’ELÉG VOLT A VALÓSÁGBÓL: ÍGÉRETEKET AKARUNK!’ – 1. RÉSZ

„A káosz is rend, csak mások rendje” /Kertész Imre/

---

A cím egy grafiti szövege, egy limai házfalon. A perui néplélekből fakadó bon mot a modern, apolitikus politika lényegét ragadja meg. Korunk emberének valóság-érzékeléséről és léthelyzetéről árul el valami nagyon lényegeset. Írásom apropója Szilágyi Ákos Jobboldal, hol vagy? című 1994-es esszéjének, illetve Lányi András Merre van jobbra? Melyik bal a jobb? írásának újra közlése. A megírásuk óta eltelt több, mint harminc év távlatából nem kétséges, hogy közben új korszakba lépett a világ, s benne Magyarország is. Mi látszott ebből akkor, a rendszerváltást követő években? Szilágyi Ákos – mint akkoriban oly sokan a baloldali értelmiség soraiban – a modern magyar jobboldal megszületésének szükségességéről ír. Írásának felütése hosszú idézet Márai 1943-44-es naplójából a két háború közötti jobboldal és az ún. keresztény kurzus felelősségéről, s arra figyelmeztet, hogy a ma kihívására nem lehet válasz az akkori jobboldal életre keltése: ebből nem lesz politikai váltógazdálkodáson alapuló modern demokrácia. Ennek igazsága ma sem vitatható. Ezzel szemben Lányi András válaszának központi gondolata, hogy az akkori magyar politikai szituáció nem írható le a jobboldal–baloldal koordináta-rendszerében. Utólag ez ugyancsak időt álló megállapítás. Erre hivatkozik Kiss Lajos András nagyívű okfejtésében, amelyben impozáns eszmetörténeti anyagra támaszkodva bizonyítja, hogy a bal/jobb felosztás kezdettől problematikus, manapság pedig kiváltképpen az.

kontextusfüggő

Nem új meglátás, hogy a modern politikai ideológiák és a gyakorlati politika, illetve az ezeknek a nevében fellépő pártok többnyire csak fenntartásokkal feleltethetők meg egymásnak. A viktoriánus korszak politikusának, Nagy-Britannia későbbi konzervatív miniszterelnökének, Disraelinek a választási győzelem utáni pragmatiko-cinikus kijelentése: – fürdőzés közben megleptük a liberálisokat és elvettük a parton hagyott ruháikat – arra mutat, hogy egy politikai pártnak a modern politika természetéből fakadóan pragmatikusnak kell lennie. Egy liberális párt nem használhatja cselekvési kézikönyvként a liberális politikai gondolkodók szövegeit, de ugyanez igaz a konzervatívokra és a 19. század végén megjelenő szocialista vagy kommunista pártokra. A bal/jobb besorolás sok esetben kontextusfüggő – írja Kiss Lajos András. Ez a distinkció mint orientációs pont a két világháború közötti totalitarizmusokkal vált igazán problematikussá. Jóllehet gyakorta beszélnek a bolsevik gyökerű sztálinizmus kapcsán baloldali totalitarizmusról, a fasizmusok meg a nácizmus kapcsán jobboldali totalitarizmusról, alighanem Hannah Arendtnek volt igaza: itt valami új jelent meg a modern politikában, ami nemigen helyezhető el a hagyományos kormányzati formák között.

A pártok gyakorta szögre akasztják azokat a bizonyos bihari pontokat – ahogyan a 48-as függetlenségi álláspontját feladó Tisza Kálmánra mondták –, vagyis feladják az általuk vallott politikai ideológia kisebb-nagyobb részét és az arra épülő pártprogramot; koalíciókat kötnek, mert enélkül nem tudnának politikai hatalomhoz jutni, vagyis kormányt alakítani. Ezen nem is lehet csodálkozni, mert a pártok versengése a hatalomért folytatott versengés. Max Weber és az őt követő Joseph Schumpeter a modern képviseleti demokráciát értéksemleges megközelítésen alapuló minimalista definícióval jellemzi: a demokrácia így a modern tömegtársadalmak választások által működtetett kompetitív jellegű elitkiválasztási mechanizmusa.^[1]

A politika mindig nagyobb kontextusba ágyazódik, a gazdasági, társadalmi, kulturális valóságba, amelyek kijelölik mozgásterét és maguk is formálják. Kölcsönviszonyról van tehát szó. A modern politikát demokratikus politikaként szokták jellemezni. Ám ha megkérdezzük, mi is a demokrácia, rögvest kiderül: ezt sem könnyű egyértelműen definiálni, hogy eldönthető legyen, hol kezdődik és hol végződik.^[2] Köztudott, hogy a görög terminus jelentése: népuralom. Ám ez csak újabb kérdéseket szül: mik a feltételei és módozatai ennek a népuralomnak, és főképpen: mi a nép? A manapság hol korunk nagy veszélyeként, hol a jelenkor válságából kivezető útként szerepeltetett populizmus deklarált célkitűzése a népuralom, vagyis éppenséggel a demokrácia.^[3]

a nép mint cégér

A modern, magát demokratikusnak nevezett hatalomgyakorlás legitimitását a népszuverenitásból vezeti le.^[4] A politikai hatalom a népben gyökerezik, végső forrása a nép: a nép szava Isten szava! De vajon tényleg olyan megkérdőjelezhetetlen végső fundamentum ez? Gerbert d’Aurillac püspök – a későbbi II. Szilveszter pápa, aki koronát küldött Szent István királynak – teológiai traktátusának egyik megjegyzésében elég szkeptikus ez ügyben. Mert mi történt Jézus megfeszítése előtt? A nép azt kiáltotta: ’feszítsétek meg’! Vajon ez is Isten szava volt? Ha a gondolatot kibontjuk a teológiai burokból, kiderül, hogy nagyon is aktuális. Manapság a nép Isten szavát a választások során mondja ki, voksai révén; így válik ez a kormányzást megalapozó, tágabb értelemben véve a politika világát megteremtő igévé. Ám a modern világban általában a diktatórikus rezsimek is a népakaratra és a – többnyire így vagy úgy manipulált és meghamisított – választási eredményekre hivatkoznak. Az ún. létező szocializmusnak is szüksége volt rituális jellegű választásokra – az NDK-ban vagy Lengyelországban formálisan többpártrendszer volt – és manapság a teokratikus rendszerek, lásd Irán – sem tudnak meglenni a választás intézménye nélkül. Úgy fest, a népre mint cégérre, vagy még inkább mint fügefalevélre minden politikai berendezkedésnek égető szüksége van.

A modernitás kezdetén nem volt ez így. Az Észak-Amerikai Egyesült Államok – amit, Nagy-Britannia mellett, joggal emlegetnek a legrégebben működő demokratikus intézményrendszert kiépítő országként – alapítói atyái a 18. század végén, az anyaországtól elszakadás éveiben a leendő új ország kívánatos politikai formájának leírása során következetesen tartózkodtak a demokrácia használatától és helyette a respublika, vagyis a köztársaság fogalmával írták le az általuk kívánatosnak tartott politikai formát.^[5] Az alapító atyák ugyanis az antik politikaelméletből indultak ki: a demokrácia a rossz, elfajult kormányzati formák egyikének számított – hasonlóan a türanniszhoz vagy az oligarchiához.

A respublika, a köztársaság a mindenkire vonatkozó közös ügyeket jelenti. Ám történetileg a politikai közösséget konstituáló ’mindenki’ korántsem vonatkozott a társadalom egészére. A választójog nagyon sokáig korlátozott volt: nemi hovatartozáshoz, vagyoni és műveltségi cenzushoz kötötték. E mögött az a megfontolás állt, hogy racionális ítéletet a köz dolgaiban az a személy hozhat, aki rendelkezik az ehhez szükséges autonómia anyagi és szellemi előfeltételeivel: vagyona révén nincs kiszolgáltatva másoknak, illetve iskolázottságának köszönhetően nincsen kiszolgáltatva a kívülről jövő manipulációnak és a saját reflektálatlan, irracionális érzelmeinek sem, a kritikátlan rajongásnak és a kritikátlan gyűlöletnek.

A respublika fogalma feltételezi, hogy vannak közös és nem közös dolgok. A politika világába a közös dolgok tartoznak – mondja az antik hagyományokra támaszkodó politikai elmélet. Magánszféra és közszféra kettéválasztását, Benjamin Constant klasszikus, 19. századi esszéjében, A régiek és modernek szabadságának összevetésében a modern szabadság megkülönböztető jegyének látja, hogy – szemben az antik, premodern görög demokráciával – a modern ember életének tartalmas és gazdag privát szférája van. Az antik polisz kis létszámú közösségében az egyes polgár valóban átérezhette a kormányzás gyakorlásának örömeit – belekóstolhatott a hatalom ízébe. Ez a nagy területű és főleg nagy népességű modern államokban nem lehetséges az egyes ember számára, aki azonban – így Costant – bőséges kárpótlást kap a privát létezés örömei révén, amelyet a modern kereskedelmi civilizáció biztosít. Ezek – ő ezt a szót még nem használja – a fogyasztás örömei, az a lehetőség, hogy tetszése szerint élvezze a javakat, és – nála ez még a fogyasztással egyenrangú örömforrás – a társas életet. Az ehhez szükséges egyéni autonómiát a képviseleti demokrácia intézményei garantálják. A modern ember a privát létezés adta többletörömök miatt többet veszt a zsarnoksággal, mint az antik poliszpolgár, akinek nem volt magánélete.^[6]

egyensúlyi helyzet

Benjamin Constant a 19. századi liberális álláspont klasszikus kifejtését adja: a politikai hatalom létezésének célja és értelme a privát szféra autonómiájának védelme. Ugyanakkor jól látja, hogy a modern politikai létállapotnak miféle negatív következményei lehetnek: „A modern szabadságot az a veszély fenyegeti, hogy elmerülve egyéni függetlenségünk élvezetébe, egyéni érdekeink érvényesítésének hajszolásába, túlontúl könnyen lemondunk a politikai hatalomban való részvétel jogáról.” ^[7] Constant a magánszféra és a nyilvános szféra közötti egyensúlyi helyzetben látja a garanciáját annak, hogy a modernek szabadságára épülő politikai rendszer működőképes maradjon.

Carl Schmitt szerint – akit joggal szoktak kritizálni a náci rendszerben betöltött szerepe miatt, de aki kétségkívül a 20. század egyik legnagyobb politikai gondolkodója^[8] – van egy alapvető ellentmondás: a modern tömegdemokrácia és a modern liberalizmus képviseleti rendszere – amit a liberalizmus adekvát politikai megtestesülésének szokás tekinteni – lényegi ellentétben áll egymással. A liberalizmus az egyének individuális különbségéből indul ki, míg a modern tömegdemokrácia a nemzet tagjainak homogenitásából. A populizmus népfogalmának ugyancsak a homogenitás a központi motívuma. A mából visszatekintve – lásd a kortárs médiapolitika ún. ’egybites’ politikai szlogenjeit, melyek Orwell Állati gazdaságának politikai plakátjaira felírt ’négy láb jó két láb rossz’ típusú lózungok gondolati mélységét tekintik követendőnek – nagyon lényeges, amit Schmitt az érvelő nyilvános vita eltűnéséről ír. A weimari demokrácia politikai berendezkedését kritizálva, egy lényegi, a mai helyzetet is alapvetően meghatározó problémára mutat rá:

„A parlamentarizmus helyzete ma azért olyan kritikus, mert a modern tömegdemokrácia fejlődése üres formalitássá tette az érvelő nyilvános vitát. (…) Ma a pártok (…) már nem vitatkozó véleményekként, hanem szociális vagy gazdasági hatalmi csoportokként lépnek fel egymással szemben, racionálisan kiszámítják kétoldalú érdekeiket és hatalmi lehetőségeiket. (…) A tömegeket egy olyan propagandaapparátus segítségével nyerik meg, melynek hatékonysága legkézenfekvőbb érdekekre és szenvedélyekre való hivatkozáson alapul. Az érv tulajdonképpeni értelemben, amely a valódi vita szempontjából karakterisztikus, eltűnik. Az érv helyére a pártok tárgyalásaiban érdekek és hatalmi esélyek céltudatos kiszámítása lép; a tömegek kezelésében pedig a plakátszerűen tolakodó szuggesztió.”^[9]

Carl Schmitt kritikájának mozgatórugója a meggyőződés, hogy a modern liberális demokrácia – a maga benső ellentmondásából adódóan – felszámolja a politikai teret. A demokrácia másik ádáz korabeli kritikusa, Oswald Spengler – Carl Schmitt előtt – a gyakorta post-truth, azaz igazság utáni korszakként emlegetett korunkra vonatkozó kritikákat megelőlegező bírálatot fogalmaz meg a maga szokásosan gunyoros modorában. Elemzését ő is a racionális gondolkodásnak a nyilvánosság szférájából való eltűnésére futtatja ki, amit a plutokrata elitek manipulációjának tud be.^[10]

Aligha kétséges, hogy sem Carl Schmitt, sem Oswald Spengler nem volt a demokrácia nagy barátja. Ellenben Hannah Arendt gondolkodásának középpontjában kétségkívül a szabadság állt. Ám ő a liberalizmus kemény kritikusa – politikai ideálja a participatív demokrácia, aminek megvalósíthatósága a tömegtársadalmak korában persze több mint kétséges. A republikánus eszmekör felől közelített, és arra mutatott rá, hogy a modernitás dinamikája elkerülhetetlenül a privát szféra és a nyilvánosság szférája közötti egyensúly felbomlásához vezet. Arendt szerint a modernitás történetének fősodrát a termelés és a fogyasztás egyre bővülő köre adja. A tartós dolgok világa – az ember igazi otthonra csak ebben lelhet – folyamatosan tűnik el abban a folyamatban, amelynek során minden megsemmisül, az automata mosógéptől a társadalmi intézményekig és a kultúráig a fogyasztás folyamatosan bővülő spiráljában. Az elgondolás mögött Arendt nagyon sajátos – a fősodorba tartozó modernitáselméletektől igencsak eltérő – modernitásértelmezése áll.^[11] A modern világ fölemelkedését többnyire az egyre bonyolultabb, szofisztikáltabb, életünket mindinkább átszövő technológiai apparátusok megjelenésével szokás összekötni. Ám – érvel Arendt – ez nem olyan tartós világ, amely az ember otthona lehet; a technológia által előállított mesterséges tárgyak nem igazán hosszú élettartamúak; alighogy megszoknánk a régi típusokat, máris jönnek az újak. A 21. század harmadik évtizedéből visszatekintve azt kell mondanunk, hogy Arendtnek nagyon is igaza volt; a gépkocsiktól, a laptopokig és a mobiltelefonokig a betervezett elavulás gyakorlata mind rövidebb termék-életciklusokkal számol. Arendt itt – félévszázaddal a lengyel szociológus előtt – olyasmire hívja föl a figyelmet, amit az ezredfordulón Zygmunt Bauman majd híres könyvében, a Folyékony modernitásban fejt ki.^[12] A lengyel szociológus az intézmények világának feloldódását rajzolja meg a globalizált digitális világ savfürdőjében. Arendt korában persze még nincsen szó digitalizációról, de a világ cseppfolyóssá válása már érzékelhető.

képes-e profitot termelni

A kapitalista modernitás lényegi eleme – a privát élet, az otthon gyarmatosítása mellett, amire már a nyolcvanas években felfigyelt a korabeli szociológia és filozófia – a nyilvánosság, a közszféra és a politikai intézmények megszállása. Amikor Colin Crouch, angol politikatudós 2004-es könyvében a posztdemokrácia korának eljöveteléről ír, más terminológiával ugyan, de ugyanarra gondol, mint Arendt: a politika felszámolásáról.^[13] A politika a kereslet és kínálat törvényei által működtetett szférává válik. A demokrácia intézményei nem tűnnek el, továbbra is funkcionálnak; ám az államtól azt várják el, hogy tőkés vállalkozásként működjék. A vállalat korunk paradigmatikus intézményi modellje, minden más intézmény helyes működésének sine qua nonja, az oktatástól az egészségügyig az az elsődleges szempont, hogy képes-e profitot termelni. A politikai szférát a piac sajátos változatának tekintik, amelynek működését a kereslet és kínálat törvényei határozzák meg, a politikai ideológiákat és az ezekre épülő programokat a politikai marketing és a társadalom-menedzsment váltja fel. A politikai fogyasztóknak ugyanúgy a rendelkezésre álló kínálatból kell választaniuk, mint a piac más egyéb szektoraiban. A működő politikai szféra ugyan pluralisztikus marad, ám oligarchikussá válik; az egyik oldalon vannak a politikai árucikkek eladói, akik áruikat a politikai marketing mind körmönfontabb eszközeivel próbálják piacképessé tenni, a másik oldalon meg ezek passzív fogyasztói.^[14]

A választás a piaci adásvétel megfelelője; a politikai javak előállítói megpróbálják termékeiket eladni a fogyasztóknak. Ehhez föl kell kelteni a vásárlási vágyat. A politikai reklám – a választási kampány-szakemberek által jól-rosszul összerakott politikai reklámok összessége – célja a vásárlási vágy fölkeltése a fogyasztókban. Nemigen különbözik a reklám egyéb fajtáitól. A potenciális fogyasztó megnyerése a politikai bizniszben éppen úgy nem a racionális meggyőzés eszközeivel, hanem a rábeszélés kifinomult tömegpszichológiai technikáinak a segítségével történik, mint az üzlet más ágaiban. Korunk politikusa – hasonlóan Az ügynök halálának Willy Lomanjához – álmokkal házal. Érvelés helyett vágyfelkeltés, valóság helyett álmok. A politikai árura vevőképes keresletet kell teremteni. A hipermodern technológia nélkülözhetetlen lesz: a közösségi platformok logaritmusai már ugyanúgy képesek személyre szabott politikai termékeket ajánlani a fogyasztóknak, mint más fogyasztási javak esetében.^[15]

az intimitás kultusza

Hosszú, soktényezős folyamat vezetett el idáig; ebből a következőkben két – egymással összefüggő – elemet szeretnék kiemelni. Az egyik a nyilvánosság szerkezetváltozása – a Habermas által leírt modern polgári nyilvánosság átalakulása –, a másik az egységes politikai közösség tribalizálódása, egymást gyűlölő, egymással – közös szótár hiányában – szót érteni nem tudó politikai törzsek konglomerátumává lényegülése. Az Arendt-tanítvány Richard Sennett arra hívja föl a figyelmet, hogy a 18. században, a modern metropoliszok kávéházaiban és színházaiban megjelenő – a modern demokrácia működéséhez nélkülözhetetlen – nyilvános tér a 19. századtól lépésről lépésre veszíti el karakterét; a folyamat a következő században vesz nagy lendületet, hogy aztán korunkban teljesedjék ki. Helyét az intimitás kultusza veszi át. Egyre kevésbé fontos, hogy miféle programja, közéleti mondandója van egy politikai pártnak; a középpontba a politikus személyisége kerül. Autentikus személyiség-e vagy sem? Sennett nagyon szemléletesen írja le ezt a folyamatot, s hogy ennek milyen következményei vannak a politikai szférára és a politikai közösségre. A minapi amerikai választások eredménye felől nézve nagyon is helytállónak tűnik diagnózisa, amely a történelmi folyamat riasztó végeredményére figyelmeztet:

„(…) az intimitás egyfajta ideológiája jön létre: mindenfajta társadalmi viszony annál valóságosabb, hihetőbb és hitelesebb, minél közelebb kerül minden egyes személy lelki törekvéseihez. Ez az ideológia a politikai kategóriákat lélektani kategóriákká alakítja át. (…) A mai karizmatikus vezető lerombol minden távolságot a saját érzelmei és indulatai, valamint közönsége érzelmei és indulatai között (…), követőit megfosztja attól a lehetőségtől, hogy őt a tettei alapján ítéljék meg. (…) a modern Gemeinschaft az az állapot, amelyben az érzés „nagyobb”, mint a cselekvés. Az egyetlen cselekvés, amire a közösség rászánja magát, a háza körül: érzelmi rendtartás, a közösség megtisztítása mindazoktól, akik nem igazán tartoznak hozzá, mert nem úgy éreznek, mint a többiek. A közösség kifelé nem bővülhet, nem fogadhat be onnan senkit, és nem fogadhat el semmit, mert akkor tisztátalanná válna.”^[16]

Korunk egyik jelszava az átláthatóság, mely mint követelmény a felvilágosodás öröksége. A tudatlanság sötétjébe belevilágít a dolgokat láthatóvá tévő értelem reflektorfénye. A Bentham-féle Panoptikon, mint olyan kör alakú börtön, amelynek őrzője a középpontból tisztán és világosan láthatja, mit is csinálnak a rabok cellájukban, miközben ő maga láthatatlan számukra, a világosság századának szülötte. Foucault hatalomelméletében a panoptikusság központi szimbólum, amely a fegyelmezés társadalmának működésmódjaira utal.^[17] Vajon mi a politikai következménye annak, ha az intimitás kultusza és a panoptikusság-elv frigyre lép? A házasság elhálásának hitvesi ágya a közösségi platformok virtuális tere. Ennek örülnünk kell, hiszen ha az átláthatóság követelményét a hatalomgyakorló politikusokra vonatkoztatjuk, ez az állampolgári kontroll eladdig ismeretlen eszközét adja a választók kezébe. De vajon tényleg ez történik?

„Az átláthatóság, amit manapság követelnek a politikusoktól, minden csak nem politikai követelmény. Nem a politikai döntési folyamatok átláthatóságát követelik, az egyetlen fogyasztót sem érdekel. Az átláthatóság imperatívusza mindenekelőtt a politikusok leleplezését. lebuktatását vagy a megbotránkozást szolgálja. Nem az elkötelezett polgár követelménye, hanem a passzív nézőé. A részvétel reklamáció és panasz formáját ölti. Az átláthatóság társadalma, amelyet nézők és fogyasztók népesítenek be, egy nézői demokráciát alapoz meg.”^[18]

A második világháborút követő évtizedek olyan ígéretesek voltak: a 19. század utolsó éveiben kezdődő emancipációs trend – nők, munkások szavazati joga, szakszervezetek térnyerése – a két világháború szörnyűséges sokkja után folytatódni látszott az 1950-es évek végétől. A nácizmus vereséget szenvedett, a vörös totalitarizmus Sztálin halála után szelídült – ezért váltak népszerűvé a konvergenciaelméletek, amelyek a létező szocializmus és a jóléti államot működtető kapitalizmus együvé fejlődésében reménykedtek. Növekvő jólét, emberi jogok, demokrácia: az 1990-es évek elejéig tartó időszak uralkodó eszméi. A létező szocializmus csődje, a szovjet birodalom szétesése ezek győzelmét ígérték. Nem így történt!

a megtisztított beszéd

Ha manapság visszatekintünk a mögöttünk hagyott 150 évre, az a benyomásunk támad, hogy az 1960–1990 közötti évtizedek egyfajta zárványt képeznek a történelemben; afféle zárójelet, amely napjainkban záródik be véglegesen. Bizonyos értelemben visszatérünk az 1880-as évek féktelen szociáldarwinizmusához és – a geopolitikai világrend radikális megváltozásának következményeként – a közeli jövőbeli robbanás veszélyét magában hordozó nagyhatalmi tömbök korába. Az analógiát persze nem szabad túlfeszíteni; nem azonosság, hanem hasonlóság. Mert hiszen manapság a szociáldarwinizmus a politikai korrektség, a megtisztított beszéd fügefalevelével fedi el magát – ám ugyanúgy nyertesek és vesztesek szembenállásában és az utóbbiak eltűnésében véli megtalálni az emberi létezés alaptörvényét, mint elődje. A hatalmi szembenállás is különbözik a 19. század végitől. Az USA, a régi hegemón, és Kína az új kihívó világpolitikai értelemben ádáz ellenlábasok, ugyanakkor gazdaságilag, a 19. századi ellenfelek viszonyától eltérően, elképesztő összefonódás is van közöttük – köszönhetően a globalizációnak. De ez egyáltalán nem garantálja, hogy végül nem háborúba torkollik majd a rivalizálás. Persze a történelemben soha nincs garancia semmire; most kiváltképpen nincsen.

Aligha tagadható, hogy – hasonlóan a 19. század végi szituációhoz – ismét csak egy civilizációs krízis kellős közepén élünk. Ennek riasztó politikai vetülete a nyilvánosság szférájának eltűnése, a nyilvános tér hibridizációja és fragmentizácója. Ám a nyilvánosság tere nélkül nincsen politikai demokrácia, nincsenek jól működő demokratikus intézmények. A válság nem a semmiből jött – sohasem ez történik. Az 1960-as években induló gazdasági, társadalmi, politikai trendek a 70-es évek végén, a 80-as évek elején előbb lelassultak, megálltak, majd a visszájukra fordultak. A jóléti állam – melynek bürokráciáját sokan bírálták, nem is teljesen ok nélkül, de amelyre manapság, ugyancsak nem ok nélkül, nosztalgiával tekintünk vissza – képes volt adók formájában a kapitalizmus profitjának egy részét szétosztani. Ha megnézzük a korszakra vonatkozó statisztikákat, azok – a mai helyzetet mutatókkal szöges ellentétben – azt mutatják, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek jelentősen csökkentek. Emelkedő életszínvonal, növekvő fogyasztás jellemezte a jóléti kapitalizmus korszakát Amerikában és Nyugat-Európában is. Tetszik–nem tetszik – a demokratikus zöld gondolkodásnak ez nem feltétlenül jó hír – történetileg a demokráciának mint politikai formának a sikeressége mindig a növekvő fogyasztásban manifesztálódó életszínvonal-emelkedéssel kapcsolódott össze. A weimari köztársaság bukásának oka – a weimari alkotmány strukturális problémái mellett – alapvetően az 1929–33-as nagy válság okozta társadalmi krízis volt: tömeges munkanélküliség, társadalmi lecsúszás és ellehetetlenülés. Ennek ellenpontjaként a második világháború utáni nyugatnémet demokrácia aligha lett volna lehetséges a német gazdasági csoda, a sokat emlegetett Wirtschaftswunder nélkül. Bibó István – aki egyébként következetesen és igen határozottan elválasztotta a liberális politikai demokráciát a kapitalizmustól – visszatérően hangsúlyozta, hogy egy megszületendő demokrácia számára igen-igen kedvezőtlen életkilátásokkal kecsegtet, ha katasztrofális gazdasági-társadalmi helyzetben, szétzilált életviszonyok között próbálják meg bevezetni – mert hiszen olyan könnyű aztán minden bajt ennek a politikai formának a nyakába zúdítani, s olyan könnyű a megoldást egy erős ember diktatúrájában látni-láttatni!

A második világháború utáni ’emberarcú kapitalizmus’ emelkedő jólétének politikai-kulturális vetülete a jogkiterjesztés, az addig kirekesztett csoportok kooptálása, a felvilágosodás eszméiben gyökerező emancipáció – a korszak uralkodó eszméje. A 60-as évek amerikai polgárjogi mozgalmának fő célkitűzése a déli államok rasszista törvényeinek eltörlése. Martin Luther King híres beszédének sokat idézett kitétele, ’van egy álmom’ a feketék bebocsátását követelte az amerikai politikai közösségbe, beemelésüket az amerikai alkotmány sáncai közé. Az elgondolás hátterében a felvilágosodás univerzalista emancipációs narratívája munkált – ahogyan azt Bibó István oly szépen megfogalmazta –, az egyetemes és oszthatatlan emberi méltóság érvényesítése a kultúra és a politika szférájában és az emberi kapcsolatok mindennapjaiban.

Aztán jön a korszakváltás, amelynek körvonalai és következményei manapság láthatók és élhetők át igazán. Beköszöntött az a hetvenes-nyolcvanas évektől a posztmodern fölöttébb amorf fogalmával leírt világállapot,^[19] amelynek különböző vetületeit és következményeit ugyancsak a poszt előtaggal szokás jellemezni: poszt-demokrácia, poszt-felvilágosodás, az igazság utáni korszak, a post-truth – ennek nincs is magyar fordítása. Valójában ez – mint utólag kiderült – a valamibe átmenet kaotikus kora – Durkheim terminusát kölcsönvéve –, az anómia korszaka, az átfogó, rendező törvényszerűséget nélkülöző periódus, a paradigmaváltás időszaka. Egy civilizáció látja, mi van mögötte, de nem, hogy mi van előtte, hogy hova is zökken majd a kizökkent idő – posztmodern Hamletekben persze nincs hiány, akik azt hirdetik, hogy ők születtek helyre tenni azt….

felügyeleti kapitalizmus

Nem ezt ígérte a 90-es évek eleje! A posztmodern gondolkodók többnyire ünnepelték a régi merev struktúrák széttörését-feloldódását, a modernitás acélketrecének – Max Weber gondolatát kölcsönvéve – a rácsai közüli kiszabadulást, a spontaneitás és a szabadság korának eljövetelét, a világhálón szabadon szörfölő digitális nomádok új civilizációjának ígéretét. És hát a régi világ valóban darabjaira hullott – ám a következmények csak most, három évtized után láthatóak igazán. Nem lehet itt említés nélkül hagyni a gazdaság, a társadalom, a mindennapi élet régi struktúráinak átalakulását – a megregulázatlan, s talán megregulázhatatlan – globális-digitális ultrakapitalizmus társadalmi hatásait.^[20] Az egyenlőtlenségek egészen brutális növekedése az ún. fejlett országokban, a munkásosztálynak – nem a munkásságnak, mert az bizony nagyon is létezik, bárki bármit is mond – politikai tényezőként való eltűnése, a mindennapi életvilágot – a munka és magánélet szféráját beleértve – átalakító digitalizáció, az erre épülő felügyeleti kapitalizmus egy új világ körvonalait rajzolja ki –, ami mindig súlyos geopolitikai következményekkel jár: nem alaptalanul hallani-olvasni egyre többet arról, hogy beléptünk egy újabb háborús korszakba. A legújabb statisztikák szerint mindenhol drasztikusan nő a nemzeti jövedelemből a fegyverkezésre fordított összeg.^[21] A változások közül a következőkben – mert hiszen az írás témája ez – a politika szférájának átalakulásra fogok összpontosítani. Aligha kétséges, hogy az identitás és az identitáspolitika központi kérdéssé lett. Ahogyan Charles Taylor rámutat, a modern ember identitása alapvetően összefügg emberi méltóságának elismertetésével.^[22] A modern demokrácia az egyetemes választópolgárság gondolatával ennek megvalósítását ígéri. Az egalitárius ethosz alapja mindenki egyenlő emberi méltóságának elismerése és a politikai intézményrendszer általi biztosítása. Ám erre csak a politika szférájában kerül sor: a gazdasági és társadalmi életben egyenlőtlenségek egész sorával kell számolni. A demokrácia politikai közösségében élvezett egyenlő emberi méltóság a tömegdemokrácia korában jószerivel a szavazófülkék mélyének futó pillanatában élhető át élményszerű módon; az egyén életének mindennapjaiban elvont általánosság marad. Nem úgy az egyenlőtlenség és depriváltság fájdalmas tapasztalata, amelyekkel az egyén valamely kisebbség tagjaként nap mint nap szembesül. Konkrét, folyamatosan átélhető, nagyon sokszor igen fájdalmas valósága ezeknek a tapasztalatoknak van, különösen olyan krízisidőszakokban, mint amilyen a mostani. Az egyetemes emberi méltóság elvont eszméjével a hétköznapokban szükségképpen az egyén valamely kisebbség tagjaként átélt, sokszor sérelmes tapasztalata áll szemben: méltóságát nem ismerik el, állandóan megsértik: faji kisebbségek, etnikai kisebbségek, nemi kisebbségek, szociális kisebbségek stb. Teljesen jogos igény hát, hogy ezek orvoslását követeli. Ez az identitáspolitika alapja. Mi hát itt a baj?

Az, hogy ezekre a sérelmes tapasztalatokra alapozva nem épülhet fül egységes politikai közösség. A különböző identitáscsoportok kiindulópontja a frusztráló tapasztatokból kinövő csoportidentitás elismertetése. Ez pedig természeténél fogva partikuláris: a feketék sérelmei, a nők sérelmei, a különböző szexuális kisebbségek sérelmei etc. Az identitáspolitika Amerikában a baloldalról – az akadémiai szférából – indult, ám hamarosan átvette a jobboldal is.^[23] A sérelmi tapasztalatok nyelve szükségképpen partikuláris, érzéki, nem elvont nyelv: a csoporton belüliek számára érthető-átélhető. A kívülálló számára nem lefordítható. A végeredmény: a demokrácia alapját képező közös szótár többé nem létezik: az univerzális narratíva egymással rivalizáló mikronarratívák sokaságára esik szét.^[24]

folytatjuk

1. A Weberre alapozott Schumpeter-féle minimalista demokráciakoncepcióra vonatkozóan lásd: Kovács Gábor:
   A Posztdemokrácia kora?: „hogy a voksbarmok patái el ne fagyjanak…” ↑

2. Jó eligazítást ad a téma iránt érdeklődőknek Giovanni Sartori könyve: Demokrácia. Fordította: Soltész Erzsébet. Budapest: Osiris, 1999. ↑

3. Kovács Gábor: Mi is hát a populizmus? ↑

4. Kovács Gábor: Demokrácia, válság, legitimitás. In: Kovács Gábor: Az utolsó kísértés – változatok a hatalomra. Budapest: Liget, 2008, 59–79. ↑

5. Madison, a későbbi elnök az Egyesült Államok alkotmányáról szóló vitában a politikai közösség mérete alapján tett különbséget a kettő között. „(…) sokan összetévesztik a köztársaságot a demokráciával, és az előbbire alkalmazzák az utóbbi természetéből levont következtetéseket. (…) A demokráciában a nép összegyűlik és személyesen gyakorolja a hatalmat; a köztársaságban a nép gyűlése képviselők és megbízottak útján teszi ugyanezt. A demokrácia tehát kis területre korlátozódik, a köztársaság viszont nagy területre is kiterjedhet. (…) A demokrácia természetes határa a középponttól számítva az a távolság, amely lehetővé teszi, hogy a legtávolabb lakó polgárok is annyiszor gyűljenek össze, ahányszor közéleti szerepük megkívánja; és nem zár magába többet, mint ahányan részt is tudnak venni a gyűléseken. A köztársaság természetes határa viszont a középponttól számítva az a távolság, amely pusztán azt teszi lehetővé, hogy a nép képviselői annyiszor találkozzanak, ahányszor a közügyek intézése megköveteli.” /Alexander Hamilton – James Madison – John Jay: A föderalista. Értekezések az amerikai alkotmányról. Fordította: Balabán Péter. Budapest, Európa, 1998, 118–119. ↑

6. „(…) mi már nem élvezhetjük az ókoriak szabadságát, melynek lényege a kollektív hatalomban való tevékeny és állandó részvétel volt. A mi szabadságunknak a magánfüggetlenség békés élvezetében kell állnia. Az a szelet, amit az ókorban ki-ki kihasított magának a nemzeti szuverenitásból, nem elvont feltételezés volt, mint napjainkban. Az egyén akaratának valóságos hatása volt, s ennek az akaratnak érvényesítése eleven és újra meg újra ismétlődő élvezetet szerzett. Következésképp az ókoriak készek voltak nagy áldozatokat hozni politikai jogaik megőrzéséért és avégett, hogy továbbra is részt vehessenek az állam igazgatásában. Minthogy mindenki tisztában volt vele, mennyit ér a szavazata, s erre büszke is volt, személyes jelentőségének tudatában bőséges kárpótlást talált.

   Ezt a kárpótlást mi már nem kapjuk meg. Az egyén, aki elvész a tömegben, jószerivel sohasem tapasztalja, hogy hatást fejt ki. Akarata sohasem nyom bélyeget az egészre; közreműködését ő maga nem látja. A politikai jogok gyakorlása tehát számunkra csak töredékét nyújtja annak az élvezetnek, amiben az ókoriak részesültek, ám a civilizáció fejlődése, korunk kereskedelmi törekvései, a népek kölcsönös közlekedése végtelenül megsokszorozta és rendkívül változatossá tette a magánboldogság eszközeit.” /Benjamin Constant: A régiek és a modernek szabadságának összevetése. Réz Pál fordítása. ↑

7. Benjamin Constant: A régiek és a modernek szabadságának összevetése. Réz Pál fordítása. ↑

8. Carl Schmitt teóriájának kitűnő összefoglalását adja Pethő Sándor: Norma és kivétel. Carl Schmitt útja a totális állam felé. Budapest: MTA Filozófiai Intézete, 1993, lásd még: Bretter Zoltán: Apolitika, depolitizálás, antipolitika – Carl Schmitt liberalizmuskritikájának néhány eleme. In: Carl Schmitt jogtudománya. Tanulmányok Carl Schmittről. Budapest: Gondolat, 2004, 390–414. ↑

9. Carl Schmitt: A parlamentarizmus és a modern tömegdemokrácia ellentéte. In: Carl Schmitt: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Fordította, szerkesztette és az utószót írta: Cs. Kiss Lajos. Budapest: Osiris–Pallas Stúdió–Attraktor, 2002, 195–196. ↑

10. „Mi az igazság? A tömeg számára az, amit naponta olvas és hall. Ha valahol egy szerencsétlen flótás érveket gyűjtöget, hogy megállapítsa, mi is az ’igazság’ – ez az ő igazsága. A másik, a pillanat nyilvános igazsága, melyről az okok és okozatok tényvilágában valóban szó van, ma a sajtó terméke. Amit a sajtó akar, az az igaz. Érvei mindaddig megcáfolhatatlanok, amíg pénz van rá, hogy szakadatlanul ismételje őket (…) Nincs félelmetesebb szatírája a gondolat szabadságának, mint ez. Egykor meg sem kísérelhették az emberek, hogy szabadon gondolkodjanak; most megtehetik, csak éppen képtelenek már rá. Arra gondolnak, amire gondolniuk kell, és ezt érzik szabadságnak.” Oswald Spengler: Oswald Spengler: A Nyugat alkonya II. Fordította: Simon Ferenc. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1994, 665, 667. ↑

11. Gábor Kovács: Hannah Arendt’s Interpretation of Natural and Artificial in the Political Phenomenology of the Human Condition. Limes: Borderland Studies, 2012 Volume 5(2): 93–102, https://www.researchgate.net/publication/261657512_H_Arendt’s_Interpretation_of_Natural_and_Artificial_in_the_Political_Phenomenology_of_The_Human_Condition ↑

12. Zygmunt Bauman: Liquid Modernity. Oxford: Polity Press, 2000. ↑

13. Colin Crouch: Post-Democracy. Cambridge, UK–Malden, USA: Polity Press, 2004. ↑

14. Alain Touraine: What is Democracy? Translated by David Macey. Colorado–Oxford: Westview Press, 1997. ↑

15. Ennek az új típusú kapitalizmusnak átfogó jellemzését adja gazdasági és politikai vonatkozásban Shosana Zuboff vaskos könyve: The Age of Surveillance Capitalism. The Fight for a Human Future at the New Frontier of Power. London: Profile Books, 2019. ↑

16. Richard Sennett: A közéleti ember bukása. Fordította: Boross Anna. Budapest: Helikon, 1998, 279, 285, 333. ↑

17. „a Panopticon nem annyira konkrét építészeti alakzat, sokkal inkább szimbólum, mindazon eljárások összessége, amelyek a fegyelmezés elveinek érvényesítésével megteremtették az egyes egyének és a társadalom igazgatásának lehetőségét a lelkek középpontba helyezése és kormányzása által. (…) Éppen ezért a továbbiakban a tulajdonnév alkalmazása helyett, Foucault-val megegyező módon a panoptikusság kifejezést használom, és nem az építészeti alakzatra, hanem az abban megvalósuló elvekre és eljárásokra koncentrálok” /Kepe Nóra: A panoptikusság Foucault hatalomelméletében. Replika, 2023 (129): 65–85. ↑

18. Byung-Chul Han: Pszichopolitika. A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák. Fordította: Csordás Gábor. Budapest: Typotex, 20. ↑

19. „Humanizmus, történetiség, avantgárd, referencialitás – e négy alapvető viszonylatban a posztmodernt úgy tartják számon, mint ami szakított a modernitás teljes problematikájával. Az alábbiakban ezzel szemben amellett érvelnék, hogy a posztmodern kultúra voltaképpen a modern lényegi része. (…) A posztmodern képtelensége, hogy helyreállítson valamiféle premodern alapokat, végül hipermodernizmussá válik; a végletekig visz mindent, amit a modernitás jelent, tehát azokat a rendkívül korlátozott alapokat is végérvényesen félresöpri, melyeken a modernitás áll és bukik.

    A posztmodern sikertelen kritikai kísérletével szemben a modernitás alternatív, közösségi és ökológiai kritikáját javasolom. (…) Deleuze, Baudrillard és társaik tényleg kiteljesítik a modern „befejezetlen tervét” – egészen az önpusztításig. Nem marad utána más, mint a szabadon lebegő vágy és a descartes-i cogito-nál is elvontabb „Én”. És csak ez az Én lesz a vágy titokzatos tárgya.” /Scott Lash: Modern vagy posztmodern? Liget, 1995 március ↑

20. A téma átfogó összefoglalóját adja: Pogácsa Zoltán: Digitális kapitalizmus. Budapest: Kossuth, 2024. ↑

21. https://www.weforum.org/stories/2025/01/global-risks-report-2025-radio-davos-podcast/?fbclid=IwY2xjawH4OANleHRuA2FlbQIxMAABHeU7IzVP7d3Avpeb5_hFdK42romkKBql3W4tr9nEfbG2ZvMwsW4b3gZrhg_aem_bX6Ts5a2Z_BigZ5muJn-zg ↑

22. „A tézis az, hogy identitásunkat részben az elismerés vagy annak hiánya, gyakran a rossz értelemben vett elismerés formálja. Így az emberek vagy csoportok valódi kárt, valódi torzulást szenvedhetnek, ha a többi ember vagy az őket körülvevő társadalom korlátozó, lealacsonyító, megvető képet tükröz róluk. Az el nem ismerés vagy a rossz értelemben vett elismerés okozhat sérelmet, lehet az elnyomás egyik formája, hamis, eltorzított, túlságosan is leegyszerűsített létmódokba zárhatja az embert. (…) Mindezt figyelembe véve a rossz értelemben vett elismerés nem egyszerűen a méltányos megbecsülés hiányának tűnik. Fájdalmas sebeket okozhat, áldozatait megnyomorító öngyűlölettel terhelve meg. A méltó elismerés nemcsak valamiféle udvariasság, amellyel felebarátainknak tartozunk, hanem életbe vágó emberi szükséglet.” /Charles Taylor: Az elismerés politikája. In Multikulturalizmus. Feischmidt Margit (szerk.). Budapest: Osiris, 1997, 124–125. ↑

23. „Azáltal, hogy az igazságtalanság konkrétabb tapasztalatait állította reflektorfénybe, az identitáspolitika üdvözlendő változásokat hozott a kulturális normák terén, és olyan konkrét közpolitikai intézkedéseket eredményezett, amelyek sokak számára segítséget jelentettek. (…) Az identitáspolitikával tehát önmagában véve semmi probléma sincs – természetes és elkerülhetetlen válasz az igazságtalanságra. Az identitáspolitika azon hajlama, hogy kulturális ügyekre összpontosítson, elterelte az energiát és a figyelmet arról a komoly problémáról, hogy hogyan lehet a legtöbb liberális demokráciára 30 éve jellemző trendet a nagyobb gazdasági-társadalmi egyenlőtlenség irányába visszafordítani. (…) A baloldali identitáspolitika ezenkívül fenyegetést jelent a szólásszabadságra és a demokráciához nélkülözhetetlen racionális diskurzusra is. A liberális demokráciák elkötelezetten védelmezik azt a jogot, hogy az eszmék piacán, kiváltképp a politikai szférában, jóformán bármit ki lehessen mondani. Ám a belefeledkezés az identitásba szembekerült az állampolgári diskurzus igényével. Amikor a fókusz áttevődik az identitáscsoportok megélt tapasztalataira, az ember belső érzelmi világára kerül át a hangsúly a külvilág ügyeinek racionális vizsgálatával szemben, továbbá előtérbe kerülnek a szívből jövő vélemények a racionális deliberáció folyamatával szemben, amely adott esetben korábbi véleményének feladására késztethetné az embert. Az, hogy egy kijelentés valakinek sérti az önértékelését, gyakran elégséges alapot szolgáltat a kijelentést tevő elhallgattatásához vagy leszólásához. (…) Trump sikerében azonban nem az identitáspolitika konzervatív elutasítása tükröződött, hanem valójában arról árulkodott, hogy a jobboldal is felfedezte magának az identitáspolitikát. Trump számos fehér munkásosztálybeli támogatója úgy érzi, hogy az elitek semmibe veszik őket. A vidéken élő emberek, akik nemcsak az Egyesült Államokban, hanem számos európai országban is a populista mozgalmak gerincét képezik, gyakorta úgy vélik, hogy értékeikre fenyegetést jelentenek a kozmopolita, városi elitek. És noha egy uralkodó etnikai csoport tagjai, a fehér munkásosztály számos tagja áldozatként és marginalizáltként tekint önmagára. Ezek az érzések kikövezték az utat egy jobboldali identitáspolitika számára, amely szélsőséges formájában kimondottan rasszista és fehér nacionalista.” /Francis Fukuyama: Az identitáspolitika ellen. Az új tribalizmus és a demokrácia válsága. Fordította: Tillmann Ármin. Replika, 2021 (123), 63–64. Az identitáspolitika átfogó elemzését adja – beleértve a nemi és faji identitást és az ún. interszekcionalitás problémáját – az amerikai mellett elsősorban francia helyzetre összpontosítva Elisabeth Roudinesco: The Sovereign Self. Pitfalls of Identity Politics. Translated by Catherine Porter. Cambridge: Polity Press, 2022. ↑

24. Az 1990-es évek elején, az egyébként akkor a posztmodern zászlóvivőinek számító Fehér Ferenc és Heller Ágnes nagyon pontosan leírták a posztmodern politikai állapotnak ezt a napjainkra az identitáspolitikában kiteljesedő negatív következményét: „(…) az önsokszorozó ’különbözések’ a posztmodern politikai állapotban megteremtik a maguk ’minidiskurzusait’. A minidiskurzus sajátossága annak nyílt tagadása, hogy megfelelően lefordítható lenne bármely univerzális nyelvre. Nagyfokú zavar, akár képmutatás is van az ilyen követelésekben, hiszen minden különbözőség törvényesen megállapított jogok útján akarja elismertetni magát, márpedig a ’jogok nyelve’ univerzális médium. Az elzárkózás heve alapvetően mégiscsak egyetlen utat hagy nyitva: az erőszakét a különbözőségek között, amelyek nem találnak közös nyelvet.” (Fehér Ferenc: A modern és a posztmodern politikai állapot. Összehasonlítás és szembeállítás In: Társadalmi Szemle, 1993/2 10.) „(…) az osztálypolitika térvesztése ugyanakkor tökéletesen áldásosnak sem nevezhető. Helyette ’mikro-diszkurzusok’ kaotikus kavargása jelentkezett, ami kettős nehézséget is jelentett. Először, a ’mikro-diszkurzus’ rendszerint kizárólagosságra törekszik (…) Másodszor, minél inkább kizárólagosságra törekszik a mini-diszkurzus, annál kevésbé fordítható le a kollektív megértés bármely közegére.” (Fehér-Heller: A modernitás ingája. In: Világosság 1992/8–9, 587.)↑

kép | vecteezy.com