ÓRA KERESŐ

Áron valahol elhagyta az óráját. Apjától kapta azzal az intelemmel, hogy nagyon vigyázzon rá, mert a család értékes tulajdona, apáról fiúra száll, mióta világ a világ. Áron kétségbeesetten kezdte hát keresni az órát, az osztályteremben, a padokban, a szemetesekben, az öltözőben, a portán, az iskola előtti téren, még az igazgatói irodába is bekéredzkedett. Meggyanúsította az osztálytársait, az őt folyton szekáló Istire különösen gyanakodott. Az óra egyiküknél sem volt. Az iskolában egyre többen segítettek neki a keresésben, a tanórákat felfüggesztették, nem volt jelzőcsöngő, se ki-, se becsöngetés.

Mintha megállt volna az idő.

Izgatott, görnyedt alakok mindenütt, a kisebb gyerekek játéknak fogták fel az órakeresést, volt, aki kutyának képzelve magát, még szaglászott is, hátha így hamarabb nyomra talál. A nagyobb gyerekek felelős komolysággal, a tanárokkal összefogva vizslattak körbe, a zengő hangú tornatanár nyomozó-csapatokat szervezett.

Áron számára örökkévalóságnak tűnt a keresés.

(A folytatás az őszi számban olvasható)