TEGNAPUTÁN 19.

TEGNAPUTÁN

Új sorozatunkban folytatásos történetet indítunk, amelyben a részeket más-más szerző írja.

ELŐZŐ RÉSZ

A POLIPKAR

Semmi. Először azt hittem, meghaltam – ami, tekintve az elmúlt napok eseményeit, nem tűnt túlzó feltételezésnek. Meghalt már körülöttem császár, majdnem meghalt Derrit, eltűntek halak, polipok és komplett közigazgatási funkciók, úgyhogy igazán nem lett volna meglepő, ha most én következem. Csakhogy fájt a lábam, viszketett a szakállam, a kard szíja bevágott a csípőmbe, a gyomrom pedig olyan hangosan korgott, hogy két galamb felröppent egy közeli ereszről. Egyszóval: éltem – csak éppen a hangok hallgattak el.

Ledöbbentem. Mindeddig itt voltak folyamatosan, a koponyám hátsó traktusában működő, kéretlen tanácsadók: menj balra, fordulj vissza, vidd a kardot, keresd a kártyát, ne egyél abból (az nem pupitihal!) – de általában is sokkal magabiztosabban tudták, mit kellene csinálnom, mint én. Megszoktam őket, ahogy az ember megszokja a huzatot, a szomszéd kutyáját vagy az államigazgatást; bosszantóak, de ha egyszer csak eltűnnek, az azért okot ad a gyanakvásra. És hogy éppen akkor, amikor Nerint nézem…

semmi rendkívüli

Egyébként nincs rajta semmi rendkívüli; már úgy értem, semmi kirívó vagy szokatlan: nem világít, nincs négy vagy akár hat melle, nem csillog a haja unikornis-zselétől, ahogy nem levitál és ránézésre nem is MI-generált. Egyszerű szolgálóruhában van, geometrikus virágmintával és kissé sáros oldalszegéllyel. Az egyik könyökénél felszakadt az anyag. És valahogy mégis: gyönyörű.

Hanem ez a csend a fejemben – ez mégsem normális dolog. Nyilvánvalóan valami kóros állapot. Így érzi magát mindenki más? Ebben az üres, profán testiségben telnek a mindennapjaik? A szerveik, a bőrük, a nedveik lassú ütemű lebomlását és kipárolgását hallgatják csak, vezérlő csillagjaik óvó útmutatásai helyett? Hát ez kegyetlen.

A testemet mintha kölcsönbe kaptam volna idáig, és most visszakérnék, leltározásra. A vállam sajog, a szakállamnak súlya van. A combomban ég az előző napi menetelés, a tenyerem érdesen kemény, hozzákopott a kard markolatához; a szám cserepesre száradt és a tarkómon egy csík izzadság folyik. A jó fenébe már, alig pár napja, hogy még csecsemő voltam – aztán gyerek, kamasz, most meg egy harmincas férfi. És most először érzem úgy, hogy test vagyok és testből is vagyok, és nem csak önkényes szoftverfrissítések sorozata; hogy a szívem majd kiugrik, a gyomrom remeg, a bőröm mintha izzana… szóval erre képesek a nők? Ezt bezzeg eddig senki nem mondta.

Nerin mintha szavakat formálna; csillámló buborékokként lebegnek el a szemem előtt: talán egy poén a magasságomról? Vagy csípős megjegyzés arról, hogy hülyén nézek? Abban az egyben vagyok biztos, hogy jelen állapotomban bármit is válaszoltam, attól egy normális ember azonnal visszamenne a legközelebbi bokor mögé, és újrakezdené az egész találkozást. Nerin viszont elmosolyodott, és szó nélkül továbbindult. Én meg utána – aztán nagyjából tizenkét lépés után jöttem rá, hogy senki nem mondta, hogy menjek. Szóval akkor ez a szabadság. Sajátos.

Mire Frágkapatos belsejébe érünk, már én viszem a táskáját, és a csuklyámat az ő tanácsára úgy igazítottam, hogy aranyszemem kevésbé világítson; sőt, közben az is kiderült, hogy az üres kártyalap valóban nála van, csak éppen nem akarja odaadni – merthogy nem tudom megmondani, pontosan mit is kezdenék vele, ami egész észszerűen hangzott. Már hogy maradjon inkább nála.

megérzem az illatát

A következő sarkon anyámba és egy sovány, szakállas férfiba botlunk; mintha Nerin sorsként mutatná az utat, és minden elénkbe kerülő mozzanat az ő műve volna. A férfi úgy néz rám, mint akivel egy hivatalnok most közölte, hogy miközben várakozott az ügyintézésre, az újszülött gyermeke már elmúlt harminc – úgyhogy még két példány anyakönyvi kivonatot lesz szíves becsatolni. Anyám és Nerin beszélgetnek – megüti a fülemet az „apa” szó. Mint akit elvarázsoltak, bámulom a szakállas embert, és ő is csak néz engem – próbálom felmérni, megismerni ránézésre, de valahogy olyan keskeny az egész; oldalról talán el is lehetett volna téveszteni, elnéz mellette az ember és ennyi – mégis, ahogy végül átölel és megérzem az illatát, már nincs bennem több kérdés: a folyami kövek illata, ahogy átfúj köztük a hideg szél, az erő illata, ami mederbe tereli a folyót. Apám illata.

A hangok hallgatnak; a könnyeim sója a nyelvemen táncol. Nerin már indul tovább. Közepesen romantikus alkat.

Ahogy Mitike sem kifejezetten ad a dramaturgiára: ezt a pillanatot választotta, hogy előbukkanjon egy kapualjból – hiába, na, az időzítés a legfontosabb. Fehéredő ujjai között vámpírvidra-belező kést szorongat és elnyűtt arcán annak az embernek az arckifejezése ül, aki jó ideje próbálja behajtani a tartozását – egy szent emberen. Persze abszolút jogos, a sasdrónért tényleg megígértem neki a Malavel-tó megtisztítását, csak hát aztán bejött a világvége, a hatalomátvétel, a krónikás, a mesterséges intelligencia és egyáltalán, az élet, szóval nem értem rá, na. Már majdnem sikerült volna emberi nyelven bocsánatot kérnem, amikor mögötte felpattant a csatornafedél.

Az első csáp Mitike bokáját kapta el, a második a derekát, a harmadik pedig láthatóan még gondolkodott, melyik testrésze lenne poliptámadás szempontjából a legcélszerűbb – ilyenkor azért általában már, ha némi koncentráció árán is, de a sugallat meg szokott érkezni, hogy miként tovább; Mitike már félig a csatornában volt, mire Nerin felhívta a figyelmemet, hogy talán illene tennem valamit (nem ezekkel a szavakkal, sokkal inkább amolyan szolgálólányos modorban, ami egyébiránt remekül áll neki), én pedig végre kardot rántottam. Egyetlen mondat Nerintől hatékonyabbnak bizonyult minden eddigi mennyei sugallatnál – magamtól csak álltam volna ott, mint egy sóbálvány, és hagyom, hogy Mitikéből polipmartalék váljék. Levágtam a Mitikét fogó kart, egy másik csáp a mellkasom köré tekeredett; a nyálka hidege átütött az ingemen, a bordáim összeszorultak, bennem rekedt a levegő, és hirtelen minden négyzetcentiméteremről pontosan éreztem, hol van; de annyit biztosan tudtam, még félig-meddig oxigénhiányos állapotban is, hogy nem eshet igazán bántódásom. Igazam lett: Nerin felkapta az ernyedő kezemből kihulló kardot, és tövig vágta a polip testébe; a lény még rángott egy párat, aztán lehanyatlott. Legalábbis később ezt mesélték a többiek, mert ezen a ponton már nemigen voltam magamnál.

A polip visszazuhant a csatornába, egy levágott csápja viszont ott maradt, egy láthatóan gondosan rászorított fémpánton az „S.F. – KÍSÉRLETI VISELKEDÉSMÓDOSÍTÓ EGYSÉG” felirat díszelgett. Apám liszteszsákba csomagolta a poliptestrészt, és elrakta. Jó lesz ez még, mondta. Hiába, ez a fater!

Mitike ettől kezdve velünk tartott, mert ha valaki távirányított polipokkal kísérletezik, az a Malavel-tó környékén is érdeklődésre tarthat számot. Így lettünk öten – és egy liszteszsáknyi polipkar.

kép | Bornemisza Eszter művei, Csillag Pál fotói