TEGNAPUTÁN 13.

TEGNAPUTÁN

Új sorozatunkban folytatásos történetet indítunk, amelyben a részeket más-más szerző írja.

ELŐZŐ RÉSZ

SZERENCSE

A vezérlőterem neonfénye szürkésfehéren csorgott végig a padlón, mint a kilöttyent higany. Odabent két alak görnyedt egy repedt, pislákoló kijelző előtt. A képernyőn pixeles kártyalapokat osztott a vezérlőprogram. A kém megtorpant a küszöbön. Ujjai megfeszültek a fegyver markolatán, de a 007-es modell már felemelte a tenyerét.

– Nyugalom.

– Pókereznek – suttogta a 007-es modell halkan.

A raktáros és az alhadnagy semmit sem vett észre. Hetek óta minden szabad percükben játszottak, amióta a tisztek megfeledkeztek róluk. A vezérlőprogramba épített kártyajátékot eredetileg a személyzet reakcióidejének mérésére telepítették, de senki nem tudta, mi köze a reakcióidőnek a tétként felrakott pálinkaadagokhoz. Az alhadnagy éppen veszített. Dühös grimaszra torzult arccal bökött a monitor felé.

– Ha még egyszer blöffölsz, esküszöm, kiviszlek éjszaka a kerítéshez, és otthagylak a turkálóknak.

A kém intett az androidnak, hogy a szerverterem felé kerüljenek. Nem az ő dolguk eldönteni két unatkozó katona sorsát. Amíg a férfiak a lapjaikat rendezgették, nesztelenül átosontak a hátsó ajtón, be a szerverek zümmögő rengetegébe. A 007-es modell ujjbegyei szétnyíltak. Vékony kábelek kúsztak elő belőlük, majd befonódtak az adatportokba. A kijelzőkön sorra villantak fel az állományok.

– Beléptem a kitermelési rendszerbe – mondta az android.

– Mennyi idő?

– Attól függ, mennyire alaposan akarod, hogy megsértsem a birodalmi adatvédelmi törvényt.

– Nagyon alaposan.

– Akkor hét másodperc.

A hivatalos jelentések, szállítólevelek és laboreredmények egymás után nyíltak meg a képernyőn. Mind ugyanazt állították: a kitermelt érc minősége kiváló, a szállítmányok tisztasága megfelelő, a termelés egyenletesen emelkedik. A Birodalomban a számok mindig egyenletesen emelkedtek, egészen addig, amíg össze nem dőlt alattuk valami. Az android újabb fájlokat nyitott meg.

– Megvan.

– Mi?

– A hivatalos naplókat átírták. A spektrométerek gyorsítótárában megmaradtak a nyers mérési eredmények. Az érc valódi koncentrációja egy hete folyamatosan csökken.

– Műszaki hiba?

– Nem. A mintákban idegen kőzetet találtak. Meddőt, kohósalakot, aprított bazaltot. Az utolsó szállítmányban egy régi sírkő darabját is.

– Nevet lehet olvasni rajta?

– Csak egy évszámot.

A kém a kijelzőre meredt.

– Valaki szándékosan rontja az ércet.

– Valakik – javította ki az android. – Legalább öt bányában ugyanaz történik. A hamis adatokat ugyanazzal a titkosítási kulccsal hitelesítették. Az első meghamisított mérés dátuma egy héttel megelőzte a lekvárfőzők találkozóját.

A kém ismerte ezt a módszert. Ha öt különböző helyen ugyanazt a csalást követték el, az már nem egyszerű hanyagság, hanem állami szintű hanyagság, ami rendszerint jóval több szervezést igényelt.

Az android kábelei éppen visszahúzódtak, amikor az egyik szerver tetején vörös fény villant.

– Mi az? – kérdezte a kém.

– Távoli ellenőrzőprogram.

– Megtaláltak minket?

– Még nem.

– Akkor mit találtak meg?

– Azt, hogy valamit keresünk.

A folyosó felől szék csikordult.

A kém az ajtóhoz lapult. Odakint az alhadnagy káromkodott.

– Ez a rohadt gép megint lefagyott.

– Hagyd már – felelte a raktáros. – Inkább hallgasd meg, mit dumáltak tegnap a tiszti étkezdében.

A kém mozdulatlanná dermedt.

– Hogy Sugárkát látták – folytatta a raktáros. – Élve. Frágkapatos környékén táncoltatja a régi embereit, mintha mi sem történt volna.

Az alhadnagy felnevetett, de félelem vegyült a hangjába.

– Kizárt. A halottakat nem szokás visszaosztani a pakliba.

A szerverterem zárja halkan kattant.

– Most már megtaláltak? – kérdezte a kém.

– Most már keresnek.

A 007-es modell kinyitotta a fal tövében húzódó szellőzőrácsot. A kém bemászott a nyílásba, az android követte. Néhány pillanattal később feltárult mögöttük a szerverterem ajtaja.

– Sikerült mindent megszerezned? – kérdezte a kém, miközben könyökével előretolta magát a szűk járatban.

– Mindent nem.

– Mit hagytál ott?

– Egy hamis naplófájlt.

– Mi van benne?

– Az, hogy az érc minősége kiváló, a termelés egyenletesen emelkedik, és minden példásan működik.

– Ezt eddig is tudták.

– Ezért hihető.

Az android néhány méteren át hallgatott.

– Valami baj van? – kérdezte a kém.

– Az ellenőrzőprogram hozzáért a rendszeremhez.

– Bejutott?

– Nem.

– Biztos vagy benne?

– Pillanatnyilag igen.

A kém hátranézett, de a sötétben csak az android arcának körvonalát látta.

– És később?

– A később nem tartozik a pillanatnyi bizonyosságaim közé.

A palota alsó szintjén, a mosodák és raktárak közé ékelt személyzeti pihenőben még tartott az éjszakai műszak. Az ablakokon túl már halványodni kezdett az ég, odabent azonban senki nem törődött a hajnallal. Itt mindig akadt valaki, aki lapot csapott az asztalra, és valaki más, aki megesküdött rá, hogy az előző fizetését nyeri vissza. Mohda három napja viselte a takarítók szürkésbarna egyenruháját. Ennyi idő elég volt, hogy megtanulja: semmi sem tölti ki gyorsabban a várakozás óráit, mint a szerencsejáték, és semmi sem hosszabbítja meg úgy, mint az adósság.

– Adok kölcsön – ajánlotta fel az egyik öreg mosónő már a második éjszakán, amikor Mohda zsebei kiürültek. – Kamatra.

– Mennyi kamatra?

– Attól függ, nyersz-e.

– És ha vesztek?

– Akkor többre.

Mohda felröhögött, aztán elkomorult.

– Van nálam jobb fedezet is, mint a pénz.

A mosónő végigmérte.

– Remélem, nem magadra gondolsz.

Az androidot, amelyet a trónörökös bízott rá, szürke ponyva alatt rejtegette a pihenő sarkában. Azt hazudta róla, hogy meghibásodott takarítógép, és javításra vár. A történetet senki nem kérdőjelezte meg. A palotai takarítógépek nyilvántartását tizenhét éve két külön hivatal vezette, amelyek kölcsönösen azt hitték, hogy a másik megszűnt. Éjszakánként, amikor a mosónők már horkoltak, Mohda odaült a ponyva mellé, és úgy suttogott neki, mint az egyetlen barátjának, és valóban az volt, ő legalább nem kért vissza semmit.

– Ha ez sikerül – mormolta a ponyva alá –, megkapok tőle mindent, amit csak akarok. Kaszinót. Bordélyt. Saját őrséget. Talán egy saját utcát is. Mohda köz. Jól hangzik, nem?

Az android nem válaszolt. A bal füle mögül halk surrogás hallatszott, szabályosan, akár egy megnyugtató szívverés. Mohda reggelente tovább veszített. Egyszer az óráját tette fel, máskor a következő heti pálinkaadagját. Hajnalra már a saját becsületét is beígérte. A mosónő elfogadta a tétet, bár kérte, hogy Mohda válasszon mellé valami értékeset is. Ekkor vette észre, hogy valaki figyeli. Fiatal szolgálólány állt az ajtóban. Nerinnek hívták, és a régens lakosztályához osztották be. Nem Mohdára nézett, hanem a sarokban púposodó ponyvára. Mohda lassan letette a lapjait.

– Talán takarítani akarsz?

A lány nem válaszolt. Belépett, a tálcát a kredenc szélére helyezte, majd elhaladt a letakart android mellett. Ujjai egy pillanatra hozzáértek a ponyvához. Odabentről halk kattanás felelt. Mohda felugrott.

– Mit csináltál?

– Hozzáértem.

– Azt láttam.

– Akkor miért kérdezed?

A kártyázók felnevettek. Mohda rájuk mordult, mire látványosan belemerültek a lapjaikba. Nerin kopott kártyacsomagot húzott elő köténye zsebéből, és három lapot helyezett a kredenc szélére. Az elsőn lángoló ablakú torony állt. A másodikon aranyszemű hal vergődött egy kiszáradt folyómederben. A harmadik lap teljesen üres volt. Nem újonnan nyomtatott, tiszta kártya, hanem kopott és megsárgult darab, mintha hosszú éveken át forgatták volna.

– Mi ez? – kérdezte Mohda.

– Három lap.

– Azt látom.

– Ma sok mindent látsz.

A kártyák Nerin nagyanyjáé voltak. Az öregasszony azt állította, valaha ezekkel jósolt a régens apjának, még a jelenlegi régensség és SFonte megszületése előtt. Nerin nem hitt a jóslásban. Abban viszont igen, hogy amíg valaki a jövőről beszél, a körülötte ülők rendszerint gondoskodnak róla, hogy a jelen összes titkát kifecsegjék. Az üres lapot két ujja közé csippentette.

– Fordítsd meg – mondta Mohdának.

Mohda nem mozdult. Nerin megfordította helyette. A kártya hátoldalán, a megsárgult papírrétegek közé préselve hajszálvékony fémszál futott. A közepén alig látható, unikornisfejet formázó érintkező csillant.

– Ez nem kártya – mondta Mohda.

– A nagyanyám szerint minden kártya ajtó. Ez történetesen tényleg az.

– Milyen ajtót nyit?

– Majd meglátjuk.

A lány az üres lapot becsúsztatta a ponyva alá, és fémszálas oldalát az android mellkasán lévő keskeny csatlakozóhoz nyomta. Odabent újabb kattanás hallatszott. A bal fül mögötti surrogás abbamaradt. Mohda előrehajolt.

– Elrontottad?

A ponyva alatt valami mélyen felbúgott.

– Nem – mondta Nerin. – Felébresztettem.

– Kinek a parancsára?

Nerin visszatette a fedőt a tálcára. Mohda addig észre sem vette, hogy már nincs rajta.

– Az majd attól függ, kinek engedelmeskedik először.

– Nekem kell engedelmeskednie.

– Akkor nincs mitől tartanod.

Mohdának ettől támadt igazán rossz érzése. Nerin fogta a tálcát, és elindult, hogy felvigye a régens reggelijét. Az ajtóból még visszanézett.

– A helyedben nem fogadnék ellene.

– Ki ellen?

A lány pillantása a ponyvára siklott.

– Még nem dőlt el.

Nerin távozása után Mohda a letakart gép mellett maradt. A pihenőben elhallgattak a kártyázók. Az öreg mosónő óvatosan besöpörte maga elé a téteket, Mohda becsületét is, nehogy a közelgő események idején kár keletkezzen benne. A szürke vászon alatt két vörös fény gyulladt ki. A palotai szabvány szerint a vörös jelzés veszélyt, üzemzavart vagy sikeres rendszerindítást jelentett. Annak idején külön bizottságot hoztak létre a színek egységesítésére, de a tagok a második ülésen összevesztek, és azóta sem tudtak időpontot egyeztetni a harmadikra.

kép | Bornemisza Eszter művei, Csillag Pál fotói