsidó, általánosabban az emancipált zsidó, még általánosabban: az asszimilált, de honát-helyét nem találó értelmiségi evidenciaként megélt marginalitásával. És ez nagyon is érthető, hiszen — amint elöljáróban kiemeltük — a régió egésze egy évezreden át mar­ginális helyzetben ingázott. A zömét kitöltő, soknemzetiségű Habsburg birodalom ke­letkezésétől bukásáig határzóna, közbülső típus volt a nyugati demokrácia és a cári autokrácia között. Összetételében különlegesen soknemzetiségű, de központi szervei­nek szervezésében és szellemében nemzet feletti. A századfordulón gazdaságilag integ­rálódott és prosperált, egyidejűleg azonban hanyatlott és bomlott. S az a birodalom, amely a valóságosság és a látszat, a lét és a nemlét mezsgyéjén hánykódott, bukása, elmerülése után mégiscsak szívósan tovább él. A Habsburgok birodalma maga volt a meg­testesült marginalitás, és ez a vonása teljes világossággal a századfordulón tudatosult.
minden irányban autonóm
Legmozgékonyabb, mindenütt jelenlévő etnikai-vallási-társadalmi csoportja, a zsidó­ság pedig maga volt a megtestesült marginalitás a marginalitásban, mert a gettóból, a szoros vallási hagyományokból kilépve, igazából nem tartozott egyértelműen semelyik nemzethez, semelyik törzsökös, konszolidált közösséghez. Lehet, így volt ez korábban, 50—100 évvel ezelőtt is. Csakhogy a század- és korforduló hatalmas szellemi vállalko­zását, egy új, relativált fizikai világkép és egy új, relativált emberkép felfedezését leg­inkább a konszolidált közösségekhez, illetve értéknormákhoz és konvenciókhoz nem kötött, marginális helyzetben élő, minden irányban autonóm egyén tudta megoldani. Ezzel magyarázható, Th. Veblennel egyetértésben, a közép-európai zsidóság kiemelke­dő szerepe az amúgy is határhelyzetű, bizonytalan sorsú Közép-Európában.

* * *

Nem dicsérni jöttem Közép-Európát, habár fin de siécle kultúrája csodálatra méltó. Ha író volnék, vagy kultúrfilozófus, e ponton be is fejezhetném az áttekintést: a régió a szá­zadfordulón érte el kulturális önazonosságának, humánus egyetemességének és esztéti­kai értékteremtésének csúcspontját. Milyen szép is lenne, ha történelmi térképünkön Münchent a Lenbach-villa és a diadaloszlopon álló Békeangyal, Bécset a Sezession mű­csarnoka és a Café Griensteidl, Budapestet a dunaparti országház s a budai vár, Prágát a Kehely kiskocsma, Krakkót Wyspianski színháza jelezné. Önelégültségnek ennyi ép­pen elég lenne, önismeretnek azonban nagyon kevés.
a múltat be kell vallani
Szakmám ars historicájának első szabálya ugyanis: a múltat be kell vallani! S ehhez Münchenben a Bürgerbräukeller, Bécsben a Braunes Haus, Budapesten a dunaparti ki- végzőhelyek és a várbeli német főhadiszállás romhalmaza is hozzátartozik. A múlt tér­képéről az eltörölt Lidicét, a varsói gettót, Auschwitz és Mauthausen síri múzeumát nem lehet kitörölni. Közép-Európának több arca, több kultúrája is van, s olykor az egyik elégeti a másikat, a harmadik pedig elfelejti mindkettőt.

Mint közép-európai történésznek be kell vallanom, hogy régiónknak egy másik, ne­gatív, sötét arculata is volt, van, s ez éppen olyan meghatározó a kontinensre, az emberiségre, mint a fin de siécle közép-európai magaskultúrája. Nem állíthatom tehát, hogy a régiót jellemző pluralitásnak és marginalitásnak csupán kultúrateremtő hatása volt, hogy belőle csupán egy új tudományos világkép és valaminő jámbor patriotizmus ne­mes tolarenciája született. A pluralitás ugyanis nemcsak termékeny kulturális, hanem bénító politikai feszültséget és romboló politikai-nemzeti konfliktusokat is okozott. A nemzeti, a vallási és a gondolkodási pluralitás az önmagát korlátozó türelmetlenséggel és az önmagát felszámoló hegemón törekvésekkel szembesült.

Nézzünk csak a fogalmi sémák mögé. Mit is jelentett a többszörös pluralizmus a rela­tív elmaradottság és megkésettség viszonyai között? Először azt, hogy régiónkban nem a polgárosult harmadik rend nyilvánította önmagát politikai nemzetté, hanem értelmisé­giek, patrióta nemesek ébresztették, egyesítették a nemzetet. A tudatformálásban nem a francia mintát, hanem a német romantika nyelvi-etnikai nemzetkoncepcióját vették át. Ebben a felfogásban a „nép” nem a nemesség és a polgárság alatti dolgozó rétege­ket, hanem egy idealizált archaikus közösségre visszanyúló etnikai identitást jelentett, így a „népi” a fajival azonosítható értelmet nyert. Ebből a „népies” nemzeteszméből és szervezési gyakorlatból alakult ki a szociáldarwinizmus, a konzervatív szociálreform és az agresszív nacionalizmus hatására — a rasszizmus, amelynek faji diszkrimináció­ja, antiszemitizmusa olyan rettenetes eszmerombolást és fajirtást eredményezett Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Romániában, voltaképpen az egész régióban.

A pluralizmus másik negatív hatása a régió politikai szerveződésében mutatkozott meg. A népek e tarka halmazát, érthetően, csak egy regionális integráció tarthatta össze és fenn. A Habsburgok birodalomteremtő integrációja azonban éppen a pluralitások egymás elleni kijátszásával vagy elnyomásával, többnyire az abszolutizmus katonai és hivatali apparátusával teremtette meg azt a tekintélyi államot, amelyben éppen a liberá­lis éra alatt, szinte észrevétlenül kerekedett felül a bürokratikus etatizmus. Nem kell bizonygatnom: a német és az osztrák-magyar állam volt a melegágya a fajelmélettel, a nacionalista és szociális demagógiával, a militarista renddel fellépő fasizmusnak, amely nemcsak Közép-Európát pusztította el, hanem a „Közép-Európa” gondolatot is diszkreditálta.
önmagát törte szét
Bizonyára van igazság abban, hogy a pángermán hegemonizmus, a fasizmus és Nyu­gat közömbössége zúzta szét Közép-Európát, törölte el a kisnépi integrációs törekvések emlékét is. De ne mentsük fel ilyen könnyű lelkiismerettel magunkat. Egyetértésem és csodálatom ellenére sem tudom elfogadni Milan Kundera emlékezetes esszéjének (Közép-Európa tragédiája) történeti és önismereti egyszerűsítését. Én azt állítom, hogy Közép-Európa, a kisnépek régiója, önmagát törte szét. 1918—19-ben és a háborúk közti időszakban a pluralitást megbontó mechanizmus győzedelmeskedett a kohéziós erők fe­lett, a Kleinstaaterei öncélúsága a regionális integráció ésszerű követelménye felett. A régió kis nemzeteinek vezető csoportjai a győzelem mámorában, vagy a vereség tehe­tetlen dühében képtelenek voltak a létfontosságú integráció és a kívánatos nemzeti szu­verenitás kompromisszumát megtalálni.

1918-ban a bennszülöttek, az új államok törték szét Közép-Európát, a Nyugat csak szentesítette, és Hitler könnyen végrehajtotta a döntést. 1945-ben megintcsak a benn­szülöttek tagadták meg a régiót: a mellékgyőztesek a mellékveszteseken bosszulták meg valós és heroizált szenvedéseiket. A Nyugat csak statisztált, így Sztálin könnyen végre­hajtotta az ítéletet. A fasizmus, a totalitárius berendezkedés nem egyszerűen importáru volt, megtermett az a régióban: Ausztriában, Szlovákiában, Magyarországon, Horvát­országban és Romániában is. Országok, pártok, gárdák aktívan közreműködtek sokmil­lió zsidó, lengyel, cseh, délszláv, román, s aztán ugyancsak többmillió német kitelepíté­sében, sokszázezer magyar elnyomásában, pusztításában — napjainkban is. A régió önmaga arculatát, kultúráját hordozó elemeit tette tönkre a német, zsidó, a szláv, a ma­gyar kisebbség kiszorításával.

De nem temetni jöttem Közép-Európát. Korai is lenne még temetni e rég letűnt és már sokszor eltemetett régiót, amely újra és újra feltámad, s imaginárius létében is erő­sebbnek látszik a hatalmi reálpolitika játékainál. Igaz, az elmúlt kétszáz évben a régió népeinek nem voltak közös örömünnepei, sem 1848-ban, sem 1918-ban, sem 1945-ben. De vannak közös gyásznapjai: 1938, 1939, 1944 márciusa és 1956 októbere, 1968 au­gusztusa, 1981 decembere. A régió földrajzi egységet sohasem alkotott, közös politikai identitása sohasem volt, állami integrációja megbukott. De elégethetetlen és kiselejtezhetetlen kultúrájából talán kiforr valaminő kulturális közösségtudat, s ha nem örömün­nepei, összeforrasztják talán egykoron gyakori gyásznapjai.

Ez a tanulmány 1988. július 27-én a salzburgi fesztivál ünnepi beszédeként hangzott el.