SZANDÁL
Erdőt borítani a toxikus csendre.
Széljárást, tavaszi délelőttöt,
gallyak hullását. Nevükön szólítani
a növényeket, bükkfával ölelkezni. És mint Herzog,
levelet fogalmazni, de sosem adni fel.
Sosem adni fel, úgy magabiztos
vereséget szenved az ártó némaság.
Az üres tekintet ugyanis csak tátog,
ha színehagyott falak közé szorul.
*
Lazán kontyolt hajad a reggelbe nyúló
éjszaka kollázsa. Épp azt fejtegeted,
hogy buliból melóba menet hol tűnhetett
el a szandálod. Aztán elnyomod a cigit,
és visszasétálsz az irodaházba,
félig mezítláb. A lift üvegfalán keresztül
bámulom, hogyan távolodsz. Azóta tart ez,
mint afféle sorskötelezettség.
*
Kellő távolságra a sztratoszférától,
tőled mégis túl messze vagyok.
A planetáriumban sem találom
minden válaszomra a kérdést.
Miért taszít a tömeg-
vonzás? Miért vonnám ki magunkat
egymásból?
*
Most az egyszer talán tévedsz,
márpedig a legtöbb dologban igazad van.
Azon tűnődsz, mi van, ha sosem voltál
szerelmes, mindig csak azt hitted.
Mert nem annak láttad a másikat, aki,
hanem annak, akinek látni akartad.
Meglátni és elhinni, folytatod.
Szakadozik a vonal. Megismétled.
Szakadozunk. Elköszönünk végül.
*
Szeretnék írni valamit, amit később megbánhatok.
Hosszúra nyúlnak az árnyékok. Lobog a Hold.
Úgy képzelem, a hátoldalán
szandált lenget a napszél.
A csend nyomvonalát bámulom.
Üres csigaházból száműzött reccsenés.
Mit vagyok hajlandó feledni érted?
Biztos pont helyett papírlapon maszatolás.
kép | vecteezy.com
