MERRE VAN JOBBRA? MELYIK BAL A JOBB?

Enyhén szólva kétellyel figyelem azoknak a (nem-jobboldali) gondolkodóknak pedáns igyekezetét, akik mostanában azt magyarázgatják a jobboldaliaknak, milyenek legyenek, ha meg akarnak felelni azoknak az ismérveknek, melyekkel a „korszerű” politikai szakirodalom leírja ezt a speciest. A magam részéről abban sem vagyok biztos, hogy a politikai „jobb” és „bal” fogalma egyáltalán ráhúzható jelen viszonyainkra. Nem mintha nem látnám e megkülönböztetés értelmét – nagyon is sokféle értelmét látom. Ezért célszerű; ha a nyilatkozó közli, milyen jelentést tulajdonít neki.

sokféleképpen kiábrándító

„Modern, pragmatikus jobboldallá kell válnotok, mert a választók többsége a modernizációra szavazott”, biztatja őket Szilágyi Ákos. Érdekes, de a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a győztes párt szavazóinak túlnyomó többsége piac- és bizonyos mértékig liberalizmus-ellenes, azaz a nyugati típusú modernizáció fékezését tartaná kívánatosnak (függetlenül attól, hogy ez a modernizáció most jobb, bal vagy milyenoldali programnak számít). Tekintettel arra, hogy a választók közel negyven százaléka az MSZP-re, mintegy harminc százaléka pedig a konzervatív keresztény nemzeti pártokra adta le voksát, ugyanennyi joggal állítható az is, hogy az elmúlt évek sokféleképpen kiábrándító tapasztalataiból a hazai közvélemény többsége a szerzővel éppen ellenkező következtetést vont le, nevezetesen az állami gondoskodás és tekintélyelvű uralom ilyen vagy olyan válfaját találja kívánatosnak. Értelmezhetők ezek az eredmények persze másképpen is, de tényként semmi esetre sem állíthatjuk, amit bizonyítani akarunk: sem azt, hogy az MSZP-re leadott szavazat baloldali, sem azt, hogy a modernizáció melletti elkötelezettséget tükrözi.

Szerintem azok az emberek, akik 1990-ben az MDF-re, 94-ben pedig az MSZP­re szavaztak, az eltelt négy esztendő alatt nem változtattak alapvető politikai beállítottságukon, hanem a hazai kínálaton belül a lényeget tekintve egymáshoz legközelebb álló irányzatok közt ingadoznak. (Ezért ne aggódjunk túlságosan az úgynevezett jobboldal „eltűnése” miatt, mert nehéz lesz esetleg kimagyarázni diadalmas visszatérésüket a következő fordulóban.)

Hogyhogy „közel álló” – hördülhetnek fel a jobb- és baloldalon. Hiszen az egydimenziós politikai geometria jobb–bal tengelyén ezek a pártformációk egymástól a lehető legmesszebbre esnek. Úgy van: tehát nyugodtan elhajíthatjuk ezt a geometriát. Ha pedig ezt tenni nem akarjuk, vegyük legalább észre, hogy a politikai ideológiák tengelyére – melyen az elvi szocializmus, illetve a keresztény nemzeti eszmekör valóban két ellenkező előjelű értéket képvisel – éppen merőlegesen felrajzolható egy másik tengely – legyen ez az „államerősségi skála” – melyen a fokozatok (visszafelé) az abszolutizmustól a civil társadalom háborítatlan önrendelkezése és önazonosítása felé tartanak – éppen a Szilágyi által szenvedélyesen védelmezett értékek felé. Nos, ezen a skálán a késő kádár-kori rendszer és a legutóbbi kormányzat hasonló értéket mutat. Fő jellemzőik: a felülről generált folyamatok, az értékek és azonosítások „államosítása”. Nálunk ma valószínűleg ez a fő politikai irányjelző, nem az ideológiaválasztás. Kiolvasható belőle a kétféle uralom közös társadalmi bázisa: a gazdasági, politikai, illetve hivatalviselő elit szoros összefonódása, tehát a szó szoros értelmében vett „államalkotó elem” elkülönülése egy alapvetően vertikálisan tagolt társadalomban.

paternalista hajlamú

Ilyen helyzetben baloldali politikának kizárólag a privilegizált szerkezetek lebontása minősül. A választópolgárok többsége azonban nem ezt választotta (vagy nem akadt párt, amely a szemükben következetesen ezt képviselte volna). Úgy tűnik, választásuk inkább a gondoskodó állam hagyományának örököseire esett – márpedig ez a modern, nyugati típusú neokonzervatív politikai irányzatok bírálatának fő célpontja. Ezen az alapon tehát nem állítható, hogy a mi paternalista hajlamú jobb- (vagy bal)oldali pártjaink jövendő esélyeit javítaná, ha megpróbálnának kibújni a bőrükből, és a következetes államtalanítás, a komolyan vett pluralizmus bajnokaivá képeznék át magukat. Ez egyébként is a liberális pártok szerepköre volna.

Ami a „mainstream” elemzők tájékozódását a leginkább megzavarja, hogy a kiindulópontot, a kádár-kori államszocialista rendszert valamiért baloldalinak vélik. Valójában pedig a kelet-európai kommunizmus korán levetkezte gyermekbetegségét, a baloldaliságot, és a rendies-bürokratikus abszolutizmus hagyományainak folytatója lett. (Aki látott életében eleven baloldalit, annak a nyolcvanas években már véletlenül sem juthatott eszébe, hogy ilyeneket keressen mondjuk a párt vagy a KISZ apparátusában.) A rendszer viszonylagos legitimitását pedig nem baloldali ideológiája biztosította, hanem az, hogy a maga diktatórikus eszközeivel igenis megkísérelte a gazdaság modernizációját. És akkor adta át a hatalmat, amikor végképp kimerültek a parancsuralmi-központosító modernizáció lehetőségei. Ezt tudatta ország-világgal az átalakulás társadalmi karakterét leginkább meghatározó 1987-es alaptörvény, amely arról rendelkezett, hogy a kinevezett állami tulajdonosok miként őrizhetik meg magántulajdonként addigi hűbérbirtokaikat. Ha a mondott lehetőségek valóban kimerültek, most valóban elképzelhető, hogy az egykor nyilvánvalóan jobboldali (rendi kiváltságokat őrző, konzervatív, tekintélyuralmi) MSZMP utódpártja tényleg balra tolódik – a szociáldemokrácia irányában. (Azért, mondjuk, az anarchoszindikalizmus veszélye nem fenyegeti őket, vagy például az angol egyetemeken máig divatos Marxot pártnapjaikon még félre sem fogják olvasni egyhamar.) Csakhogy a polgári demokráciákban a szociáldemokrata pártok programja – piackorlátozás, állami jóléti politika – nem önmagában minősült baloldalinak és főleg hatékonynak, hanem azért, mert volt mit korlátozniuk: megvédhették a munkavállalókat a teljes piaci kiszolgáltatottságtól, megvédhették a civil társadalmat (ideig-óráig) attól, hogy a tisztán funkcionális-gazdasági „racionalitás” vas-törvényszerűségei felfalják autonómiáját. De vajon miként védheti meg a gondoskodó állam beavatkozása a hazai munkavállalókat egy eleve túlsúlyos állam és egy automatizmusaiban örökösen megzavart piac viszontagságaitól? Nem az ellenkezőjére kell inkább számítanunk: az erős állam és az erős piaci szereplők dél-amerikai típusú szövetségére, melynek keretében a posztállami menedzserbürokrácia zavartalanul folytathatja politikai­-gazdasági pozícióinak piackonform átépítését?

Tehet-e akkor mást a jobboldali ellenzék – melynek sorsa engem egyébként, bevallom, kevésbé foglalkoztat –, mint hogy szimbolikus értékválasztásaival, ideologikus alapon igyekszik megkülönböztetni magát a kormányzó többség vonalától? Azt mégsem mondhatják, hogy mi ugyanezt a mi bankárainkkal, a mi hivatalnokainkkal és egy hozzánk lojális középosztállyal szerettük volna megcsinálni. Tehát azt kell mondaniuk, hogy a „nemzeti” (tiszta múltú, igazhitű, kemény gerincű, fitos orrú stb. stb.) tőke és intelligencia nemzetvezető küldetését jöttek teljesíteni.

nagyobb távolság

Nyugati típusú („modern”) jobboldallá ugyanis nemigen válhatnak. Nyugaton egészen egyszerűen másfelé van mostanság a jobb és a bal. Balra a szociális állam, jobbra a piaci mechanizmusok korlátozatlan érvényesülését hirdető neoliberális konzervativizmus. (Ez utóbbiról, azaz a néppárti demagógiával „eladott” totális piac- és médiatársadalomról csak a közeljövőben fog kiderülni, hogy miféle – radikálisan antiliberális – hatalomkoncentrátumok kialakításához vezet nemzeti és nemzetek feletti szinten. Ott ma ez a tét.) Nálunk a hagyományos jobboldal ideológiája és társadalmi bázisa merőben más, céljait inkább az állami­-politikai, mint a piaci-gazdasági szabályozórendszerek megerősítése szolgálná. A történelmi jobboldalt a jobboldali neoliberalizmustól tehát nagyobb távolság választja el, mint amekkorát egy egydimenziós jobb–bal séma érzékeltetni képes.

Hol vagy, jobboldal? – kérdi Szilágyi Ákos. Nos, mindenütt, ameddig a szem ellát. Ez egy jobboldali évtized. A magunk részéről egyszerre legalább négyféle jobboldallal büszkélkedhetünk. A történelmi jobboldalt (MDF, KDNP) valójában főleg kulturális hagyományai, ideológiai ízlése – és a szereplők egyéni életútja – különbözteti meg a pártállami uralom körül kinevelődött új középosztály zömének politikai törekvéseitől: úgy tűnik, mindkettő egy erős, „igazságtevő” államban látja céljai megvalósulásának biztosítékát. Nem éppen természetes, de annál megbízhatóbb szövetségeseik a legszegényebb rétegek. Ezek ugyancsak az államtól remélnek védelmet a piaci realitások – munkaerejük drámai elértéktelenedése – ellenében. De nem csak az ellen! A kiábrándulás és önbizalomvesztés a jövőtől való – indokolt – félelem jelenleg a magyar társadalom nagyobbik felét ösztönösen rendpártivá és konzervatívvá teszi. Ezért e kétféle „népbarát”, tehát úri, paternalista jobboldaliság jobboldali vetélytársa elsősorban nem a szabadpiachívő és „államellenes” konzervatív-neoliberális irányzat. Ez mintha olyasmit akarna konzerválni, ami nálunk még nem létezik. A számuknál (munkavállalók) vagy hatalmuknál (nagy munkaadók) fogva meghatározó piaci erőknek jelenleg nem érdekük, hogy a piac szabad legyen. Ha a liberális eszmekörből más, abban benne rejlő értékeket hangsúlyoznának inkább, és a civil kezdeményezés szabadságát ezek összefüggésében követelnék – akkor pedig már nem lennének jobboldaliak, esetleg baloldaliak lennének, vagy ne adj’isten: harmadikutasok. De ettől a kifejezéstől az egész liberális tábor irracionálisan iszonyodik.

Ezzel szemben a hamisítatlan és hazai hagyományainktól nem idegen jobboldali alternatíva ténylegesen inkább az MDF-ből kiszorult, radikális populista irányzat lehet, amely ma egész Európában, Párizstól Rómán át Minszkig a neofasizmus számára hódít deklasszált, tartósan munka nélküli, kulturális és társadalmi identitását vesztett tömegeket. Pillanatnyi hazai kudarcuk senkit se tévesszen meg jövendő kilátásaik felől. Csoda volna, ha a munka, remény, jó szó és hiteles értékrend híján felnövekvő új nemzedék soraiban nem találnának elszánt híveket és akár tömeges támogatást.

ugyanaz

Nekem tehát úgy tűnik, hogy nem az autentikus jobboldal hiánya fenyegeti súlyos egyensúlyvesztéssel a magyar demokráciát, hanem éppen ellenkezőleg, a baloldalé. Sőt, mintha jobboldal a kelleténél több is akadna, ha nem is mindegyik felel meg Szilágyi Ákos barátom kritériumainak. „Alulról nézve” a jobboldali törekvések túlsúlya a nyolcvanas-kilencvenes években eddig lényegében töretlen volt, nem kis részben a személyek is ugyanazok. Onnan tudniillik – ahol az ideológiai és egyéb finomságokra esetleg kevésbé érzékenyek – csak annyi látszik, ugyanaz szerkeszti az MDF-TV híradóját, aki egykor a KISZ Magyar Ifjúságát; ugyanaz készítette elő a nemzeti kurzus megalomániás nagyberuházását, az Expót, akire a szocialisták a parlamentben a környezet védelmét bízták, vagy hogy az ózdi kohót eladó vezérigazgató és a vevő (egy szédelgő konzorcium) képviselője egy és ugyanaz a személy. A világért sem akarom megbántani őket, száz más példát hozhattam volna: ők korunk reprezentatív figurái. Arra szerettem volna utalni, hogy bizonyos távolságból és nézőpontból valóban markáns különbség csak a történelmileg kialakult és szociológiailag jól körülírható hatalmi struktúrák ilyen-­olyan restaurálásának jobboldali, illetve lebontásuknak – a szó legszélesebb értelmében – baloldali programja között látszana.

Hol vagy tehát, baloldal? A baloldali eszmék kompromittálódásától tartó „68-as” magyar újbaloldal, az ún. demokratikus ellenzék, egy borongós rendszervégi napon, úgy látszik, a neoliberális piaci társadalom hívéül szegődött (ami nem azonos minden további nélkül a piacgazdaság recepciójával, több annál). Eközben a „kompromittált” állampártot York napsütése röpke négy év leforgása után ismét hatalomra segítette, éppen azért, mert nem akadt, aki betöltse a politikai baloldalon keletkezett űrt. (Egyébként figyelemre méltó, hogy elsősorban éppen az SZDSZ balszárnya ellenezte a koalíciót a jobboldali állampárt jogutódjával.) A modern parlamentáris rendszerekben – amilyenné az állami abszolutizmus felszámolása után a miénk is átalakult – a baloldalon hagyományosan azok foglalnak helyet, akik a fennállóhoz képest új szabadságjogokat követelnek, vagy régi jogosítványok kiterjesztését új társadalmi csoportokra. Velük szemben a jobboldalra hárul a megtartó, megőrző szerep. (Ez annál inkább tiszteletre méltó, minél értékesebb és életképesebb a hagyomány, melyet őriznek. Nálunk mintha különválna a „tiszteletre méltó” és az „élő” hagyomány.)

A felvilágosodás emancipációs programjának meghirdetése óta a baloldali eszmék három generációját értük meg. Az első az egyéni szabadság liberális elve nevében lép fel minden intézményesült társadalmi megkülönböztetés ellenében. Győzelme történetileg a tiszta individualizmus és a piaci típusú közvetítő mechanizmusok egyetemes térhódításához kapcsolódik. Ezekből adódtak a vagyon és hatalom megoszlásának ú jtípusú, a korábbiaknál nem kevésbé szélsőséges egyenlőtlenségei, melyekkel szemben a radikális demokrata, majd szocialista baloldal az igazságos elosztás követelésével jelentkezik. Törekvéseiket a huszadik században a politikusi-hivatalnoki gondoskodás durvább és szelídebb változatai realizálták: illetve a szociális (jóléti) állam szociáldemokrata kezdeményezői. Végül a társadalomszabályozás piaci és bürokratikus gépezetét a haszonelvű észszerűség jegyében egyetlen totális rendszerbe szervező technokratikus uralom ellenében szólal fel a hatvanas évektől kezdve a politikai baloldal harmadik nemzedéke. Ez a személyiség integritásának és az igazságról – általában: az érték mibenlétéről – folyó diskurzus szabadságának feltételét immár nem csupán az egyéni autonómiában látja, hanem a kulturális közösségek, önként választott társulási formák szabad önmeghatározásában, valamint az egymás javáért viselt felelősség tudatos vállalásában. Ezért az életvilágot – kulturális és természeti környezetét – „gyarmatosító” funkcionális rendszerkövetelmények érvényesülésének alávetett személyközi érintkezések emancipációját hirdeti; az érintettek közvetlen részvételét és szabad megegyezésén alapuló politikai szerkezetekkel kísérletezik, és az életlehetőségek sokféleségét nemcsak a tekintélyelvű uralommal szemben védelmezi, hanem a személytelen mechanizmusok uralmával szemben is. Az új bal filozófiájának újdonsága, hogy a homo oeconomicus – a liberális és egalitárius előzményektől gyakorlatilag érintetlen – képét, eredendő egoizmusának feltevését elveti, és azzal szembeállítja az emberi tudás és törekvések lényegi szociabilitását. Az együttlétet tekinti az emberi állapotnak, az összetartozók kölcsönös egymásrautaltságát a politikai gondolkodás axiómájának, az azonosulásból származó megértést és szolidaritást a társadalmi cselekvés paradigmájának.

gyökerei közösek

Alapvető sajátosságaiból adódik, hogy az új politikai gondolkodásmód a nagypolitikán kívül, sőt, en bloc azzal szemben jelent meg a civil társadalmi, emberi jogi, kisebbségi, ökológiai és anarchista mozgalmakban. Érdemes azonban hangsúlyozni: a történelmileg egymásra épülő és egymásból következő háromféle baloldaliság gyökerei közösek. Az európai felvilágosodás politikai programjának teljes értelmét együtt hordozzák az egyéni önrendelkezés (szabadság), társadalmi igazságosság (egyenlőség) és a szolidaritás (testvériség) régóta ismerős elvei.

Egy korszerű baloldali szintézis lehetőségére utalnak már a nyugat-európai hivatalos politikában szociáldemokraták, liberálisok és „zöldek” alkalmi szövetségei. A hazai politikai közgondolkodásban, sajnos egy efféle szövetség elemei még külön-külön sem adottak.^[1] Ez a helyzet azzal a veszéllyel fenyeget. bogy a gazdasági uralom újjászerveződése – az erős állam és az erős piaci szereplők közötti tranzakciók formájában – egy tökéletesen védtelen civil társadalommal találja szemközt magát. A gyenge társadalmi kontroll pedig valószínűleg ismét az elitcsoportok belterjes, rugalmatlan és életidegen politikai magatartását fogja előidézni. Ennek visszahatásaként a társadalmi elégedetlenség könnyen ölthet retrográd, szélsőséges vagy hisztérikus formákat – akár jobb-, akár baloldali színezettel.

1. Liberálisok és szocialisták nálunk a technokratikus uralom (jobboldali) értékeihez való igazodásban versengenek egymással, a zöldek pedig még nincsenek sehol. ↑

kép | vecteezy.com