HELYÜK A VILÁGEGYETEMBEN
1994 április
„Lady Malmsbury-Croft ismét lecsapott rám, és ezúttal igen rossz ráhibázása volt. Egy nagyon előkelő, muzeális külsejű hölgyhöz vezetett, aki a romániai állatvédelem iránt érdeklődött nálam. Hiába tiltakoztam, örömet akart szerezni nekem, és elmondta, kutyászati téren mily szörnyű tapasztalatokat szerzett utolsó örményországi útja alkalmával. Kiderült, hogy számos ebnek nincs is gazdája, abból él, amit úgy talál.” A Pendragon legendában olvashatjuk e sorokat, amelyek máig híven tükrözik, miképpen vélekednek mifelénk legtöbben az állatvédelemről. E fogalom hallatán még a jobbak is csupán kutyákért, macskákért reszkető öreg hölgyek aggodalmaskodására gondolnak; általában vállveregető lekezeléssel viseltetünk e „nem igazán komoly” téma iránt.
az állatokat tárgynak tekinti
Állatvédelmet — kezdjük azzal — magam eleve csak a közérthetőség kedvéért mondok. Nyugaton, ahol mindenben, így az állatkínzásban, de az állatok védelmére szövetkezett mozgalmakban is előbbre tartanak, animal welfare-ről (állati „jóllétről”) vagy animal rights-ról (állati jogokról) beszélnek. E kifejezések persze nem annyira maguktól értetődők. Mi az például, hogy állati jog? Mi errefelé azt szoktuk meg, hogy a jog emberi kategória. Ám ha arra gondolunk, hogy — mondjuk — csak nem fejezheti le valaki kénye-kedve szerint az utcán a kutyáját, akkor nem meglepő a következtetés, hogy mások jogait is nekünk kell megfogalmaznunk. (Magyarországon erre még várhatunk; semmiféle állatvédelmi törvényünk nincs, az alkotmány az állat jogi státusára nem tér ki, tehát az állatokat tárgynak tekinti.) Mások jogainak átvállalására először az Egyesült Államokban volt precedens: egy perben, amelyet egy völgyet beépíteni akaró vállalkozó ellen természetvédők indítottak, jogászuk a völgyet tekintette felperesnek, a természetvédőket pedig a völgy jogi képviselőinek.
De milyen alapon, milyen jogrend szerint alkossuk meg mások jogait? Hol, milyen prioritások szerint húzzunk határokat? És ha ilyen jogok elismerten még nem léteznek, hogyan védjük az állatokat?
Szóval az állatvédelem nem is olyan egyszerű fogalom. Aki bele akar folyni a „mozgalomba”, aki bármilyen szinten képviselni akarja az állatok vagy általában a természet státusát, annak már a legelején igencsak fel kell készülnie az ellenállásra. Mert a mai társadalom nem nagyon szereti, ha ilyesféle — működését alapjaiban megkérdőjelező — dolgokat feszegetünk. Mindenki tudja, mire gondolok; ha a Duna ügye, az atomerőmű-kérdés, az állatkísérletek stb. valahol szóba kerülnek, még a nem technokrata gondolkodásúaktól is mi mást várhatnánk: többségük a „realitásokkal” hozakodik elő. Hogy személyes példát hozzak: annak idején az egyetemen — biológia—földrajz tanárszakon — megtagadtam az állatélettan-gyakorlaton az élveboncolást. A hosszan húzódó ügy a gyakorlatvezetőnek ezzel az ellenvetésével kezdődött: de a kórházba, ugye, befeküdnél?
Azaz: a kutatás hasznát bezzeg én is élvezném, csak közben itt ellenállósdit játszom. A kérdés persze így roppant demagóg — a leendő biológiatanár egyszeri oktatási gyakorlatának a kutatáshoz, a kutatás eredményeinek elfogadásához nem sok köze van, nem beszélve arról, hogy még egy kórházban gyógyított betegség esetében sem bizonyos az állatáldozat és az én gyógyulásom közötti összefüggés —, arra azonban nagyon is alkalmas, hogy megmutassa, milyen irányból kell támadásokra vagy ellenvetésekre felkészülnünk (a fentieknél esetleg megalapozottabbakra is). Az első pont, amiről most beszélni szeretnék: hogyan is bánunk ma az állatokkal; miért gondoljuk néhányan, hogy védelemre szorulnak?
mi folyik a vágóhidakon
Újabb adatok szerint évente 800 millió állatot használnak fel állatkísérletekben. Ez azt jelenti, nem egészen 7 emberre jut egy kísérlet. Vannak országok, ahol évente hússzor-harmincszor ennyi kóbor kutyát pusztítanak el. Az Egyesült Államokban nem évente, hanem naponta körülbelül egymillió állatot gázolnak el. A húsukért, bőrükért, tollukért, bundájukért csillagászati számban megölt állatok életnek aligha nevezhető létében a halál csak a megváltást hozza. A civilizált országokban persze ezekről a számokról, a kísérleti intézmények vagy a vágóhidak működéséről a polgár semmit sem tud. Sosem hallott például az állatok tömeges elpusztítását célzó, hírhedt LD 50-tesztről: ennek során valamely új készítmény halálos, azaz letális dózisát mérik be, azt a mennyiséget, amelytől az állatok fele (50%-a) elpusztul. Még ennél is rosszabbul hangzik az úgynevezett Draize-teszt. Ebben nyulak szerepelnek, akiknek nem választ ki könnyet a szemnyálkahártyájuk — belecsepegtetik tehát az új szert (lehet kozmetikum is), s az elváltozás mértékéből következtetnek az emberre káros hatásokra. Nem kevésbé rettentő, ha felidézzük, mi folyik a vágóhidakon. Elég magyarországi példákat hozni: túlterhelt, „korszerűtlen” vágóhídjainkon az áramütött sertést gyakran még élve lökik a forró vízbe, a tagló alá hajtott marhának pedig előbb végig kell néznie, hogyan pusztul el a sorban előtte álló társa.
Hogyan alakult ki ez a szörnyűség? A Gulyás fivérek egyik korai dokumentumfilmjéből jut eszembe a jelenet, amikor az elszegényedő öregembernek meg kell válnia a tehenétől — emlékszem a mozdulataira, ahogy az állat mellett bóklászik, amikor azt felhajtják a vágóhídra. Azt hiszem, erre mondják, a társadalom így működik. De melyik társadalom? Mindig így volt ez? Az őstársadalmakban, jól tudjuk, az ember nem a magasabbrendűség és az uralomvágy jegyében élte meg kapcsolatát a természettel. Az egyik legfényesebb példája ennek az ausztrál őslakók totemizmusa: a természet és az ember sajátos együvé tartozásának különleges és talán legszebb felfogása.
Mint az ausztrálok avatott kutatója, A. P. Elkin1 írja:
,,Az osztályozó totemizmus azt jelenti, hogy az embereket és az emberek számára bármiféle értéket jelentő természeti jelenségeket egy rendszer keretében csoportosítják és osztályozzák. Ebben a rendszerben az emberi lények nem választódnak el a természeti fajoktól és tárgyaktól, hanem velük egy csoportot alkotnak. Így a moiety [a törzs egyik, jellemző állattotemmel rendelkező része, általában fele — K. D.], a nemzetség vagy más csoport nemcsak bizonyos számú férfit és nőt foglal magába, hanem néhány természeti fajt és tárgyat is. (…) Nekünk gyakran nehéz a felosztás elveit felfedezni, de az őslakók rendszerint azonnal és pontosan meg tudják mondani, hogy a kenguru, a bambusz, a különféle fák, füvek vagy kövek melyik moietybe vagy másféle csoportba tartoznak, ugyanolyan könnyen, mint azt, hogy valamely törzstagjuk melyik moietybe, nemzetségbe vagy szekcióba tartozik. Az osztályozás vagy csoportosítás valamiféle viszonyt feltételez az emberi lények és mindazon fajok és jelenségek között, amelyekkel együtt vannak csoportokba osztva.”
A totemizmus, persze, ha nem is okvetlenül ilyen megnevezéssel, számtalan, s a Föld legkülönbözőbb vidékein élő népek vélekedésével rokon. Ha az észak-amerikai indiánokra gondolunk, elég a minden törzs által előszeretettel használt, mágikus erőt kölcsönző állatnevekre gondolni; de számos kutató az ősmagyar vallást is mint totemisztikusat értelmezi.
az ölés misztériuma
A barlangrajzok, a fennmaradt kultikus tárgyak bizonysága szerint ugyanakkor az ember nagyon is szellemi lény volt már a legkorábbi időkben. Okkal gondolhatta magáról, hogy van valami, amiben „különbözik” a természeti lényektől. A különbség azonban — úgy tűnik — soha nem jelentett valamiféle önigazoló jogosítványt: sehol sem alakult ki olyasvalami, amit akár csak nyomokban is felsőbbrendű tudatnak nevezhetnénk. És ez már csak azért is hangsúlyozandó, mert a társadalom legnagyobbrészt az ölésben, az állat elpusztításában élte meg kapcsolatát más élőlényekkel. Az ölés misztériumában — ha nem a vad elejtésében, akkor a hozzá kapcsolódó szertartásban, az imádságban, az étel vagy az állatból készült használati eszközök elkészítésében — mindenki részt vett, s éppen ez a tény alapvető szerepet játszott abban, hogy az állatokkal kapcsolatos felfogás nemzedékről nemzedékre vallásos hitként őrződött meg. Hosszú Lándzsa fekete lábú indiánfőnök emlékezéseiben olvashatjuk, hogy milyen életre szóló élménye volt, amikor gyerekkorában — pajtásaival együtt — kileste a törzs varázslóját. A varázsló a soron következő harc kimeneteléről a szent bölény fejet kérdezte: az élettelen fej ide-oda ringva a szemén-orrán füstöt és lángot kibocsátva válaszolt — a gyerekek sikoltozva menekültek.2
A legkülönbözőbb őstársadalmakat, a Föld számos ősi kultúráját lehetne felsorolni, amelyekben táncokkal, imádságokkal fohászkodtak nemcsak a vadászat sikeréért, hanem az állat szelleméért, lelkéért is — a legtöbb esetben attól a törekvéstől áthatva, hogy ha már muszáj, a lehető legkevesebb állatot kelljen megölni.
Ugyanezzel a felfogással találkozunk a keleti filozófiákban is. A buddhizmusban, ahol a régi bölcsek elmélkedéseinek egyik fő kérdése az volt, minden élőlénynek buddha-természete van-e, az indiai Asóka király például az elpusztítható állatok számát mérséklő rendeletéiről lett híressé.
Úgy látszik mindezekből, hogy az ősi időkben a Föld egymástól akár teljesen különböző szellemi közösségeiben is egészen másféle felfogás alakult ki az ember és az állat viszonyáról, mint amilyet ma a civilizált világban vallunk (ha ugyan „vallunk” valamit). Az ember földi létének az a felfogása, hogy a természettel együvé tartozunk, szellemi mivoltunk miatt mégis örökké törekednünk kell valami számunkra is érthetetlen, felfoghatatlan jóra, annak tudatosulása volt, hogy az élet ilyen; ölök, de az ölés fájdalommal és szenvedéssel jár, és erre csak a vezeklés, az imádság és a magam szenvedése hozhat írt. Az ősi és a mai, „civilizált” felfogásnak erre az alapvető különbözőségére hadd idézzek egy másik — ezúttal sziú — indián főnököt és sámánt: Sánta Őzt. ,,A madárra semmi szükség. Nincs bátorságotok tisztességesen megölni — levágni a fejét, lefosztani a tollát, kibelezni — nem, mindehhez semmi kedvetek. Így aztán csinos kis műanyag zacskóban kerül elétek, feldarabolva, konyhakészen, íze nincs, de bűntudat sem jár vele. A vidra- és fókabundáitokról sem akarjátok megtudni, hogy mennyi vérrel és kínnal jár a kikészítésük. A ti felfogásotok szerint a háború is — ültök a repülőgépben, magasan a felhők fölött, megnyomtok egy gombot, ledobjátok a bombákat, és nem nézitek meg, mi történik a felhők alatt — szagtalan, bűntelen és steril. Amikor mi megöltük a bölényt, tudtuk, mit teszünk. Bocsánatot kértünk a szellemétől, megpróbáltuk elmagyarázni neki, miért kellett így cselekednünk, imát mondtunk a csontjai felett, hiszen húsát adta, hogy mi élhessünk, ugyanúgy imádkoztunk testvéreink, a bölények népének életéért, akár a saját népünkért.”3
Ez a szellemi kettősség hiányzik — az élet minden területén — a mai emberből. A kérdés fentebb, ugye, úgy szólt, a kórházba vajon befeküdnél-e; vagy mondjuk, ha nem tetszik a gázfűtésed előidézte levegőszennyezés, akkor kapcsold ki; egyszóval: dögölj meg. Nyilvánvaló: ha valaki a mai társadalom működésének akár csak egyetlen részét is meg meri kérdőjelezni, attól kíméletlenül és másodpercnyi haladék nélkül a fogyasztói lét szenvedéssel kikövezett és — immár láthatjuk — szakadékba vezető logikáját kérik számon; nehogy kimondja, felismerje, közhírré tegye a sok szörnyűséget, aminek árán a társadalom működik, nehogy eszébe jusson enyhíteni a szenvedőkön. A mai társadalom logikáját számon kérő embertársaink (ugyanazok, csak durvább kiadásban, mint a „realitásokat” emlegetők) persze nagyon is jól tudják, mi az, amit a színfalak mögé kell rejteni. A társadalomnak sohasem szabad megtudnia, milyen állatkísérletek folynak, hogyan pusztítják az állatokat a vágóhidakon, vagy hogy mennyi szennylét öntenek a folyóba, hány éghetetlen műanyag palack és doboz díszeleg a boltok polcain. Aki e kérdéseket feszegeti, kipécézik a többi közül és lehetetlenné teszik — példaként említett kísérletezgető gyakorlatvezetőnk (és kollégái) ma is ugyanúgy folytatják az egyetemen az állatok élveboncolását, mint az én időmben, ugyanúgy kényszerítik a visszarettenő diákokat a gyakorlatok elvégzésére — a renitensek kipécézésével s kicsapatásuk fenyegetésével.
legfeljebb kínos szélsőségesekként
Ezek a dolgok tartoznak ma a legrémületesebbek közé; ezek lennének a legfontosabbak is; de az állatok szenvedése nem hallatszik ki a napi politika nyilván sokszorta fontosabb hírei mögül, amelyekbe például a haláltáborokat, állatgyilkosokat emlegető tüntetők, ha bekerülnek is, legfeljebb kínos szélsőségesekként szerepelhetnek. Az állatvédő elkeseredettségének hadd adjanak kifejezést ismét Sánta Őz indián sámán szavai. „Dél-Dakota államnak vannak járványügyi tisztviselői. Repülőgépre ülnek, és gépből lövik a prérifarkasokat. Nyilvántartják az öldöklést, minden egyes találatot bevezetnek a kis könyveikbe. A prérifarkasok a természet szemetesei, eltakarítják a rothadó, bűzös maradványokat. De mivel az életük néhány embernek pár centjébe kerül, a prérifarkasokat a levegőből lepuffantják. Előbb voltak itt, mint a birkanyájak, de most útban vannak: nem lehet hasznot húzni belőlük. Mind több állatfaj pusztul ki. Azoknak az állatoknak, amelyeket a Nagy Szellem teremtett ide, el kell tűnniük. Az ember alkotta állatok maradhatnak — mármint amíg vágóhídra nem viszi őket. (…) Osztogatjátok, adjátok és veszitek a halált. Az összes dezodorotokkal együtt a haláltól bűzlötök, de féltek a halál valóságától: nem mertek szembenézni vele. (…) Nemcsak a földet, a sziklákat, az ásványokat tettétek tönkre, vagyis azokat a dolgokat, amelyeket ti „holt”-nak neveztek, pedig nagyon is elevenek; megváltoztattátok az állatokat is, melyek az ember hozzátartozói, a Nagy Szellem részei, olyan félelmetesen megváltoztattátok őket, hogy felismerhetetlenek lettek. A bölényben erő rejlik — szellemi, mágikus erő —, de egy Angus vagy egy Hereford szarvasmarhában semmiféle erő sincs. Az antilopban erő rejlik, de a kecskében vagy a birkában nem, hiszen az jámborul tűri, hogy lemészároljátok, és ha hagyják, megeszi a reggeli újságot. Régen nagy erő rejlett a farkasban, még a prérifarkasban is. Ti tettétek, hogy elkorcsosult, játék kutya, törpe pincsi, öleb lett belőle. A macskával nemigen tudtok mit kezdeni, az olyan, mint az indiánok, megváltoztathatatlan. Így aztán kísérletezgettek vele, levágjátok a karmait, és hogy fájdalmas hangja ne verje fel a laboratórium nyugalmát, átmetszitek a hangszálait. (…) Vannak farmok, ahol a csirkét a mellehúsáért tenyésztik. Azokat az állatokat alacsony ketrecben tartják, folytonos tolongásban, mert ettől természetellenesen kifejlődnek a mellizmaik. A ketrecekben állandóan nyugtató, álmosító, halk zene szól. Egyetlen hangos szó, és a csirkék bediliznek, nekirepülnek a rácsoknak és összetörik magukat. Ha egy madárnak szüntelenül görnyedt gerinccel kell élnie, természetellenessé, őrültté, gonosszá válik. Így van ez az emberekkel is. Ez az, amiért öngólt rúgtatok. Nemcsak szárnyas és négylábú testvéreiteket változtattátok meg, nemcsak őket fosztottátok meg karmaiktól és torzítottátok el, hanem saját magatokat is megnyomorítottátok: az embereket bizottsági elnökökké, hivatalnokokká, bélyegzőóra-nyomkodókká tettétek.”4
Beszéljünk most inkább egy kicsit másról, aminek kapcsán valami jót is lehet majd mondani! Tekintsünk vissza, hogyan minősítették a korábbi századokban az európai gondolkodók az ember és az állat viszonyát, s hogyan fejlődött ki ebből az állatok jogaiért síkraszálló filozófia.
*
A görög filozófusok közül Püthagorasz szerint az állatoknak ugyanúgy van lelkük, mint az embernek; a húsevést is erősen bírálta. Plutarkhosz, egy másik ,,jó” görög, így írt: „A jó ember nemcsak akkor viseli gondját lovainak és kutyáinak, amikor fiatalok, hanem akkor is, amikor már kiszolgáltak és megöregedtek. Nem lenne szabad úgy bánni velük, mint valami cipővel vagy háztartási eszközzel, amit eldobunk, ha már nem kell.”5 Ám nem mindegyik filozófus volt Püthagorasz vagy Plutarkhosz. Arisztotelésztől például, aki szerint már az asszonyoknak sincsenek önálló gondolataik, az állatok nem sok jót várhattak.
A zsidó-keresztény kultúrkör, sajnos, inkább Arisztotelész (és Platón) felfogását vette át. Aquinói Szent Tamás Istent és valamennyi teremtményét egymás alatt következő láncszemek hierarchiájába rendezte, olyan rangsorba, amelyben az embernek semmilyen kötelessége nincsen az alatta lévőkkel szemben. E doktrína évszázadokon át alappillérévé vált a keresztény filozófiának; IX. Pius pápa például még a múlt században is hivatkozott rá. Sőt nemrégiben, már a laboratóriumok korában hangzottak el XII. Pius rémítő szavai a kísérletekben elpusztított állatokról: „Sikolyuk nem kell hogy túlzott szánakozást ébresszen bennünk, többet, mint a vörösen izzó fém a kalapács ütésétől, a mag, amely elrohad a föld alatt, a hasadó gally, amikor lemetszik a fáról, a gabona, amit aratáskor begyűjtenek, vagy a búza, amit megőrölnek a malomban.”6 Ennyi és nem több szánakozás? A Bibliából — „uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó minden élőlényen”, ha ugyan uralkodni a szó eredeti jelentése — e lesújtó és az állatok sorsát megpecsételő felfogás még nem következett. Még akkor sem, ha maga Jézus is, furcsa kimondani, rangsorolta Isten teremtményeit: „Nézzétek meg az égi madarakat (…) Nem vagytok-e ti értékesebbek (v. különbek) náluk? (Máté 6:25 és Lukács 12:22). Assisi Szent Ferenc például, akit méltán lehet az állatok védőszentjének tekinteni, másképp értelmezte Isten szavait.
a megtért gubbiói farkas
Szent Ferenc azonban, a gubbiói farkas értője és barátja (habár, szó ami szó, a megtért gubbiói farkas sem maradhatott meg farkasnak) az egyházban éppúgy követők nélkül maradt, mint az újkori tudományos világban. Az állatok tudományos „helyretételében” Descartes-ot szokták idézni: ő volt, aki az állati szervezetet géphez vagy óramű járásához hasonlította. Igaz, mentségére hozzák fel, hogy ő csak a természettudományos szemlélet (óramű?) fontosságát hangsúlyozta egy merev, inkvizíciós korszakban — mégsem vitatható, hogy e szemlélet jegyében kezdődött meg a boncolás és az élveboncolás, az állatok addigihoz nem mérhető szenvedése.
Az állatokkal kapcsolatos „társadalmi” foglalatosság mára elvesztette a személyes jelleget. Állataink absztrahálódtak, a társadalomnak csak elenyésző hányada foglalkozik velük (de e „foglalkozásról” is tudjuk, mennyit ér). Nincs többé bölény, prérifarkas, ló, szamár, disznó — csak tíz deka párizsi van, nercgallér és 34-es méretű bunda. Imádságról, vezeklésről szó sincs, hiszen a megölt állatok eszünkbe sem jutnak soha; legfeljebb az orrunkat fintorítjuk el, amikor a tülekedő, rácsos utánfutóba zárt sertéseket esténként vesztőhelyükre viszik a városon keresztül.
A viszony, amelybe mára az állatokkal kerültünk, furcsa ellentmondásban van a nyugati típusú polgári demokrácia egyik legtöbbre tartott vívmányával, a jogállamisággal. Az emberi, az állampolgári jogok fejlődése mintha fordítottan volna arányos az állatok tiszteletével. Az állatok jogainak első képviselői, nem meglepő, épp ezért azt firtatják: minek alapján teszünk különbséget ember és állat között? Mivel vagyunk annyival „többek”, hogy az már jogot biztosít fölöttük? A témában írt egyik első munka — az amerikai Henry Saltnak a múlt század vége felé, Animal Rights címmel megjelent könyve — érthető módon a rabszolga-felszabadításra utal: ahogyan a bőrszín, úgy más sem lehet ok a megkülönböztetésre.
a világ első állatvédő szervezete
Az egyre nagyobb méreteket öltő állatkísérletezés a múlt században mind több neves személyiség — művészek, tudósok — figyelmét irányította az állatok kiszolgáltatott helyzetére. Shelley a bika és a kos kiherélése ellen emelt szót, Lewis Carroll az antiviviszekcionisták egyik első szószólója. A világ első állatvédő szervezete 1840-ben alakul meg Angliában. A Viktória királynő rokonszenvét is kivívó mozgalom itt éri el elsőnek az állatokkal való bánásmód jogi szabályozását, s a legtöbb alapítvánnyal, a legtöbb pénzbeli támogatással máig Angliából segítik a világ állatvédő mozgalmait. (Ezek ma World Society for the Protection of Animals néven tömörülnek.)
Az állatok helyzetéről írt jogi, filozófiai munkák egy-két újabb keletű gondolatának bemutatása előtt hangsúlyoznom kell, hogy e gondolatok fokozódó népszerűségükkel sem voltak képesek alapvetően javítani az állatok sorsán. Mit érnek el a német, a svéd, a svájci állatvédők? A hatalom az élelmiszeripar, a gyógyszergyárak, a kozmetikai szalonok, a divatüzletek kezében van. A nyugati demokráciák megváltását csak a csodától remélhetjük. De ha nem akarunk ölbe tett kézzel ülni, valamit mi magunknak is legalább meg kell próbálnunk.
*
Az 1970-es években jelent meg az angol Stanley és Roslind Godlovitch, valamint John Morris Animals, Men and Morals7, Richard Ryder Victims of Science8, és az ausztrál Peter Singer Animal Liberation9 című könyve. E munkák nagy feltűnést keltettek, és rangos folyóiratokban heves viták bontakoztak ki körülöttük. Singer és Ryder fő gondolatmenete a következő: egy csecsemőt vagy egy szellemi fogyatékost értelmileg semmi okunk bizonyos állatok fölé helyezni. Az egyenlőség eszméje ugyanakkor már a különböző emberek esetében sem az értelmen — tágabban fogalmazva: valamely testi vagy szellemi hasonlóságon — alapul, hanem úgynevezett morális elven. Ez annyit tesz, hogy különbségeink dacára valamennyiünk érdekeire egyformán figyelünk; mégpedig elsősorban azokra, amelyeket valamennyien (még a csecsemők és az értelmi fogyatékosok is) ugyanúgy negatív és pozitív érzelmekként élünk meg. Ám ezekre az alapvető érzelmekre nemcsak mi vagyunk képesek, nemcsak a hozzánk (rendszertanilag) hasonló állatok, hanem nagyon sok más állat is. Csupán azért bánunk velük másképp, mert nem emberek; Singer és Ryder speciesism-nek nevezi azt a felfogást, amely egy másik élőlényt csupán más fajhoz tartozása miatt helyez alacsonyabbra.
(A kifejezést, minthogy magyar jelentése a fajelmélet szó — nem a fajok, hanem az emberfajták megkülönböztetésére — már foglalt, jobb híján speciesizmusnak mondhatjuk.) Singerék mégsem mondják, hogy egyformán kellene bánni mindenkivel. Felfogásuk utilitarista: meg kell vizsgálni, hogy adott esetben mi az a megoldás, amely a résztvevő felek számára összességében a legkedvezőbb. Azaz — állatokkal való bánásmód esetén — hogyan aránylik egymáshoz a „haszon” és a „kár”; például egy újabb kozmetikum bevezetése hoz-e összességében annyi jót, hogy cserébe nyulak ezreinek szemébe vegyszert csepegtessenek. Singerék érvelése, amely alapvetően tehát a haszon és a kár, a jó és a rossz átélésén alapszik, éppen e vonása miatt számos bírálatot is kapott.
Elegendő hát az állatoknak kellemes életet biztosítani, s őket — amikor éppen jónak látjuk — fájdalommentesen bármikor elpusztíthatjuk? Sőt: azokat a lényeket, meg a természet úgynevezett élettelen részét, amelyekről tudományunk úgy tartja, nem képesek örömöt és fájdalmat megélni, kényünk-kedvünk szerint kínozhatjuk, pusztíthatjuk?
Tom Regan amerikai állatjog-filozófus szerint10 nem csupán az élőlények öröm- vagy fájdalomérző képességét, hanem inherens, önmaga hordozta értékét kell figyelembe venni.
vágyai vannak
Minden lény, minden individuum vagy morális cselekvő (akinek a cselekedetei morálisan megítélhetők) vagy morális részesülő (ennek cselekedetei morálisan nem ítélhetők meg, de rá mások rossz vagy jó cselekedetei hatnak, és így azok morálisan megítélhetők). Kérdés, kinek vannak inherens értékei? Regan szerint annak, aki rendelkezik az élet alanyának státusával, azaz vágyai vannak, észlel, emlékezik, örömöt, fájdalmat képes átélni, egyéni jól-léte (welfare) és ezzel kapcsolatos érdekei vannak stb. E kritériumoknak minden ember megfelel — a csecsemő is, a szellemi fogyatékos is, a magatehetetlen öreg is —; s mint Regan kimutatja, minden (felnőtt, emlős) állat is. Azaz a morális részesülők éppúgy, mint a morális cselekvők. Aki pedig inherens értékekkel rendelkezik, annak ezeket az értékeit mindannyiunknak morális kötelessége tiszteletben tartani.
Bár a természet „nem érző” részével Regan sem foglalkozik, okfejtése félreérthetetlen: azzal még nem nyugtatgathatjuk a lelkiismeretünket, hogy az állatokat csupán fájdalommal nem járó nélkülözésre kényszerítjük, vagy fájdalommentesen pusztítjuk el. Regannek, Singernek, Rydernek és társaiknak azonban nem ez a legfőbb érdemük. Legyen bár érvelésük hiányos vagy túl elvont, mind azt mondják: nem kegy, nem valamiféle jótétemény a részünkről, amikor nem ártunk az állatoknak. Csupán az őket megillető jogok szerint járunk el; tiszteletük ember mivoltunkból fakadó morális elveinkből következik.
Jogi és filozófiai gondolatmeneteket persze még hosszan lehetne idézgetni, bár az összegző ismertetés mindig a túlzott leegyszerűsítés veszélyével fenyeget. A társadalom „másik” részének meggyőzése azonban csakis az ilyesfajta jogi gondolatmenetek segítségével remélhető. Sajnos, a mai Magyarországon a politikai pártok is zömmel a meggyőzendők közé tartoznak. A ’végre itt is nyugati piacgazdaságot’ típusú emberekre csak olyan érvekkel lehet hatni, mint hogy: ha nem humánus módszerekkel vágjuk le az állatokat, akkor húsuk nem kel el a nyugat-európai piacon. De van-e közük az állatvédőknek a vágás módszertanához? Vagy mondjuk ahhoz, hogy az állatkísérleteket milyen alternatív módszerekkel lehet kiváltani? A „kompromisszumok” érdekében persze mindenbe bele lehet és bele is kell tanulni; de lehet az alkudozásnál radikálisabb utat is választanunk, ahogyan azt már eddig is tette számos mozgalom Nyugat-Európában meg Amerikában. Azt hiszem, ez csupán helyzet kérdése.
Van azonban a társadalomnak egy jobb érzésű része is. Olyan emberek, akik — ha azt nem tudják is, hol van az állatok helye a világegyetemben — nagyon is érzik, hogy az ő lelkükben hol van. Nem tagadom: amikor a békát az egyetemi gyakorlatokon dekapitálni (fejét ollóval levágni) láttam, meg amikor egy terhes patkányból tizenkét magzatát láttam kivágni és félbevágni csak azért, hogy a diák megnézhesse, milyen (hiába áll ott egy preparátum már harminc éve spirituszban), úgy éreztem — és így érzem ma is —, sokkal inkább tartozom egy totemközösségbe a senkinek sem vétő állatokkal, mint felsőbbrendű megismerőikkel. Akik így gondolkozunk, azokat nem kell meggyőzni filozofáló vagy jogi érvekkel. De igenis ki kell mondani a szörnyűségeket, beszélni kell róluk újra meg újra, hogy együtt, közösen keressük a cselekvés útjait.
nincsen jogunk hozzá
Hadd fejezzem be mondandómat a Gaia-hipotézisre utalva. Ha igaz, hogy a Föld életéhez az élő és az élettelen részek kölcsönös együttműködésére van szükség, ha igaz, mint az elmélet tartja, hogy a Föld organikus egész, amelyben minden résztvevőnek megvan a maga szerepe, akkor ismét csak eljutottunk oda, amit az ősi népek is vallottak. Semmi sem igazolja, hogy morálisan különbséget tegyünk a résztvevő felek között; nincsen jogunk hozzá — legyen szó bármilyen kisebbségről: bölényről, prérifarkasról, disznóról, vagy egy fűszálról, egy darab kőről akár.