AZ EGYÉNI SZABADSÁG MINT TÁRSADALMI ELKÖTELEZETTSÉG
1999 január
A következőkben azt vizsgálom meg, milyen vonzatai vannak, ha egy társadalom elkötelezi magát az egyéni szabadság mellett. A társadalmi etika olyan felfogása foglalkoztat, amely az egyéni szabadságot egy társadalom minősítésénél központi értéknek tekinti, továbbá ezzel egyidejűleg a társadalmi berendezkedés integráns részének tartja. A jelenkori társadalmak megítélésénél az efféle nézőpontnak jelentős előnyei vannak más közelítésekkel, például a haszonelvű számítással szemben, amely pedig — nyíltan vagy burkoltan — aláfesti a mai szociálpolitikák zömét. Érvelésemből további messzemenő következmények adódnak, ha a társadalmi intézmények és politikák értékelésére teszünk kísérletet.
Negatív és pozitív szabadság
Az egyéni szabadság fogalma távolról sem egyértelmű. Sir Isaiah Berlin fontos és nagy hatású különbséget tett a szabadság „pozitív” és „negatív” jelentése között. E nézet szerint a „pozitívan” értelmezett, a „valamire való” szabadság azt jelenti, hogy — mindent figyelembe véve — mi áll szabadságában az egyénnek, és mi nem. Az utóbbi okai nem különösebben érdekesek e felfogás számára, vagyis nem foglalkozik azzal, hogy az egyén esetleg azért nem képes valamit megtenni, mert ebben valaki más — alkalmasint épp a kormány — megakadályozza.
pozitív szabadságom megsértése
Ezzel szemben a szabadság „negatív” felfogása, azaz a „korlátozásoktól való” szabadság pontosan arra koncentrál, hogy mennyire hiányzik a korlátozások azon halmaza, amelyeket egyik ember a másikkal, vagy az állam, illetve valamely intézmény az egyes egyénekkel szemben alkalmazhat. Illusztrációképpen: ha azért nem sétálhatok szabadon egy parkban, mert rokkant vagyok, akkor ez behatárolja pozitív szabadságomat, de semmi nem utal arra, hogy erőszakosan léptek volna fel negatív szabadságommal szemben. Ha viszont nem rokkantságom miatt nem sétálhatok e parkban, hanem azért, mert akkor a huligánok megvernek, akkor ez nemcsak pozitív szabadságom megsértése, de negatív szabadságomé is.
Ebben az értelmezésben, amely valamennyire eltér Berlin klasszikus dichotómiájától, a negatív szabadság megsértése a pozitív szabadság korlátozása is — de az állítás fordítottja már nem igaz. A hagyományos „libertariánus” irodalomban a szabadságnak a negatív felfogása kapta a legtöbb figyelmet, sőt egyesek annak érdekében érveltek, hogy a „szabadság” fogalmát kizárólag a negatív értelmezésre tartsák fönn. Más szerzők viszont (Arisztotelésztől Marxig, Mahatma Gandhitól Franklin Rooseveltig) sokat foglalkoztak a pozitív szabadsággal is, azaz nem csak a korlátozások hiánya érdekelte őket.
Ha fontosnak tartjuk, hogy az egyén képes legyen olyan életvitelre, amelyet maga választ magának, ez érv arra, hogy a pozitív szabadság általános kategóriájával is foglalkozzunk. Ha a „választás szabadsága” lényeges, akkor a pozitív szabadságnak is jelentőséget kell tulajdonítanunk. Ám a pozitív szabadság mellett szóló érvek semmiképpen sem jelentik, hogy ne fordítsunk figyelmet a negatív szabadságra is. Így például általában rossz a társadalom számára, ha az egyén nem sétálhat szabadon a parkban. Ezzel a ténymegállapítással összhangban van, hogy a társadalmi berendezkedés szemszögéből különösen elfogadhatatlannak tekintsük, ha e korlátot mások által támasztott akadály vagy fenyegetés okozza.
Az egyén személyes életébe való külső beavatkozásnak olyan félelmetes, alkalmasint elviselhetetlen vonzatai vannak, amelyek messze túlmennek a pozitív szabadság ebből adódó csorbulásánál. Ha ezt az érvelést elfogadjuk, nem sok értelme van azon vitatkoznunk, vajon a szabadság pozitív vagy negatív értelmezése mellett kell-e voksolnunk. A szabadság helyes felfogásának egyszerre kell pozitívnak és negatívnak lennie, hisz — bár más és más okból — mindkét oldal fontos.
A szabadság pozitív és negatív vonatkozása között valóságos különbség van — ám ezek sokféle módon függnek és kapcsolódnak össze. Ha csak az egyik vagy csak a másik vonatkozásra koncentrálunk, ez nemcsak etikai hiányosság, hanem alkalmasint társadalmi képtelenség. Az egyéni szabadság iránti társadalmi elkötelezettségnek a pozitív és a negatív szabadságot, valamint a közöttük lévő összefüggéseket egyaránt magában kell foglalnia.
A szabadság eszközeinek elérésére való szabadság
Haszonnal járhat, ha összevetjük az általam itt bemutatott közelítést John Rawls nagy hatású igazságosság-elméletének néhány elemével. Az elmélet nagyban hozzájárult a modern politikai filozófia és etika gyökeres megújulásához. Rawls igazságosság-elmélete sokat tett, hogy felhívja a figyelmet az egyéni szabadság politikai és erkölcsi fontosságára. ,,Igazságosság-elve” védi az egyéni szabadság „elsődlegességét” — amennyiben mások számára is hasonló szabadság biztosítható. Egyenlőtlenség-felfogása nem a hasznosság eloszlására, hanem az „elemi javak” eloszlására épül. E javak — a jövedelem, a gazdaság, a szabadság stb. — olyan eszközök, amelyek segítségével az emberek szabadon követhetik saját céljaikat.
Mindazonáltal az emberek által birtokolt elemi javak összehasonlítása nem egészen ugyanaz, mint ha az egyének által valóban élvezett szabadságokat vetjük egybe, habár a két közelítés között szoros kapcsolat van. Az elemi javak a szabadság eszközei, de nem mutatják meg a szabadság fokát, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen nagy változatosságot mutat, ahogyan az emberek az elemi javakat szabadságra „váltják át”. Tekintettel arra, hogy mind az egyes csoportokon belül, mind az egyes csoportok között igen nagy különbségek lehetnek a nem, a kor, az öröklött tulajdonságok, a környezeti feltételek stb. tekintetében, az elemi javak egyenlő elosztása nagyon is egyenlőtlen szabadság-szintekkel járhat együtt.
kevésbé szabadok
Így például a mozgássérültek — még azonos elemi javakkal ellátottság mellett is — másoknál kevésbé lesznek szabadok saját jólétük biztosításában. Továbbá nemcsak jólétük biztosításában lesznek másoknál rosszabb helyzetben, hanem — hacsak nem kapnak külön könnyítő eszközöket — hátrányban lesznek a közös társadalmi intézmények megválasztásában való részvételben és az általános (nem feltétlenül saját rokkantságukkal összefüggő) politikai döntések befolyásolásában.
Sok fogyatékosság viszonylag ritkán fordul elő, de az emberek személyes vonásai és környezeti feltételei általában számos vonatkozásban különböznek. Különbözünk egymástól korban és energiában, nemünkben és fizikai szükségleteinkben (például a terhességgel összefüggő szükségletekben), a betegségre való öröklött vagy környezettől függő hajlamunkban, és így tovább. Ezek az eltérések befolyással vannak arra, hogy elemi javak adott mennyisége mellett milyen mértékben tudjuk a szabadságot életünkbe építeni. A személyi és környezeti heterogenitás szerteágazó fontossága miatt az elemi javak alapulvétele nem segíti elő célunkat, hogy az emberek tényleges szabadságát összehasonlítsuk.
Az egyének által birtokolt javak vagy erőforrások helyett arra is koncentrálhatunk, hogy az emberek ténylegesen milyen életvitelt választanak maguknak. Vannak egészen elemi működési módok, például hogy az ember megfelelően táplálkozzék, hogy egészséges legyen stb., és ezeket mindenki nagyra értékelheti. Más működési módok (például az önbecsülés megszerzése, vagy a részvétel a közösség életében) összetettebbek, de ugyancsak sokak által értékeltek lehetnek. Még az utilitariánus elvek szerint megvalósított boldogság is ide sorolható, noha ez ebben az esetben csak egy a sok lehetséges működési mód közül, nem pedig minden teljesítmény értékelésének alapja, mint az utilitariánus számításban. S bár minden működési mód lehet értékes, az egyének nagymértékben különböznek a tekintetben, hogy melyiknek milyen súlyt tulajdonítanak.
A különböző életvitelekre való szabadság a működési módok kombinációinak halmazai közötti választás lehetőségében fejeződik ki: ezt nevezhetjük az egyén „képességének”. Az egyén „képessége” egy sor tényezőtől függ, az egyéni sajátosságoktól a társadalmi berendezkedésig. Az egyéni szabadság melletti társadalmi elkötelezettséghez hozzátartozik, hogy fontosnak tekintsük az egyének által ténylegesen birtokolt „képességek” növelését: a társadalmi intézmények megválasztásánál figyelembe kell venni, hogy milyen mértékben mozdítja elő az emberi képességek javítását. Az egyéni szabadság teljes értelmezése túl kell mutasson a személyes életre vonatkozó képességeken, és az egyén más céljait (például az egyén saját életéhez nem közvetlenül kapcsolódó társadalmi célokat) is figyelembe kell vennie.
Társadalmi elkötelezettség és egyenlőtlenség
Minthogy az egyéni szabadság nemcsak központi társadalmi érték, hanem — megkerülhetetlenül — társadalmi termék is, a fenti meggondolásoknak sokféle közvetlen és közvetett érvényességük van a társadalmi intézmények és politikák alternatívái közötti választásoknál. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az egyéni szabadságot társadalmi elkötelezettségként értelmező általános közelítés nem teszi feleslegessé, hogy szembenézzünk a csoportok és egyének közötti konfliktusok kérdésével. Ahogyan Ralf Dahrendorf érvelt, még csak fel sem becsülhetjük a társadalmi és politikai szabadság jövőjét, ha nem fordítunk kellő figyelmet a modern társadalom szerteágazó konfliktusaira. Az elosztási elvek nyilvánvalóan fontosak a szabadság-alapú közelítések számára. Így a hatékonyság és méltányosság relatív értékelésének konfliktusa ebben az összefüggésben sem kerülhető meg. Még ha a társadalmi döntések meghozatalánál valamelyik elosztási elvet el is fogadják, ez a megegyezés sem jelenti a személyek vagy csoportok közötti konfliktusok megszüntetését. Az elosztási elvek inkább a konfliktusok kezelésének, mint megszüntetésének eszközei. Ha például egy társadalmi igazságossági elv elsőbbséget ad annak a célnak, hogy a legrosszabb helyzetű csoport szabadsága nőjön, ez inkább válasz egy konfliktus okozta kihívásra, mintsem a konfliktus kiiktatása. A társadalmi intézmények egyik fontos feladata az érdek-konfliktusok felismerése, majd olyan válaszok keresése, amelyek teret adnak az egyéni szabadságok igazságosabb elosztásának.
Ha azonban az érdek-összeütközések élesek és széleskörűek, az igazságos társadalmi megoldások gyakorlati jelentősége és tényleges megvalósítása súlyos nehézségekbe ütközhet. Van okunk szkepticizmusra, de ennek mélysége, ereje attól függ, milyennek látjuk az embereket mint társadalmi lényeket. Ha az egyének kizárólag saját szűk érdekeket követnek, az igazságosság megvalósítása lépten-nyomon beleütközik mindazok ellenállásába, akik a javasolt változtatások révén valamit veszíthetnek.
kevésbé lesznek szabadok
Ha az egyéneknek mint társadalmi lényeknek szélesebb horizontú értékeik és céljaik is vannak, ideértve a másokkal való együttérzést és az erkölcsi normák iránti elkötelezettséget, a társadalmi igazságosság előmozdításakor nem kell minden pillanatban leküzdhetetlen ellenállással számolni. Számos mai gazdasági és társadalmi elmélet az emberi lényeket úgy tekinti, mint akik csak szűken értelmezett önérdekük maximálására törekszenek. Ha ez a szüntelen kényszer működik — ami a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését illeti —, valóban jogos a pesszimizmus. Ám igencsak kevés a bizonyíték, hogy ez az emberkép a valóságban helyes. Az embereket nemcsak saját érdekük befolyásolja, hanem — amint Albert O.Hirschmann mondja — a szenvedélyeik is. Valóban, az embereket megmozgató tényezők között ott találjuk Prágában, Párizsban, Varsóban, Pekingben, Little Rockban vagy Johannesburgban a másokkal törődést és az eszmék iránti érdeklődést.
A sajtó és tömegkommunikáció hatékony szerepe a politikai érzékenyítésben és a gazdasági biztonság megvalósításában érthetetlen lenne, ha az emberek csak szűk önérdekük megvalósítására szorítkoznának. Ha az éhínségről közölt sajtóhírek felháborítják az olvasóközönséget és nyomás alá helyezik a kormányt, ez éppen azt jelenti, hogy az embereket foglalkoztatja, ami másokkal történik. A megkülönböztetésekről, kínzásokról, nyomorról szóló híradások e jelenségek ellen tömörítik az erőket, amikor a szembenállást az érintettekről a nagyközönségre is átviszik. Ez valószínűleg csak azért lehet így, mert az emberekben megvan a képesség és a hajlandóság, hogy mások szenvedései iránt is fogékonyak legyenek. Ez persze nem jelenti, hogy a mai egyenlőtlenségeket könnyű kevésbé egyenlőtlen és kevésbé igazságtalan szabadsággá alakítani. Mégis azt sejteti, hogy az egyéni szabadságok méltányosabb elosztásának megvalósíthatóságát nem fenyegeti végzetesen az érdekkonfliktusok léte. A feladat a társadalmi hatékonyság és méltányosság problémáinak újraértékelése az egyéni szabadság középpontba állításával.