A SZAVAK SZÁJA

[SZÓ-BESZÉD]

Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.

„Én bevallom, hogy én minden szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom – játszom vele, mint macska az egérrel, csak azután kapom be. Az én rokonom volt, aki az elemi iskolában ezt a csodálatos dolgot kitalálta, hogy aszongya ’egy telendő, két telendő, három telendő, négy telendő… kilenc telendő, tisztelendő’. Én bevallom, nem bánom, legyek csak én hülye, a többieknek joguk van letagadni, hogy mikor a szénkereskedő feljön és előadást tart nekem, komoly családapának a közelgő télről és a kokszról, hogy én közben ezt ismételgetem magamban görcsösen ’én kokok, te koksz, ő kok’. És mikor egy rezgőszakállú miniszterrel beszéltem egyszer és ő azt mondta ’mérvadó’, én magamban azt kérdeztem tőle ’mér ne volna vadó?’, és mikor azt mondta ’ám mérlegeljen’, azt felelte neki az én lelkem titokban ’ám jó, mér ne legeljek?’, valamint jó hitvesemnek, aki csittított, hogy ne mérgelődjek, annyit feleltem bensőmben ’mér ne gelődjek?’…

Én tudom például, hogy ’naplemente’ ez egy szép magyar szó. De nekem olaszosan ejtve is tetszik, hangsúllyal az utolsó előtti szótagon, így ’naple-mente!’ vagy franciásan ’naplömant’. Nekem ez a szó, hogy ’tanítani’ mindig négerül fog hangzani és ez a szó ’hajlam’, mindig zsidóul, így ’chajlam’. Én, ha egy angol regényben tizenegy borostyánfésűről van szó, pillanatig se felejtem el, hogy ezt magyarul kell olvasni, így: ’eleven embercomb’. És ’harisnya’, ez a szó mindig feltételes marad nekem. Ha risnya – de nem ris.

Mert nekem a szó, azonkívül, amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toroknak.”
Karinthy Frigyes: Szavak

Vannak szavak, amelyek rendesen viselkednek. Bejönnek az ajtón, köszönnek, leülnek, és megvárják, amíg használjuk őket. Mások már a küszöbön levetik a cipőjüket, belenéznek a hűtőbe, és mire észbe kapunk, át is rendezték a lakást.

Karinthy nyilván ez utóbbiakkal tartott fenn közelebbi kapcsolatot.

A szavakat megszagolja, feldobja, leejti, kifordítja, aztán bekapja. Nem fogalmaz választékosabban: bekapja. A szó nála nemcsak jelent valamit, hanem anyaga van, súlya, szaga, héja, magja. Nem elvont jel, hanem valami, ami végigmegy a szájon, hozzáér a foghoz, megakad a torokban, visszhangot ver az orrüregben. Mielőtt a szó eljutna a jelentéséig, már történt vele valami.

A tisztelendő például előbb kilenc telendő. A kokszból igeragozás lesz: én kokok, te koksz, ő kok. A mérvadó gyanús lénnyé alakul, akiről nem tudni, miért ne lehetne vadó. A mérlegelésből legelés, a mérgelődésből valami titokzatos gelődés válik.

A nyelv ilyenkor visszaveszi a szavakat a szótártól.

félrehallja önmagát

A szótár ugyanis komoly intézmény. Minden szót a helyére tesz, mellé írja, mit jelent, honnan származik, milyen szófajú, aztán rácsukja az ajtót. Karinthy viszont kiszabadítja őket. Nála a szó nem hajlandó egyetlen jelentésben megmaradni. Amint kimondják, máris szétesik alkatrészeire, hamis rokonokra talál, idegen nyelveket utánoz, vagy egyszerűen félrehallja önmagát.

A naplemente például, ha kissé megdöntjük, mindjárt olasz lesz. Naple-mente. Ha még egyet fordítunk rajta, francia: naplömant. A hajlamból chajlam lesz, a tanítani ismeretlen afrikai nyelven szólal meg, a tizenegy borostyánfésűből pedig eleven embercomb.

Ez utóbbi kép különösen tanulságos. Aki egyszer meghallotta, többé nem tud úgy ránézni az angol elevenre, mintha ártatlan számnév volna. A jelentés visszavonul, de a hangzás ott marad, és apró csapdát állít az olvasónak. A nyelv hirtelen bebizonyítja, hogy nem teljesen engedelmes. Leírhatjuk, hogy eleven, ő mégis embercombot mutat.

Egy argentínai magyar vándoranekdota szerint a szegény kivándorlók, amikor megérkezésük után meglátták egy üzlet előtt az „ajo barato” feliratot, nemcsak az olcsó fokhagymának örültek meg. Megnyugtatta őket, hogy ezen a távoli földrészen is jó barátként fogadják az embert, még ha a helybeliek a helyesírással kissé hadilábon is állnak, és a „jó barátok” végéről kifelejtették a k betűt. Az idegen nyelv első érthető mondata olykor nem azt jelenti, amit mond, hanem azt, amit a jövevénynek hallania kell.

Gyerekkorban mindenki tudja ezt. A gyerek nemcsak azt hallja, amit mondunk, hanem azt is, ami véletlenül belefér a hangokba. Szétszedi a mondatot, rossz helyen húzza meg a szóhatárt, új szavakat gyárt, és egyáltalán nem érti, miért ne volna helyes, amit mond. Még nem tanulta meg, hogy a nyelvben bizonyos dolgokat komolyan kell venni, másokat pedig észre sem.

A felnőttség talán azzal kezdődik, hogy már nem halljuk meg a szavakat.

Csak használjuk őket.

Felhasználóbarát. Fenntartható. Érzékenyítés. Optimalizálás. Kihívás. Kommunikáció. Nemzeti. Európai. Háborúpárti. Béketábor. Tartalomgyártó. Humánerőforrás.

Ezek a szavak fegyelmezetten járnak munkába. Belépőkártyájuk van, jelszavuk, arculati kézikönyvük. Nem szeretnék, ha megszagolnánk őket. Különösen azt nem, ha kifordítanánk valamelyiket.

sértődékeny szó

A felhasználóbarát például sértődékeny szó. Nem szereti, ha megkérdezik tőle, miben nyilvánul meg a barátsága. Meglátogat-e, amikor beteg vagyok? Segít-e költözéskor? Meghallgat-e, amikor bánatom van? Nem. Legfeljebb megjegyzi, mit néztem meg tegnap este, majd a barátság nevében még negyvenszer megmutatja.

A humánerőforrás sem örül, ha szó szerint vesszük. A humán még csak-csak: emberi. Az erőforrás azonban már bánya, vízkészlet vagy kitermelhető nyersanyag. Bár, ha valóban erő és forrás volna, akár biztató szó is lehetne: aki iszik belőle, erős lesz. A munkahelyi használatban azonban többnyire nem az ember merít ebből a forrásból, hanem belőle merítenek.

A kihívás pedig mostanra olyan szorgalmas lett, hogy szinte mindent elvállal. Nincs többé baj, kudarc, veszteség, tévedés vagy összeomlás. Csak kihívás van. Ha leszakad a tető, az ingatlan átmeneti meteorológiai kihívással küzd. Ha valakit elbocsátanak, új szakmai kihívások előtt áll. Ha egy ország működésképtelenné válik, összetett kihívásokkal néz szembe.

A szó ilyenkor nem feltárja a lényeget, hanem elé áll.

Karinthy azért forgatta ki a szavakat, hogy lássa, mi van bennük. A hivatalos nyelv gyakran azért alakítja át őket, hogy ne lehessen látni, mi van mögöttük.

A mozdulat hasonló, a célja ellentétes. Karinthy félrehallásai felnyitják a szót; a bürokratikus átnevezések elfedik a valóságot.

A szó ugyanis veszélyesebb, amikor már nem érezzük a testét.

Amíg halljuk benne a nyelvet, a szájat, a fogat és a torkot, addig talán gyanakszunk rá. Észrevesszük, hogy valaki formálta, megfújta, kiköpte. De ha puszta jelentéshordozónak képzeljük, könnyen elhisszük, hogy átlátszó. Hogy csak megnevezi a dolgokat, és nem alakítja őket.

Pedig minden szó alakít.

világot őriz

A naplemente nem ugyanaz, mint amikor a Föld elfordul a Nap fényétől. A naplementében a Nap végez valamilyen lassú, méltóságteljes mozdulatot. Leereszkedik, eltűnik, talán aludni tér. A szó olyan világot őriz, amelyről pontosan tudjuk, hogy csillagászatilag téves, mégsem mondanánk helyette, hogy helyi horizont alá kerülés.

A tudományos precizitás itt nem volna pontosabb, csak szegényebb.

Talán ezért írja Karinthy, hogy a szó érzéki gyönyörűség. Nem azt állítja, hogy minden szó szép. Azt mondja, hogy a szó több mint a jelentése. Hangzik. Megindítja a nyelvet. Megfeszíti vagy ellazítja a szájat. Van, amelyik köpésre késztet, másik ásításra, a harmadikat jó volna sokáig rágni, noha nem tápláló.

A harisnya például, mint megtudjuk, feltételes. Ha risnya. De nem ris.

Alighanem minden embernek vannak ilyen magánszavai. Olyanok, amelyek nem hajlandók arra gondolni, amit jelentenek. A villanykörte talán világító gyümölcs. A tanácsadó valójában tan-ács-adó: az ácstanoncokat terhelő különadó. A hatalom is veszít valamit a félelmetességéből, ha hat-alomként halljuk: vicsorgó rendőrkutyák helyett máris hat kupac újszülött ebkölyök szuszog előttünk. Ezek a tévedések nem javításra szorulnak. Inkább apró menedékek a nyelv hivatalos rendje elől.

Jó volna tehát időnként visszaszerezni a szavainkat.

Nem feltétlenül nagy szavakra gondolok. Azokkal rendszerint mások rendelkeznek, őrzik, lengetik, feliratozzák őket, s mire az ember hozzájuk férne, már tele vannak ujjlenyomattal.

Talán egy kisebb szóval kellene kezdeni.

Megszagolni. Feldobni. Leejteni. Kifordítani.

Nem azért, hogy ne jelentsen semmit, hanem hogy újra hallani lehessen, mit jelent.

Aztán óvatosan bekapni.

Mert nem mindegy, milyen szavakat veszünk a szánkba.

kép | vecteezy.com