RÁCS

Négy-ötéves korom óta tudom, hogy az a szomorú arcú, szikár férfi, aki mindennap pontban este hatkor kinyitja a konyha túloldalát lezáró rácsot, és soha egy pillantásra se méltatva bennünket megfőzi, kapkodva megeszi a vacsoráját, aztán elmosogat maga után, az apám.

Az „apa” szóhoz jelzők csapódtak, és oda is tapadtak az idők során – legelőbb a „szemét”, a „rohadék”, a „mocsok” –, mert anyám, ahogy meghallotta a vasrács zörgését, egészen addig a pillanatig, amíg a vacsorázó újra be nem húzódott saját lakrészébe, szinte megállás nélkül sziszegte, lődözte ezeket a szavakat (s még cifrábbakat) feléje. Neki az arcizma se rándult, pedig a jelenetek vége felé anyám – a mi bezárt rácsunkat rázva – már fröcsögött-hörgött. Amikor nagyobb lettem, megpróbáltam ilyenkor csillapítani, betuszkolni a szobánkba, de ez vajmi keveset használt, újra és újra lejátszódott minden.

Korábban, amikor anyám este is a műhelyben maradt, a nappalink sarkába húzódva lestem apámat. Megbabonázva követtem minden rezdülését, pedig azonkívül, hogy egyik este rántottát sütött, a másikon virslit főzött, nem volt semmi változatosság a viselkedésében tizenöt éven át. Szigorú célszerűség vezérelte minden mozdulatát. A rácsot épp csak annyira húzta szét, hogy be- és kiférjen. Kosárban hozta magával az edényeket és az alapanyagokat, mert a hűtőt és a beépített szekrényeket nem volt joga használni. Anyám – szándékosan – mindig szanaszét hagyta a holminkat, ezért az első percek a rendrakásra mentek el. Aztán meggyújtotta a gázt, s vagy vizet tett fel lábasban, vagy olajat serpenyőben. Amíg a víz bugyogni, az olaj sisteregni kezdett, lehúzta a két pár virsliről a műbelet, feltörte a tojásokat. Ha a szobámban voltam, akkor is meg tudtam állapítani, hogy aznap melyik menü készül, s nemcsak az égett olaj szagából, vagy a virsli kipárolgásából, hanem a zörejekből is. Mindig rövid, erőteljes csattogással verte fel a tojást. Az elkészült ételt tányérra rakta, s szemérmesen hátat fordított. Csak fehéren világító tonzúráját, csontos könyökét, élesen kirajzolódó lapockáját láthattam. A kép is megmaradt, ahogy késsel-villával nyiszál. Kalitkájában gubbasztó, szárnyát reménytelen monotóniával verdeső madár. Amíg evett, feltöltötte a mosogató medencét meleg vízzel. Az utolsó falat kenyérrel gondosan kitörölte a tányér alját, bekapta, és még rágcsálta, amikor már mosogatni kezdett. Eltörölgette az edényeit, bepakolt a kosárba és távozott.
befejezhetetlen faszobor
Éveken át leselkedtem, de csak akkor, ha anyám – elég ritkán – egyedül hagyott este a lakásban. Gyerekkoromban sokat voltam kórházban. Különleges betegségem volt, az exostosis egy ritka fajtája: kinövések burjánzottak mindkét sípcsontomon. Orvosom úgy farigcsálta három havonta a lábamat, mintha befejezhetetlen faszobor lennék. Ilyenkor hosszú hetekre nem láttam apámat, de tudtam, ha hazamegyek, este hatkor zörren a zár, fő a virsli vagy sül a rántotta, semmi sem változik, csupán a tartása lesz évről évre görnyedtebb, tonzúrája kiterjedtebb. Olyan volt nekem, mint egy metronóm, ami a háttérben ritmust ver a végeérhetetlennek tűnő gyerekkor, majd a hol zaklatottan gyors, hol vontatottan lassú kamaszkor történéseihez.

Az általános iskolában szinte idegen lettem a sok hiányzás miatt, nem tudtam követni a tanítást, nem voltak barátaim. Álmodoztam, olvasmányaim világába menekültem. Hogy mégsem lökődtem ki, és sikerült elvégeznem a nyolc osztályt, azt anyámnak köszönhetem. Kijárta, hogy minden év végén különbözeti vizsgákat tehessek, s ezekre lelkiismeretesen felkészített.

Anyámhoz virtuális köldökzsinór kapcsolt, s ez a láthatatlan, de annál szorosabb kötelék csak a kamaszkor végén kezdett fojtogatni. Rövid házasságának minden nyomát eltüntette, a fényképekről, ahol hármasban voltunk, lenyisszantotta apámat, csupán egy vállamat átölelő atyai kéz úszta meg a hóhérmunkát. Ezt a fényképet elcsentem, elrejtettem, ma is megvan. Anyám a rokonaival alig tartott kapcsolatot, egy-egy esküvőre, keresztelőre, temetésre mentünk csak haza a dél-alföldi falucskába, a fazekas családhoz, ahonnan végérvényesen kiszakadt, amikor az ötvenes évek végén felvették az Iparművészeti Főiskola kerámia szakára. Nagyszüleim, nagybátyáim, unokatestvéreim idegenek maradtak. Nem jártunk vendégségbe, és hozzánk is ritkán jött ismerős. Ha nem feküdtem kórházban, délutánjaimat a lakótelepi házunk alagsorában kialakított műhelyben töltöttem anyámmal. Imádtam ott lenni. A kórház vizuális sivataga, a kórterem steril fertőtlenítő szaga után valóságos oázis volt, sűrű polcai tele gipszformákkal, száradó, égetett, mázazott kerámiákkal; csak úgy ittam a műhely föld-szagú levegőjét. Magától értetődő természetességgel sajátítottam el a fazekas mesterség fogásait, és nyolcadik után a képző-gimi kerámia szakára jelentkeztem. Felvettek. Itt nem számítottam különcnek, gyorsan kötöttem barátságokat, a világ kitágult körülöttem. Kiderült például, hogy ügyes vagyok a labdajátékokban, harmadiktól az iskola kézilabda válogatottjában védtem. A műhelyben pedig, ahová a szaktanárok csak ímmel-ámmal jártak be, pillanatok alatt amolyan műhelyfőnök lettem. Én vertem fel a stokkot a préseléshez, én kevertem a masszát és a mázakat, én kezeltem a kemencét. Mennyi „én”. A betegségem itt is hátráltatott, de a csontburjánzás lelassult, a lábadozás ideje egy hétre rövidült.
mint egy használt papírzsebkendőt
Egyik este, a szokásos cirkusz után, faggatni kezdtem anyámat válásuk okáról, de ő csak annyit mondott, fogai közt szűrve a szavakat, hogy apám eldobott minket, mint egy használt papírzsebkendőt, amikor hároméves voltam. De ha „eldobott” minket, miért nem nősült újra? Miért élt velünk egy fedél alatt ennyi időn át, tűrve a minden esti vegzatúrát?

*

Apám széthúzza a rácsot, előreenged a kosárral. Lerakom a kosarat a földre, és nekilátok anyám edényeit elmosni, törölgetni, elrakni. Ő közben már feltette a vizet forrni. Ma virslit eszünk. Anyám, ez a kövér, alacsony, holdvilágképű asszony, rázza a rácsot, és engem gyaláz, csakis engem. Nem válaszolunk. Mintha nem is hallanánk. Arcizmunk sem rándul. Pucolom a négy pár virslit. Apa kinyomja a mustárt a tányérokra, felvágja a kenyeret. Anyám annyira részeg, hogy csak a rácsba kapaszkodva tud megállni a lábán. Apám beledobja a lobogó vízbe a virsliket. Várunk. Amikor az első virsli szétcsattan, lezárja a gázt, és villával, mintha szigonyozna, kihalássza a megduzzadt, gőzölgő rudacskákat. Elfordulunk apa lakrésze felé. Anyám sír a másik oldalon.

Három napja költöztem át apámhoz. Nem maradok sokáig, már megvan az albérlet, ahová a legjobb cimborámmal beköltözünk elsején. Még a képző-gimiben találtuk ki együtt azokat a nippeket, groteszk kis terrakotta figurákat, amelyek városszerte kapósaknak bizonyultak a butikokban, ajándékboltokban. Ezekből fogunk élni. Vettünk egy kisméretű elektromos kemencét. A főbérlő hozzájárult, kis plusz pénz ellenében, hogy a lakásban dolgozzunk.

Miért hagytam ott anyámat?
mintegy varázsütésre
Az érettségi táján kezdődött. Márciusban betöltöttem a tizennyolcat, s amikor májusban bementem a kórházba, kiderült, mintegy varázsütésre, leállt az abnormális sejtburjánzás a csontjaimban. Az orvosok zavarban voltak, nekem úgy tűnt, nem is örülnek, mert nem ők gyógyítottak meg. Én mindenesetre fellélegeztem, s attól a naptól idegesíteni kezdett anyám állandó jelenléte, tapadása. Szokásommá vált, hogy öt óra körül otthagyom a műhelyben, felmegyek a lakásba, és rendet rakok a konyhában, mielőtt bezárjuk magunk felől a rácsot. Anyám az apámnak tett gesztus miatt vérig sértődött.

Érettségiztem. Készültem az Iparművészeti Főiskolára. Egyik délután, ahogy rajzmappával a hónom alatt közeledtem a házunkhoz, apám kilépett egy fa mögül és megszólított. A keresztnevemen. Amióta az eszemet tudom, akkor hallottam először a hangját, akkor láttam közelről az arcát, és vékony orrában, keletiesen metszett szemében, csőrszerűen ívelő alsó és felső ajkában a saját maszkomra ismertem. „A jövődről kell beszélnünk” – mondta, s felhívott a lakrészébe. Megkerültük az épületet, az ő bejárata a hátsó lépcsőházból nyílt. Anyámnak a lakás elfelezése után, a rács beépítésén kívül nem kellett semmihez se nyúlnia, apámnak viszont bejárati ajtót kellett vágatnia, előszobát kialakítania, fürdőszobát varázsolni a fél szobából. Feszengtünk. Hellyel kínált, leültünk. A konyha felé sandítottam, de onnan nem láttam át mihozzánk.

„Arról van szó, hogy már nem kell fizetnem utánad a gyerektartást…”

Anyám sohasem említette, hogy apám tizenöt éven keresztül minden hónapban napra pontosan fizette a maximális összeget, pedig ez adta számunkra a létbiztonságot, mert anyám kerámiáit csak karácsony előtt lehetett nagyobb számban eladni.

„Szeretném továbbra is folyósítani az összeget, amíg a főiskolára jársz. Most már neked”.

Megköszöntem, s csak üldögéltünk csendben, nem volt hirtelen mit mondanunk egymásnak annyi éves hallgatás után. Aztán – ahogy pár hónapja anyámnak –, nekiszegeztem a kérdést:

„Miért váltatok el?”

Nem válaszolt rögtön. Maga elé meredt, szembogara idegesen ugrált ide-oda, vonásai megkeményedtek.

„Hároméves voltál, amikor a betegségedet diagnosztizálták, anyád teljesen összeroppant. Engem vádolt, az én génjeimet hibáztatta. Ivott is… Nem tudtam tovább élni vele… de tőled elszakadni se lehetett. Ezért mentem bele ebbe a… társbérletbe”.
piaszag
Igen, anyám folyamatosan ivott, de én természetesnek tartottam, a körülötte lengő piaszag hozzátartozott, ő volt. Sohasem mondtam ki, magamban sem, hogy anyám „alkoholista”. Apám magyarázata hihetőnek tűnt, de ezért még nem szakítottam volna anyámmal. Pár napja azonban összefutottam egy dunántúli unokatestvérével. Évek óta nem hallottunk egymásról. Úgy meredt rám, mint egy kísértetre, és kiszaladt a száján:

„Te még élsz?”

A kérdést nem lehetett visszaszívni, el kellett kotyognia, hogy anyám azt mesélte rólam a rokonságban, legkésőbb tizennyolc éves koromra felemészt a csontrák.

„Rosszul vagy?” – karolt át ijedten a távoli rokon.

Lefejtettem magamról a kezét, talán nem is köszöntem, elindultam az aluljáró felé. Támolyogtam, nemigen tudom, hogy keveredtem a házunk elé. Bizonyára a megszokás vezetett, mint a gazdátlan lovat. Otthon először is eltéptem a főiskolai jelentkezési lapot, összepakoltam a legszükségesebb holmijaimat, s átkéredzkedtem apámhoz.

Most itt üldögélek apa mellett, eszem a virslijét, de kézzel, ahogy máskor is. Ő meg elegánsan, késsel-villával. Még falatozik, amikor én már mosogatni kezdek. Eltörölgetünk, bepakolunk a kosárba, átbújunk a rácson, bezárjuk a lakatot. Homályos látóteremben észlelem, hogy anyám lefeküdt a padlóra, a rács mellé. Halkan nyöszörög.

kép | Marc Soller, flickr.com