Kovács Gábor

MI IS HÁT A POPULIZMUS?

2009 szeptember

MI IS HÁT A POPULIZMUS?
Elég volt a valóságból: ígéreteket akarunk!
limai graffiti

A ’populizmus’ kifejezést olyan sokféle összefüggésben és oly sok mindenre használják, hogy óhatatlanul gyanakszunk: jelent-e egyáltalán valamit? A fogalom régtől használatos a politikai eszmetörténeti szakirodalomban.1A Ghita Ionescu és Ernest Gellner által szerkesztett 1969-es tanulmánykötet szerzői már átfogóan elemezték a jelenséget, 1977-ben jelent meg Ernesto Laclau marxista könyve, Margaret Canovan 1981-es monográfiája pedig azóta is alapvető a tárgykörben: Populism, Its Meanings and National Characteristics. Edited Ghita Ionescu-Ernst Gellner. London: Weidenfeld and Nicholson, 1969, Ernesto Laclau: Politics and Ideology in Marxist Theory: Capitalism – Fascism – Populism. London: NLB, 1977, Margaret Canovan: Populism. London-New York: Harcourt, Brace, Jovanovich, 1981. Korábban a 19. századvég amerikai farmermozgalmának és az orosz narodnyikoknak, valamint az ún. harmadik világ, Latin-Amerika és az arab országok bizonyos politikai mozgalmainak leírásakor lehetett találkozni vele – a hírközlésben aztán pár éve gáttalanul elterjedt, különféle negatív jelenséggel kapcsolatban. Ugyanúgy populistának neveznek bizonyos kelet-európai posztkommunista politikai irányzatokat, mint a francia Le Pent és mozgalmát, vagy éppen a néhai osztrák Haidert és pártját. Kétségtelenül stigmatizál; akit populistának mondanak, az eleve kénszagú. A szemantikai zűrzavart fokozza, hogy a média nemcsak pejoratív értelemben alkalmazza: az amerikai Ross Perot, Ronald Reagen vagy Bill Clinton neve mellett is fel-felbukkant a jelző.2Erre Paul Piccone mutat rá, érzékeltetve a fogalom nyakló nélküli publicisztikai használatának veszélyeit: Paul Piccone: Postmodern Populism Telos, Number 103, Spring 1995, 45.o. Az 1990-es évek első felében megnőtt a téma iránti elméleti érdeklődés is. Ezt könyvek és tanulmányok egész sora jelzi, a Telos nevű baloldali amerikai folyóirat két ízben is konferenciát tartott a kérdésről.3Ezek anyaga meg is jelent a folyóirat különböző számaiban. Az első konferencia előadásai hozzáférhetők a Telos 1991-es nyári számában (Number 88), míg a másodikra vonatkozóan lásd: Telos, Number 103–104, Spring 1995-Sumer 1995, „Special Issue on Populism I–II.”

Mi is hát a populizmus? Az egyébként nagyon megosztott szakirodalom abban konszenzust mutat, hogy ellentmondásos jelenségről van szó. Ezt a legszellemesebben és legtömörebben Isaih Berlin fogalmazta meg, mikor Hamupipőke-szindrómáról beszélt:

„(…) ezen a következőt értem: létezik egy cipő – vagyis a ’populizmus’ szó –, s van valahol egy ebbe beleillő láb. Vannak lábak, amelyekre majdnem fel tudjuk húzni a cipőt, de nem szabad abba a csapdába esnünk, hogy leragadunk ezeknél a majdnem megfelelő méretű lábaknál. A herceg állandóan tovább vándorol a cipővel, s biztosan érezzük, hogy valahol vár bennünket egy végtag, vagyis a tiszta populizmus. Ez lesz a populizmus magja, az ő lényege.”4Idézi Margaret Canovan: Populizmus, 7.

Margaret Canovan két nagy altípusról szól: agrárpopulizmusról és politikai populizmusról.5Margaret Canovan: Populism, 8–16. Az agrárpopulizmusnak három alfaját különböztette meg: először is az USA nyugati és déli részén a 19. század végén megjelenő radikális farmermozgalmat, amely egy ideig szerepet játszott az országos politikában is. És a kelet-európai parasztmozgalmakat; ebbe a típusba tartozik például a román parasztmozgalom. Végül az értelmiségi agrárszocializmust, amelynek klasszikus formája az orosz narodnyikok mozgalma. A politikai populizmuson belül Canovan négy altípust különített el. A tekintélyelvű nemzeti populista diktatúrát; ezt testesítette meg a Peron nevéhez fűződő argentin politikai berendezkedés.
tekintélyelvű nemzeti populista

A népszavazásra épülő populista demokráciát; ilyen a svájci berendezkedés. A nacionalista-rasszista, reakciós populizmust; képviselője a hatvanas években az amerikai George Wallace.  A politikus személyiségéhez kapcsolódó populizmust; ez átmetszi a hagyományos politikai választóvonalakat; voltaképpen a népre hivatkozó politikai stílust vagy retorikát jelenti.

A Canovan-féle felosztás jól érzékelteti a populizmus megragadásának legfőbb nehézségét: az időben és térben egymástól nagyon távol eső, különböző társadalmi, politikai struktúrákhoz és kulturális kontextusokhoz kapcsolódó jelenségcsoportról bajosan állítható, hogy közös ideológiai tartalmat vagy politikai programot képvisel. Canovan mégis úgy véli: a különböző populizmusoknak van közös karakterisztikum-készlete – azzal a megszorítással, hogy egy konkrét típusban ezeknek csak egy része található.6Erről Canovan könyvének utolsó fejezetében ír – magyarul is olvasható: Margaret Canovan: A populizmus változatairól. Fordította: Gyurácz Ferenc. Életünk 1991/12, 1117–1123. o. Úgy gondolja, a populizmus minden formája tartalmazza a nép felmagasztalását és a hozzá folyamodást, amihez elitellenesség társul. Ez utóbbi gyakorta a politikusokkal szembeni ellenérzés formáját ölti, és elutasítja a parlamentáris demokrácia vetélkedően pártrendszerre épülő struktúráját, a részvételi demokráciát, a karizmatikus politikus, esetleg a diktátor figuráját kínálja helyette. Jellemző még a populizmusokra az állam- és bürokráciaellenesség, a modern értelmiségi szakértőkkel szembeni ellenérzés. Némelykor a politikusokkal szembeni bizalmatlanság konspirációs teóriák formáját ölti. Az elitellenességhez a kisember alakjának és észjárásának mitizálása kapcsolódik – mondja Canovan.

Herman Saftleven: Parasztkunyhó belülről

Herman Saftleven: Parasztkunyhó belülről

A nehézségeket jól érzékelteti a kontraszt, amely a populizmus két paradigmatikus, 19. századi formája között van. Az orosz narodnyik vagy az angol populist jelentése egyformán népi, ám a két jelenségkör között sokkal több a különbség, mint a hasonlóság. Gazdasági-társadalmi-politikai és szellemi kontextusok gyökeres különbsége – egy egész világ választja el őket. Kezdjük az amerikai esettel!

Az amerikai populizmus üstökösszerű felemelkedése és ugyancsak üstökösszerű eltűnése az amerikai politikai élet színpadáról a 19. század utolsó évtizedére esik. A történet színterét a déli és nyugati farmerállamok, továbbá az ezüstbányákban gazdag nyugati államok jelentették: Georgia, Florida, Texas, Kansas, Dakota, Iowa, Illinois, Wisconsin. A gyapot- és gabonatermelő farmergazdaságok régiójában a polgárháborút követően a farmerek komoly nehézségekkel szembesültek. Az inflációs hadikonjunktúra évei után egy deflációs periódus következett, a gabona és gyapot ára esett, egyre nehezebb volt a felvett hitelek visszafizetése. A világpiacra termelő, a dél-amerikai, valamint az ausztrál és orosz gabona támasztotta versennyel is megküzdeni kénytelen kistermelők mind nagyobb számban jutottak csődbe. Körülményeiket nehezítették a monopolhelyzetükkel visszaélő vasúti társaságok egyre magasabbra srófolt vasúti tarifája. A farmerek úgy érezték, két fő ellenséggel kell megküzdeni: a hitelező bankokkal és a vasúttársaságokkal. Logikus volt tehát követelésük, hogy az állam avatkozzék be: a bankok és a vasúttársaságok állami ellenőrzését akarták, azt, hogy az állam térjen vissza a háború alatti inflációs pénzpolitikára, aranystandard helyett bimetális, aranyon és ezüstön nyugvó pénzrendszerre.
szövetkezeti mozgalom
Az amerikai populizmus létezésének első periódusában erős szövetkezeti mozgalom megteremtésére törekedett; értékesítési szövetkezeteket és szövetkezeti magtárakat állítottak fel, hogy ezzel véget vessenek kiszolgáltatottságuknak. Törekvéseik nem jártak sikerrel, mindenekelőtt, mert a bankok nem adtak hitelt a szövetkezeteknek, ezáltal azok nem tudtak szert tenni a szükséges tőkeerőre. A populista mozgalom ebből a kudarcból azt a következtetést vonta le, hogy a status quo megváltoztatása csak a politikai színtérre lépve lehetséges: párttá kell válniuk. Utólag könnyű azt mondani, hogy ez az elképzelés a két nagy párt által uralt amerikai politikai arénában eleve kudarcra volt ítélve, de a kortárs szemszögből nem tűnt ennyire egyértelműnek a helyzet, annál is inkább, mert a mozgalom politikai pályafutásának első lépései meglepően sikeresek voltak: több helyen bekerültek a helyi törvényhozásba, szenátorokat tudtak küldeni a washingtoni szenátusba. Az újonnan alakult Néppárt (People’s Party) 1892-es omahai platformjának preambuluma – amely a neves populista regényíró, Ignatius Donelly szenvedélyes beszédén alapult – igen plasztikusan mutatja a populista világkép jellegzetes elemeit:

„Olyan nemzetnek vagyunk tagjai, amely a morális, a politikai és az anyagi romlás határán van. Uralkodik a korrupció a szavazóhelyiségben, a törvényhozásban, a kongresszusban és még a bíróság sem marad érintetlen. A nép demoralizált (…) Az újságokat megvették, vagy szájkosár van rajtuk, a közvéleményt elhallgattatták, az üzlet a porban hever, az otthonokat jelzálog terheli, a munkásság elnyomorodott, a föld a kapitalisták kezében halmozódott fel (…) Milliók gürcölésének gyümölcsét arcátlan módon ellopják, hogy kevesek az emberiség történetében példátlan nagyságú vagyonokat halmozzanak fel belőle; ezeknek tulajdonosai megvetik a Köztársaságot és veszélyeztetik a demokráciát. A kormányzati igazságtalanságnak ugyanaz a termékeny méhe hozza a világra a két nagy osztályt: a csavargókét és a milliomosokét. (…)

Jean-François Millet: Krumpliszedés

Jean-François Millet: Krumpliszedés

Egy hatalmas összeesküvés folyik két kontinensen az emberiség ellen, s hamarosan hatalmába keríti a világot. Ha nem számoljuk fel azon nyomban, ez a helyzet óriási társadalmi megrázkódtatásokat, a civilizáció pusztulását, vagy pedig átfogó zsarnokság kialakulását vetíti előre.

Több mint negyedszázada a két nagy párt hatalomért és zsákmányért folytatott harcának vagyunk a szemtanúi, miközben a szenvedő népet fájdalmas igazságtalanságok sújtották. A két pártot uraló, azokat ellenőrző és befolyásuk alatt tartó tényezőket azzal vádoljuk, hogy hozzájárultak a mostani szörnyű állapotok kialakulásához anélkül, hogy komoly kísérletet tettek volna megelőzésükre vagy korlátozásukra.

Összegyülekezvén a nemzet születésnapjának évfordulóján (…) megkíséreljük a Köztársaság kormányzatát újra az ’egyszerű nép’ kezébe helyezni, azon osztályéba, amelyből az eredt. Kijelentjük, hogy céljainak azonosak a nemzeti alkotmány céljaival; egy tökéletesebb unió kialakítása, az igazság megalapozása, a belső béke és a nemzet védelme, az általános jólét előmozdítása, valamint a szabadság áldásainak biztosítása mind magunk, mind pedig utódaink számára.”7Idézi Paul Taggart: Populism Buckingham-Philadelphia: Open University Press, 2000, 28.
értelmiségi ideológusok
Az amerikai populizmus karakterét alapvetően meghatározta a tény, hogy kapitalista kistermelők alulról felfelé építkező, önszervező jellegű mozgalma volt. Hiányoztak az értelmiségi ideológusok: a szervezők és a szószólók jobbára prédikátorok vagy a helyi újságok szerkesztői voltak. A társadalmat két egymással élesen szembenálló táborra osztották: egyik oldalon a homogénnek és egységes érdekekkel rendelkezőnek képzelt nép, velük szemben pedig a bankárok és pénzemberek, a nagy vasúttársaságok tulajdonosai. Ellenükben sürgették a központi kormányzat beavatkozását, s a jeffersoni kistermelői agrárdemokrácia ideáljának gyakorlatba ültetését. Nem volt ez szisztematikus kapitalizmusellenesség: az amerikai populisták a valódi szabad verseny helyreállítását s a monopóliumok megszüntetését kívánták. Világképük alapja, hogy a befektetett tőke profitjára kizárólag az elvégzett munka jogosítja fel a tőke tulajdonosát. Ebből kiindulva tartották élősdieknek a pénztőke képviselőit, hiszen ezek profitja nem az elvégzett munkából, hanem a helyettük dolgozó pénzből fakadt.

Az amerikai populizmust egyszerre jellemezte az ismert amerikai optimizmus és a tehetetlenség érzése. A pénzmágnásoknak kiszolgáltatott nép közt mégiscsak munkált a meggyőződés, hogy ha a kis létszámú parazita réteget eltávolítják a hatalomból, a dolgok egy csapásra rendbe jönnek. 8Richard Hofstadter: ’North America’. In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 20–21. Az amerikai populizmus nem akarta a létező rend forradalmi átalakítását: a hatalmi túlsúlyra szert tett monopóliumok megszüntetését alkotmányos eszközökkel kívánta elérni. Nem az államhatalmat mint olyat vélte rossznak és átalakítandónak, hanem a hatalmi intézményeket kívánta a nép kezébe adni, a reprezentatív demokrácia eszközeit a közvetlen demokrácia olyan eszközeivel egészítették volna ki, mint a referendum vagy a visszahívás.

Az amerikai populista mozgalom mint harmadik párt nem tudott tartósan meggyökerezni az amerikai politikában, bár az 1892-es és 1896-os választásokon elnökjelöltet is állítottak. Az országos áttörés nem sikerült, mert a populizmus mégiscsak helyi érdekeket képviselő mozgalom volt, s mert a századvég gazdasági konjunktúrája nagyban javította a nyugati és déli farmerek helyzetét is, megszüntetve ezzel az életre hívó okok jórészét. Mégsem tűnt el nyom nélkül; a populista követelések egy része beépült a két nagy ellenlábas párt programjába, no meg a populizmus olyan búvópataknak bizonyult, amely válságszituációkban újra és újra a felszínre tört. Canovan hívta fel a figyelmet a tényre, hogy az amerikai értelmiségi közvélekedésben mindig is az adott szellemi-politikai szituáció függvénye szerint ítéltek. Az értelmiség külön is érintett volt, hiszen az amerikai populista tradíciónak – a kisember középpontba állításából következően – központi eleme az elitellenesség, a ’tojásfejűekkel’ szembeni averzió. A harmincas években, a New Deal időszakban a populista program állami beavatkozásra, a magánmonopóliumok megszüntetésére és állami újraelosztásra vonatkozó pontjai aktuálisnak tűntek, s ez hozzájárult a 19. század végi populista mozgalom pozitív megítéléséhez. Ellenben a fasizmus és nácizmus dagálya idején igencsak riasztó lett a kisember-demagógia és a rasszizmus, a Joseph McCarthy szenátor vezette vizsgálóbizottság tevékenysége – mely nagyon is népszerű volt a ’nép’ körében – szintén hozzájárult a vélemények megváltozásához. Most a populizmus készsége az összeesküvés-teóriákra látszott központi elemnek, s az értelmezők hajlottak arra, hogy a századvégi populizmust prefasiszta mozgalomként értelmezzék. A 60-as években, az újbaloldal felemelkedésekor ismét fordult a szél. Minthogy a participatív demokrácia az újbaloldali program egyik kardinális pontja volt, a populizmus közvetlen demokráciára vonatkozó elképzeléseit az amerikai demokratikus tradíció kihagyhatatlan elemének tekintették.

Jan van Goyen: Parasztkunyhók áradó forrásnál

Jan van Goyen: Parasztkunyhók áradó forrásnál

A 19. századi orosz narodnyik irányzat teljesen más képet mutat. Itt nem önszerveződő mozgalomról van szó, amely a piacra termelő kapitalista farmerek sérelmeit orvosolná. Oroszországban ugyanis ilyenek nem voltak, létezett ellenben a jobbágyság nagy tömege. Az 1861-es orosz jobbágyfelszabadítás nem jelentett teljes emancipációt, az orosz nagybirtok a maga politikai-gazdasági súlyával lényegében véve érintetlen maradt. A parasztság sorsának javítására vonatkozó elképzelések nem is a vidéken, a parasztok körében születtek; a narodnyik mozgalom tipikusan városi jelenség, melyet olyan értelmiségiek hívtak életre, akiknek vajmi kevés ismeretük volt az orosz vidék valós viszonyairól. Az orosz narodnyikok romantikusan idealizálták a ’nép’-et, vagyis az orosz parasztságot. Oroszország elmaradott volt, a 19. század második felében az autokrata cári állam is felismerte a modernizáció szükségességét, s óvatosan adagolt reformokkal igyekezett megtartani az ország nagyhatalmi státuszát. Az orosz szellemi élet jellegzetesen bipoláris szerkezetű: egyik oldalon a západnyikokkal, a nyugatosítókkal, velük szemben a szlavofilekkel, akik attól féltek, hogy a nyugati típusú modernizáció felszámolja a sajátos orosz értékeket. Ez az álláspont mindenekelőtt kapitalizmusellenességet és a nyugati típusú demokráciával szembeni averziót jelentett. A narodnyik mozgalom ideológiájának kialakulásában jelentős szerepet játszottak Herzen és Csernyisevszkij nézetei. Az élete jelentős részét nyugati emigrációban töltő Herzen a szlavofil eszmék és a nyugati szocializmus – Fourier, Proudhon, Louis Blanc – eszméinek szintézisét próbálta megvalósítani. A későbbiek szempontjából meghatározóak voltak az orosz falusi földközösségre, az obscsinára vonatkozó nézetei; a nyugati szocializmust Oroszországban ennek segítségével vélte megvalósíthatónak. Történelmi párhuzamot vont a római birodalom végnapjai és saját kora között; szerinte az antik birodalom szerepébe a nyugat-európai kapitalista civilizáció kényszerül bele, míg a barbárok szerepének eljátszása Oroszországra vár. Ebből logikusan következett az öreg Nyugat-Európa és a fiatal Oroszország képzete, továbbá az a nagy jövőt befutó következtetés, hogy ez a barbár, ám életerős Oroszország fogja megváltani a kivénhedt, individualista, kapitalista civilizációt, tehát a világ reménységét és jövőjét paradox módon ez az elmaradott ország képviseli.
barbár, ám életerős
Ugyancsak Herzentől származik a ’kimenni a nép közé’ elv, ami a narodnyik mozgalom fő cselekvési maximája lett:

„A nép nagyon szenved, élete nehéz, mély gyűlölet lakozik benne, és szenvedélyesen érzi, hogy hamarosan változás lesz. (…) Ám nem késztermékre vár, hanem az azzal kapcsolatos megvilágosodásra, hogy mi is az, ami titokban a lelkében forrong. Nem könyvekre vár, hanem apostolokra – olyan emberekre, akikben egyesül hit, akarat, meggyőződés és energia, olyan emberekre, akik sohasem hagyják el őt, akik nem szükségképpen belőle származnak, de az ő soraiban és érte cselekednek, elkötelezett és szilárd hittel. Az az ember, aki oly közel érzi magát a néphez, hogy gyakorlatilag kiszabadul a mesterséges civilizáció atmoszférájából, aki eléri a néppel való intenzív egyesülésnek azt az állapotát, melyről az előbb beszéltünk, képes lesz arra, hogy a néphez szóljon, s így is kell cselekednie”.9Idézi Canovan: i. m. 67.

Az idézet jól érzékelteti a naiv, vallási színezetű meggyőződést: ahol apostolok vannak, ott evangéliumnak is lennie kell, melynek ők a hirdetői.

A ’kimenni a nép közé’ mint cselekvési program nemcsak Herzen koncepciója, az anarchista Bakunyin is megfogalmazta ezt a maximát. 1874 nyarán fiatal egyetemisták – több ezer fiatal, fiúk, lányok vegyesen – félretették könyveiket, paraszti ruhába öltöztek, és vidékre utaztak, hogy kétkezi munkát végezzenek, a parasztság között élve hirdessék a közelgő forradalom evangéliumát.10Canovan: 73–74. A vállalkozás természetesen kudarccal végződött; a parasztok gyanakvással figyelték a tőlük oly különböző városi fiatalokat, s nem egy helyen feljelentették őket a hatóságoknál. Több mint 700 fiatalt letartóztattak, s ami ennél is megrázóbb volt, kiderült, hogy az elképzelt ideális parasztnak semmi köze a létező orosz muzsikhoz; nem az önzetlen kollektivitás állapotában él és nem forradalmat akar, hanem nagyon is individualista, és minden vágya, hogy maga is meggazdagodjék és kulákká váljon.

Jean-François Millet: Gazda fát olt

A kudarcból többféle tanulságot lehetett levonni. Az egyik szerint a baj az volt, hogy tanítani mentek vidékre, holott az értelmiségnek éppen tanulnia kell a romlatlan parasztságtól. A másik – végső soron elitista jellegű – megoldás a konspiráció: a mozgalom egyik szárnya azért választotta a terrorizmust, mert számára a történtekből levont fő konklúzió az volt, hogy ha a rendszert nem lehet a parasztságra támaszkodva alulról megváltoztatni, akkor meg kell próbálni felülről. Ezt nagyon világosan megfogalmazta a cár meggyilkolása miatt perbe fogott vádlottak egyike:

„Különböző módokon próbáltunk meg a nép érdekében cselekedni. A hetvenes évek elején azt választottuk, hogy a munkások között élünk és békésen hirdetjük szocialista eszméinket. Ez a mozgalom teljesen ártalmatlan volt. Ám hogyan végződött? (…) Azt a mozgalmat, amelyhez nem tapadt vér és elutasította az erőszakot, szétverték. (…) Az a rövid idő, amelyet a nép között élve töltöttünk, megmutatta nekünk, hogy milyen könyvízűek és doktrinér jellegűek is voltak eszméink. Ezután elhatároztuk, hogy a nép valóságosan létező érdekeit szem előtt tartva cselekszünk (…)  Elhatároztuk, hogy szocialista eszmék terjesztése helyett a saját érdekei nevében végzett agitációval ébresztjük fel a népet; a békés küzdelem helyett a tettekkel való harc mellett köteleztük el magunkat. Kis dolgokkal kezdtük (…) 1878-ban jelent meg egy sokkal radikálisabb harc gondolata – a gordiuszi csomó átvágásának eszméje.”11Canovan: 82.

A narodnyik mozgalom története szorosan összefonódott a marxizmus oroszországi recepciójának történetével. Egy narodnyik, Nyikolaj Danielson fordította le Marx A tőkéjét 1872-ben, öt évvel az eredeti német kiadás megjelenése után. A narodnyikok sokat merítettek Marx kapitalizmus-kritikájából, ám elutasították a marxi történetfilozófiát, a 19. századi progresszivista gondolkodásmód tipikus termékét.

progresszivista gondolkodásmód

Marx koncepciója olyan stációelmélet, amely a nagyipari kapitalizmust az emberiség történelmi útján kikerülhetetlen állomásnak tekintette. A narodnyikok ezt hevesen bírálták. Nyikolaj Mihajlovszkij haladás-teóriája példázza a kontrasztot.12Andrzej Walicki: ’Russia’. In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 79–80. Marx a haladást folyamatként definiálta, mely fokozódó specializálódást, növekvő munkamegosztást hoz magával, s lényegében a civilizáció haladását jelenti. Mihajlovszkij viszont organikus haladásról ír, mely kétségkívül gazdagítja a fajt, ám elszegényíti az egyént. Szerinte az igazi haladás lépésről lépésre vezet az integrális ember kialakulásához. Mihajlovszkij ideálja az autarkiára alapozó paraszti földközösség, mely független a kapitalista piactól; minimális a munkamegosztás, s ez teszi lehetővé a sokoldalú embertípus kialakulását.

Az első világháború utáni kelet-európai paraszt populizmus harmadik típust jelentett az amerikai farmer populizmus és az orosz értelmiségi populizmus mellett. Kérdés, hogyan lehet definiálni a ’paraszt’-ot mint társadalmi kategóriát? A vitákban többféle definíció is felmerült: hogy a parasztok olyan mezőgazdasági termelők, akik inkább önfenntartásra, mint piacra termelnek; hogy társadalmilag alárendelt és kizsákmányolt helyzetüket hangsúlyozzák; hogy családi gazdálkodást folytatnak. Canovan értelmezésében a populizmusok színképében a spektrum egyik végén az amerikai farmerpopulizmus helyezkedik el, másik végén az orosz narodnyikok, s a kelet-európai változat valahol a kettő között: Romániát, Bulgáriát, a balkáni országokat, Csehszlovákiát és Lengyelországot sorolja ide, míg Magyarország, érdekes módon – alighanem az információhiány következtében – kimarad a történetből. Ez a variáns nemcsak térben különbözött az előző kettőtől, hanem időben is; kialakulása az első világháború utáni válságos évtizedekhez kötődik, s a harmincas évek totalitárius mozgalmainak felemelkedése idején tűnt el a politikai eszmetörténet palettájáról. Hatással volt rá az orosz narodnyik mozgalom, ám jelentősen el is távolodott attól. De mind az orosz, mind az amerikai változattól különbözött abban, hogy nem maradt  protest mozgalom, hanem  politikai párttá átalakulva kormányra került. (Hasonlóan a későbbi latin-amerikai populizmusokhoz) Ghita Ionescu szerint a kelet-európai olyannyira különbözik a többitől, hogy nem is populizmusnak, hanem parasztizmusnak (peasantism) nevezi.13Ghita Ionescu: ’Eastern Europe’. In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 99–111.

Az Alekszandar Sztambolijszki vezette Bulgár Nemzeti Agrárszövetség négy évig (1919–23) volt kormányon. Sztambolijszki korábban kifejtette, hogy a tradicionális konzervatív és liberális pártok ideje lejárt, mert azok a politikai pártok, melyek a különböző gazdasági csoportok érdekeinek képviseletére alakultak, csak a politikusok érdekeit képviselik. Olyan szervezetekkel kell őket felváltani, amelyek valóban az eredeti célokat szolgálják, tehát az egymástól eltérő érdekű társadalmi rétegeket reprezentálják. A legnagyobb ilyen csoport a parasztság. Sztambolijszki kormányra kerülve nagyszabású reformprogramba fogott. Földreformot hajtott végre, progresszív jövedelemadót vezetett be, átfogó szövetkezeti mozgalmat szervezett, hogy megszüntesse a paraszti kistermelők piaci kiszolgáltatottságát. Kötelező munkaszolgálatot írt elő, amelynek keretében minden 20 éven felüli férfinak egyéves, minden 16 éven felüli nőnek 6 hónapos kötelező munkaszolgálatot kellett végeznie.

Norbert van Bloemen: Parasztcsalád az asztal körül

Norbert van Bloemen: Parasztcsalád az asztal körül

Sztambolijszki kezdeményezője volt egy, a kelet-európai parasztpártokat tömörítő nemzetközi szervezetnek, mely Zöld Internacionálé néven vált közismertté. A szervezet hivatalos kiadványának első száma a parasztromantika jegyében deklarálta, hogy minden erény forrása az ember és a föld közötti misztikus kötelék, ugyanakkor pragmatikus programot fogalmazott meg, amely például társadalombiztosítást és a parasztság technikai oktatását is megcélozta.14Canovan: i. m. 121. A szervezet hivatalosan a Nemzetközi Agrár Iroda nevet viselte és 1927-ben alakították meg Prágában a csehszlovák, lengyel, szerb és bolgár parasztpártok képviselői. Bár a kezdeményezés a bolgároké volt, a vezető szerep a csehszlovák parasztpártté lett, amely a demokratikus pánszlávizmus álláspontján állt.15Ghita Ionescu: ’Eastern Europe’ In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 121. 10. jegyzet. A Zöld Internacionálé 1929 májusában összehívott közgyűlésén már 17 európai parasztpárt képviselői jelentek meg. A Kommunista Internacionálé határozott averzióval viseltetett a parasztszervezet iránt, hiszen joggal tartotta saját agrárszekciója riválisának.

A kelet-európai parasztmozgalomnak nem volt egységes és kidolgozott ideológiája, de meglehetősen heterogén gondolatvilágának volt néhány jellemzője. Így a minden társadalmi bajra hatásos írként hirdetett szövetkezeti mozgalom. A szovjet típusú erőszakos államosítással szemben önkéntes szerveződés nem számolta volna fel a kistulajdont, az önállóság megtartása mellett a kistermelőket akarta részesíteni a nagyüzemi forma szervezeti és technológiai előnyeiben.
az önállóság megtartása mellett
Dánia volt a követendő modell, ahol a mezőgazdasági kistermelők megőrizték a modernizált vidéki életformát. Tulajdonképpen a harmadik út igénye fogalmazódott meg: elkerülni a kapitalizmus és a szocializmus alkati hibáit. Sztambolijszki írta:

„A falut és a várost kétféle nép lakja, amelyek mind külsejükben, mind pedig igényeikben különböznek egymástól.(…) A falvakban lakik az a nép, amely a természet szeszélyeinek kiszolgáltatva dolgozik, küzd és keresi megélhetését. A városokban az a nép él, amely nem a természetet, hanem mások munkáját kizsákmányolva keresi kenyerét. Olyan szabály ez, amely alól nincs kivétel. (…) A városlakók csalás, lustaság, élősdiség és perverzió révén tartják fenn magukat.”16Canovan: i.m. 125.

A városellenesség a sajátos kelet-európai társadalomfejlődés következtében gyakran xenofób és antiszemita hangszerelésben jelent meg. Mindenesetre a henye gazdagok, földtulajdonosok, plutokraták és uzsorások kritikája olyan toposz, amely az amerikai populista frazeológiának is visszatérő eleme. Akárcsak a tétel, hogy a tulajdont végső soron nem a jog, hanem a munka legitimálja. Ezzel szemben a cseh Milan Hodža olyan sajátos közép-európai demokrácia vízióját vázolta fel, amelynek tartóoszlopa a parasztság:

„Közép-Európában a demokráciának különösen aggódnia kellett, hogy miként szilárdítja meg és védelmezi a szabadságért folytatott küzdelmének eredményeit. A legfőbb rendező eszmét a lelki és politikai fegyelemben kellett megtalálnia, és végül sikerrel lelt rá a parasztságra mint a legfontosabb konszolidáló jellegű társadalmi elemre. A vidéki emberek eszméiket három lehetséges alapzatra támaszkodva formálták meg. Az első ilyen lehetséges alap a vallási hagyomány volt. A második a paraszti családi életből fakadt. A harmadik rendező jellegű szabályszerűség az, amelyre a föld és ennek sajátos funkciója tanított. Végül is, amit a vidéki tömegek felajánlottak az egyetemes közép-európai demokráciának, az a rendezett szabadság gondolatának átfogó támogatása volt. A szabadság, az egyéni és társadalmi szabadság iránti vágyódás mélyen be volt ágyazódva a paraszti lélekbe. Kettős igény élt benne, egyrészt a Szabadság, másrészt a Rend iránt. Egyik nem semmisítette meg a másikat. A paraszti észjárás nem destruktív, hanem szókimondóan konstruktív és szintetikus volt.”17Ghita Ionescu: ’Eastern Europe’ In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 108.

Hodža ezzel a közép-európai agrárdemokráciával az agrárautokráciát állította szembe, ami összefonódott a kizárólag profitelvet szem előtt tartó kapitalizmussal. Az agrárdemokrácia – a marxi intencióra támaszkodó szocializmussal ellentétben – nem felszámolni akarta a kapitalizmus alapvető intézményét, a piacot, hanem a szövetkezeti mozgalom segítségével a tulajdonos parasztság szolgálatába állítani.

Jozef Israëls: Parasztcsalád az asztal körül

Jozef Israëls: Parasztcsalád az asztal körül

A kelet-európai parasztmozgalmak ideálja tehát egyfajta kistulajdonosi demokrácia volt, amelyet nem forradalom, hanem reformok segítségével próbáltak megvalósítani. Sikereik csak átmenetiek voltak. A húszas évek második felétől Lengyelországtól Romániáig és a Szerb-Horvát Királyságig – Bulgáriában már 1923-ban – tábornoki és uralkodói puccsok vetettek véget a parasztpárti kormányoknak. A harmincas években pedig a totalitárius pártok kisajátították a parasztmozgalmak frazeológiáját.

Canovan a mozgalom kudarcának belső okát abban látja, hogy a földosztás – amelyet olyannyira és hiába óhajtott a magyar népi mozgalom – nem eredményezett egalitárius kistulajdonosi demokráciát. A népességrobbanás a birtokok elaprózódásához, újbóli földéhséghez vezetett.18Canovan: i. m, 128. Ionescu pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a kelet-európai parasztmozgalom nem rendelkezett valóságos modernizációs potenciállal.19Ghita Ionescu: ’Eastern Europe’ In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 114–115

Populizmusról beszélve aligha lehet megkerülni a latin-amerikai esetet, hisz sokszor iskolapéldaként jelenik meg a szakirodalomban. A populizmus itt is az első világháború utáni időkben tűnt fel, s jóllehet Latin-Amerika kimaradt a világháborúból, a modernizációs kényszer, a felzárkózás igénye megvolt, és a nagybirtok túlsúlya meghatározta a politikai és társadalmi viszonyokat. A latin-amerikai populizmus abban egyedülálló, hogy tartósan hatalomra kerülve a hajdani mozgalom hatalmi szerkezetté változott, s közben veszített protest-jellegéből.
veszített protest-jellegéből
Ami viszont megkülönböztette az észak-amerikai és kelet-európai variánstól – bár országonként különbözően –: a városi jelleg. Különösen Argentínában, ahol a populista politikai rendszer kiépítése Juan Domingo Peron ezredes nevéhez fűződött. Argentína a második világháborúig dél-amerikai viszonyok között szokatlanul gazdag és prosperáló országnak számított, ez azonban politikai instabilitással párosult. 1943-ban Peron annak a katonatiszti csoportnak a tagjaként vált ismertté, amely puccsal távolította el a konzervatív kormányt. 1943-45 között a katonai kormányzat egyre növekvő társadalmi elégedetlenségbe ütközött, amely hamarosan új politikai mozgalomban artikulálódott, s Peronban találta meg emblematikus figuráját. 1945 októberében általános sztrájk tört ki, 16 év után ismét szabad választásokat tartottak, és a voksok 55 százalékát megszerző Peron az ország elnöke lett – 1955-ig, amikor is puccsal eltávolították hivatalából. Első emberként irányította Argentínát, feleségével, az új hatalmi rendszerben fontos szerepet játszó Evitával. Peron tehát legitim módon, a modern demokrácia játékszabályainak megfelelően, szabad választások útján került hatalomra. Önmagát a nép, az ing nélküliek, a descamisados – lásd sans-culotte! – elnökeként definiálta, és intézkedéseinek alátámasztásához a népakaratra hivatkozott. Támadta a földbirtokos arisztokráciát és az amerikai imperializmust, a nép szolgájaként jelenítette meg magát. Az 1946-os választási kampányában azt állította, hogy a liberális pszeudodemokrácia helyett ő a valóságos demokráciát akarja megvalósítani:

„Ilyenformán én sokkal demokratikusabb vagyok, mint ellenfeleim, mert én valódi demokráciára törekszem, míg ők látszatdemokráciára, a demokrácia külső formájára. Én magas életszínvonalra törekszem, amely megvédi a dolgozókat, még a legszegényebbeket is a kapitalista erőszaktól. Ezzel szemben a kapitalisták a proletariátus nyomorát és állam általi magára hagyatottságát akarják, mert ez lehetővé teszi számukra a régi trükköt a szavazócédulák megvásárlására és az azokkal való visszaélésre. (…) Összegezve: Argentína nem rekedhet meg a cselekvésnek abban az álmos ritmusában, amelyért oly sokszor elítélték azok, akik az ő rovására élősködtek. Argentínának újra egy egészséges és tiszta életű ifjúság erős szívdobbanásainak ritmusában kell élnie. Argentínának szüksége van a munkásosztály fiatal vérére.”20Idézi Enesto Laclau: Politics and Ideology in Marxist Theory. Capitalism–Fascism–Populism. London: Verso, 1979, 189.

Hatalomra kerülve Peron ténylegesen megvalósított egy erőteljes társadalompolitikát, amelynek középpontjában a társadalombiztosítás kiépítése volt: nyugdíjrendszer, táppénz, minimálbér, gyerekmunkát tiltó törvények, emelte a munkabéreket, növelte a lakbéreket. A rendszer végül is növekvő gazdasági nehézségekkel nézett szembe; ezt felelőtlen gazdaságpolitikájának szokás tulajdonítani, ami végső soron bukását is okozta. Jellemző Chile frissen megválasztott elnökének küldött 1952-es levele:

„Kedves barátom: adj meg mindent a népnek, különösen pedig a munkásoknak, ami csak lehetséges. Amikor úgy tűnik számodra, hogy már túl sokat adtál, adjál még többet. Látni fogod az eredményeket. Mindenki a gazdasági összeomlás rémével fog ijesztgetni. De mindez hazugság. Semmi sem rugalmasabb, mint a gazdaság, amelytől mindenki fél, de amelyet senki sem ért.”21Idézi Ignacio Walker: Democracy and Populism in Latin America. Working Paper, April, 2008, 7. http://dissentmagazine.org/article/?article=1292

Jean-François Millet: Paraszt talicskával

Jean-François Millet: Paraszt talicskával

A Peron-féle populista demokrácia a reprezentatív demokrácia intézményeinek háttérbe szorítását és egyfajta paternalista politizálást jelentett, amely a latin amerikai klientélista hagyományra támaszkodott. A társadalmi viszonyok konstans alapja a patrónus–kliens viszony volt, amely a patrónus számára hatalmi helyzetet biztosított.

Ignacio Walker a latin-amerikai populizmusok sajátosságait és korszakait tárgyaló írásában az 1930–40-es években felemelkedő „hagyományos” populizmus hat jellemző jegyét adja meg. Az első a népi és nemzeti elemek találkozása: ezeket az oligarchizmus-ellenesség és az antiimperializmus kapcsolja össze. A populizmus világképében az alapvető ellentét az oligarchia és a nép között feszül, miközben a nép nem mint gazdasági, hanem mint morális kategória jelenik meg, amely az alullévőket, az alávetetteket foglalja magában. Közjó az, ami a nép javát jelenti, szembeállítva az oligarchia egoista érdekeivel. A latin-amerikai konstelláció sajátossága a marxizmus és populizmus közötti feszültség: ez abból fakadt, hogy az előbbi legfőbb társadalmi ellentétként a burzsoázia és a proletariátus szembenállását jelölte, míg az utóbbi a nép és az oligarchia ellentétét.

A már idézett marxista Ernesto Laclau interpretációjának központi törekvése, hogy a kétféle megközelítést elméletileg összebékítse. Gondolatmenetének kiindulópontja szerint óvakodni kell a redukcionista jellegű osztályszemlélettől; az osztályhelyzet ugyanis nem determinálja, hanem artikulálja az ideológiai tartalmakat.22Ernesto Laclau: i. m. 160. Hatalmi blokk és nép ellentéte ebben a megközelítésben konkrét osztályszituációkon átívelő tartós szembenállás, ez magyarázza, hogy a populizmus oly különböző gazdasági, társadalmi és politikai konstellációkban jelentkezik. Ez a konstans ideologéma aztán a konkrét helyzetekben a sajátos osztályszerkezetnek megfelelően artikulálódik, életre keltve a populizmus eszmetörténeti főnixmadarát. Az antagonisztikus ideológiai diskurzusok vetélkedésében a populizmus a hatalomátvételre törekvő ellenelitek eszmei fegyvere, amely az alávetett ’nép’ képét helyezi a diskurzus középpontjába. A populizmus kettős szerepet tölt be: kifejezi az osztályantagonizmusokat; a status quot megváltoztatni akaró ellenelitek ennek segítségével tudják mobilizálni társadalmi krízishelyzetekben a népet, és egyidejűleg semlegesíti az ebben rejlő forradalmi potenciált. Laclau ezt éppen az előbb látott peronizmus példáján mutatja be. Itt a hatalmi blokk ideológiai diskurzusa a liberalizmus volt, amely a demokratikus–populista diskurzussal rivalizált.
demokratikus–populista diskurzus
Kezdetben a szembenállás merev és kizárólagos volt. A liberalizmus az egész 19. század folyamán a gazdasági haladást és az anyagi fejlődést képviselte, azonosíthatták az europaizálódással; a népi-nemzeti tradíciókat elutasította mint az elmaradottág, a stagnálás és az obskurantizmus legfőbb okait. A 19. századi argentin liberalizmus erősen anti-perszonalista; a személyes vagy karizmatikus vezetési móddal szemben a liberális intézményeket preferálta. A klasszikus liberalizmus és a korabeli szociáldarwinizmus felfogásával egyezően úgy vélték: azoknak kell működtetniök a politika gépezetét, akik anyagi függetlenségük és kulturális helyzetük következtében képesek az elfogulatlan véleménynyilvánításra, tehát birtokában vannak a politikai ítéletalkotás képességének.

Ignacio Walker a latin-amerikai populizmus második jellemzőjeként egy szociológiai sajátosságot említ: a társadalom alsó és középső rétegei közti szövetséget, mely a nagybirtokos oligarchia ellen irányul. A következő specifikum az állam erőteljes szerepe; néha állami populizmusról is beszélnek. A negyedik karakterisztikum az előzőből következik; az iparosításhoz és általában véve a modernizációhoz fűződő viszony. A populizmus hatalomra kerülve modernizálja a gazdasági és társadalmi struktúrákat. Emiatt számos értelmező a politikai eszmetörténetnek ezt a jelenségét kifejezetten a modernizáció sajátos szakaszából vezeti le, s annak kísérőjelenségeként kezeli. Walker meghatározásban az ötödik sajátosság a tömegek és a karizmatikus vezető egymásra találása. A tömegek pedig a sajátos latin-amerikai fejlődés termékei. Belső emigráció során jönnek létre, mikor a vidéken megélhetésüket nem találó társadalmi csoportok milliós nagyságrendben áramlanak a metropoliszokba. A karizmatikus vezető iránti igény másik forrása a reprezentatív demokrácia intézményeinek gyengesége, illetve az oligarchikus demokrácia jelensége. Ez átvezet a hatodik jellemzőhöz, ami a legtöbb populizmusban fellelhető: a reprezentatív demokrácia intézményrendszerével szembeni gyanakváshoz. Peron idézett szavai bizonyítják, hogy a populizmus a csupán politikai szférára korlátozódó demokráciát elégtelennek, illetve pszeudodemokráciának tartotta, s vele szemben a társadalmi demokráciát kívánta. A gyakorlatban a képviseleti demokrácia intézményeinek a karizmatikus vezető általi mellőzése vagy megszüntetése azonban a paternalista diktatúra, s nem a közvetlen demokrácia számára kövezte ki az utat.

Jean-François Millet: Munkába menet

Jean-François Millet: Munkába menet

Argentinában a populizmus városi jelenség volt, de Mexikóra, Perura, Bolíviára, vagy Kubára ez nem áll, ezekben az országokban a mozgalom erőteljes dinamikája éppen a vidéki paraszttömegek részvételéből fakadt. Henessy a latin-amerikai populizmusok felemelkedésében öt tényezőt lát fontosnak:23Alistair Henessey: ’Latin America’. In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 30.

  1. A középosztály történelmileg képtelen arra, hogy betöltse a polgári forradalom társadalmi hordozójának szerepét, s nem tudja azokat az értékeit társadalmilag dominánssá tenni, amelyeknek lényeges szerepet kellene játszaniuk a gazdasági fejlődés stimulálóiként. 2. A földbirtokos elit viszont képes alkalmazkodni a változásokhoz, s beengedi soraiba a nem nemesi származású újgazdag réteget, ő diktálja a viselkedési modelleket a kialakuló középosztály számára. 3. A városi munkásosztály képtelen önálló szervezeteket kifejleszteni, s csak nagy késéssel jelenik meg a sajátos munkáskultúra. 4. A nagyvárosokba jelentős számban áramlanak migránsok, és ennek következtében ott asszimilálatlan csoportok alakulnak ki. 5. A vidéki körzetekben tovább élnek a függőségi hálózatok, amelyek nemcsak az önálló parasztszervezetek kialakulását gátolják, de jelentős befolyásuk van a városba özönlött migránsok viselkedésére is.

A nemzeti sajátosságok, illetve tradíciók hangsúlyozása a populizmus számos válfaja esetében kulcsfontosságúnak bizonyult, és a modernizáció kérdésével kapcsolódott össze. A dilemma: a külföldi modernizációs mintákat kell-e követni, vagy létezik valamiféle harmadik út, amellyel elkerülhető a nyugat-európai típusú kapitalizmus. Latin-Amerikában ez ott merült fel, ahol jelentős indián népesség élt: Peruban és Bolíviában. Itt a prekolumbián inka civilizáció sajátságos társadalmi modellje, az ayllu kínálkozott olyan mintaként, amely modernizált formában az öntörvényű nemzeti fejlődés bázisa lehetne. A maga idejében a hegyvidéki pásztorkodás és földművelés sajátos igényeiből nőtt ki, s a nehézség áthidalására szolgált, hogy a gazdálkodás alapegységét jelentő nukleáris család a mezőgazdasági év bizonyos periódusaiban magára hagyatva képtelen volt a szükséges feladatok ellátására. Ezért a termelés és a csere autonóm egységévé a rokonsági alapon családokat egyesítő ayllu vált, amely elosztotta és szabályozta a munkákat, s hatáskörébe tartozott a földek és a nyájak kezelése is. Olyan kollektív társadalmi szervezet volt tehát, amelyhez hasonló különböző formákban számos premodern közösségben megjelent – gondoljunk csak az orosz obscsinára. Ideológiai jelentősége a latin-amerikai populizmusok számára abban állt, hogy a nyugatos nagyvárosi kultúrával szemben nemzeti sajátosságként jelent meg, s nemcsak egyenrangúnak látszott, de adott esetben magasabb rendű, nemzeti büszkeség és öntudat forrása lehetett.
büszkeség és öntudat
Lényeges, hogy az argentin példától eltérően az ideológiai hangsúly a vidékre, az agrárnépességre helyeződött. Ennek az agrárpopulizmusnak egyik jellemzője volt a mexikói változat. Lázaro Cardanes elnök 1934-es hivatalba lépése után a földreform részeként tett kísérletet az ejido-rendszer újbóli bevezetésére, amely ugyancsak a közösségi földhasználat egy formája, szemben a magánbirtok intézményével. Az eredmények meglehetősen ellentmondásosak voltak, de itt is a klasszikus kapitalizmust elkerülni akaró nemzeti út kísérletéről volt szó. Az agrárpopulizmus Mexikóban egyébként is az 1917-es forradalmi alkotmányban megtestesülő zapatista ideológiához tartozott. A harmincas években itt is megjelent a ’vissza a néphez’ motívuma.

Pierre-André Taguieff Canovan tipológiájára támaszkodva ugyancsak általánosan használható osztályozással próbálkozott. Kiindulópontja az volt, hogy a populizmus vegyes képződmény, amely összeegyeztethető a demokratikus politikai struktúrákkal és az autoriter, sőt, akár totalitárius politikai berendezkedésekkel is.24Pierre-André Taguiieff: Political Science Confronts Populism: From a Conceptual Mirage to a Real Problem. Telos, Number 103, Spring 1995, 25. Értelmezése szerint a populizmus nem létező politikai rendszer, nem konkrét ideológia, hanem sajátos politikai beszédmód vagy stílus, a politikai mobilizáció egyik típusa, legfeltűnőbb sajátossága pedig a hibrid jelleg. Ez érthetővé teszi, miért kapcsolódik oly gyakran harmadikutas koncepciókkal: mert képes arra, hogy bal- és jobboldali elemeket asszimiláljon magába.25L.: Lányi Kamilla: Bibó István harmadik útjai. Világosság, 2002, február-március, 12. o. 9. lábjegyzet. Taguieff tipológiájában a populizmusoknak két alfaja van: az identitás populizmus vagy nemzeti populizmus és a protest populizmus. Az első a sajátos nemzeti jelleget hangsúlyozza összekapcsolva az elitellenességgel, itt megjelenik az idegen, a betolakodó mint a nemzet identitásának veszélyeztetője. Nemzetfogalma széles skálán mozoghat: lehet liberális asszimilatív, de elmozdulhat a disszimilatív, kulturális vagy faji rasszizmus felé. Ez a típusú populizmus erősen tekintélyelvű, értékeit a konzervativizmus kelléktárából kölcsönzi: természetesség, rend, hierarchia, munka, család, haza, vallásosság.26U.o. 30.o. A protest populizmus kritikai töltetű, bírálja a fennálló politikai struktúrákat, elitekkel szembeni averziója úgy nyilvánul meg, hogy hangsúlyozza a „lent” és a „fent” levők közötti különbséget. A képviseleti demokrácia kritikájához a közvetlen demokrácia megvalósításának óhaja társul. Ez demokratikus-plebejus jellegű radikális populizmus. Voltaképpen valamennyi értelmező egyetért a populizmus Próteusz-jellegében. Populista mozgalmak nagyon különböző társadalmi-politikai-kulturális közegben jöhetnek létre. Az igazán fontos kérdés, hogy vannak-e közös elemek a populizmust életre hívó szituációk között? Létezik-e sajátos társadalmi-politikai-kulturális konstelláció, amely a populizmus termőtalaja? A válasz: igen. Minden populizmus krízishelyzethez kapcsolódik. Az észak-amerikai radikális agrárpopulizmus hátterében az 1861-65-ös polgárháború után radikálisan átalakuló amerikai társadalom és gazdaság állt.27L.: Gyurácz Ferenc: „Igazi populisták”. A múlt század végi amerikai farmermozgalom. Életünk 1991/12, 1108–1116. A Jefferson-féle agrárdemokráciát megvalósítani akaró kis agrárközösségek Amerikáját az ipari rablólovagok tevékenységének nyomán ekkor váltotta föl a nagyipar, a trösztök Amerikája. Az amerikai populisták a születő új Amerikával szemben az eltűnő régi Amerikát állították szembe.28A két Amerika különbségét politikában, kultúrában és világlátásban érzékletesen írja le az amerikai populizmus világszemléletéhez nagyon közelálló Lewis Mumford, aki az 1865-1895 közötti időszakot barna évtizedeknek nevezi. L. Mumford: Interpretations and Forecasts 1922-1972. New York: Harcourt, Brace Jovanovich Inc., 83. Latin-Amerika esetében ugyancsak a modernizáció problémájával találták magukat szembe a helyi társadalmak. Csakhogy itt a modernizáció mindenekelőtt külső gazdasági kényszerként jelentkezett. A populizmus elitellenessége a régi elitek ellen irányult.

Jean-François Millet: Krumpli ültetők

Jean-François Millet: Krumpli ültetők

Az 1989 utáni kelet- és nyugat-európai populizmusok ugyancsak krízishelyzetek termékei. A Le Pen-féle mozgalmak a jóléti állam és a képviseleti demokrácia válságjelenségeire adott válasz, kelet-európai megfelelőik az államszocializmust követő válságból nőttek ki. Ha elfogadjuk a Taguieff-féle tipológiát, ezek identitás populizmusok, etnikai, sőt, rasszista módon értelmezett nemzettel, xenofóbiával, antiliberális antiindividualizmussal.

Ugyanakkor fontos, hogy 1989 után a populizmus nem csak ezt jelentette. Az 1990-es években a megújulást kereső amerikai baloldali értelmiség egy része visszanyúlt az amerikai populista mozgalom olyan jellegzetes toposzaihoz, mint a kisközösségek szerepének hangsúlyozása, bürokráciaellenesség, a modern szakértő figurájával szembeni averzió, a közvetlen demokrácia igénye – és megjelent az ökológiai szemléletmód. Az öncélú bürokratikus és technológiai hatékonyság bírálata, a technokrata–menedzser rétegek fokozódó társadalmi szerepével szembeni ellenérzés, figyelmeztetés az értelmiségi és fizikai munka kettészakadásának veszélyére – ezek határozták meg az 1990-es évek amerikai, baloldali, radikális, ökológiai indíttatású harmadikutas értelmiség populizmusát, amelyben a decentralizált politikai rendszer gondolata összekapcsolódott a decentralizált, környezetbarát technológiák motívumával.29Jellemző Tim Luke tanulmánya: Searching for Alternatíves: Postmodern Populism and Ecology. Telos, Number 103, Spring, 1995, 87–110. Az amerikai populizmus inspiratív potenciáljára helyezték a hangsúlyt, amelynek segítségével ki lehet törni az 1989 utáni politikai és társadalmi valóságot immár nem tükröző, üres ideológiai sémákká kövesedett jobb- és baloldal kategóriáiból.

felső kép | Abraham Teniers: Táncoló parasztok
kép | Wikimedia Commons
A Hallom a híreket című összeállításból.

Lábjegyzet   [ + ]

1. A Ghita Ionescu és Ernest Gellner által szerkesztett 1969-es tanulmánykötet szerzői már átfogóan elemezték a jelenséget, 1977-ben jelent meg Ernesto Laclau marxista könyve, Margaret Canovan 1981-es monográfiája pedig azóta is alapvető a tárgykörben: Populism, Its Meanings and National Characteristics. Edited Ghita Ionescu-Ernst Gellner. London: Weidenfeld and Nicholson, 1969, Ernesto Laclau: Politics and Ideology in Marxist Theory: Capitalism – Fascism – Populism. London: NLB, 1977, Margaret Canovan: Populism. London-New York: Harcourt, Brace, Jovanovich, 1981.
2. Erre Paul Piccone mutat rá, érzékeltetve a fogalom nyakló nélküli publicisztikai használatának veszélyeit: Paul Piccone: Postmodern Populism Telos, Number 103, Spring 1995, 45.o.
3. Ezek anyaga meg is jelent a folyóirat különböző számaiban. Az első konferencia előadásai hozzáférhetők a Telos 1991-es nyári számában (Number 88), míg a másodikra vonatkozóan lásd: Telos, Number 103–104, Spring 1995-Sumer 1995, „Special Issue on Populism I–II.”
4. Idézi Margaret Canovan: Populizmus, 7.
5. Margaret Canovan: Populism, 8–16.
6. Erről Canovan könyvének utolsó fejezetében ír – magyarul is olvasható: Margaret Canovan: A populizmus változatairól. Fordította: Gyurácz Ferenc. Életünk 1991/12, 1117–1123. o.
7. Idézi Paul Taggart: Populism Buckingham-Philadelphia: Open University Press, 2000, 28.
8. Richard Hofstadter: ’North America’. In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 20–21.
9. Idézi Canovan: i. m. 67.
10. Canovan: 73–74.
11. Canovan: 82.
12. Andrzej Walicki: ’Russia’. In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 79–80.
13. Ghita Ionescu: ’Eastern Europe’. In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 99–111.
14. Canovan: i. m. 121.
15. Ghita Ionescu: ’Eastern Europe’ In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 121. 10. jegyzet.
16. Canovan: i.m. 125.
17. Ghita Ionescu: ’Eastern Europe’ In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 108.
18. Canovan: i. m, 128.
19. Ghita Ionescu: ’Eastern Europe’ In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 114–115
20. Idézi Enesto Laclau: Politics and Ideology in Marxist Theory. Capitalism–Fascism–Populism. London: Verso, 1979, 189.
21. Idézi Ignacio Walker: Democracy and Populism in Latin America. Working Paper, April, 2008, 7. http://dissentmagazine.org/article/?article=1292
22. Ernesto Laclau: i. m. 160.
23. Alistair Henessey: ’Latin America’. In: Populism, Its Meanings and National Characteristics. 30.
24. Pierre-André Taguiieff: Political Science Confronts Populism: From a Conceptual Mirage to a Real Problem. Telos, Number 103, Spring 1995, 25.
25. L.: Lányi Kamilla: Bibó István harmadik útjai. Világosság, 2002, február-március, 12. o. 9. lábjegyzet.
26. U.o. 30.o.
27. L.: Gyurácz Ferenc: „Igazi populisták”. A múlt század végi amerikai farmermozgalom. Életünk 1991/12, 1108–1116.
28. A két Amerika különbségét politikában, kultúrában és világlátásban érzékletesen írja le az amerikai populizmus világszemléletéhez nagyon közelálló Lewis Mumford, aki az 1865-1895 közötti időszakot barna évtizedeknek nevezi. L. Mumford: Interpretations and Forecasts 1922-1972. New York: Harcourt, Brace Jovanovich Inc., 83.
29. Jellemző Tim Luke tanulmánya: Searching for Alternatíves: Postmodern Populism and Ecology. Telos, Number 103, Spring, 1995, 87–110.