MI A NYUGAT MOST – AVAGY MI JÖHET A NER UTÁN? 

2. rész

A magyar liberalizmus öröksége

A modern történetírás a kora újkori nyugati fejlődés ideáltipikus modelljét a francia nemzeti abszolutizmusban látta. Az utóbbi néhány évtizedben változott a kép. Újra a figyelem középpontjába kerültek azok a gondolkodók – Montesquieu, Burke, Tocqueville, Jefferson –, akik szerint az erős állam nem a fejlődés záloga, hanem a zsarnokság forrása; illetve azok az országok – Anglia, Hollandia, Svájc és az amerikai telepes-társadalom –, ahol a kora újkori kormányzat nem roncsolta szét a társadalmi autonómiák régi intézményeit. Mai tudásunk szerint a nyugati polgárosodás motorja nem annyira a központi adminisztráció volt, inkább az öntudatos civil társadalom: az önálló egzisztenciákon nyugvó széles középosztály és a helyi önszerveződések sűrű szövevénye.

elmaradtunk

Ami ebben az összefüggésben hazánk helyét illeti: már a 17–18. századi tollforgatók is érzékelték, hogy Kelet-Közép-Európa és benne Magyarország a nyugat félperifériája. A tudományok, a művészetek, az oktatás, a könyvnyomtatás, a városiasodás, az iparosmesterségek és a kereskedés terén elmaradtunk a fejlődés magasabb grádicsán álló „napnyugati” országoktól – panaszkodtak világlátott írástudóink. De az is világos volt, hogy mi fűzi az országot a nyugati civilizációhoz: „a kötöttségek világa-béli szabadság, a feudalizmus kori demokrácia, az önigazgató, rendtartásokra épülő autonómia tradíciói” – ahogy Imreh István írja. A vármegyék, városok, taksás községek, székely falvak és mezővárosok önigazgatása, a felekezeti iskolák, kollégiumok és diákönkormányzatok függetlensége fontos szerepet játszott abban, hogy a magyar társadalom az ország három részre szakadt állapotát és a Habsburg-abszolutizmus korszakát is túlélte.

A reformkori liberalizmus ellenzéki derékhada a jobbágyfelszabadítás és a polgári jogegyenlőség morális parancsát a társadalmi autonómiák védelmével együtt kívánta érvényre juttatni. Kossuth, Wesselényi, Deák, Kölcsey és Pulszky úgy gondolta, a reformok megvalósításában a helyi önszerveződésekre fontos szerep hárul, a polgárosodás csakis a korszerűsödő önkormányzatok és az önkéntes társulások keretei között válhat a mindennapi élet szerves részévé.

A röpiratokban, újságcikkekben, parlamenti felszólalásokban és politikai szózatokban szépen hangzó eszmék a gyakorlatban nem valósulhattak meg maradéktalanul. A 19. század második felében mindenütt – még Amerikában is – felértékelődött a központi adminisztráció szerepe, a magyar polgárosodás folyamata pedig sajátos nehézségekkel volt terhes: elavult rendi jogrendszer, vármegyei provincializmus, a társadalom anyagi gyöngesége, az ország civilizációs lemaradása, az etnikai, nyelvi, felekezeti sokszínűség.

nagy ára volt

A dualizmus korában hatalomra jutó nemzeti liberális tábor, amely lerakta a polgári Magyarország intézményes alapjait, legfontosabb küldetésének a jogegyenlőség következetes képviseletét és az osztrák féllel kialkudott status quo fenntartását tartotta. A kormány mindenkivel szemben fellépett, aki a Monarchia létét és benne a történelmi Magyarország területi egységét vagy a magyarság Kárpát-medencei szupremáciáját veszélyeztette. A függetlenségi és nemzetiségi törekvések letörésének nagy ára volt. A kormányzati hatalom stabilizálása lényegében kiüresítette a parlamentáris intézményeket. Az országgyűlést megszállták a kormányhoz lojális mamelukok; a bürokrácia, a csendőrség, a főispánok és szolgabírók révén az állam csápjai mindenhová elértek. A kormányzat nemcsak országosan, hanem megyei és helyi szinten is korlátozta a választójogot, s folyvást szűkítette a megyei és helyi önkormányzatok jogkörét. A választások természetes része volt a megvesztegetés, az etetés-itatás, a megfélemlítés. A korteskedés költségeit titkos pártkasszából finanszírozták; elharapódzott a korrupció. Ekkor alakult ki az a politikai kultúra, amelyet Móricz Zsigmond a „rokonságok és a panamázás lápvilágának” nevezett.

A dualizmus kora a gazdasági-kulturális területen igazi sikertörténet. A századfordulóra az ország közepesen fejlett agrár-ipari országgá vált, a szellemi élet virágzott, az oktatás fejlődött, a tudomány világszínvonalra emelkedett, Budapest világvárossá nőtt – a társadalom viszont felemásan polgárosodott. A társasági élet felélénkült. Jótékonysági és segélyegyletek, ipari és kereskedő társulások, sportklubok, földmunkáskörök, diák- és munkásegyletek alakultak. Kiépült a falvakat is elérő európai szintű nyilvánosság. Ugyanakkor a civil önszerveződés terepén nem formálódott olyan erős, magyar nyelvű középosztály, amelyről a reformkoriak álmodtak.

A mobilitás ugyan megkezdődött (főleg a vidékiek városba áramlása volt látványos), a társadalom különböző rétegei, felekezetei és etnikai csoportjai leginkább mégis egymás között szerveződtek. A nemesség rendies kulturális normái, hierarchikus viszonyai alig változtak, tömegek maradtak ki a polgárosodásból. A legszélesebb társadalmi csoport az alsó középosztály önálló egzisztenciával rendelkező kispolgári-parasztpolgári része volt: mesteremberek, kiskereskedők, boltosok, vendéglősök, falusi szatócsok, birtokos parasztok. Alattuk helyezkedett el a szegényparasztság milliós tömege, az agrárproletariátus és az ipari munkásság, felettük a közép- és felső középosztály viszonylag szűk rétege.

A középosztály jellegadó csoportja a dzsentri volt – földbirtokosok, állami vagy megyei hivatalnokok, sok közülük az elszegényedett. A nagypolgárság az arisztokráciával tartott fenn élénk társadalmi kapcsolatokat; a középpolgárság inkább a dzsentrikhez hasonult: külsőségekben, történelemszemléletben, nemzetfelfogásban. De a nemesség életformája, műveltsége is polgárosult. A magyar középosztály ismert anakronisztikus, provinciális vonásai főként a lecsúszott rétegeket jellemezte: a múltba révedés, avítt külsőségek, sérelmi politika, úri dölyf, „bunkokrácia”. Az arisztokraták, a művelt nemesek és a fels őközéposztályba emelkedő polgárok szűk körében viszont – Széchenyi és Wesselényi reformkori örökségeként – az anglomán gentleman-eszmény hódított: elvhűség, közéleti felelősségvállalás, olvasottság, jó modor, élénk sport- és klubélet, fair play. Ha kevesen is, de akadtak vérbeli polgárok, igazi urak.

politikai-társadalmi elit

A Horthy-korban kiépülő konzervatív-autoriter rendszer sok mindent megőrzött a dualizmus kori hagyományokból, mindenekelőtt a parlamentarizmust és a független bíróságokat. Az is a kontinuitást erősítette, hogy a rendszer legfőbb támasza a háború előtti politikai-társadalmi elit volt. Az antiszemitizmust intézményesítő numerus clausus viszont csorbította a jogegyenlőséget és árnyékot vetett az egész korszakra. A nyílt szavazás elavult intézménye visszaélésekre adott lehetőséget. A kormány korlátozta a sajtószabadságot; ravasz húzásokkal megakadályozta a parlamenti váltógazdaság kialakulását – de keményen visszaszorította a bal- és jobboldali szélsőségeket, egészen a gazdasági világválságig.

Széles mozgásterét kihasználva a kormány talpra állította a gazdaságot, és sokat áldozott a közszolgáltatások fejlesztésére, különösen az egészségügy és az oktatás terén. Az átfogó földreform viszont elmaradt, parasztok százezrei továbbra is „krumplilevesen” éltek. A hierarchikus társadalmi viszonyok befagytak, megmaradtak az elaggott címek és rangok, az egyes társadalmi csoportok között nem volt átjárás. Az állami, vármegyei tisztviselők és a helyi elöljáróságok világa még mindig az uram-bátyám viszonyok és az intézményesített korrupció melegágya volt.

Az alulról építkező önszerveződés megerősödött és lassan behálózta a társadalmat. Sokat tett az ifjúságnevelésért és a társadalom kulturális felemeléséért a szakszervezeti, a falukutató, a népfőiskolai és a keresztényszociális agrárifjúsági mozgalom. Helyi olvasókörök, kórusok, kirándulókörök, műkedvelő színi társulatok, táncegyüttesek, sportegyesületek alakultak; könyvtárak, művelődési házak nyíltak; nyári táborok, legényegyletek, népfőiskolák, gazdakörök, szövetkezetek szerveződtek; szakmai önképzőkörök és vezető-képző tanfolyamok indultak. Az értelmiség bejárta a külvárosokat és a vidéket, előadásokat tartott, könyvet, újságot terjesztett. A korlátozott sajtószabadság keretein belül pezsgett a szellemi élet.

a jogállamiság felszámolása

A világválság hatásai nemcsak gazdasági-szociális téren okoztak nehézséget, hanem a politikai kultúrában is érvényesültek. Megizmosodtak a bal- és jobboldali szélsőséges mozgalmak. Felerősödött az antiszemitizmus, hódított a turanizmus és a hun-szittya rokonság mítosza. Gömbös Gyula miniszerelnökségével a régivágású politikai elit helyét az olasz fasizmushoz vonzódó fiatalabb nemzedék vette át. A kormány évről évre jobbra tolódott, és elmélyítette kapcsolatát a náci Németországgal. Noha a külpolitikai fejlemények erősen korlátozták a kormány mozgásterét, tagadhatatlan, hogy a jogállamiság felszámolását a magyar politikai elit kezdte a zsidótörvényekkel.

Ahogy a korszak tanúja, a középkor-történész Engel Pál írja: az elveihez ragaszkodó konzervatív úriemberek szűk csoportja és a szélsőjobboldali csőcselék között széles szakadék tátongott – ám ebbe a szakadékba igen sokan belezuhantak. Az 1944-es nyilas hatalomátvétellel összeomlott a polgári állam; és a világháború utáni rövid demokratikus közjátékot leszámítva nem is tért vissza hosszú ideig. A jogegyenlőség, a parlamentarizmus és a civil önszerveződés ügye közel fél évszázadra lekerült a napirendről.

A magyar liberalizmus intézményi öröksége eltűnt a történelem süllyesztőjében. Az uram-bátyám kapcsolatok és a panamázás „lápvilága” viszont itt maradt velünk.

A Kádár-rendszer és ellenkultúrája

Az 1940-es, 50-es évek időszaka a magyar történelem legsötétebb lapjai közé tartozik. Alig akadt társadalmi csoport, amelyik nem szenvedett tragikus vesztességeket. A zsidók jogfosztása és elhurcolása, a nyilas terror, a német és az orosz csapatok masírozása, a svábok kitelepítése, az ÁVO garázdálkodása, a joguralom és a parlamentarizmus felszámolása, a társadalmi autonómiák szétverése, a nemesi, egyházi, polgári és paraszti tulajdon kisajátítása – mind jóvátehetetlen károkat okozott.

vertikális függőségi kapcsolatok

1956 olyan különleges pillanat volt, amikor a spontán társadalmi önszerveződés vált politikai erővé, amikor az értelmiségi körök, egyetemista diákgyűlések és munkástanácsok rövid időre történelemformáló szerephez jutottak. A hidegháború geopolitikai körülményei között a forradalom szükségszerűen elbukott. A megtorlás utáni közel három évtized csupa ellentmondás. A Kádár-rendszer emancipálta a legszegényebbeket és felszámolta a paraszti nyomort – de elpusztította a hagyományos falusi közösségeket; segítette a társadalmi mobilitást – de durva kontraszelekciót érvényesített; kiemelten fontosnak tartotta a kultúrát és a közművelődést – de konzerválta a régi uram-bátyám világot; viszonylagos anyagi biztonságot nyújtott az embereknek – de az országot súlyos adósságba verte; a második gazdaságban lehetőséget adott a szerény gyarapodásra – de a közösségi önszerveződést minden módon gátolta. A társadalmat behálózó szakszervezeti és ifjúsági mozgalmaknak, munkástanácsoknak, népfőiskoláknak, értelmiségi és egyetemista köröknek leáldozott. Ahogy Hankiss Elemér fogalmaz: a Kádár-kori Magyarországot a horizontálisan szerveződő közösségek helyett továbbra is a feudális jellegű, vertikális függőségi kapcsolatok tartották egyben. A kenőpénzelés, a különalku, a szabálykerülés a mindennapi kultúra szerves részévé vált. Amit a nyugati kultúripar „puha hatalma” spontán módon ért el, különféle eszközökkel Kádár is megoldotta: a jólétért cserébe az emberek többsége elfordult a közügyektől.

A nyugati fogyasztói kapitalizmusnál a létezett szocializmus egyértelműen zordabb volt: a jóléti államénál is merevebb szabályokkal és bürokratikusabb intézményekkel, feldolgozatlan sorstragédiákkal, ideológiává merevült féligazságokkal. A hatalom rajta tartotta a szemét a társadalmon. Az állampárt szavának a rendőrség, a katonaság, a polgárőrség és az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet hadsereg adott kellő nyomatékot.

Ellentétben Prágával, Varsóval vagy Belgráddal, nálunk 68-ban nem voltak tömegmegmozdulások. A „maoista összeesküvés” és bukása visszhangtalan maradt. Ugyanakkor egy szűk egyetemista-értelmiség körben lelkesen követték az eseményeket. Jó néhányan rokonszenveztek a cseh demokratikus szocializmussal, ismertté váltak Marcuse és Sartre nézetei. A szabadság szele pedig széles tömegeket érintett meg. A hatvanas években Nyugatról sok minden átjutott a vasfüggönyön (részben az állampárt engedélyével): a farmer, a miniszoknya, a Coca-Cola, a hosszú haj, a rock’n’roll és a beat, a hippi életérzés, a klubélet és a szabadtéri koncertek. Óriási érdeklődés kísérte az 1968-as első Táncdalfesztivált. Megalakultak az első magyar beat- és rockegyüttesek.

fáziskéséssel

A „nagy generáció” többségének a 70-es évek a kiábrándulás korszaka volt. Ahogy az USA-ban és Nagy-Britanniában, nálunk is a 80-as évek underground világában éledt fel újra a lázadás szelleme. Ugyanebben az időben a rendszerkritikus értelmiség szervezkedése is felélénkült. Az ellenkulturális zenei színtéren pedig kapcsolat létesült az avantgárd művészvilág és a társadalom perifériájára szoruló fiatalok között. Ám szemben a lengyel Szolidaritással, amelynek sokmilliós tábora volt, a magyar demokratikus törekvések nem terebélyesedtek politikai tömegmozgalommá. A Kádár-rendszer életszínvonal-politikája elérte célját: a társadalom döntő többsége közömbösen szemlélte a közélet eseményeit. A magyar tömegkultúra amerikanizálódása felgyorsult a 80-as években. Némi fáziskéséssel csaknem minden „begyűrűzött” hozzánk: filmek, zenék, divatirányzatok, világmárkák, sztárkultusz, hamburger. Egyre többen jutottak el Bécsbe vagy legalább a szabadkai piacra: édességért, alkoholért, cigarettáért, parfümért, háztartási eszközökért, márkás cipőért és farmerért.

A rendszerváltás kérdései a régi rend képviselői és az ellenzék tárgyalásai mentén dőltek el. Ugyanakkor ’89 eufóriája elragadta a magyar társadalom szélesebb rétegeit. Amikor Cserhalmi György felolvasta a 12 pontot, Tolcsvayék elénekelték a Nemzeti dalt, az utcán szabadságot éltető tömegek vonultak – mintha 1848, 1956 és 1968 álmai egyszerre váltak volna valóra. Persze, a szabadság kinek-kinek mást jelentett: az ellenzéknek a parlamentarizmust, a reformközgazdászoknak a szabadversenyt, a privatizáció körül ügyeskedőknek a meggazdagodás lehetőségét, a külföldi befektetőknek új piacot és olcsó munkaerőt, a társadalom nagyobb részének a Gorenje hűtőszekrény és a csalfa reményt, hogy életszínvonalban néhány éven belül utolérjük Ausztriát.

Posztmodern magyar kapitalizmus

Az 1989–90-ben kialakított új intézményi berendezkedés a rendszerváltó elit csúcsteljesítménye. A választási rendszer, a parlamentarizmus, a fékek és egyensúlyok, az alkotmánybíróság, az igazságszolgáltatás, az önkormányzatiság, az egyéni szabadságok és a kollektív kisebbségi jogok megfeleltek a nyugati normáknak.

De az intézményi keretek között nem alakult ki demokratikus politikai kultúra. Pedig a nyilvánosság liberalizálódó szerkezete a 90-as évek elején még alkalmas lett volna a habermasi értelemben vett „okoskodásra”. Az írott sajtónak, a nyomtatott könyveknek, az értelmes vitának volt társadalmi presztízse. Igényes lapok, folyóiratok indultak; színvonalas regények, novellák, versek, színdarabok születtek; felpezsdült a szellemi élet. Csakhogy a politikai közvéleményt az értelmiségi elitcsoportok ádáz háborúskodása uralta.

kósza kísérlet

A címervita és a médiaháború árnyékában a kapitalizmusba való átmenet ügye szinte eltörpült. Az SZDSZ és a Fidesz a neoliberális gazdaságfilozófia mellett kötelezte el magát, akárcsak az MSZP mögé felsorakozó, nagy befolyású „késő kádári technokrácia”. Közgazdasági kérdésekben az első szabadon választott kormány nem mérkőzhetett az ellenzék szellemi holdudvarával. A nyugat-német típusú szociális piacgazdaság Antall József-i ideáljára nem épült következetes gazdasági program. A kárpótlási törvény ballépésnek bizonyult. A magyar kis- és középvállalkozások támogatására csak kósza kísérlet történt. És a jóléti állam a nemzetközi porondon is vereségre ítélt volt a neoliberalizmussal szemben.

A félperifériás Magyarország másként nem is kapcsolódhatott a globális világgazdaságba, mint hogy bevonzza a nemzetközi tőkét. A „kapitalisták nélküli kapitalizmus” rögvalósága a térség minden országát ugyanarra a kényszerpályára szorította – ám a kérdésre, hogy miként lehet a globális versenyben sikeresen részt venni, különböző válaszok születtek. Magyarország a nyugati gazdasági-pénzügyi elitek szemében igazi „éltanuló” volt, különösen a Horn-kormány idején: sem a külföldi beruházások mértékét nem akarta korlátozni, sem az ütemét fékezni. A tőkeimport felpörgetése élénkítette a gazdaságot és munkahelyeket teremtett. De az ország alacsony hozzáadott értékű, „összeszerelő” tevékenységek révén kapcsolódott a globális termelési láncokba; a magyar vállalkozások pedig hosszú távon is gyöngék és esendők maradtak – a transznacionális cégekkel szembeni versenyben és az exportképesebb lengyel, cseh és szlovén nemzeti tőkével összevetve is.

Az MSZP-SZDSZ koalíció 94-es megalakulásával úgy festett, a politikai szekértáborharc hosszú távon eldőlt. Az állami és az üzleti szféra között személyes szálak fonódtak. A kormány gazdasági-pénzügyi háttéremberei jó kapcsolatokat ápoltak a nemzetközi tőke magyarországi képviselőivel; és egymást váltották a miniszteri, vállalatvezetői, bankigazgatói posztokon. Az egykori nómenklatúra tagjai, akik a spontán privatizáció során gazdagodtak meg, ugyancsak ott álltak a szocialisták mögött. A közmédia a kormány felé húzott, a mértékadó értelmiség támogatta a koalíció politikáját. Ha voltak is kritikus hangok, a változások irányával a többség egyetértett, és a gazdasági liberalizmus alapigazságait alig néhányan vonták kétségbe.

Noha a jobboldal szellemi holdudvarában a globalizációkritikának nagyobb volt a tábora, igazából az első Orbán-kormány sem tudta, s nem is igen akarta megváltoztatni a magyar gazdaság szerkezetét. Az MDF csúfos kudarcából Orbán azt a helytálló következtetést vonta le, hogy a politikai arénában a Fidesz csak akkor tud tartósan versenyben maradni, ha a szociálliberális elit gazdasági-kulturális befolyásával szemben kiépíti a saját vállalkozói-értelmiségi hátországát. A miniszterelnök már ekkor is szoros gazdasági érdekszövetségre törekedett a német nagyvállalatokkal, és a Fideszhez lojális magyar vállalkozások feltőkésítését szorgalmazta. Minden konzervatív érték – a „polgárosodás”, a „középosztály”, a „nemzeti tőke” – e célnak rendeltetett alá.

társadalmi olló

Hogy Magyarország a „globalizáció igazi nyertesei közé tartozik”, az ezredforduló környékén mindkét politikai tábor vezérkarában axiómának számított. Ám miközben a politikai-szellemi elit tagjai „civilizációteremtő gazdasági fejlődésről”, „új termelési, vezetési, pénzügyi és piaci kultúráról” beszéltek, az összkép korántsem festett ilyen szépen. A társadalmi olló igazából már a Kádár-kor utolsó másfél évtizedében kinyílt, a gazdasági szerkezetváltással pedig tovább nőttek a szociális egyenlőtlenségek. A globalizáció folyamatába nagyjából a társadalom felső harmada tudott sikeresen bekapcsolódni. Aki az állami szférában, a multicégeknél, a szolgáltatói szektorban, a vendéglátásban vagy a turisztikában helyezkedett el, viszonylag biztos egzisztenciára számíthatott. Egyre többen szereztek diplomát, tanultak nyelveket, jutottak el Nyugatra. A társadalom nagyobbik része viszont nem volt ennyire szerencsés. A középső harmad anyagi helyzete romlott. A leszakadók perspektíva nélkül maradtak. Az ipari szektor leépítésével százezrek kerültek utcára. A vidéki „rozsdaövezetek” kilátástalanságba süllyedtek. Egyes régiók teljesen leszakadtak. Mintha a Kis-Alföld és észak-nyugat Magyarország nem is egy földrészen lenne. A főváros kiemelt helyein is tanyát vert a nyomor – például a Blahán, a Kökin, a Népszínház utcában vagy a Nyugati környékén.

A gazdasági-kulturális érdekharcaiba merülő rendszerváltó elit elfeledkezett a vidéki roncstársadalomról, akárcsak a globalizáció kültelki magyar veszteseiről. A lakótelepek népe magára maradt, e társadalmi csoport érdekképviseletét, kulturális felemelését nem vállalták. A lenézett prolik idősebb generációja Zámbó Jimmy és Lagzi Lajcsi zenéjében keresett vigaszt, illetve a „whiskys rablóból” faragott népi hőst. A 70-es, 80-as években született panelgyerekek kisebbsége az underground pinceklubokba húzódott vissza, többsége lassan, de biztosan a szélsőjobboldali mozgalmak felé sodródott. A legfiatalabbak a műholdas csatornák, a kereskedelmi adók és a plázák csillogásában vesztek el.

A Gorenje hűtőszekrény és az egyéb nyugati termékek beáramlása sem hozta el a várva várt Kánaánt. Az árak az égbe szöktek; a régi megszokott, megbízható áruk – kenyér, zsemle, kifli, párizsi, tej – egyre silányabbak lettek. A kistulajdont kivásárolták. A vállalati üdülőket eladták. Sportegyesületek egész sora ment tönkre. Az egykori kis mozik, szatócsboltok, hentesek, zöldségesek, cipészműhelyek, cukrászdák, presszók eltünedeztek, helyüket gyorsétkezdék, kávéházláncok, szupermarketek és bevásárlóközpontok foglalták el. A könnyűzenei szférában Erdős Péter regnálását a zeneipar kíméletlen uralma váltotta. Az underground szerveződésként induló Diákszigetből Pepsi Sziget lett. A reklám elárasztotta az utcákat, a tereket, a TV-t, a rádiót.

protest-szavazat

Az ezredfordulón látványos volt a magyar gazdaság növekedése. Az államháztartás stabilizálódott. Bokros, Chikán, Matolcsy kézben tartotta a költségvetést. A külföldi befektetők szerették az országot. Csakhogy a társadalom nagyobb része nem az „egy főre jutó GDP” bűvkörében élt, hanem a kádári paternalizmust sírta vissza – és elégedetlenségének protest-szavazatával adott hangot az országgyűlési választásokon. Következésképpen kiélezett verseny indult a választópolgárok – aktív felső kétharmadának – megnyeréséért. Minden ellenzékben lévő politikai erő balról próbált előzni, átfogó szociálpolitikai koncepciót viszont egyikük sem tett az asztalra.

A 2002-es évben a leköszönő Orbán és a frissen kinevezett Medgyessy egyaránt bőkezűen bánt a választókkal. Előbbi a felső harmadhoz tartozó családosoknak és az egyetemistáknak, utóbbi a közszférában dolgozóknak és nyugdíjasoknak kedvezett. A megcélzott közönség anyagilag jól járt – az államkassza kiürült, miközben a rendszerváltás legnagyobb veszteseinek helyzete szemernyit sem javult. A második MSZP–SZDSZ koalíció tétlenkedése idején csak halmozódtak a problémák. Négy elvesztegetett év után Gyurcsány a globalizáció nyerteseit megszólító Tony Blair-féle „harmadik utas” politikát választotta. A jozefinizmus régi reflexeit idéző „nagy léptékű modernizáció” a társadalom ádáz ellenállását váltotta ki. A közszolgáltatások lezüllöttek, a szakképzett munkaerő tömegesen hagyta el az országot. A devizahitelezés felpörgetése, amelyben a kormány és a pénzügyi szektor egyaránt ludas volt, tovább rontott a helyzeten. Az állam után a lakosság is eladósodott. A világválság a kelet-közép-európai térségben a magyar társadalmat érintette a legsúlyosabban. A krízist enyhítő Bajnai-csomagot az alacsony jövedelmű, kiszolgáltatottabb rétegek sínylették meg a legjobban.

A Gyurcsány-ellenes közhangulat túlmutatott a kormányváltás igényén. A társadalom százezrei csalódtak a rendszerváltásban. Felerősödött a Kádár-nosztalgia és a globalizációkritika. A radikális jobboldali szubkultúrák megizmosodtak. Ami a 90-es évek közepén még kuriózum volt, tömegáruvá vált: Nagy-Magyarország matricák, árpádsávos zászlók, lemeztarsolyok, rovásírás, Wass Albert-kultusz, a hun-szittya rokonság mítosza. Kibontakozott a nemzeti rock, útjára indult a Magyar Sziget, megalakult a Magyar Gárda. Elharapódzott a rasszizmus. Félő volt, hogy a kormányt a nemzeti radikális népharag seperi el.

A kétezres évek végén a magyar parlamentáris intézményrendszer még mindig szilárdan állt – csak éppen az hiányzott mögüle, ami hosszú távon stabilizálhatta volna működését: erős civil társadalom és demokratikus politikai kultúra. A magyar társadalom atomizált állapotában, komolyabb anyagi erőforrások híján nem tudott a gazdasági-politikai elit ellensúlya lenni.

A helyi közösségek gyöngék, szervezetlenek voltak, a szakszervezetek a pártpolitika fogságában vergődtek, az önkormányzatok javát is behálózták a pártok. A kis- és középvállalkozások erőtlenek maradtak. A hazai nagyvállalkozások többsége állami közbeszerzések nélkül nem tudott volna megállni a maga lábán. A választási kampányok emelkedő költségeit csak az illegális pártfinanszírozás révén lehetett fedezni; adósságukat a kormányra kerülők túlárazott közbeszerzésekkel törlesztették. Az ügyeskedésből a multik is kivették a részüket; a dörzsölt külföldi befektetők módszereiből a hazai vállalkozók és politikusok sokat tanultak. Mire a 2008-as válság beköszöntött, már közel két évtizede pártokon és kurzusokon átívelő, rendszerszintű korrupció jellemezte a magyar gazdasági életet.

szekértábor-logika

Az értelmiség nagy része állami jövedelmekből élt. Az informális viszonyok átmetszették a tudományos-kulturális intézményi hierarchiát. A pályázati források és a fix állások elnyeréséhez nem ártott egy-egy „baráti” kapcsolat. A rendszerváltás idején elszabaduló kultúrharc tovább durvult. A politikai nyilvánosságban az elvakult szektások és a bértollnokok jutottak többségre. A választási kampányidőszakban, illetve a nagy horderejű ügyekben – kettős állampolgárság, őszödi beszéd, székházostrom, rendőri erőszak – alig akadt néhány árnyalt vélemény. Aki nem igazodott a szekértábor-logikához, könnyen az áruló szerepében találta magát. A magyar kultúra és tudomány színvonalas fórumait partvonalra szorította a kereskedelmi televízió és a bulvár. A magyar kultúripar kitermelte a maga nyomorúságos celebvilágát – prominens értelmiségiek közreműködésével és részvételével. Az egészség-, szépség- és fiatalságkultusz, a munkaerőpiaci és szexpiaci versengés a mindennapi élet szerves részévé vált, miközben a régi kádári reflexek és uram-bátyám viszonyok még mindig pókhálóként szőtték át a társadalmat; a kiskapuzásra és szabálykerülésre épülő egyéni életstratégiák tovább virultak, akárcsak az atyáskodó állam iránti mély igény.

A radikális jobboldali kihívás akkor érte Magyarországot, amikor az öntudatos civil társadalom, az erős KKV szektor és a széles polgári nyilvánosság ügye már elbukott.

Orbán rugalmasan alkalmazkodott a közhangulathoz. Miután Habony Árpád 2004-ben kijelentette, hogy a „kádárizmus győzött”, a Fidesz elnöke hamar beletanult a Kádár-szerepbe. Az is kezére játszott, hogy a globalizációkritikát a balliberális értelmiség átengedte a jobboldalnak. Ami az ezredfordulón még Csurka szájából összeesküvés-elméletként hangzott, a 2008-as válság után sokak számára logikus világmagyarázat lett. A globalizációellenesség, a paternalizmus és a családi adópolitika kártyáit Orbán úgy igyekezett keverni, hogy ne idegenítse el a Fidesz centrista törzsszavazóit, megnyerje magának a rendszerváltás veszteseit, egyszersmind a szélsőjobb vitorlájából is kifogja a szelet. A mutatvány sikerült: a 2010-es választások után megalakuló második Orbán-kormány a politikai közélet „centrális erőterében” találta magát.

Posztmodern magyar kapitalizmus 2.0

Hogy a globalizáció vesztesei fellázadtak a nyertesek ellen, nem sajátosan magyar jelenség, hanem világtendencia. A politikai-szellemi elit felelőssége közös abban, hogy ez nálunk ilyen rövid időn belül és ilyen drasztikus formában következett be, s kétségtelenül nagyobb az egymást követő két cikluson át kormányzó szociálliberális koalícióé. Az viszont már egyedül a Fidesz történelmi bűne, hogy az ölébe hulló kivételes lehetősséggel még csak meg sem próbált a polgárosodás javára élni.

Az új kormány mindent a hatalom hosszú távú stabilizálásának szolgálatába állított. A rendszerváltás óta bevett gyakorlat volt, hogy a kormányváltás egyszersmind „őrségváltás” is, ami ciklusról ciklusra az államigazgatás egyre szélesedő körét értintette. Kétharmados parlamenti többségével élve a Fidesz túlment minden eddigi határon. Kiüresítette, illetve megszállta az Alkotmánybíróságot, a Legfőbb Ügyészséget, a Kúriát és az államfői posztot. Centralizálta az igazságszolgáltatást és a közigazgatást. Feje tetejére állította a joguralom klasszikus normáját: nálunk nem a törvények uralkodnak a kormányzat felett, hanem fordítva. Átszabta a választási rendszert. Az államapparátust felduzzasztotta és a saját embereivel töltötte fel. A korrupció működését centralizálta és tökélyre fejlesztette. Az állami és uniós erőforrások központi elosztásával lojális klienshálózatot szervezett.

egyre erőszakosabban

Orbán már első miniszterelnöksége alatt felismerte, hogy parlamenti váltógazdálkodás csak ott alakulhat ki, ahol az egymással rivalizáló politikai erők hasonló gazdasági-kulturális erőforrásokkal rendelkeznek. 1998-ban az volt a tét, hogy ebben a versenyben a jobboldal egyáltalán talpon tud-e maradni. 2010 után úgy merült fel a kérdés: ki tudja-e használni parlamenti többségét a Fidesz az ellenféllel való végső leszámolásra. A miniszterelnök e téren szemlátomást kellően eltökélt. A Fidesz sokat hasznosít a 2010 előtti klientúraépítési módszerekből, de a szociálliberális kormányoknál mélyebben hatol a gazdaság és a kultúra területére, s ciklusról ciklusra egyre erőszakosabban igyekszik keresztülvinni az „elitcsere” programját.

A gazdaságban sem dél-kelet-ázsiai típusú „fejlesztő államról”, sem „maffiaállamról” nincsen szó – ahogy Scheiring Gábor alapos kutatásai mutatják. Az építőiparban, a turisztikában, a kiskereskedelemben, az energetikai szektorban és a bankszektorban a kormány minden eszközt gátlástalanul felhasznál, hogy saját klienseit előnybe hozza – a személyre szabott pályázatoktól az állami megrendeléseken és a versenytársakra kivetett profitadókon át a jogi környezet átalakításáig. Az exportra termelő ágazatokban viszont a külföldi befektetők érdekeit tartja szem előtt. Minden globalizációkritikus lózung ellenére Magyarország szerves része az uniós gazdasági körforgásnak: a centrumországok befizetett pénzének nem csekély része folyik vissza a legfejlettebb európai gazdaságokba – a multiknak juttatott állami támogatásokon, kedvezményeken és alacsony adókon keresztül. A mintegy ezer magyarországi nagyvállalatból alig háromszáz van magyar tulajdonban, s ezek közül csak tizenhárom kötődik szorosan Orbánhoz.

A kormány a kultúra és a tudomány területén párhuzamos intézményi struktúrát igyekszik kiépíteni, s miközben a hozzá lojális műhelyeket bőkezűen pénzeli, az ellenzéki kötődésű vagy független intézmények állami támogatását jócskán megkurtította. A közoktatási rendszert már az első ciklusban centralizálta, a felsőoktatást szorosabb kontroll alá vonta, a modellváltással a legtöbb egyetem vagyonát a kuratóriumoknak szervezte ki. Hadjáratot indított a CEU és az SZFE ellen. Az Orbánhoz lojális kegyurak informális befolyása nagy, a finanszírozás aránytalan, de a hatalomhoz nem kötődő műhelyek autonómiája nem csorbul, az ideologikus beavatkozás „néhány, prioritást élvező területre korlátozódik”. Ahogy széles kutatásra alapozva Kristóf Luca megállapítja: a NER kultúrpolitikája, bár mutat autoriter vonásokat, jellegében a 2010 előtti „beavatkozó” közpolitikára hasonlít, s távol áll a „diktatórikus” típustól.

Az Orbán-rendszer igazi hegemóniát a tömegtájékoztatásban gyakorol. A hatalom nemcsak megszállta a közmédiát, mint elődei, hanem az MTI-t is befolyása alá vonta, a kereskedelmi szférában pedig a Fideszhez kötődő médiabirodalmat épített ki. Ezzel a kormány súlyos egyenlőtlenséget teremt a nyilvánosságban, ugyanakkor a sajtószabadságot nem számolja fel. A kormányzattól független médiumok – írott és online folyóiratok, internetes napilapok, hírportálok, blogok, csatornák – továbbra is szabadon működnek.

kitörni lehetetlen

Miközben a Fidesz az ország elitcsoportjai között dúló harcban nyerésre áll, a magyar társadalom szerkezete és a posztmodern kapitalizmuson belüli félperifériás helye lényegileg nem változott. Magyarország a globalizáció szerves része, a világgazdasági munkamegosztás minden előnyével és hátrányával együtt. Továbbra is a transznacionális befektetésektől függünk; a gyártási láncokba az alacsonyabb hozzáadott értékű iparágakban kapcsolódunk be. A KKV szektor gyönge, a helyi közösségek és az önkéntes társulások úgyszintén. A politikai kultúra színvonala tovább süllyedt, a nyilvánosságot a bulvár és a közösségi média uralja; a magaskultúra és tudomány presztízse vészesen megkopott. A közszolgáltatások hanyatlása felgyorsult. A szakképzett munkaerő nyugatra vándorlása felerősödött. A társadalmi mobilitás csatornái továbbra is befagytak, az egyenlőtlenségek megmaradtak. A vidéket sok helyütt olyan viszonyok uralják, amit a nagyvárosiak el sem tudnak képzelni; a szegregációból kitörni lehetetlen. A gazdaság teljesítményét tekintve viszont visszatértünk a kelet-közép-európai középmezőnybe, ami sokaknak ad lehetőséget az egyéni érvényesülésre. Nőtt a foglalkoztatottság, egészen a koronavírus-válságig nőttek a reálbérek és nőtt az átlagfogyasztás, noha az élelmiszerárak drasztikus emelkedése az utóbbi két évben rontotta a vásárlóerőt, az államháztartási hiány pedig az égbe szökött. A társadalom közel felső harmada összességében gyarapodott, és – miközben a társadalmi rétegek között minimális az átjárás – szerény mértékben a szegénységben élők is előre tudtak lépni; mintegy háromszázezer ember pedig kiemelkedett a legkiszolgáltatottabbak csoportjából. A közmunkaprogram országosan tízezreknek nyújt kapaszkodót, közülük akadnak, akik tartósan visszatértek a munkaerőpiacra – ugyanakkor a szegény vidéki településen sokan függenek a hatalomhoz lojális helyi kiskirályoktól.

Nem minden területen lehet szétszálazni, hogy az elmúlt közel másfél évtized fejleményeiben mennyit számít a nemzetközi környezet, mennyit a kormány politikája. Mindenesetre a választópolgárok igen jelentékeny része a NER világát kiszámíthatóbbnak és biztonságosabbnak érzékeli, mint a 2010 előtti éveket. Ebben a kormánypropaganda narratívateremtő, identitásformáló hatékonysága igen fontos szerepet játszik – különösen, hogy az átfogó jobboldali világmagyarázatra az ellenzék csak üres lózungokkal válaszol. Az is hozzájárul a rendszer társadalmi elfogadottságához, hogy az emberek mindennapi életükben nem érzik tarkójukon a hatalom leheletét. Az egyéni szabadságjogok köre nem szűkült. Nőtt a közbiztonság. A fogyasztói kapitalizmus pedig dübörög tovább. Utak, hidak, lakóparkok, irodaházak, bevásárlóközpontok épülnek. A nagyvárosokban egymást érik a szórakozóhelyek, a gyorséttermek és a kávéházláncok; az utakat ellepik az autók és az ételfutárok. Okoseszközök, internethálózatok, közösségi oldalak, online mozi- és zenecsatornák biztosítják, hogy a virtuális „világfaluba” az ország minél nagyobb része bekapcsolódjon. Az elmúlt tizenhárom évben az internetadó volt az egyetlen ügy, amelyben az utcára vonuló tömeg meghátrálásra késztette a kormányt. Sokak megelégedésére a wifi ma kétségtelenül megbízhatóbban működik Magyarországon, mint az Alkotmánybíróság.

kíméletlenül kiveti

Ami a NER-t élesen megkülönbözteti a Harmadik Köztársaságtól, hogy a jelenlegi kormány célratörőbben, hatékonyabban és kíméletlenebbül él az erőfölényével, mint elődjei. A Fidesz-KDNP gyakorlatilag fékek és ellensúlyok nélkül, az alaptörvények tetszőleges módosítgatásával kormányoz. A hatalom és holdudvara megingathatatlan fegyelemmel végzi a dolgát. A nagy befolyású patrónusok úgy rivalizálnak egymással, hogy nincsenek tartós belső viszályok, látványos érdekellentétek. Mindenki elfogadja Orbán irányítását és kiveszi a részét a gépezet működtetéséből. Aki nem alkalmazkodik vagy valamiért kegyvesztett lesz, azt a rendszer kíméletlenül kiveti magából. A kormánypolitikát kiszolgáló propagandagépezet minden közéleti témát gondosan beilleszt a fideszes narratívába. Visszatérni a parlamentáris váltógazdasághoz jelenleg lehetetlennek tűnik. Az ellenzéknek nincsenek a hataloméhoz mérhető anyagi-kulturális erőforrásai. A balliberális politika szellemileg kiüresedett. Az egymással rivalizáló ellenzéki pártoknak nincs érdemi mondanivalója a világban zajló folyamatokról és a magyar társadalomról.

Sokan próbálták már precízen meghatározni az Orbán-rendszert: választási autokrácia, hibrid rezsim, plebiszciter demokrácia, és így tovább. Alighanem Csizmadia Ervinnek és Tölgyessy Péternek van igaza. A NER-t nem az összehasonlító politológia keretein belül lehet a legjobban megérteni, hanem a magyar történelemből, a Tisza-, Horthy- és Kádár-kor velünk élő örökségéből. Rendszerek jöttek, mentek, állam- és kormányfők váltották egymást, de mi még mindig az uram-bátyám rokonságok és a panamázás „lápvilágában” élünk. Az informális háttéralkuk, a kontraszelekció és a szolgalelkű középszer másfél százados kultúrájára a Fidesz monolitikus hatalmi gépezetet épített.

Az emberi gyarlóság nem magyar sajátosság: sem a telhetetlen becsvágy, sem az alattvalói magatartás. „A kutyát is tiszteljük, ha hivatalból jár el” – szól a Lear király halhatatlan sora. Amit a világirodalom a hatalom rút természetéről elmond, ma is a mindennapi valóság része. A klasszikus nyugati autonómiák, fékek és ellensúlyok, parlamenti váltógazdaságok a maguk tökéletlen módján megakadályozták, hogy az állam „pikkelyes tengeri szörnyként” rátelepedjen a társadalomra. Az utóbbi években ezek az intézmények mindenütt sokat veszítettek jelentőségükből. A transznacionális cégek, bankhálózatok, pénzintézetek és médiabirodalmak hatalmát sokkal nehezebb korlátozni, mint a felelős kormányokét. A globalizáció csúcsragadozóihoz képest a Fidesz potentátjai legfeljebb közepes halak: az előbbiek a világon csaknem mindenütt befolyásolják a politikai döntéshozatalt, az utóbbiak helyben uralják a demokrácia intézményeit. Orbán, Rogán, Lázár, Mészáros, Tiborcz és társaik nem gátlástalanabbak a posztmodern kapitalizmus legbefolyásosabb szereplőinél, s nincsenek is egy súlycsoportban velük. Ám a nemzetállami hatalom olyan mértékű koncentrációja, amelyet ma Magyarországon látunk, a nyugati kultúrkörben jelenleg egyedülálló. A NER újszülött korában sem volt bájos teremtés – mostanra visszataszító, ronda monstrummá nőtt.

Merre tovább Nyugat?

A pénzügyi válság és a világjárvány után azt a nyugati politikai-szellemi elit belátja, hogy szükséges valahogy változtatni a fennálló helyzeten. A megoldást a legtöbben állam és piac viszonyának átrendezésében keresik: az államnak szánnának nagyobb szerepet a gazdaság működésében és a társadalmi biztonság megteremtésében. Bármily furcsa, ezen a téren Trump elnöksége hozott nemzetközi fordulatot, aki a Kínával folytatott gazdasági versenyben protekcionista iparpolitikát érvényesített. Válaszul Európa is az ipar állami támogatása mellett kötelezte el magát. A világjárvány gazdasági-szociális kárainak enyhítésében ugyancsak felértékelődött az állam szerepe: Európában és az USA-ban egyaránt komoly mentőcsomagokat szavazott meg a törvényhozás. Biden viszonylag következetesen ment tovább a Kínával folytatott verseny és a COVID-19 kijelölte úton, azzal az újítással, hogy az állami gazdaságpolitikában a zöld reformoknak is fontos szerepet szánt. Hasonló megfontolások mentén született az Európai Unió „zöld megállapodás” programja, amely a „klímasemlegességi cél megvalósítását” a „versenyképes gazdaság” és a „növekvő jólét” igényével kapcsolja össze.

ellentmondásos

Nem lebecsülhető fejlemény, hogy a bolygó megmentésének erkölcsi elve politikai programok alapjává vált. Ám közelebbről szemlélve a „fenntartható fejlődés” jelszava mögött húzódó gyakorlati intézkedéseket, az amerikai és európai zöld program finoman szólva is ellentmondásos. A kormányok szemlátomást nem mernek/nem akarnak szembe menni a pénzügyi-nagyvállalati érdekekkel, és a fogyasztói piac szűkítése sem merül fel komolyan. Márpedig ebben a formában az új politika aligha tud átfogó, rendszerszintű változásokhoz vezetni. Amit nyerünk vele a réven, elveszítjük a vámon. Hiába vezetünk be szigorú zöld szabályokat a mezőgazdaságban, ha olyan országokból szeretnénk tejet, húst és gabonát importálni, ahol a termelőknek az európainál sokkal enyhébb környezetvédelmi feltételeknek kell megfelelnie. Hiába térünk át az elektromos autókra, ha az akkumulátorok gyártása és a hozzá szükséges ritkaföldfémek kibányászása óriási környezeti károkat okoz. Hasonló gondok adódnak a szél- és napenergiával.

A problémákat tetézi, hogy az állam–piac viszonyra vonatkozó új elképzelések nemcsak környezetvédelmi szempontból soványak, hanem a globális versenyképesség és növekvő jólét terén sem látszanak beváltani a hozzájuk fűzött reményeket, miközben számos politikai és társadalmi konfliktust generálnak. Az átállás az elektromos autókra és a napelem-program nagyban növeli Európa függését Kínától. Az európai gazdaság motorja, a német ipar tartósan küzd a magas energiaárakkal. Másfelől Európában és az USA-ban egyaránt erős érdekek szólnak a fosszilis energiaipar és az atomerőművek védelme mellett. A protekcionista iparpolitika a nagy beruházásokért folyó kiélezett versenyhez vezet, ami feszültségeket szül az USA és Európa között, akárcsak az Unió két legerősebb állama, Németország és Franciaország között. A „fenntartható fejlődés” anyagi terhei korántsem a gazdasági elitet és a felső-középosztályt érintik a legérzékenyebben, hanem a melósokat, a kisvállalkozókat, a fuvarosokat és gazdákat – így a zöld reformok nagy fokú társadalmi elégedetlenséghez vezetnek.

választóvonalak

Végeredményben az állam és a piac közötti viszony átrendezéséből a civil társadalom éppúgy kimarad, mint a 2008-as neoliberális világrend működtetéséből. A nagy pénzügyi válság és a világjárvány a „szakértői” elit és a bürokrácia pozícióit erősítette meg. Ahogy Michael A. Wilkinson fogalmaz: a demokrácia egyre inkább kiüresedik, a nyugati világot domináló liberalizmus autoriter vonásokat vesz fel. Tegyük hozzá: a gyakorlatban az alternatív jobboldal sem feszegeti a fennálló gazdasági-politikai rend kereteit. A svéd széljobb kormányzati szerepvállalása vagy az olasz radikálisok regnálása még véletlenül sem rengette meg a status quót, mi több, Meloni ma az európai mainstream politika egyik legstabilabb támasza. A holland választásokon győztes radikális jobboldali Wilders komoly engedményeket tesz, hogy kormányt alakíthasson. Más ellenzékben verni az asztalt, mint a kormányrúdnál irányítani az állam hajóját. A két tábor közötti legélesebb választóvonalak olyan kérdésekben látszanak, mint a bevándorlás és a politikai korrektség. Az „emberarcú zöld kapitalizmus” és a „szuverén nemzetállam” hívei közötti szembenállás alig több, mint elitcsoportok között dúló érdekkonfliktus.

„A világ vagy antikapitalista lesz, vagy nem lesz” – mondják a halmozódó problémákra válaszul az establishmentet megkérdőjelező baloldaliak. A kapitalizmus megdöntésére tett forradalmi kísérletek meglehetősen rossz emlékeket idéznek. Szerencsére ma már csak kevesek fejében forog ez a gondolat. A nem-demokratikus megoldások lekerültek a történelmi napirendről – ahogy Erik Olin Wright fogalmaz. Vannak viszont más baloldali stratégiák. Például a „kapitalizmus megszelídítésének” régi szociáldemokrata programja, az amerikai New Deal és Great Society öröksége, az európai jóléti államok példája, Polányi Károly életműve, újabban Bernie Sanders vagy Yanis Varoufakis mozgalma. Ugyancsak ide lehet sorolnunk a kapitalista világrendet aláásni igyekvő anarchista törekvéseket, illetve a jövőre fókuszáló posztkapitalista elképzeléseket. Az anarchisták közösségi tulajdonba vesznek házakat és földeket, szövetkezeteket alapítanak, tiltakozó megmozdulásokat szerveznek. A posztkapitalisták kivonulnak a fogyasztói társadalomból, s elszigetelt kis csoportokban rendezkednek be egy kapitalizmus utáni világra.

Akár azonosulunk a baloldali politikai törekvések valamelyikével, akár nem, a szociális igazságtalanságokra fókuszáló establishment-ellenes társadalomkritika vitán felül jogos és többnyire helytálló. A jóléti állam működőképességét pedig a történelem bizonyítja, sőt, a skandináv országok példája mutatja, hogy a 21. század viszonyai között is van mód az egészségügy, az oktatás és a szociális biztonság állami megszervezésére. Látnunk kell azonban, hogy az állam önmagában elégtelen a posztmodern kapitalizmus válságának kezelésére, ahogy már a jóléti rendszer fénykorában, a 60-as években sem tudott választ adni a kultúripar, a túlfogyasztás és az elidegenedés kihívásaira. Nem szólva arról, hogy a bevándorlás és a multikulturalizmus gyakorlati problémái Skandináviában is aláásni látszanak a társadalmi szolidaritást. És még valami: az állam átalakítása mégiscsak a „felül lévők” ügye; az intézményi reformok körüli vita mindig a gazdasági erők és a politikai elitcsoportok ütközőterében dől el – szemlátomást többnyire nem a jóléti rendszer javára. Az anarchisták és a posztkapitalisták alternatívát kínálnak az államközpontú, elitista politikával szemben, csakhogy társadalmi szinten igen csekély hatást érnek el. Éppen ezért volna kár az alulról építkező társadalmi önszerveződés gazdag nyugati hagyományát a rendszeren kívüli, baloldali kísérletekre szűkíteni.

A lokalizmus gyökereit éppúgy megtaláljuk az iparosodás előtti nyugati történelemben, mint a modern korban: a görög poliszok és a középkori autonómiák intézményeiben, a korai amerikai köztársaságban; Arisztotelész, Cicero, Montesquieu, Burke, Tocqueville gondolkodásában, az Alapító Atyák és a reformkori magyar liberálisok szellemi örökségében; a 19–20. század fordulójának baloldali anarchizmusában, a két háború közötti bohém világban vagy a 60-as, 70-es, 80-as évek underground kultúrájában.

A posztmodern kapitalizmus keretei között a „lokalista-közösségelvű politikai filozófia” karolta fel újra a helyi autonómiák ügyét. E meggyőződésrendszer szószólói között vannak patrióták (Michael Walzer, Michael Sandel), akik az önszerveződő civil társadalom, a honpolgári erény és a közjó összefüggéseire helyezik a hangsúlyt; tradicionalisták (Christopher Lasch, Alasdair McIntyre), akik az elitdemokrácia és a fogyasztói önzés éles kritikusai; konzervatívok (Roger Scruton, Mark T. Mitchell), akik a „fogyasztói kapitalizmus és a bürokratikus állam szentségtelen frigyével” szemben lépnek fel. Ide sorolhatjuk továbbá azokat a baloldali vagy konzervatív kezdeményezéseket, amelyek az önfenntartó helyi közösségek fontosságát a „nem-növekedés” eszményével és környezetvédelmi megfontolásokkal kötik össze.

sokszínűség

A sokféle nézetrendszer képviselői nincsenek egy platformon – a konzervatívok a baloldaliakkal, a keresztények az anarchistákkal, a farmerek a punkokkal és így tovább. A gyakorlatban jól működő decentralizált berendezkedés egyik legfontosabb vonása éppen a sokszínűség. Az, hogy polgári jogegyenlőség talaján állva minden közösség a maga módján, saját szokásai, értékei, meggyőződése szerint élheti meg a szabadságát.

A helyi közösségiség természetesen nem szolgál mindenre gyógyírként. A nagyvállalatok, pénzintézetek, médiabirodalmak és elitpártok hatalmával valószínűleg még jó ideig együtt kell élnünk. Civilizációs problémáink nem oldódnak meg, ha a lokális kötelékeink megerősítésére törekszünk. De hát az emberiség gondjaira-bajaira soha nem volt és soha nem lesz végső, ideális megoldás. A forradalmi változásoktól meg azért is érdemes tartózkodnunk, mert a nyugati status quo keretein belül számos lehetőség kínálkozik az egyéni és csoportos érvényesülésre, s félő, hogy a fennálló rend összeomlása a meglévő értékes szabadságjogokat is maga alá temetné. Mindent figyelembe véve biztos: erős helyi közösségek nélkül nincs Nyugat, sem igazi demokrácia! A történelem tanúsága szerint a helyi szolidaritás akkor is működhet, ha szűkösek az erőforrások – ugyanez össztársadalmi szintén már nem feltétlenül érvényesül. A személyes kapcsolatokon nyugvó lokális autonómiák mégiscsak valamiféle mentsvárat nyújtanak az embereknek az elidegenedő 21. századi világban, egyszersmind ellenállóbbá teszik a társadalmat a különféle manipulációkkal szemben.

Merre tovább Magyarország?

A magyar szellemi élet politizáló szereplőinek többsége igyekszik bekapcsolódni a nyugati vitákba. Saját meggyőződés-rendszerét globális jelentőségű küzdelmek mentén értelmezi. Az új panelek régi sémákra épülnek. „Nyugati mintakövetés” és „nemzeti öncélúság” szembenállása a magyar történelemet évszázadok óta kíséri. Habsburg-barátok és törökpártiak, labancok és kurucok, udvarhű bürokraták és sérelmi ellenzékiek, jozefinisták és rendi nacionalisták, urbánusok és népiek számtalanszor taszították szűk látókörű viszálykodásba a magyar politikai kultúrát. Ma is valami hasonló történik.

A Fidesz ideológusai a nemzeti érdekek ellenfelét a nyugati „woke-elitben” és a honi „progresszív” oldalban látják. A magyar liberális értelmiség többsége jóformán csak a nyugati mainstreamben bízik; a globalizáció vesztesei számára pedig nincsen mondanivalója. Itt nem annyira a nyugati liberalizmus és a nemzeti konzervatívizmus világrengető versengéséről van szó, inkább a „jozefinista” felvilágosult önhittség és a helyi privilégiumait féltő „rendiség” provinciális ellentétéről.

Még adós vagyok a címben feltett kérdés megválaszolásával: mi jöhet a NER után? Ha elfogadjuk az esszé első részében megfogalmazott metaforát, hogy a „demagóg populizmus a tünet, a posztmodern kapitalizmus a betegség”, akkor nem érhetjük be tüneti kezeléssel. Nem elégséges a „nemzeti öncélúság” autoriter uralmával szemben állnunk, a „nyugati mintakövetés” délibábját is szükséges eloszlatnunk. Ma mindhiába bízunk abban, ami a reformkorban vagy a rendszerváltás idején bizonyosságnak tűnt. A nyugati civilizáció fejlődése – régi magyar nevén: a polgárosodás – nem töretlen lineáris folyamat. A történelem nem ért véget; a jövő kiszámíthatatlan és egyre borúsabb. Ha újra becsatlakozunk a nyugati trendekbe, messze nem oldódik meg minden problémánk. Nem csak a NER agresszív terjeszkedése veszélyezteti az igazi demokráciát. A magyar uram-bátyám világ régi beidegződései ellenében és a posztmodern kapitalizmus rossz tendenciáival szemben is meg kell óvnunk, illetve újra fel kell fedeznünk azokat a magyar hagyományokat, amelyek a klasszikus Nyugathoz kötnek minket. A műveltséget, az egyéni felelősséget, a hivatástudatot; a magabíró közösségeket, a szolidaritást, a helyi autonómiát; a mindennemű elnyomással szembeni ellenkultúrát, a politikai-gazdasági elit befolyásától mentes önszerveződést, a „csináld magad” ethoszát.

elnéző derűvel

Voksolni polgári felelősség – éljen vele ki-ki a maga meggyőződése szerint! Ám önámítás a honi és a külföldi választások eredményétől megváltást várnunk, állandóan lesve, hogy Orbán külföldi szövetégeseinek éppen jól vagy rosszul áll-e a szénája. Ha nem a „mi oldalunk” nyer, apokalipszisként éljük meg, ha a „mieink” regnálnak, elnéző derűvel fogadjuk a „felül lévők” ocsmányságait. Okoseszközeink virtuális buborékjában hergeljük egymást és acsarkodunk az ellenre. Ahelyett, hogy visszatérnénk az „agorára”. Azaz felelősséget vállalnánk lokális szintű közös dolgainkért, és a mindennapi élet terepén, személyes emberi kapcsolatokon keresztül szőnénk újra a társadalom szövetét: a lakóhelyeken, a szomszédságokban, a baráti társaságokban, az iskolákban, a munkahelyeken. Ez nem zárja ki a nagyobb szabású politikai akciókat, tüntetéseket, sztrájkokat, de az ilyesféle társadalmi megmozdulásoknak csak akkor lehet tartós eredménye, ha a mindenkori államhatalommal szembeni ellenállásnak helyi szinten is vannak erős sejtjei. Móricz Zsigmond-i parafrázissal: hagyjuk a pártpolitikát, kezdjünk el végre építkezni! Valahogy úgy, ahogy a két háború között a szakszervezetek, a falukutatók, a népi kollégiumok és a keresztény ifjúsági mozgalmak tették. Helyben előmozdítani az önművelést, kialakítani a vitakultúrát, megteremteni a demokratikus szocializáció feltételeit; programokat szervezni, megtölteni a művelődési házakat; új sportegyesületeket, kirándulóköröket, olvasóklubokat, munkásegyleteket alapítani; az egyházi hierarchián kívül felrázni a vallási életet – ez lehetne a „mi munkánk; és nem is kevés”.

Vajon lehet-e ezen a téren komoly társadalmi mozgásokban bíznunk a 21. századi Magyarországon? Aligha. Van-e még esély a hagyományos értelemben vett közösségek regenerálódására? Nagyon csekély. Bevonhatók-e egyáltalán a digitális nemzedékek tömegesen és tartósan a közösségi öntevékenységbe? Felettébb kétséges. De talán mégis hagyunk az utókorra valamit, ha legalább a saját környezetünkben élhető, szolidáris világot teremtünk; ha az önszerveződés meglévő „kis köreit” megóvjuk és igyekszünk minél több hasonlót életre hívni. Esterházy Miklós nádor szavait idézve: „Őrültség semmit nem tennünk, ha mindent nem tehetünk is”! A NER-t elsöpörheti egy nagyobb válság, esetleg kivéreztetheti az Európai Unió, s néhány tollvonással helyreállítható a 89-es alkotmány – a magyar civil társadalom kiépítésének szívós mindennapi aprómunkáját viszont senki nem fogja helyettünk elkezdeni.

kép | vecteezy.com