DÖGHÚS

A gyerek nyomkodja a mobiltelefonját, lehorgasztott fejjel, mintha szakadék sötétjébe hunyorogna. Mögötte az összecsapott márványszökőkút lomhán köpködi a habos vizet, illetve nem is köpködi, inkább csak gurgulázik vele, mindenesetre a kavargó kút fenekén nem rozsdásodik pénzérme.

Tavasz van

Tavasz van, lassan melegedő friss levegővel, kötéseiket ledobott hormonokkal, kiolvadt végtagokkal, de a lehelet még látszik. Reménykedőbbek az emberek, nyugodtabban sétálgatnak az utcákon, többször néznek fel, tovább maradnak odakint, később sötétedik.

A gyerek meg nyomkodja a mobilját, pedig valószínűleg nem is ír senkinek, csak úgy tesz, csak színleli, hogy a mellette elhaladók lássák, ő ír valakinek, ő nincsen egyedül, még olyankor sem, amikor úgy tűnik, hogy igen, hiszen most is üzenetet ír valakinek, egy lánynak például, mondjuk egy lánynak, így végképp érthető. Egyedül ül a szökőkút előtt, de egy szökőkút előtt ül egyedül, ami, valljuk be, nagyon is megfelelő találkahely, főleg, ha hozzávesszük a feltételezést, hogy valóban egy lány jár a fejében, mikor a gombokat böködi, bár nemigen lehet számításon kívül hagyni, hogy a megnyomott betűket a semmibe küldi.

Ritkás, vékonyszálú, göndör hajától gömb-feje boglyas. Apró, okos szeme sötétbarna – talán. Orra hosszú és vékony, sőt, kifejezetten vékony, szinte csak egy vonal arcának kellős közepén, mint gyermekrajzokon a pálcikaembernek.

Vékony orrának keskeny nyergén szemüveg. A szemüveg lencséje karcos már, sokszor leejthette a gyerek, mert kicsit ügyetlen a keze – vagy kapkod, vagy sokszor ideges. Sohasem nyugodt teljesen. Persze megkarcolhatta faág, asztal széle, egy másik gyerek körme.

élettelen csirke

Alacsony, petyhüdt kis srác, látszik, hogy nem lélegzetelállító tornamutatványaival hívja fel magára a figyelmet. Görnyedten üldögél, háta domború ívbe feszül, nyaka úgy lóg lefelé, mintha ő maga élettelen csirke volna. Tizenöt, tizenhat éves lehet.

Gyakran felkapja a fejét, figyeli az embereket, szereti nézni őket, ahogy vonulnak körülötte, ahogyan masíroznak, menetelnek előtte, elképzeli, hogy valóban az ő szórakoztatására vonulnak fel, hogy tényleg neki szól ez a látszólag cél nélküli magamutogatás, és ő, a szökőkút kopott márványlépcsőzetének pulpitusáról nyomon követi a tömeg kusza vonaglását, élvezi a szemlét. Ilyenkor nem kell az apró képernyőt tanulmányoznia.

Meleg, kötött, zöld pulóverben van, aminek az ujja kicsit hosszú, a kézhátat takarásban tartja, csak a lányosan finom ujjak lógnak ki belőle. Ezzel a pulóverrel törli meg időnként bepárásodó szemüvegét – lehet, hogy ettől olyan karcos.

Én fedeztem fel ezt a gyereket, és azóta, azaz már vagy egy hete szemmel tartom, ami nem valami nagy kihívás, mivel mindig itt ül a téren, a kút előtt, aztán nyomkodja a telefont. Én fedeztem fel.

Mikor először szóltam róla a többieknek, ők szokás szerint nem foglalkoztak velem, merthogy nekem elcseszett ötleteim vannak, amik mindig rosszul sülnek el, de amikor ők is meglátták ott a kútnál, persze mindjárt máshogy kezdtek hozzáállni az egészhez. Ez tényleg mindig itt bassza a rezet? – kérdezte akkor a Hernyó, aki amúgy Laci, és akire mindig odafigyelnek, nem úgy, mint rám. Nagypofájú egy patkány a Laci, hallgatnak rá a többiek. Mondom neki, hogy igen, ez tényleg egész nap itt lógatja a kis pöcsét, ezért mondtam, hogy ismerkedjünk meg vele. Így már nem is olyan rossz ötlet, hallod, mondják a többiek, hogy kapnák be. Fel is élénkül a pofájuk, ami pár perce még olyan unott volt, hogy szinte csöpögött a betonra. Nem köszönik meg a tippemet, meg hogy felfedeztem a gyereket, a büdös kurvaanyjukat. Izgatottan susmorognak, vállon ragadják a másikat, mutogatnak a kútnál szerencsétlenkedő csírára, röhögnek. Csak a Zoli nem. A Zoli a legidősebb, és a legnagyobb közülünk, mármint termetre is, akkora karja van, mint valami kidobónak, magasságra van vagy két méter, a nyaka meg, mint a gorilláé, olyan vastag. Hallgatag, csöndes, mi mégsem szopatjuk, talán mert félünk tőle, azért.

Ha Zoli bármelyikünknek odacsapna egyszer, hát az biztos, hogy annak beszakadna a képe, talán bele is pusztulna.

követjük

Most mindenesetre Hernyóék is elhallgatnak, aztán egyszercsak Hernyó int a fejével, hogy induljunk. Mi meg követjük, mintha ő lenne a vezetőnk, mintha az ő ötlete lett volna az egész, de az a furcsa, hogy még a Zoli is követi. Nem értem, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy a Zoli mi az istennek nem veszi át Hernyó helyét. Mindegy, majd egyszer talán ez is bekövetkezik. Nem mintha olyan sok dolog változna vele.

A szemüveges a mobiljával sokáig nem veszi észre, hogy feléje tartunk, pedig láthatná a szeme sarkából, láthatná, hogy közeledik öt idegen, közeledünk a kúthoz meg hozzá. Csak akkor kapja fel a boglyas fejét, mikor már ott állunk közvetlenül előtte, pontosabban körülötte, mert köréje állunk. Leereszti a kezét, körbefuttatja rajtunk a mélabús tekintetét és nem szól semmit, nem köszön, csak pislog, gyorsabban, mint azelőtt, mint ahogyan szokott.

Nem tudom visszafojtani első vigyoromat, hiszen jól látom a pulóveres gyereken, hogy mennyire be van szarva tőlünk. Tőlem is, nemcsak a Hernyótól, nemcsak Zolitól, nemcsak Sanyától és a Hadas Tomitól, hanem tőlem is. Hirtelen nagyon jó kedvem lesz, végre erősnek érzem magam, annak ellenére, hogy eddig egy rakás szar volt a napom, de az most lényegtelen, mikor itt van ez a kis görcs, és itt vagyunk mi is, vele szemben, öten. Hernyóék hárman állva maradnak, igyekeznek komoly arcot vágni, a Zoli rágyújt egy cigire, úgy tűnik, máris unja az egészet, mert nagyon kedvetlen a pofája, de én szarok rá, nem fogja elrontani a mulatságunkat. Letelepedek a szemüveges hülyegyerek mellé, és egy ideig közelről nézem, csendben, szó nélkül, hadd fossa össze magát még jobban. Lehajtott fejjel nézi a tér kövezetét, kicsit elnyílt a szája, közben meg úgy piheg, mint egy kiscsibe. Szánalmas az egész gyerek, úgy, ahogy van.

kiszolgáltatva

Helló, mondom neki nyájas hangon, mert tudom, hogy nem erre számít, szóval ezzel még jobban összezavarom. Helló, suttogja száraz torokkal, de továbbra is lesütött szemmel mered maga elé. Hernyó horkantva felröhög, a Sanya meg rám kacsint, hogy jól csinálom. Vársz valakire? – kérdezem a gyerektől, továbbra is kedvesen, mire ő azt mondja, hogy igen, a haverjaira, sokan jönnek. Jelezni próbálja, hogy nincs annyira kiszolgáltatva nekünk, mint amennyire mi hisszük, hazudik, át akar vágni minket, azt hiszi, hogy mi meg majd beijedünk az ő haverjaitól, akik sokan vannak, persze. Ennek a buzinak valószínűleg egy barátja sincs, nem hogy sok, de ha mégis van neki, hát az se olyasfajta, akitől mi tartanánk. De nem esem ki a nyugodt érdeklődő szerepéből, még nem, és még akkor sem, amikor észreveszem, hogy a melák Zoli elpöccinti a csikket, majd az órájára les, mintha azt mondaná, neki semmi köze ehhez az egészhez, ő csak időhúzásnak tartja a mi szórakozásunkat.

Megnézhetem a telefonodat, teszem fel a következő kérdést, habár kétségtelen, hogy a mondat végén leviszem a hangsúlyt, ezáltal inkább kijelentés, amit mondok, s nem kérdés. A gyerek felém fordul és most először a szemembe néz. Egy űzött állat. Egyszerre segélykérő, megalázkodó és riadt a tekintete. Csak úgy árad a gyengeség ebből a szerencsétlenből. Visszataszító puhány. A löttyedtségtől elfog a rosszullét és a harag. Add ide kicsit, csak megnézem, mondom, azzal kikapom a kezéből a mobilt. Hernyó vállon veregeti a Hadas Tomit, figyelmesen várja, hogy hová vezet ez az egész. Hogy hová vezetem én ezt az egészet.

Miután megforgatom kicsit a telefont, és látom, hogy egy üres üzenet raboskodik a képernyőjén, megkérdezem a szemüveges hülyegyerektől, kinek készült üzenetet írni, mert biztos írt valakinek, nem igaz? Talán azt gondolja, ha kellőképpen alkalmazkodó, hamarabb szabadul tőlünk, így azonnal felel, azt mondja, egy lánynak írt, pontosabban egy csajnak. Csaj, mondja zavartan nevetve, próbál bevágódni nálunk, próbál kedvünkre való szavakat használni, miközben reménykedve ugráltatja rajtunk a sunyi szemét. Leteszem magam mellé a telefonját, de úgy, hogy éppen ne érje el, ezért hát nem is próbálkozik, csak nézi aggódva, gyötrődve, tépelődve, hogy vajon újra kezében tarthatja-e még, vajon vagyunk-e annyira szívtelenek, annyira mocskok, hogy örökre elvegyük tőle?

utálat

Hogy hívnak, mi, fordul hozzá Hernyó, mire én dühösen odakapom a fejem. Miért kell neki is beszállni? Miért nem engedi, hogy egyedül csináljam végig, hát tényleg ennyire semmibe vesz, tényleg ennyire lenéz engem? Hernyó még gyűlölködő tekintetemmel sem törődik. Csak ő fontos, csakis ő. Mi a neved, azt kérdeztem, hajol közelebb az összezsugorodott, félelemtől bebábozódott gyerekhez, az meg idióta grimaszokat vág. Korhad bennem az utálat, de annyi azért bőven marad, hogy a boglyas fejű ellen irányítsam indulatomat. Nem hallottad, hogy kérdeztek tőled valamit, baszod, kiáltok rá. Erre már Zoli is felfigyel, végre nem az órájával, meg a cigarettájával szöszmötöl.

De igen, hallottam, nyöszörgi a közöttünk kuporgó döghús, hallottam, Istinek hívnak.

Pityukám, bazdmeg, kurjant az eddig nem sokat szövegelő Sanya, van nekünk egy Pityunk, egy borzolt hajú Pityukánk!

A mi Pityukánk alázatosan mosolyog, hisz látja, hogy Zoli kivételével mindnyájan nevetünk, sőt, a Hadas meg is löki kicsit, mintha haverok volnánk. Aztán váratlanul elhal a nevetésünk és arcunk sokkal fenyegetőbbé válik. Zoli összevonja szemöldökét, mellkasán keresztbe fonja csontroppantó, húsos karját, de nem a szemüvegesre néz. Hernyó elővesz egy szotyis zacskót, belenyúl, bevesz néhány szemet a szájába, rágcsálja, majd komótosan kiköpködi a héjdarabkákat, egyenesen a hülyegyerek kötött, zöld pulóverére. Pityu nem tekint fel, viszont erősen verejtékezik, izzadtságának bűze úgy veszi körül, mint angyalt a dicsfény. Hernyó fintorogva beleszimatol a tavaszi levegőbe, és azt mondja, baszottul büdös van itt, valamelyikőtök beszart, vagy mi van, mire a Hadas megcsóválja a fejét, és mintha nem volna elég egyértelmű, a Pityura bök, hogy ez alighanem a mi Pityukánk műve. Vörös a feje, lángol a nyaka a gyereknek.

Na és ki ez a csaj, akinek írsz, dugtál már vele legalább, öcsém, tudakolom ezúttal fojtott hangon, de növekvő feszültséggel.

Nem, motyogja, nem, még nem, nem. Még nem, ismétlem az ő meg-megbicsakló hangját utánozva. Válaszolt a legmélyebb titkai közé pofátlankodott kérdésre, így hát hatalmunk alatt áll. Jól van, oké.

Pedig te nagy csibész vagy, nem igaz, Pityu? Nagy szoknyapecér vagy, bazdmeg, valld csak be nekünk, egész egyszerűen nem férsz a bőrödbe, egyik ágyból a másikba vándorolsz.

Zoli most valamiért hátrébb lép, tesz néhány lépést, eltávolodik tőlünk, járkál a téren, mi meg nem tudjuk, mi ütött belé, de aztán visszajön. Hadas és Hernyó összenéz, ez mi volt?

Szóval, veszem át megint az irányítást, sok lánnyal összejöttél már Pityukám?

Hosszú ideig hallgat, aztán, nem, mormogja, nem, nem…

Szűz vagy még, cseszd meg, röhög a Sanya, és úgy röhög, mintha fuldokolna, szinte sípol a tüdeje. A vékony orrú fiú erre nem felel, moccanatlanul ül a szökőkút lépcsőzetén, beledermedve félelmébe. Hagyom kicsit aszalódni, kicsit még erjedni mocsárként pöfögő gyávaságában. A gyerek aztán akadozva, mintha lépcsőfokokat mászna a szemével, felpillant, egyenesen Zoli lomha tekintetébe kapva, védelmet keres, kiutat a fojtogató gyűrűből. Zoli oldalra hajtja a fejét, majd egész testével elfordul, csak a sziklaszerű hátát mutatja nekünk és a kis szarházinak. Na azért, gondolom megkönnyebbülve, aztán ügyes mozdulattal lelopom a szemüveget arról a karcsú, kissé szeplős orrnyeregről. A srác utána kap, de én gyorsabb vagyok, elrántom előle, még játszadozom is vele, odanyújtom, elhúzom, de közben nem vigyorgok, hanem vicsorgok. Mikor egyszer mégis sikerül megfognia a szemüvegét, a Hernyó villámként odaugrik, és tenyerével rácsap a feje búbjára. A gyerek összerezzen, teste szinte összeugrik, mindkét kezét maga elé rántja, röhögésünk koszorújában simogatja, dörzsölgeti boglyas fejét, aztán csak kucorog, kucorog, és remeg ez a töppedő döghús. Fontoskodó ajakbiggyesztéssel veszem fel a karcos lencséjű szemüveget, kénytelen vagyok hunyorogni, olyan erős. Felállok, magyarázok valami tudományos faszságot, persze én sem értem, mit mondok, de a lényeg, hogy a többiek mind engem figyelnek, és szakadnak a röhögéstől. Úgy látom, még a Zoli is elsomolyodik, persze nála nehéz megállapítani, hogy mikor van vigyor az arcán és mikor unott szájrángatás.

Te biztos nagyon okos gyerek vagy, nem, Pityu? Az a színjeles fajta, aki a farka helyett a ceruzáját fogja, ugye, kérdezem tőle őszinte kíváncsiságot tettetve, a szemüveggel rám ragadt szerepet játszva. Az immár látásától is megfosztott gyerek nem szól, ránk se néz, viszont nagyon úgy tűnik, hogy könnyezni kezd. Egy pillanatra elhallgatok, valami szorít, valami bosszantóan szorongató, mert itt van előttem, sőt, alattam ez a megalázott húsdarab, aki sós könnyekkel pácolja magát, s közben mi bármit megtehetünk vele, bármit ezzel a kis zsidóval, ezzel a buzi stréberrel, ezzel a mócsinggal. Sír, mint egy csecsemő, máshogy már nem tud védekezni, talán nem is akar többé. De akkor se fogok meghatódni, nem fogom sajnálni, mert lefogadom, hogy ő lenne az első, aki otthagyna engem, ha én lennék ilyen helyzetben. Hagyná, hogy megverjenek, hogy kiraboljanak vagy megöljenek, elsomfordálna a ravasz szemével, csak a fejét csóválná, hogy ej, ej, milyen világban élünk… Szörnyű, szörnyű egy világban…

harag

Leveszem a szemüvegét és odadobom az ölébe. Ez a pápaszem majdnem olyan büdös, mint a gyerek maga. Piros a szeme, nem szól egy szót sem. Mikor körülnézek, hogy megállapítsam, van-e közülünk valaki, aki sajnálja ezt a cafatot, észreveszem, hogy már nemcsak Zoli, de Hernyóék is beleuntak a mulatságba, és én ismét egyedül maradok, egyedül magammal, egyikük sem figyel rám, legfeljebb egy-két pillantásra méltatnak. Csontjaimat égető, véremet szító harag tör elő belőlem, bakancsos lábam előre lendül, hatalmasat rúgok a gyerek oldalába, nagyobbat, mint kutyákba szoktam, mire ő feljajdul, felsőteste félrebicsaklik, arccal előre a földre bukik. Úgy nézek most a többiekre, mint egy hiéna. Hallgatnak, bámulnak rám, mintha megrémültek volna, nyilván csak ugatni tudnak, cselekedni nem.

A Zoli, csak ő nem mutat meglepődést, még mindig az az átkozott, nyúlós közöny csápol belőle, mégis, mintha mérges volna. Nem értem, összezavarodom teljesen, ideges leszek.

A földön nyivákol a kis hülyegyerek, nyavalyog, jaj, de fáj, a bordám, segítség, nagyon fáj, szóval megállás nélkül sopánkodik, hallgatni se bírom, nem lehet elviselni, úgyhogy belerúgok még egyet, most a hasába, hiába próbál összegömbölyödni a márványlépcsőn.

Hernyó, Hadas és a Sanya halkan odaszólnak, hagyd abba, eleget kapott. Mi van, kérdezem tőlük kötözködve, pedig tényleg nem értem, mi bajuk van ezeknek. Az a baj, hogy nem ők csinálják, hanem én, hogy egyedül én merem megtenni, amiről ők csak pofáznak? Nézzétek, jól figyeljétek meg, miképpen fest a valóság!

Pityuka, az érző lelkű, gyönge és finom Pityuka közben igyekszik elmászni az utamból, menekülőre fogja, de mozogni még alig bír. Hamar utolérem, és utoléri harmadik rúgásom is. A hátába, a gerincébe ennek a szarfaszúnak. Felemelem a bakancsomat, hogy rátapossak Pityuka törékeny kezére, de ekkor elkap valaki a karomnál, hátraránt, durván eltaszajt a döghústól. Elborul az agyam, megint támadok, de most meg a kezemet tekeri hátra, csavarja, nem tudok kiszabadulni, akkora erő van benne. Megfordulok, harapásra nyíló fogakkal. Ott magasodik előttem Zoli. Fogja a karomat, nem ereszti, mélyen a szemembe néz, de úgy, mintha egy eszelős lennék, valami megveszekedett bolond, hiába üvöltöm a széles nyakának, hogy engedjél már el, eresszél, vedd már le rólam a kibaszott kezeidet, hát mi ütött belétek, hogy ellenem fordultok? Nem felelnek, nem engednek. Zoli két szorító keze, mint az elszakíthatatlan bilincs tartja rabságban karomat.

zsibongó düh

Bár a fejemben zsibongó düh tompa dugókkal tömíti el fülemet, azért hallom, hogy mögöttem két lábra emelkedik az összerúgdosott mocsok. Kapjátok el, sziszegem nyálamat köpve, de ők csak állnak, állnak mozdulatlanul, aztán Hernyó szól a gyerekhez, gyerünk, tűnj el innen, takarodj a szemünk elől, eredj! A Hernyó!

A szemüvegét orrára helyező, gyomrát tapogató féreg pedig majdhogynem hangtalanul siklik el a messzeségbe, ránk se nézve, panaszok nélkül, a hüledező emberek takarásába, el a szökőkúttól, el a tértől, minél távolabbra tőlünk. Állok hitetlenkedve, állok mereven, mint a bot. Az előbb még itt volt, most meg sehol, nyoma sincs, mintha ez az egész meg sem történt volna. Mintha ezzel most minden megoldódott volna.

Zoli még egy ideig fogva tart, pedig már nem is rángatózom, már beletörődtem, hogy ő az erősebb, hiszen abba már réges-rég beletörődtem, ezt a kezdetek óta tudom. Mikor végül szabadon enged, súlyos csend terül ránk, rám, a Hadasra, Sanyára, és Hernyóra, de Zolira nem. Na jó, én megyek, jelenti ki dörmögve, és számára ezzel lezárt az ügy. Keveset beszél, akkor is ennyit mond, nem többet, csak ennyit. Lótetemnyi testével ráérősen elballag az egyik keskeny utcán, talán be se fér oda. Az ember úgy érzi, nem fér be, de hamarosan elrejti alakját egy épület.

egyedül

Hernyóék egymással értekeznek, de úgy, hogy én ne halljam, szóval jó halkan, csak susmorognak, s időnként rám pillantanak. Rólam beszélnek. Végül Hernyó int nekik, és ők köszönés nélkül megfordulnak, otthagynak engem a lépcsőn, egyedül. Még annyit se mondanak, hogy bazdmeg. Nézek utánuk, nem kiabálok, nem toporzékolok, nem sírok, csak leülök a lépcsőre, a kopott márványlépcsőre. Olyan hirtelen tűnt el mindenki körülem, hogy szinte fel sem tudom fogni, egyedül maradtam. Eltart egy darabig, amíg a fejemben gondolatok formálódnak a szitkokból, amíg leülepedik az utálat. Hólyagos üresség van bennem.

Most látom, hogy a gyerek otthagyta a telefonját, a kút előtt, a nagy menekülésben fel sem tűnt neki. Nem nyúlok hozzá, nem veszem kézbe, nem fejezem be azt a várakozó üzenetet. Nem leszek olyan, mint ő, nem teszek úgy, mintha lennének barátaim. Tudom, hogy egyikünknek sincsenek barátai. Sose voltak, és soha nem is lesznek. Itt csobog a hátam mögött a szökőkút vize, előttem a városlakók portyáznak, én meg esküszöm, hogy nem tudom, mire várok a lépcsők tetején. Ha nem változásra, akkor mire, semmire. Az erő, az a csonthevítő hatalom már nem kaszál bennem, egyszerűen kiszállt testemből a vér, lehűlt a folyása, megposhadt bennem a keringés. De a szemüveges srác, az még kisebbre húzódott, még gyöngébbé fonnyadt, mint én. Viszont megtudott valamit tőlem, valami elég jelentőset. Hogy bizony én fölötte állok, magasabb rendű vagyok nála, és most már ő is tudja ezt. A mai naptól tudni fogja, és ez így van jól. Tudnia kell, mert ezután véletlenül se jut majd eszébe, hogy mi ketten esetleg hasonlóak vagyunk. Mert nem vagyunk azok. Nem vagyunk azok.

kép | Tükröződés egy pocsolyában, pixabay.com