A RENESZÁNSZ MINT ŐSROBBANÁS 

Shakespeare és kora megítélése igen sokat változott a 18. században. Érdemes összehasonlítani néhány kijelentést a század elejéről és végéről. Lord Shaftesbury például, akit a modern esztétika egyik előfutárának tartanak, lényegében barbár kornak látta a Tudor uralkodók éveit. Úgy vélte, ezt a kezdetleges durvaságot még az ő idejére sem sikerült megszüntetni. 1710-ben kiadott Magánbeszéd, avagy Tanácsok egy szerzőnek című írásában is erről panaszkodik. „A brit múzsák… még csecsemőkorúak. Sem megjelenésük, sem személyiségük kibontakoztatásában nem tartanak sehol. Selypítenek, mintha bölcsőben feküdnének, és (amire legfeljebb fiatalságuk és éretlenségük szolgálhat mentségül) dadogó nyelvükkel eddig csupán rettenetes szójátékokra és szócsavarásokra voltak képesek. Drámaíróink közül Shakespeare, Fletcher, Jonson és epikusunk, Milton is ezt a stílust őrzik.”^[1]

a drámai írásmód

Még amikor művei erkölcsiségéért dicséri Shakespeare-t, akkor sem állja meg, hogy ne olvassa rá „természettől fakadó durvaságát. csiszolatlan stílusát, ósdi nyelvezetét és szellemét, a módszeresség és az összefüggőség hiányát, s a drámai írásmód szinte minden bája és dísze terén mutatott hiányosságait.”^[2] Shaftesbury szavai mögött erőteljes vízió rejlik a civilizáció előrehaladásáról. Mint a folyóban vagy a tengerben sodródó kövek, egymással érintkezésbe kerülve mi is elveszítjük majd személyiségünk szúrós kiszögelléseit, viselkedésünk, nyelvünk durvaságát. A kor ezt az ideált a ‘politeness’ szóban foglalta össze, amelyet udvariasságnak, tapintatnak szokás fordítani, bár a kifejezés hordozza a ‘csiszoltság’ szó szerinti jelentését is. Shaftesbury és kortársai gondolkodásában a szépirodalom szerves része a kultúrának, s az úriembert jellemző ‘wit’ (szellem vagy szellemesség) egyik megjelenési módjaként éppolyan „csiszolásra” szorul, mint a társas élet bármely egyéb formája, a nemek közötti érintkezéstől a párbajozásig.

A 18. század második felére azonban egyre többen gondolták, hogy bár a barbárságtól a civilizáció felé vezető út alapvetően jó, szükséges, sőt, elkerülhetetlen, mégis határozott veszteségekkel jár. A költészet történetét a kultúra egészének változásaitól elkülönítve szemlélték, és sokan úgy hitték, a „primitívebb” költészet „költőibb” költészetet jelent.

csúcsára önmagunkat állítsuk

Nagyszerűen példázza ezt a folyamatot Thomas Warton 1774 és 1781 között, eredetileg három kötetben megjelent Az angol költészet története a tizenkettedik századtól a tizenhatodik század végéig című munkája, az első igazán jelentős angol irodalomtörténet. Warton már az első kötet elején elmagyarázza olvasóinak: a büszkeség érzése miatt érdemes tanulmányoznunk a múltat. „Őseink vad körülményeire a felsőbbrendűség diadalával tekintünk vissza, és örömmel követjük a kezdetleges állapotoktól elegáns korunkig vezető lépéseket.”^[3] Hazlitt határozottan tiltakozik majd, hogy egyszerű fejlődéstörténetként szemléljük a kultúra alakulásait, s a fejlődés csúcsára önmagunkat állítsuk. Ám már Wartont elfogja néha a gyanú: vajon szükségszerűen hasznára van a kultúra a művészetnek? Megfigyelése szerint például Chaucer korának „vándorénekesei, akik egészen tanulatlanok voltak, és spontán rímeiket a természet hatásainak engedve árasztották magukból, gyakran több valódi szenvedély és képzelőerő jelét mutatják, mint a hivatásos költők”.^[4] Kifinomultságát tekintve Warton szemében még az Erzsébet-kor is rendkívül messze állt a felvilágosult 18. századtól. Ennek ellenére egyetértően írja, hogy „Erzsébet királynő korát többnyire az angol költészet aranykorának nevezik”^[5], és azt is minden lenézés nélkül állítja, hogy „egy tanultabb és csiszoltabb kor Shakespeare-je nem írt volna olyan varázslóról, aki délben elsötétíti a napot, sem a boszorkányszombatról, vagy a bűbájolás üstjéről.”^[6] Az előrehaladó civilizáció felvilágosult története kiegészül az ellenpontozó történettel: a költészet és a képzelőerő egyéb műveinek körében a kezdet olyan gazdagsággal rendelkezik, amellyel a későbbi, kifinomultabb korok nemigen tudnak versenyre kelni.

A nyelvhasználat változásait közelebbről vizsgálók esetenként Wartonhoz hasonló megállapításokra jutottak. Hugh Blair például, az edinburghi egyetem professzora, aki 1783-ban publikálta retorikai tárgyú előadásait (amelyeket a 19. század során világszerte, így Magyarországon is széles körben használtak kézikönyvként), már elég magabiztos volt, hogy nyelvtörténeti tananyagként rögzítse ezeket a gondolatokat. „A nyelv eleinte szegényes szókészlettel rendelkezik, de e szavak hangalakja miatt mégis nagy a leíróereje, a jelentéses hangszín és gesztikuláció pedig kifejezővé teszi. A stílus figuratív és költői, a szavak elrendezése képzeletgazdag és élénk. Ahogy a világ fejlődött, a nyelv minden ezt követő változásával az értelem nyert teret a fantáziával és a képzelőerővel szemben. A nyelv változása ebben a tekintetben az emberi élet előrehaladására hasonlít. A képzelőerő fiatal korunkban a legerőteljesebb, ilyenkor ez van túlsúlyban; az évek múlásával azonban a képzelőerő hűvösebbé válik, az értelem pedig érettebbé. Így aztán a nyelv a kezdeti terméketlenségtől a bőség felé haladt, s ez egyúttal az élénkségtől a pontosságig, a tűztől és rajongástól a hűvösséghez és precizitáshoz vezetett.”^[7]

Shakespeare-t Blair is a „géniusz vadhajtásának”^[8] nevezi, de az idézetet tekintve ez kis túlzással kész szerencse: a költészet terén talán nem is a kifinomult precizitás a fontos, hanem a képzelet ereje és a nyelv képi gazdagsága. Ha a leírt folyamat általánosan jellemzi a nyelv történetét, ezzel elméletileg megnyílt a tér Shakespeare kortársainak újrafelfedezésére is. A gyakorlat azonban nemigen követte az elméletet. Shakespeare kedvéért esetleg megkegyelmeztek a kornak, amelyben élt, de a „Bárd” egyre kultikusabb tisztelete nem engedte, hogy műveinek sikereiben kortársai is osztozhassanak. A helyzet a 19. század elejére is tisztázatlan maradt. Samuel Taylor Coleridge például, Hazlitt nagy vetélytársa a Shakespeare-értelmezésben, egyrészt hangsúlyozta, hogy a régi dráma vizsgálatánál kritikusan egybe kell vetnünk „a korokat, az eredetet [és] a körülményeket” azt azonban még ennél is nagyobb szenvedéllyel állította, hogy „nincs semmi közös Shakespeare-ben és korának más szerzőiben”.^[9]

Az egyik ok, amiért érdemes Hazlitt Shakespeare-elemzéseit olvasni, az üdítő józanság. Számára Shakespeare – bár „természetesen” minden idők legnagyobb tehetsége – ember, mint bárki más, s így nagyon is befolyásolják korának szellemi és anyagi körülményei, sőt, tehetsége számos összetevője is rokon a kortársaiéval. Hazlitt ráadásul jó barátságban állt Charles Lambbel, akinél jobban valószínűleg senki nem ismerte az Erzsébet-kor drámaíróit akkoriban. Lamb 1808-ban adta ki Szemelvények a Shakespeare idejében élt angol drámai költők műveiből című antológiáját, amelyet máig az első igazán jelentős eseménynek tekintenek Shakespeare számos kortársának újrafelfedezésében. Lamb szemelvény-gyűjteménye előszavában arról panaszkodik, hogy a reneszánsz kor remekműveinek jelentős része már csak a „British Museumban és egy-két kivételes magángyűjteményben található meg.”^[10] Hazlitt, aki egész életében számíthatott a Lambtől kapott ötletekre, szintén elfogadhatatlannak tartotta, hogy szinte senki nem ismeri az Erzsébet-kor nagyjait. „Ha tehetek valamit – írta – annak érdekében, hogy ezek a szerzők megmeneküljenek az ismeretlenség homályából, és igazságot szolgáltassak nekik, […] sikerült teljesítenem a legfőbb célkitűzésemet.”

Hazlittnek önálló, erőteljes elképzelései voltak a reneszánszról. Egy értelmezője szerint ez a korszak volt számára az ősrobbanás: a pillanat, amellyel mindaz kezdetét veszi, ami a modern világban számít.^[11] Jellemző a természettudományos metafora: Hazlitt is számos fizikai, kémiai fogalmat használ (fordítója őszinte bánatára). Hatalmas erő hozta ekkor mozgásba a történelmet, a szellemi, politikai, erkölcsi folyamatokat, s ez az energia Hazlitt számára egyértelműen az olvasásból ered.

komolyan vehető eszmecserék

Egyik későbbi művében odáig ment, hogy a francia forradalmat is „a nyomtatás felfedezésének távoli, de elkerülhetetlen következményeként” írja le, ugyanis ez tette „az adott közösségben föllelhető tudást mindenki számára hozzáférhetővé.”^[12] Hazlitt szerint nem érdemes szellemi életről beszélni mindaddig, amíg ki nem alakul a publikum, amelynek tagjai fontos közös ügyeikről önállóan formálnak véleményt. A sokféle álláspont ezután elkerülhetetlenül ütközésbe kerül, s a viták dinamizmusa tartja mozgásban a gondolkodást. A tudás demokratizálódásának – amely nélkül tehát nincsenek komolyan vehető eszmecserék – a nyomtatás felfedezése volt a technikai előfeltétele. Szellemi és érzelmi alapja pedig Hazlitt szerint a reformáció, amely mindenkihez eljuttatta anyanyelven a Bibliát, s annak olvasását, értelmezését a megváltás feltételévé tette.

Legújabb életrajzírója, Duncan Wu szerint Hazlitt felnőtt korára ateista lett. Az mindenesetre biztos, hogy bár apja remélte, kisebbik fia követi majd példáját, és unitárius lelkipásztor lesz, Hazlitt világi pályát választott. A Biblia és különösen Krisztus alakja azonban rendkívül fontos maradt számára. Jézusban emberként látott erkölcsi példaképet, akitől az önzetlenség és az empátia jelentőségét kell megtanulnunk. A 17. század második felétől, Thomas Hobbes hatalmas botrányt kiváltó eszméinek ismertté válásától fontos prédikátori hagyomány alakult ki Nagy-Britanniában, amelyet benevolizmus néven ismerünk. Hobbes azt állította, egyedül akkor adhatunk racionális magyarázatot a társadalom működésére, ha az egyéni önzés alapjaira építünk.

A benevolisták, éppen a keresztényi szeretet krisztusi tanára hivatkozva, ezt elfogadhatatlannak tartották. Szerintük a mások iránti jóindulat eredendőbb része természetünknek, mint az önzés. Idősebb William Hazlitt is ennek a hagyománynak volt örököse, amelyet továbbadott fiának. Hazlitt már nemigen osztotta ezt az antropológiai optimizmust, de be akarta bizonyítani, hogy nem a számító racionalitás irányítja minden tettünket, amit szerinte Hobbes örökösei egészen a 19. századi utilitaristákig egységesen állítottak.

A reneszánsz kor értékelése során mai szemmel nehéz nem úgy látni, hogy Hazlitt eltúlozza a nemzeti sajátosságok jelentőségét. De ne felejtsük el, hogy a pár évvel korábban véget ért napóleoni háborúk jócskán felkorbácsolták a nemzeti érzelmeket Európa-szerte. Ráadásul Hazlitt bonapartista volt, és kivételes módon haláláig az is maradt, más műveiből pedig bőven kiderül, hogy tisztában volt az „angol jellem” itt dicsőített vonásainak negatív oldalával is.

szenvedélyes kíváncsiság

Hazlitt szenvedélyes kíváncsisága a reneszánsz korszak iránt még ma is magával ragadó. „Az, hogy képzeletbeli utazást tehetünk egy elmúlt korszakba, még nagyobb kitüntetés, mint hogy a valóságban is eljuthatunk távoli helyekre”^[13] – írta egy másik előadásában.

William Hazlitt
Előszó az Erzsébet-kor irodalmáról szóló előadásokhoz – részletek

[···]

Nincs is alantasabb törekvés és szánalmasabb gondolkodásmód, mint amikor a jelenre, illetve a modern időkre korlátozunk minden kiválóságot, és e korszak számára követelünk minden nagy teljesítményt. Rendszerint úgy beszélünk azokról, akik balszerencséjükre előttünk írtak és éltek, mintha emiatt rendkívüli nélkülözések és nehézségek nyomása alatt kellett volna dolgozniuk. Amiért nem részesültek mindazon fejlődés előnyeiből, amelyet elértünk, mintha a legkezdetlegesebb tudatlanság temette volna maga alá őket, vagy a „töprengő pedantéria”^[14] rabszolgái lettek volna. Mi pedig olcsó, de tévedhetetlen ítéletet hozunk civilizációs eredményeikről az előrehaladó tökéletességnek azon a precízen tagolt skáláján, amelynek csúcsára a saját korunkat tettük, s ahonnan visszamenőleges számításainkat végezzük. Sikerült ugyan többé-kevésbé megszabadulnunk a megrögzött szűklátókörűségtől, amellyel saját országunkra korlátoznánk a szellem és az erkölcs minden kiválóságát, és igazi kozmopolitákhoz méltóan megbarátkoztunk a szomszédainkkal és a kortársainkkal, de ezért azzal kárpótoltuk a hiúságunkat, hogy szinte kizárólag a saját nemzedéktársainkat vagyunk hajlandóak elismerni. Megkülönböztetések nélkül barbárnak és tudatlannak ítéljük őseinket, méghozzá már (ilyen közel húztuk meg magunkhoz a határvonalat) a 19. század elejétől, vagy a 18. végétől. Ekkorra tettük az új korszak kezdetét, saját szellemünk, sőt, az egész világ hajnalát, amikor a „Fénynek szent hatása”,^[15] amely a Zűr és az ős Éj határain felragyog, s a „régi napok pompája”,^[16] annak nehézkességével együtt elenyészik, és belevész a középkorinál is mélyebb sötétségbe. Felületes eredményeink és sehonnai nagyravágyásunk csillogásával körülvéve úgy képzeljük, a varázskörön túl minden puszta előítélet és tévedés, s felvilágosult jelenkorunk előtt érdektelen és haszontalan fehér folt volt az idő nagy térképe. Elkápráztat minket a modern felfedezések eddig ismeretlen ragyogása, és lelki szemünk nem tud alkalmazkodni az emberi szellem óriási kiterjedéséhez szükséges széles perspektívához.

Felhő borítja be és fedi el előlünk a múlt legnagyszerűbb emlékeit is: hiúságunk és rövidlátásunk felhője. […]

annyi kutatnivaló van

Ismerjük el, hogy bizonyos tekintetben egyenletesen fejlődünk, és a tudomány, valamint az elvont vizsgálódás körében Bábel tornyánál is magasabbra építkezhetünk más emberek tudásának alapzatára, mert ott ugyanannak az általános területnek az ismételt tanulmányozásával, számos ember gondolkodásának eredményeképpen tényleg eljutottunk bizonyos általános következtetésekig, felismertünk bizonyos igazságokat, és megcáfoltunk egyes régi tévedéseket. Mindez akkor sem áll arra a millió esetre, amely egyéni erőtől és tudástól függ. Itt most is éppen annyi kutatnivaló van, mint valaha, és csak akkor tehetünk szerencsés felismeréseket, ha a gondolkodás és a tapasztalat forrásaihoz fordulunk. Hibát követünk el, ha feltételezzük (amire pedig hajlamosak vagyunk), hogy kizárólagos jogot formálhatunk minden szellemességre és bölcsességre, az ízlés és a zsenialitás egészére mint saját korunk tiszta termékére és jogos örökségére. És tévedünk akkor is, ha azt hisszük, elég megvetnünk és semmibe vennünk mindent, ami előttünk történt, azzal máris nagyok leszünk.

[…]

Manapság divat nagy elismeréssel beszélni a régi angol irodalomról. de ez az elismerés jobban emlékeztet a babonás rítusokra, mint az igazi vallásosságban rejlő tiszteletre. Hitünk kétes, szeretetünk hideg, tudásunk szinte nincs is róla. Időről időre elismételjük a régi szerzők bemagolt neveit, de nem vesszük a bátorságot, hogy belepillantsunk műveikbe. Bár látszólag készségesen nagyra becsüljük őket, és – irodalmi udvariasságból, elfogadó ízlésünk jeleként – elismerjük, hogy gondolkodásmódjuk férfias és önálló, mégis félünk a bizonyítékokhoz fordulni, mert az már túlzottan próbára tenné elfogulatlanságunkat és türelmünket. A rajongó tiszteletet ilyen elavult szerzők iránt szeretetreméltó gyengeségnek tartjuk, és mulattató téveszmének; nem is beszélve arról, ha valaki híveket kívánna szerezni kivételes teljesítményüknek. Hitetlenkedő mosollyal és nem kis aggodalommal várunk bármely kedves idézetet, amellyel valaki igazolni akarná különös ízlését. Ugyanazzal a kínos, leereszkedő vállon veregetéssel fogadjuk a költészet létrehozására tett első kezdetleges kísérleteket, a Múzsa selypítését, mint amikor az elfogult szülők előretuszkolják iruló-piruló gyereküket, hogy az bemutassa okosságát vagy ismereteit. Reménykedünk, hogy a lehető legjobban sül el a dolog, igyekszünk jó képet vágni hozzá, de azért nagyon félünk, hogy nem jár majd sikerrel. Dr. Johnson általánosságban kijelentette ezekről a szerzőkről, hogy „azért keresik őket, mert ritkák, és csakis azért ritkák, mert nem becsülik nagyra őket.”^[17] Ez az állítás történetileg sem igaz, és kritikaként sem elfogadható. Igenis becsülték őket, méghozzá megérdemelten.

[…]

kezet rázott a természettel

Csak Shakespeare-t és még egy-két szerzőt szeretnénk csodálni mint kivételes figurákat. Pedig csak a tudásunk hiányossága miatt tűnnek olyan magányosnak, hiszen soha kor nem volt még népesebb nagy szellemekben, illetve gazdagabb szellemi javakban, mint amelyikről most beszélünk. Shakespeare máshogy vélekedett a saját szerepéről, nem gondolta magát a költői géniusz szörnyetegének, és a kortársait sem látta „törpénél kisebbnek.”^[18] Nem az álszerénység beszél belőle, amikor elismeri, hogy irigyli „ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb”.^[19] Úgy képzeljük, hogy senki sincs, aki bármit is hozzá adhatott volna Shakespeare-hez. vagy elvehetett volna belőle, pedig bizony voltak ilyenek. Tény, hogy szemmel tartja az utókor csodálatát, és uralkodik fölötte, de azt korának fennsíkjáról teszi. Társai fölé magasodott „viselkedésben, alakban ő büszkén kivált közülük”,^[20] de ettől még csupán egyike volt az óriások fajának; ő volt a legmagasabb, a legerősebb, a legkecsesebb és a legszebb közülük, de az egész nemzedék hasonlóképpen nemes volt. Nem volt szent, és nem különült el az avatatlanok hordájától, hanem kezet rázott a természettel és a kor viszonyaival. A kortársaitól nem minőségi, csupán fokozati különbség választotta el és kiválóságai szélesebb köre. Nem formált önálló osztályt vagy fajt, hanem egy létező osztály vagy faj egyede volt. Szüksége volt a korára, és arra a helyre, ahol élt, s amelynek épületében oly szembeötlő szerepe van. Nem szakítható ki belőle anélkül, hogy őmaga és a kor meg ne sínylené. Wordsworth úr azt írta Miltonról, hogy „Akár egy csillag, távol élt a lelke”,^[21] de ugyanezt nem mondhatjuk el Shakespeare-ről, aki ragyogó csillagok konstellációjában mozgott, s az „Ég-fiak harmadát”^[22] vonta maga után. Ha elismerjük a vita kedvéért (vagy az igazság kedvéért, ami még jobb), hogy egymaga felért minden vetélytársával, még akkor is igaz, hogy kiválóbb drámaírók éltek abban a korban, mint az azóta eltelt idő alatt összesen. Még ha a kortársai egyesített erejéből sem igazán telne ki egy Shakespeare, az utána következők egy fél Shakespeare-hez is kevesek. […]

A fantázia és a zsenialitás ilyen rendkívüli erejű egyesülése [mármint a korban, nem csak Shakespeare-ben] számos okra vezethető vissza. Ezek közül a legfontosabbak a vallás, a politika, a korra jellemző körülmények, az olvasás elterjedése, a hely tulajdonságai, és a kort ékesítő emberek jelleme, akik olyan nagyszerűen használták az elérhető lehetőségeket.

A továbbiakban megkísérlem általánosságban vázolni ezeket az okokat, s hogy nyomot hagyva miképpen alakították a korszak irodalmát országunkban. Eközben eltekintek az esetleges és véletlenszerű okoktól, amelyeket bár nem lehet megmagyarázni, mégis gyakran éppen ezek játsszák a döntő szerepet a végeredmény kialakításában.

Anglia géniusza

Az első ok, amelyet megemlítek, a nem sokkal korábban lezajlott reformáció volt. Ez az esemény erőteljes lendületet adott a gondolkodásnak és a vizsgálódásnak, fokozta azok aktivitását, és mozgásba hozta a felgyülemlett előítéletek tehetetlen tömegét egész Európában. Mindenütt érződtek a megrázkódtatás hatásai, de ezt az országot érte a legerősebb sokk. Egy csapásra ledőlt a századok során szárba szökkent visszaélések egész rendszere, kicsúszott a talaj a bigott vallásosság és a szolgai engedelmesség alól, s az összeütköző vélemények dörgése és morajlása – miután kiszabadultak addig megszokott pányváikból –, s mint a háborgó tenger zaja, azóta sem csendesült el. Németország törte meg először a hitvány félelem bűvöletét, onnan hangzott fel a jelszó, de amikor Anglia is csatlakozott a kiáltáshoz, a maga szigeti hangjával, ezernyi szikla és parti szirt visszhangozta, s így hosszabban és erősebb hangon szólalt meg. Ezzel a kiáltással talpra állt Anglia géniusza, és kesztyűt dobott a nemzeteknek. Élénk reakciók kezdődtek, áradtak a vizek, a közvéleményben vegyi folyamatok zajlottak. Egyszerre mindenki jogot kapott, hogy az igazságon gondolkozzon, és azt ki is mondja. Az agyak fürgén dolgoztak, a szellem mozgásban volt, a szívek csordultig, és a kezek sem tétlenkedtek. Felnyíltak a szemek, és a legnagyszerűbb dolgokat remélték megpillantani, a fülek is égtek a kíváncsiságtól, és a szenvedélyes vágytól, hogy megismerjék az igazságot, amely szabaddá teheti őket.^[23] A halálos csapás, amely a viruló bűnt és a pöffeszkedő álszentséget érte, levette szájukról a lakatot. A pápista babonaság talizmánjai és szerelmi zálogai, amelyekkel az félrevezette a követőit, és irtózatos dolgokat művelt a néppel, egyszerre ártalmatlanul hullottak le a nyakukról.

A nagy mű legfontosabb hajtómotorja a Biblia lefordítása volt. Mint egy titkos rugó megérintésekor, a vallás és az erkölcs gazdag kincsei – amelyeket addig mintha ereklyetartóban őriztek volna – egyszerre kiszabadultak. Ismertté váltak a próféták víziói, és az Istentől ihletett tanítók (mert így gondoltak rájuk) szavai a legegyszerűbb emberekhez is eljutottak. A népben így közös érdeklődés ébredt a közös ügyek iránt. Tűzben égő szívvel olvastak.

A gondolat és az érzés közös tárgyra talált, s ettől elméje lett a népnek, amely jellemében és érzületében egységessé vált, miközben a végtelenül sokféle vélemények mindegyre ütközésbe kerültek egymással. Az emberek olyan tárgyakra találtak, amelyeken szellemi képességeiket csiszolhatták, és erős késztetést jelentett számukra, hogy olyan fontosnak tekintették a következményeket. Szenvedélyesen keresték az igazságot, és szilaj vakmerőséggel őrizték. A hitviták, összetett és mindennapi életünktől távol eső témáik miatt, megedzik az értelmet, s végtelen jelentőségük folytán megacélozzák az akaratot. E korszak történetében erős és férfias értelem működését vehetjük szemügyre. Semmi könnyelműség, semmi erőtlenség, semmi közönyösség, vagy ha esetleg mégis, akkor az a nyüzsgő ténykedéstől feszes értelem átmeneti elernyedése. A kor ünnepélyessége az áhítatossághoz közelít, akik ekkor éltek, komolyan vették az őket érő benyomásokat, szigorú viták zajlottak, szinte minden tárgyat tüzes szenvedéllyel vizsgáltak. Az iskolafilozófusok nézeteltérései igencsak élesek és kifinomultak voltak, de nem hatottak elég érdekesnek és nagyszabásúnak, ráadásul alig egy pár ember vett részt bennük: a közösség túlnyomó tömegére nem voltak hatással. De ekkor minden rendű és rangú ember előtt feltárult a Biblia – annak csodálatos tartalomjegyzékével, a Teremtéstől a Jelenésekig –, „hogy könnyen olvasható legyen”.^[24] Azzal a jelenettel, amelyet Burns olyan kiválóan írt le Cotter’s Saturday Night (A gazda szombat estéje) című versében, bármelyik angol faluban találkozhattunk volna.^[25]

nagyszabású eszme

Elképzelhetetlennek tartom, hogy ha egyszerre ilyen sokféle súlyos ismeret kerül be egy nép tudatába, az ne hagyna maga után valamit, amelynek nyomai később felismerhetők a kor szokásaiban és irodalmában. Tegyük most félre a vitathatóbb kérdéseket, és beszéljünk egyedül az Ótestamentum történeti részeiről, s az Újtestamentumban kifejeződő erkölcsi érzületről. Ezek a legalkalmasabbak a tisztelet és a csodálat kiváltására, vagy a szimpátia felkeltésére. Láthatjuk, mit jelentett a Teremtés Milton számára, miképpen dolgozta föl, és érte el, hogy az általunk leírt kor szelleme átitassa, és mindenestül átjárja azt. Mi kelhetne versenyre (a patriarchális egyszerűség regényes érdekességét tekintve, amely képes közvetlenül egy ország szívéig elhatni, és felriasztani azt nyugvóhelyéről a vadonokban és a pusztákon) József és testvérei, Ráhel és Lábán, Jákob álma vagy Rút és Boáz történetével, Jób könyvének leírásaival, a zsidók szabadulásával Egyiptomból, vagy a babiloni fogságról s a megszabadulásról szóló beszámolóval? A Szentírásnak e részeiben – hogy Dávid orpheusi himnuszait, Ézsaiás prófétai ostorozásait. Ezékiel ámulatos látomásait ne is említsük – olyan eredetiség, olyan nagyszabású eszme, az érzés olyan mélysége és gyengédsége érzékelhető, meghatóan egyszerű elbeszélésmódban, hogy aki ezt nem érzi át, az minden érzés ellen bástya lett”^[26]. Krisztus jelleme pedig (ha vallási kérdésekről nem is beszélünk) olyan gyengéd és méltóságteljes, hogy alkalmasabb megváltoztatni az ember gondolkodását, mint bármely más (valós vagy kitalált) személyé a történelem során.

Fenséges emberségként lehetne leírni ezt a jellemet, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem láthattunk a földön. A szavaiból és a tetteiből is ez sugárzott. Ezt látjuk, amikor megmossa a tanítványok lábát a halála előtti estén, az alázatosságnak és a szeretetnek ez a kimondhatatlanul nagyszerű példája fölötte áll minden mesterkéltségnek, minden kicsinyességnek és büszkeségnek. S ezt látjuk abban is, ahogyan búcsút vesz tőlük azon az estén. „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja.”^[27] És az utolsó parancsolatában is, „hogy szeressétek egymást”.^[28] Ki tudná anélkül olvasni a keresztre feszítéséről szóló beszámolót – amikor anyjához fordulva így szólt: „Asszony, ímhol a te fiad!”, tanítványának, Jánosnak pedig ezt mondta. „Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához fogadá azt az a tanítvány.”^[29] –, hogy összeszorulna a szíve. Ezt látjuk abban is, ahogy a házasságtörő asszonnyal viselkedett, és ahogy felmentette a nőt. aki jámborsága és szeretete jeleként – ezek a vonások itt fontosabbak mindennél – drága kenetet öntött a ruhájára. A vallásossága a szív vallása volt. Ezt látjuk a tanítványokhoz – akiknek „gerjedezett”^[30] a szívük – intézett beszédében, miközben együtt mentek Emmauszba, a hegyi beszédben, az irgalmas szamaritánus példázatában vagy éppen a tékozló fiúéban. Életének minden cselekedetében és szavában olyan kegyesség, gyengédség, méltóság, szeretet, türelem és bölcsesség mutatkozott meg, amely méltó Isten Fiához. Egész életét és lényét átitatta és meghatározta a felebaráti szeretet. Ebből a forrásból és kútfőből tört föl minden gondolata és érzése, amelyek hatására cselekedett, s emiatt sugárzott szelíd dicsfénnyel az arca végső agóniája során, a kereszten, amikor a gyengéd Megváltó, miután az ellenségeiért imádkozott, „lehajtván fejét, kibocsátá lelkét”.^[31] Ő volt az erkölcs első igaz tanítója, mert őbenne fogant meg a tiszta emberség eszméje. Megváltotta az embert bálványának, az énnek imádatától. Beszédeivel és példamutatásával arra tanította, hogy úgy szeresse a felebarátját, mint önmagát, hogy bocsásson meg az ellenségeinek, és tegyen jót azokkal, akik átkozzák őt és megvetően bánnak vele. Azt tanította, hogy önmagáért kell szeretni a jót, tekintet nélkül az önző és rosszindulatú érdekekre, és a szív érzéseit tette az erkölcs egyedüli trónusává, az értelem büszkeségével és az akarat hajlíthatatlanságával szemben.

harcias ellenszenv

Amikor arra a kérdésére, hogy „ki a felebarátunk”, úgy válaszolt, hogy az, aki a segítségünkre szorul, s akinek a sebeit bekötözhetjük, többet tett a gondolatok emberségessé tételéért és a vad szenvedélyek megszelídítéséért, mint az emberiség minden reformere és jótevője. A mások iránti absztrakt jóindulat eszméje, vagyis a vágy, hogy jót tegyünk, egyszerűen azért, mert valaki rászorul a segítségünkre, s hogy egy családnak tekinthetjük az emberiséget, egy anya gyermekeinek, nemigen fordul elő egyetlen másik tanban vagy rendszerben sem, s „a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot”^[32] jelentett. A görögök és a rómaiak csakis annyiban voltak tekintettel másokra, amennyiben azok is görögök és rómaiak voltak, illetve amennyiben törvényszabta kötelességeik voltak irántuk, vagy harcias ellenszenv választotta el őket tőlük. Az erényeik politikai gépezetek erényei voltak, a bűneik pedig démoni bűnök. Hajthatatlan és lelkiismeretlen céltudatossággal készen álltak, hogy fájdalmat okozzanak, vagy elszenvedjék azt. A kereszténységben azonban lágyabbá válik egy nemzet szíve, savaspikkelyek, amelyek körbevették és megedzették, most megolvadnak és lehullnak. Formálhatóvá válik, képessé a részvétre, a megbocsátásra, a lemondásra és hatalmának mérséklésére. Ha nekiütközünk, nem sérülünk meg: nem acélból van és nem is márványból, hanem húsból és vérből, agyagból, amelyet könnyek lágyítanak, és puha, mint a maszült csecsemő inai”.^[33] Az evangéliumot először a szegényeknek hirdették, hiszen az ő szükségleteikre és érdekeikre volt tekintettel. nem pedig hirdetőinek büszkeségére és önteltségére. Itt jelent meg először, hogy az emberek egyenlőek, s hogy a kötelezettségek és a hasznok közösek. Elutasította a főpapok és a farizeusok visszaéléseit, a fejedelmek és hatalmasságok ellenfelének nyilvánította magát, hiszen nem az elnyomókkal, hanem az elnyomottakkal érez együtt. Elsőként törölte el a rabszolgaságot, mert bár az akarat ereje képes kárt tenni másokban, az Evangélium nem fogadja el, hogy oka is lenne rá. A törvénye a jó, nem pedig a hatalom. Segített az elmének elszakadni az érzékek durvaságától, és isteni lángjának egyetlen szikrája meggyújtotta és tisztává tette a szeretet lámpását.

[…]

Ezen kor irodalmára tehát véleményem szerint (egyéb tényezők mellett) először a kereszténység szelleme gyakorolt nagy hatást, másodszor a protestantizmus szelleme.

A reformáció hatásai a politikára és a filozófiára ott láthatóak a későbbi korok írásaiban és történelmében. Ma is aktívan hat, és ez a jövőben is így lesz. A kor költészetére gyakorolt befolyása egyrészt e költészet karakterének megformálásában érhető tetten, másrészt a nagy erejű lökésben, amellyel mozgásba hozta a kor szellemi életét. A vallást nem használták olyan gyakran vagy olyan közvetlenül a képzelet vagy a fikció tárgyaként, mint (nyilvánvaló különbségtétellel) a klasszikus vagy a romantikus^[34] irodalmat.

az elme kielégíthetetlen vágya

A kíváncsiak ugyanis ekkoriban szenvedélyesen kutatták a görög és római mitológia gazdag és lenyűgöző tárházát, valamint a spanyol és az olasz romantikus költészetet, amelyeket aztán fordításokban tártak az avatatlanok lenyűgözött pillantásai elé. Ez a körülmény nem igazán a költőknek használt (akik maguk voltak a fordítók), de jól mutatja az ilyesfajta témák iránti általános érdeklődést és növekvő tudni vágyást, a kor alapvető jellegzetességeit. [Hazlitt itt görög, latin, olasz, francia szerzők fordításait és hatását ismerteti.] A most tárgyalt korszakról ellenben különösebb túlzás nélkül elmondható, hogy minden szellő, amely az országunkba ért, minden hullám, amely a partjainknak csapódott, gazdagította valamivel az ismereteinket, amelyek aztán beleolvadtak a nemzeti géniuszba. Tulajdonképpen minden rendelkezésre álló nyersanyag, amely a hosszú idők során felhalmozódott – akár nálunk, akár más országokban – mind összegyűlt, és másra sem volt szükség, mint hogy a használat számára díszítsék, tökéletesítsék, és hatásos formákba rendezzék azokat. Minden erre késztette a szerzőket: sok esetben a hozzáférhetővé vált ismeretek újdonsága, a külföldi szellemekkel és a halhatatlan művekkel való versengés, az ilyesfajta művek iránti igény, sőt, elvárás. Kellő idő és anyagi bőség segítette a munkájukat, és mindenekfölött az elme kielégíthetetlen vágya, hogy saját képe után nemzzen, és önmagából, a világ és az utókor csodálatára olyan kiváló művet hozzon létre, amelynek az ideája mindaddig csupán a szerző keblében létezett, s amelynek a hatása mindenhova elér, mint a menny szeme, a haszna pedig éppolyan közös, mint a levegő, amelyet belélegzünk. A géniusz elsődleges késztetése, hogy olyasvalamit teremtsen, ami korábban nem létezett; az így teremtett tárgyak szemlélése kielégíti az ízlés igényeit, az eredeti példák szokássá vált tanulmányozása és utánzása pedig megfoszt az erőtől, de még a kedvtől is, hogy hasonlót hozzunk létre magunk is. Az ízlés a géniusz nyomában sántikál, a művi példák másolásával pedig szem elől veszítjük a természet élő alapelvét. Az első ellenállás legyőzése érdekében megtett erőfeszítés és az abból nyert lendület visz előre minket; megfeszített munka szükséges, hogy ráébredjünk saját erőnkre; de amint megszűnik ez az ellenállás és ez a lendület, a képzelet és a rajongás áradása, amely eleinte rohanó folyam, hamar lelassul és üledékessé válik az unalom, a kritika és a műkedvelés állóvizében.

Úgyszintén szokatlan lendületet adott az emberi elmének ebben a korban az Újvilág fölfedezése, s hogy különféle útleírásokat lehetett olvasni. Mint egy varázslat hatására, zöldellő szigetek és arany homok emelkedtek ki a víz sivatagából, amelyek felébresztették az álmodozók sóvárgását, és szárnyra keltették a képzeletüket. Tündérország egyszerre valóssá vált az új és ismeretlen világokban. „Boldog mező, virágos völgy, berek” tárult föl, „háromszor boldogak”, amelyek ott úsztak, „miként a régi híres Hespéri kert”, túl „az Atlanti-tengeren”: mintha a zenitről hulltak volna alá.^[35] A lakosok, a föld, a klíma mind korlátlan teret adott az utazó és az olvasó kíváncsiságának. Mások szokásai, azt mondhatjuk, hogy kitágítják a tudás határait; a gazdagság egész bányái hevertek a lábunk előtt. Shakespeare a Magellán-szoroshoz vezető útból merítette Prospero elvarázsolt szigetének ötletét, meg a vad Calibanét, aki Setebos istent imádja.^[36] Spenser ugyanerre az érzésre gondolhatott a Tündérkirálynő írásakor, amelyben ugyanilyen párhuzammal igazolja a maga költői fikcióját. [Itt hosszú idézet következik Spenser költeményéből.]

mesés kitalációk

A történelem éber álma után úgy hatottak a képzelet légies festményei, mint felhők a hegycsúcsok fölött, s a való élet románcától a legalaptalanabb fikcióig igen könnyű út vezetett. Shakespeare, kortársaihoz hasonlóan, gyakran nyúlt a régi krónikákhoz, a hagyományokhoz és mesés kitalációkhoz, amelyeket azok bőségesen tartalmaznak, bár korábban senki nem használta fel ezeket a költészet vagy a dráma céljaira. A színpad is újdonságszámba ment, és akiknek ki kellett szolgálni igényeit, mindent használatba vettek, ami csak a kezük ügyébe került: hogy céljukat elérjék, nem válogattak az eszközök között. A Lear király alapja egy régi ballada, az Othellóé egy olasz regény. A Hamlet dán, a Macbeth skót hagyományokat dolgoz fel, az előbbi forrása Saxo Grammaticusnál, utóbbié Holinshednél lelhető fel. Az egyik kísértetjeleneteit s a másik boszorkányait középkori históriák hitelesítik. Ráadásul az is összekötötte ennek a korszaknak a költészetét a korábbi idők természetfeletti történeteivel, hogy a műveletlenek (s talán mások is) változatlanul hittek bennük, s így valóban nagy hatással voltak életükre. A babona és a tudatlanság rémítő, vad szörnyei, s mindaz az „anyagtalan teremtés, aminőben nagy mester a rajongás”,^[37] összekeveredtek az éppen érvényes szokásokkal és vélekedésekkel, s így minden hatásukat, amellyel félelmet és részvétet váltanak ki, mindennapi, valós megfigyelések támasztották alá: a változó arckifejezés, a nyelv fordulatai, a kavargó lelkiismeret vergődése mind ezt mutatták. „Thánom, az arcod könyv: furcsákat olvas belőle a szem.”^[38] Éjféli titkos gyilkosságok is – hiszen nemigen volt még rendőrség – gyakrabban fordultak elő, s azok a féktelen, állati jellemvonások, amelyek bélyeget ütnek a megátalkodott gazember vagy a felbérelt gyilkos homlokára, javíthatatlanabbak voltak és leplezetlenebbek. Tyrrel és Forrest arcképei kétségkívül valós modellek alapján készültek.^[39] A pestis öldöklése, a pusztító tűzvész, a mérgezett serleg, az éhínség, a kígyó halálos marása, a vadállatok dühe, mindezek gyakori témái a költészetnek, hisz a valóságban is gyakrabban fordultak elő a régebbi történelmi korokban. Mindezek a rémítő hozzávalók főttek a tragédia üstjében, amelynek ettől „szörnyű lett az ereje”.^[40]

Az ember útját akkoriban (én legalábbis így látom) több csapda és kelepce borította, gyakrabban függött – szárazon és vízen – egy hajszálon az élete,^[41] gyakrabban tartóztatták fel váratlan és megdöbbentő veszedelmek; a remény és a félelem peremén tántorgott, öntudatlanul botlott a sorsába, a képzelőerő pedig, amely mindvégig elkísérte, a félelmetes alak után kapott, és vagy belecsimpaszkodott, vagy „vad és rettegő öröme fakadt” a megmenekülésből.^[42] Kevesebb védelmet élvezett a természet erőivel szemben, a szenvedélyek és a törvénytelen hatalom mértéktelenségét kevésbé szabályozták, s így ezek több különös és kétségbeejtő katasztrófához vezettek. Boccaccio meséi a nagy firenzei pestisjárványra épülnek, Fletcher, a költő maga is a járványban halt meg, Marlowe-t pedig egy kocsmai veszekedés során megkéselték. A szülők szigorú tekintélye, a rendek közötti egyenlőtlenség, a különböző családok közötti örökletes viszályok számos boldogtalan szerelmet és házasságot szültek.

„A hű szerelmek folyama… kényelmes nem volt soha.”^[43]

[···]

A polgárháború^[44] zaja még ekkor is hallatszott a távolból, a lándzsák ott ragyogtak az emlékezetben, s az egymásnak csapódó fegyverzet csörgése megragadta a tüzes lelkűek és a fiatalok képzeletét. Még mindig ott voltak a vadság, a háborúság és a fanatizmus határán, annak ellenére, hogy a művészet, a luxus és a tudás előnyeit élvezték. A parton álltak, és látták a hullámok verését a vihar után; „hallották a zúgást, de nyugodtak maradtak”.^[45] A szokások és a szabadtéri szórakozások sokkal kalandosabbak és regényesebbek voltak. A vadállatokkal folytatott harc és a hasonló tevékenységek még jóval fontosabb részét alkották a vidéki sportnak. Nem hiszem, hogy megállapodott költőktől, akik soha nem tapasztalták meg az üldözés viszontagságait, veszélyeit és izgalmait olyan leírásokat remélhetnénk a vadászatról és más atletikus játékokról, mint amilyeneket Shakespeare Szentivánéji álom, vagy Fletcher Két nemes rokon című darabjaiban olvashatunk.

[···]

igazi kórházhoz hasonlóan

Az öltözködés jelezte társadalmi különbségek, a különböző mesterségekre jellemző jelvények, még a boltok cégérei is, amelyeket azóta feliratokra cseréltünk: mindez, ahogy Lamb úr megjegyezte, egyfajta látható nyelvet alkot a képzelőerő számára, és gondolkodásra késztető jeleket ad.^[46] Mint egyes külföldi országok öltözetei, közvetlen, figyelemfelkeltő és festői hatásúak voltak, teret engedtek a fantáziának. Hieroglifák borították a társadalom felületét, és a költészet ott rejlett „külső tetteimben, kabátom ujján”.^[47] A régebbi korok költészete gyakran közvetlenül a való életből származott, a miénk viszont a régebbi korok költészetéből ered. A természet arca ugyanaz a dicső tárgy volt akkor is, mint most, végül fedetlenül maradt, s minthogy ők érkeztek először, a legszebb virágokat szakíthatták le, hogy azok aztán örökké éljenek soraikban. Az emberi szív dobbanásai sem voltak rejtve előttük, hiszen ugyanazok a szenvedélyek mozgatták őket is, csak kevésbé álcázták, kevésbé tartották az uralmuk alatt. Dekker nagyszerűen írta le az őrültek házát az egyik darabjában, de valaki talán felróhatná neki, hogy az végül is csak leírás a Bedlamről,^[48] ahogy akkor tényleg működött. Erre azt lehetne válaszolni, hogy a régi költők így írták le az emberek szenvedélyeit és képzelgéseit, akikkel általában találkoztak, s hogy éppen ez teremt kapcsolatot közöttük és közöttünk. A régi darab címét például. Őrült világ ez, uraim^[49] nemigen mondhatnánk elavultnak, és lényegében ugyanabban a Bedlamben élünk ma is; még ha – az igazi kórházhoz hasonlóan – valamivel jobban szervezett is az ország, és gondosabban, emberségesebben bánnak a betegekkel!

Lezárásként egy szó arról, ami egységes, közös irányt adott mindezeknek az erőknek: az ország természetes géniusza éppolyan hatást tett ezekre az írókra, mint a saját tehetségük. „Szigetlakó nemzet vagyunk, s ezen, ha akarnánk, sem tudnánk változtatni. Önmagunkban vagyunk valakik, de semmik sem vagyunk, amikor másokat utánzunk. A zene és a festészet nem tartozik az erősségeink közé, amit azokban a művészetekben létrehoztunk, nem jelentős, és csak nagy fáradságok árán sikerült átvennünk másoktól. De a költőinkre és filozófusainkra büszkék lehetünk. S ez már valami. Kiváló fejek és érző szívek vannak közöttünk. A világ szélére kerültünk, és magunkban kellett boldogulnunk, mégis sok harcot vívtunk az igazságért és a szabadságért. Ebből fakad természetes stílusunk, bár soha ne tértünk volna el tőle. A helyzetünkből következően alakult ki a gondolkodásmódunk és a jellemünk; a szabadságunk pedig lehetővé tette, hogy hasznunkra fordítsuk. Rugalmatlan agyagból gyúrtak bennünket, nem könnyen igazodunk minden divathoz. Makacsok az ízületeink, nem hajlunk meg könnyen. Lassú a gondolkodásunk, s így a benyomások csak nagy tömegben hatnak ránk.

Nem könnyen fejezzük ki érzéseinket, s így a leghevesebb ékesszólással szakadnak föl belőlünk. A beszédünkben ilyenkor mintha minden elölről kezdődne, és a legszokatlanabb és legmerészebb fordulatokkal próbáljuk megértetni magunkat. A szellem úgy tör föl a nyelvünkről, „mint darócról a lép: Agyvelőt s mindent fölszakít”.^[50] Túl kevés figyelmet fordítunk formára és módszerre, befejezetlenül hagyjuk a műveinket, ám a nyersanyagok, amelyekkel dolgozunk, megbízhatóak, hiszen a természet pénzverdéjéből kerültek ki; nem kereskedünk hamisítványokkal. Alul is teljesítünk, és túl is teljesítünk, de mégis a legfontosabb vonásokra összpontosítunk, a legfőbb jellegzetességekre. Többet számít nekünk a dolgok súlya, mint a mutatóssága, csak azzal törődünk, ami bennünket érdekel, ahelyett, hogy megtévesztő látszatokkal akarnánk hatni. Ráadásul csökönyösek vagyunk és engedetlenek, s nem alkalmazkodunk az általános szabályokhoz, amelyek betartásával sokan úgy érik el céljaikat, hogy feleannyi gondolkodást és fáradságot sem szánnak rá, mint mi. A főtárgyunktól eltekintve semmi nem érdekel minket, minden erőnket összegyűjtjük egyetlen csapáshoz, de utána újra lusták és közömbösek leszünk. Materiam superabat opus^[51] – rólunk ezt senki nem mondhatná. Nyersességgel vádolhatnak minket, de felszínességgel nem, túlzásokkal igen, de mesterkéltséggel nem; a műviség és a kifinomultság hiányával igen, de az igazság és a természetesség hiányával semmiképp. Az irodalmunk gótikus és groteszk, egyenetlen és szabálytalan, nem eleve készen álló formába öntötték, és nem is egységes a szövése, de egészében mégis igen súlyos, és egyes részeit tekintve páratlanul értékes. A szépség vagy az erő túlzott bőségét célozza, s aztán vagy talál, vagy célt téveszt: vagy egészen nagyszerű, vagy egyáltalán nem jó semmire. Ez a jellemrajz különösen az Erzsébet-kori irodalmunkra igaz, a legjobb korszakra, még a francia szabályok és a francia példák divatjának meghonosodása előtt. Ugyanis, akármit érjen is eredeti fogalmazásmódunk, abban semmi bántó vagy öntelt nincs, ha elmondjuk, hogy a másodkézből vett utánzatainknál biztosan jobb. Az értelmünk (amilyen most, és amilyennek meg is kell maradnia, hogy egyáltalán érjen valamit) nem a közhelyek útkereszteződése. Nem olyan sima, mint az ember tenyere, hanem tele van csomókkal és kiszögellésekkel; durva, egyenetlen terület, amelyet tüskés bokrok nőnek be. Én szeretem az elmének ezt a táját, ahol (mint valaki az országunkról mondta) a természet a termőföld jó részét a saját kezében tartja. Költészetünk géniusza talán inkább Pán, mint Apollón, „de Pán isten, és Apollón sem több nála!”^[52]

1. Anthony Ashley Cooper, Third Earl of Shaftesbury: Characteristics of Men, Manners, Opinions, Times. Szerk. Lawrence E. Klein. Cambridge: Cambridge University Press, 1999. 97. ↑

2. I. m. 124. ↑

3. Thomas Warton: The History of English Poetry from the Twelfth to the Close of the Sixteenth Century. Szerk.: William Carew Hazlitt. London: Reeves and Turner, 1871. 4 kötet. 1. 3 ↑

4. I. m. III. 32–3. ↑

5. I. m. IV. 355. ↑

6. I. m. IV. 359. ↑

7. Hugh Blair Lectures on Rhetoric and Belles Lettres. Szerkesztette és az előszót írta: Unda Ferreira-Buckley és S. Michael Halloran. Carbondale: Southern Illinois University Press, 2005. 68. ↑

8. I. m. 537. ↑

9. S. T. Coleridge: Shakespeare. Fordította Módos Magdolna. Budapest: Gond-Cura Alapítvány, 2005. 44., 332. ↑

10. E. V. Lucas (szerk.): The Works of Charles and Mary Lamb. London: Methuen, 1903–5. 7 kötet. IV. XI. ↑

11. Tom Paulin: The Day-Starof Liberty: William Hazlitt’s Radical Style. London: Faber & Faber, 1998. 17. ↑

12. Howe, XIII. 38. ↑

13. Howe VI. 96–7. ↑

14. Hazlitt a némiképp feledésbe merült költő és nagyon jelentős irodalomtörténész, Thomas Warton (l. bevezető) egyik szonettjéből idéz, ezúttal is pontatlanul. Nyersfordítás. ↑

15. Elveszett paradicsom, II. könyv. Jánosy István fordítása. ↑

16. Újabb idézet a fenti Warton-szonettből. ↑

17. Az idézet (amely nem egészen pontos) Johnson híres Előszavából származik, amelyet az általa szerkesztett Shakespeare-összkiadáshoz írt. Ott a Shakespeare előtti drámaírókra vonatkozik. ↑

18. Elveszett paradicsom, I. ének. Jánosy István fordítása. ↑

19. Shakespeare 29. szonett. Szabó Lőrinc fordítása. ↑

20. Elveszett paradicsom, I. ének. Jánosy István fordítása. Érdekes, hogy ez a Milton-idézet és a következő is eredetileg a Sátán alakjára vonatkozik. ↑

21. Wordsworth: London 1802. Bárány Ferenc fordítása. ↑

22. Elveszett paradicsom, ll. ének. Jánosy István fordítása. ↑

23. János 8:32. ↑

24. Habakuk 2:2. Károli Gáspár fordítása. ↑

25. Burns lírai verse egy meghitt estéről paraszti környezetben, amelynek során az apa felolvas a Bibliából, és a család együtt imádkozik. Ez a költemény Arany János Családi körének egyik mintája. ↑

26. Hamlet, III. 4. Arany János fordítása. ↑

27. János 14:27. ↑

28. János 15:12. ↑

29. János 19:26–7. ↑

30. Lukács 24:32. ↑

31. János 19:30. ↑

32. 1 Korintusbeliekhez 1:23. ↑

33. Hamlet. III. 3. Arany János fordítása. ↑

34. A romantikus szó itt nem azt jelenti, amit ma. Mindenféle „regényes” elbeszélésre vonatkozhat, például lovagtörténetekre is. A mai „románc” szavunkhoz áll közelebb. ↑

35. Elveszett Paradicsom III. Jánosy István fordítása. ↑

36. 1594-ben jelent meg az Utazás a Magellán-szoroshoz [Hazlitt jegyzete]. Mára kiderült, hogy Shakespeare inkább az ún. Bermuda-pamfletekből dolgozott. ↑

37. Hamlet III. 4. Arany János fordítása. ↑

38. Macbeth I. 5. Szabó Lőrinc fordítása. ↑

39. A drámában III. Richárd Sir James Tyrrelt bízza meg a gyermekkorú hercegek megöletésével, ő pedig két bérgyilkost bérel föl, Dightont és Forrestet. ↑

40. Macbeth IV. 1. Szabó Lőrinc fordítása alapján Hazlitt a boszorkányok által főzött borzalmakra utal. ↑

41. Hazlitt Othello szavait építi a szövegbe saját kalandos életéről (1.3). Kardos László fordítása alapján. ↑

42. Az idézet (amely nem pontos) Thomas Gray Ode on a Distant Prospect of Eton College [Óda Eton kollégiumának távoli látképére] című verséből származik. ↑

43. Szentivánéji álom. I. 1. Arany János fordítása. ↑

44. A rózsák háborújáról van szó (1455–1487), amelyben a York- és a Lancaster-ház küzdött az angol trónért. ↑

45. Hazlitt William Cowper The Task (A feladat) című költeményének egy részletével játszik. ↑

46. Hazlitt Lamb előszóban említett antológiájára utal. ↑

47. 0thello I. 1. Kardos László fordítása alapján. ↑

48. A Bethlehem Kórház, London nagy múltú elmegyógyintézetének népszerű neve. ↑

49. A Mad World, my Masters. Thomas MiddIeton 1608-as komédiájáról van szó. ↑

50. Othello II. 1. Kardos László fordítása. ↑

51. „Szép anyagon szebb művészet.” Ovidius: Átváltozások. II. 5. Devecseri Gábor fordítása. ↑

52. Hazlitt John LyJy Midas című drámáját idézi (IV. 1.) ↑

kép | Maurice Esteve művei, wikiart.org