AZÓTA LELEPLEZ
2002 június
Gyalázatos sejtelmei, régóta csírázó-sarjadzó gyanúi, lélek-
széli csenevész gondolatocskái, amelyek százféle, ilyen-
olyan forrásból, érből, élményből, olvasott-hallott dologból
táplálkoztak titkon,
(titkon, mondom, titokban rejtve-
nyomorítva, hiszen ezt a gyanút elfojtani igyekezett minden
erővel, mintha mindhalálig, hiszen a világre… meg az erk…
no meg a család, a neveltetése meg a ki tudja…),
nos, egy
duhaj éjszaka után, a hajnali égbolt alatt, csapzottan,
izzadva-fázva, amikor a dombról a hunyorgó fényű városra,
a várost kettészelő sötét folyamra, a folyót karperecként
átfogó hidakra nézett alá, és szél mozdult (persze!) a fák
lombja közt hirtelen, ekkor történt, hogy az addig felismert
nyomok meg az elnyomott argumentumok, sajgások, tudat-
moccanatok egyszerre, mint egy reciprok kinyilatkoztatás,
bizonyossággá álltak (csontosodtak) össze: nincsen Isten!
Azóta
olyan rohadtul haragszik, rá haragszik, ki másra?, erre a
csaló, bitang, m e g b í z h a t a t l a n, üvegszemű roncs-
istenre (üres lyukra), hogy másról beszélni sem tud.
Kikiabálja mindenhol, mindenkinek, acsarogva-keményen,
mint mikor a házmesterék lányáról kiderült, hogy AZ!,
ahogyan akkor hirdette rendületlenül szomszédnéja, az
erényes Mihalikné (Rozi), hogy: az Ili kurva, kurva, kurva!,
nohát így, ő, azóta, az Isten titkát, eddig sikerrel dugdosott,
sötét szégyenét. Ha már e z v a n, csak hadd legyen vele
tisztában mindenki! Az igazsággal.