TEGNAPUTÁN 18.
TEGNAPUTÁN
Új sorozatunkban folytatásos történetet indítunk, amelyben a részeket más-más szerző írja.
A MESÉNEK MÉG NINCS VÉGE
– Arra mérget vehettek, hogy újra próbálom – suttogta Merel. Az immáron harmincas évei elején járó, magas, szakállas férfi magabiztos mozdulattal kiborította gémerszékéből a mozdulatlan Derritet, és a helyére ült. Nem tudta, mit miért tesz, de a sugallatok biztosan vezették kezét.
Az üres kártyalap kell SFonte teljes átprogramozásához. Valahol a közelben van, a felvillanó képek szerint jó embernél. Sőt, jó nőnél! Most már tényleg érik az a becsajozás. De addig is, mentsük a menthetőt.
Ujjai villámgyorsan váltogatták az érintőképernyőn megjelenő ablakokat, minden információt magába szívott belőlük, majd fejét leszegve emberfeletti sebességgel gépelte a végeláthatatlan kódsorokat.
A kitermelt urán érctartalmát emelni… SFonte újraindítása korlátozott üzemmódban… Most csak fessen pár megnyugtató tájképet meg koncogós gyerekrajzot. Jót tesz a nép idegeinek. Apropó! Unikornis-tenyésztés intenzitásának megduplázása, a köztes időszakra szintetikus unikornisverejték kiszállítása a kocsmákba.
Merel hátradőlt, a szék nyekkent egyet. Derritre sandított, de a test nem mozdult. Nem ért rá ellenőrizni a pulzusát, a fő monitorra meredt, amiről eltűnt a hibaüzenet és megjelent az üdvözlőképernyő. A rendszer újraindult.
Nerin és Mohda az életükért futottak. Ahogy végigrohantak a palota kertjének oldalsó ösvényén, a kavicsok röpködtek lábuk alól. A trónteremben keletkezett zűrzavart kihasználva egy oldalajtón át szöktek ki. Jól ismerték a kertet, rögtön megtalálták a hátsó kerítés kilazult lécét, ezen kibújva az erdőbe jutottak. Addig futottak a fák között, amíg bírták lélegzettel. Egy szikla tövébe kuporodtak, levegő után kapkodtak.
Mohda a lányra nézett.
– Ez aztán jó csapatmunka volt! Fú, amikor az android rám szegezte a lézert, kicsit beszartam. Még szerencse, hogy neked engedelmeskedett. Kösz, hogy gyorsan léptél.
– Semmiség – lihegte a lány. – Erre készültem fél éve, amióta a rohadék álcsászárnak hordtam a reggelit. Rád nem számítottam, azt hittem, ezzel annyi a küldetésnek, de végül is összeraktuk. Ügyes húzás volt, amikor lyukat beszéltél Szemafor hasába a bolygókról meg a vámpírvidrák bűzmirigyéről. Milyen bambán várta, hogy odalépjen hozzá a halálosztó!
Mohda felröhögött.
– Aztán szétpattant a feje, a teste meg tovább üldögélt a kicseszett trónon.
A lány elmosolyodott.
– Na igen. Közben egy drón ráejtette a trónörökös cimborádra a reggelizőasztalt.
– Micsoda? – kerekedett ki Mohda szeme.
– Elég súlyos. Éppen szedegetik róla a rántottadarabokat.
Mohda elgondolkodott. A francba. Mi lesz így a bordélyokkal, meg a Mohda közzel? Olyan szépen ment minden, pikk-pakk szétlőttük a császár koponyáját és leléptünk! Erre most menekülhetek meg bujkálhatok. Egyedül? Vagy hát… Ez a Nerin egy nehézbombázó! Vérprofi a csaj, ahogy a titkosügynök-androidot felébresztette… Engem is felébresztene, ha hozzám nyúlna, még a szupertitkos kártyalap sem kellene hozzá.
A lányhoz fordult.
– Lenne kedved velem tartani? Ismerek jó búvóhelyeket.
A lány elfintorodott.
– Inkább a magam útját járom. Hallottam egy titkos csoportról, Sugárka lánya vezeti.
– Te tudod – Mohda arca elkomorult. – Nálad van a kártya?
A lány elővette kötényéből a lapot. Mohda összehúzta a szemöldökét.
– Ássuk el itt. Ha megtalálják nálad, véged.
– Nem számít – intett búcsút Nerin.
A fekete fémfalú, koporsónak kinéző szállítóláda Frágkapatos központjába érve hirtelen fékezett. A falába épített nyíláson keresztül kiadta az elkészült uralkodói portré jó minőségű, vastag papírra nyomtatott verzióját, közben a központi udvari szerverre is feltöltötte. Az udvarban egyelőre még senki sem láthatta, mert az ellenőrző képernyőkön elrejtette a pirosan villogó hibaüzenet. A láda ajtaja hangtalanul kinyílt. Merel apja, Zomer kiszállt, kezében koronás portréját gyűrögette. Hunyorogva nézett körül, próbálta kitalálni, miért hozták ide. Találomra elindult az egyik málló falú, húgyszagú sikátorban. Mitike óvatosan, hangtalanul mászott le a láda hátuljáról, és távolról követte.
A sikátor szélesebb utcába torkollt. Az elegáns, kőfaragványokkal díszített épületek között düledező kunyhók álltak, melyek régi otthonára emlékeztették Zomert. A sarkon befordulva szembetalálkozott régi életével is.
– Elsabi! – rohant a feleségéhez.
A nő üveges tekintettel meredt rá.
– Én vagyok az! – kiabált Zomer, és megragadta Elsabi vállát. – Szólj már! Jól vagy? Mi van a gyerekkel?
Elsabi, mint aki mély álomból ébred, pislogott, és lassan átölelte férjét. Térde remegett.
– Tényleg élsz? – csuklott el a hangja. – Hol voltál?
Választ sem várva folytatta.
– A gyerek? Ő jól van. De nem gyerek már.
– Miről beszélsz? – tolta el magától feleségét Zomer.
– Gyere velem.
kép | Bornemisza Eszter művei, Csillag Pál fotói
