KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ESSZÉJÉRŐL
2014 július
Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni
(részlet)
… Új kor következett el: a nemzetköziség jazzband-kora. Hanyatlóban a nyelv csillaga. Bajos arra számítani, hogy ennek a közönségnek csak egy könyvet is el tudsz sütni. Egy és más fonákság ellen talán még küzdhetsz, de ezzel csak tüneti jelenségeket orvosolnál. Nem futhatsz versenyt a repülőgéppel, a léghajóval, a gyorsvonattal, nem kattoghatsz oly veszetten és mindenütt-jelenlévően, mint a mozi s nem bömbölheted túl a rádiót, ezt a soha-el-nem-apadó pampulát, mely egyszerre tíz nyelven kiabál, a földrajzi szélesség és hosszúság minden délköréről. Viadalra kelni a lehetetlennel, hősi, de ostoba vállalkozás. Mi az értelme hát annak, hogy magyar író vagy? Semmi, pajtás, semmi. Azt tanácsolom, hogy törd szét töltőtollad, roncsait vesd a Duna mélységes fenekére és sietve nézz valami okosabb kenyérkereset után. Ha pedig semmikép se tudod magad erre elszánni, akkor vedd azonnal a pisztolyod, harapd fogaid közé a csövét, hogy biztosan találjon s húzd meg a ravaszát. Irtsd ki magad, gyorsan, minek előtte mások kiirtanának, lassan. Írmagja se maradjon a betűvetők átkozott fajtájának. Szűnjön meg a huszadik század elején, pusztuljon ki, haljon meg végkép az az egykor oly dicső irodalom, mely jelképesen a Halotti beszéddel kezdődik.
Milyen türelmes az az írótársam, akihez ezt a filippikát intézem, hogy még mindig nem kiált föl s botrányt csapva nem kerget ki ebből a teremből. Tudom, hogy nincs itt és egyáltalán nincs is, hiszen csak elképzeltem. De ha nincs is, most elő kellene dobbannia a semmiből, mint eleven ellentmondásnak, hogy torkomra forrassza ezeket a szentségtelen szókat. Én már hallom is a hangját, a hatalmas hangot, mely belőle zúdul belőlem és itt mindnyájunkból.
– Elég legyen már, elég. Hazugság ez mind, színeskedő hazugság s ami való foglaltatik benne, az nyeglén, alattomosan el van csavarva. Aki ezt a beszédet kiókumlálta, közkeletű, emberi gyarlósággal rótt meg, mely jobbára minden ország irodalmában meglelhető. Azt tapasztaljuk, hogy azok, akik népüket korholják, sok esetben magát az emberiséget leckéztetik s magát a teremtést kritizálják. Ő is tájékozatlanul általánosított. Nem az a hibája, hogy gáncsaiban egy szemernyi igazság sincs. Nagyobb a hibája. Az a hibája, hogy nincs benne egy fikarcnyi szeretet sem. Kétféle ember van. Az egyik, mikor az utcán elbámészkodik s megüti a lábát egy kőben, így szól: ’Hű, de ügyetlen voltam’. Erre megdörzsöli sajgó lábát s eltökéli, hogy máskor majd jobban fog vigyázni: A másik, mikor szórakozottságában belevágja lábát ugyanabba a kőbe, így szól: ’Ez Magyarország’. Aztán tüstént az a terv fogan agyában, hogy a jövőben a járdákat nem vízszintesen kell építtetni, hanem homorúan.
1930. február 2-án a Magyar Írók Egyesületének közgyűlésére felkért előadó, Kosztolányi Dezső felkavaró tervet eszelt ki. Felidézte Széchenyi ördögi színjátékát, amellyel az akkori nemesi ellenállás legfontosabb alakjait tette próbára. Széchenyi István „barátságos tanácskozmányra” hívja elvbarátait. Lakása szalonjában megvárakoztatja őket, majd – azt is nyugtázva, ki nem jött el (például Kossuth Lajos) – egy nyilatkozatot olvas fel, ilyen tartalommal: „érdemes-e még folytatni építő munkánkat?… itt állunk Európa közepén, mint Európa szégyene. Népünk tunya, bárdolatlan, úrhatnám, az igazság iránt érzéketlen… pallérozásra nem fogékony… Mi is az értelme annak, hogy valaki magyar?… mielőbb bele kell olvadnunk a németségbe, a monarchiába…” Van, aki azt hiszi, a haza és haladás legnagyobb alakja megbolondult, van, aki helyben halálra sújtaná, mint Wesselényi báró. Ekkor Széchenyi hosszasan kacag, és közli: színjáték, próba volt az egész. Idézetünk első felét Kosztolányi még Széchenyi szerepét játszva mondja: a magyar írónak nincs jövője, főleg anyanyelve miatt. Hiába fordítanak le bennünket világnyelvekre, épp, aki európainak is érzi magát, tudja legjobban, mi vész el el angolul, németül, franciául. Még sincs más út, mint hogy „itthon kell versenyre kelnünk a világ nagy szellemeivel”. Ha magyarul írunk remekműveket, esélyünk lehet, hogy valódi tagjai leszünk Európának, Európa éppen adott körülményei között. Talán Kosztolányi ma a YouTube-ot nevezné a soha el-nem-apadó pampulának. A szó (vajon a „pampuska” ihlette?) feltehetően az ő leleménye, mert – épp az interneten – sehol sem találom, bár a hagyományos Értelmező Szótárban sem. De változatlanul kérdés minden nép, minden ember számára: lenni vagy nem lenni. És ezt a kérdést semmiképpen nem fojthatja el a pampulaság.