ALUL

KONZERVDOBOZBAN TALÁLTAM

A konzervdoboz acéllemez fedele ezúttal nem vágta meg János ujját, a szárazbab, gersli, hagyma és füstölt hús csillogó masszája úgy csúszott át a tányérba, mint valami nagyra nőtt puhatestű, ő valahogy mégis étvágygerjesztőnek látta a szétterülő sóletet. Persze talán nem is az étel, inkább a konzerv nosztalgiája töltötte el vágyakozó éhséggel, felidézve gyermekkorát, mikor szüleivel és nővérével a megszokott olasz kempingben, a sátor mellett leterített kockás pléden kanalazták a doboz tartalmát, miközben a közeli vulkán felől tojásos kénszag nehezült a ciprusos vidékre. Most asztalnál ült, most nem kemping rezsón, hanem mikróban melegítette a sóletet, de hasonló élvezettel hagyta feltorlódni a garatnál a sűrű falatot, mint jó harminc évvel korábban. Nem gondolkodott azon, hogy a sólet képében összetömörülő emlékek vajon azért hatnak-e annyira vigasztalóan, mert néhány napja elbocsátották munkahelyéről, vagy mert az általa imádott horvátok kiestek a világbajnokságból. Egyszerűen csak rágott és nyelt, nem, nem is rágott, hanem csócsált, igen, csócsált és nyelt, csócsált és nyelt, telítődő gyomorral és kiüresedő tekintettel, mint egy kérődző bivaly.

bosszús kis alak

Mikor befejezte az evést és felállt az asztaltól, hogy a mosogató alatti kukába dobja a konzervet, annak aljáról halovány zörgés ütötte meg fülét. Belesandított a fémdobozba. A látványba olyannyira beleszédült, hogy visszatántorodva az asztalra ejtette a dobozt, majd leroskadt a székre. A konzervdoboz felborult, egyre szűkebb sugarú körökben gurult egy darabig, majd megállapodott az asztal szélén. Rövidesen bosszús kis alak mászott ki belőle, és miután undorodva söpörte le magáról a sólet maradványait, leült az asztalra, és rosszalló pillantást vetett Jánosra. Minthogy János döbbenetében szólni sem tudott, az apró fickó elfordította róla tekintetét, lelógatta lábát az asztalról, majd – mintha a letargia ólomsúlyú ingává formálta volna végtagjait – bosszantóan lassan kezdte el hintáztatni. János megrázta fejét, hogy némiképp felocsúdjon, és óvatosan közelebb hajolt a konzervdoboz különös lakójához. Az ujjnyi emberke hosszú, dupla gombsoros kabátot viselt sötét bársony hajtókával, a kabát alatt fehér, magas gallérú ing feszült rajta. Elegánsnak szánt öltözéke szedett-vedett benyomást keltett, melyet csak tetézett a gyűrött, fekete csokornyakkendő, ami akkor sem kölcsönzött volna úri megjelenést a férfinak, ha nem árválkodik rajta egy zsíros gerslidarab. A bánatos, vékony arcból jókora orr meredezett, a magas homlok felett félrefésült, göndör haj miatt a pöttöm férfi bohócszerűnek hatott, Jánost a szokatlan szerzet leginkább Gene Wilderre emlékeztette. Különben is olyan volt az egész, mint valami müzlireklám a kilencvenes évekből: „Keresd az ajándékot a dobozban!”, vagy „Minden tizedik szerencsés nyer!”, na de ez itt nem ajándék volt, hanem hús-vér emberforma, ráadásul a meglehetősen kedveszegett fajtából.

János, miután tudata végre képessé vált befogadni a szürreális látványt, óvatosan megszólította a konzervdoboz menekültjét. – Egész végig ott volt alul, a sólet mélyén, uram? – Ezzel az urammal, túl a formalitáson, természetesen azt akarta érzékeltetni az idegennel, hogy méretét semmiképp sem tekinti lebecsülendő minőségnek, bár talán éppen emiatt válhatott éppenséggel akár lekezelővé is a hangjában megbújó, szándékolt figyelmesség. A parányi ember, miközben tüntetőleg továbbra sem fordult János felé, halkan felelt. Pontosabban visszakérdezett. – Egész végig? – hangja meglepően mély volt. – Az persze attól függ, mit ért egész végig alatt. Egy másodperc erejéig lopva Jánosra pillantott, kíváncsian mérve fel titokzatoskodó szavai hatását. János zavartan pislogott, egyébként sem volt erőssége az effajta váratlan ismerkedés. Kevés barátja volt, azok is többségében gyermekkori ismerősök, egy olyan korszakban köttetett szövetségek, amikor még minden egyszerűbb, minden egyértelműbb volt. Jobb híján bemutatkozott tehát. – Egerszéki János. Az apró férfi most visszafordult felé. Duzzadt szemhéjai között résnyi fénnyel csillant meg tekintete. – Hans Christian Andersen. – Ha nem egy konzervdobozból mászott volna elő, ha nem lett volna ilyen kicsinyke, János bizonyára komplett bolondnak tartja hívatlan vendégét. Így viszont arra gondolt, miért ne lehetne ez itt éppen a híres dán meseíró. És az is mindegy, honnan a jó égből tud magyarul, mert ha már megtörténik a lehetetlen, minden más is lehetségessé válik.

kellemetlen helyzet

– Üdvözlöm, köszöntette hát illendően Andersent. Megkínálhatom valamivel? Andersen keserű mosollyal pöckölte le csokornyakkendőjéről a gerslit, majd megrázta fejét. Figyelmesen és szomorún vizsgálta Jánost. Aztán váratlanul megszólalt. – Tudja, próbálkoztam férfiakkal is. Igen. – Mivel János erre nem tudott mit felelni, Andersen folytatta. – Nem feltétlenül elkeseredésemben, persze önmagunkat se értjük jobban, mint másokat, szóval ki tudja. Akárhogyan is, az én kárhozatom a magány lett. Van abban talán valami sorsszerű, hogy végül ilyen összezsugorodott mesefigurává lettem. – János sokáig törte fejét, mit válaszolhatna ennek a végtelenül bús embernek, aki már-már illetlen tempóban ugrotta át a civilizált társalgás vágányfékjeit. Végül azt találta mondani: – Sigmund Freudból is készült akciófigura. Egyszer jártam a feleségemmel Bécsben, ott a Freud Múzeum boltjában lehetett ilyet kapni. – Andersen értetlenül meredt rá. Körbenézett. A panellakás szűkös volt, de rendezett. – Van tehát felesége – jelentette ki aztán, és János képtelen volt eldönteni, hogy az író hangjában valóban irigység és neheztelés bujkál-e. – Van, igen – szólt János, és arca elkomorult. Ez sem kerülte el Andersen figyelmét. A dán abbahagyta lábának lóbálását és feltápászkodott az asztalon. – Csak most nincs itt? – kérdezte és ezúttal mintha valami megértés vagy inkább bajtársiasság jelent volna meg hangjában. Jánost elöntötte a harag. Mit vájkál ez a szaros kis seggdugasz az életükben? De az Andersen hangjában és szemében is jelen lévő együttérzés és szánakozás még jobban irritálta. Mindig is gyűlölte, ha sajnálják. – Nincs itthon. Majd jön – vágta rá János, és felállt a székről, talán, hogy még inkább Andersen fölé magasodjon, talán, hogy kimozdulhasson a kellemetlen helyzetből. Andersen kezét tördelte. – Elnézését kérem – sóhajtotta –, időnként igen tapintatlan vagyok. Gondot jelent számomra, hogy felmérjem, mikor válok sokká. Dickensék is kitették a szűrömet náluk töltött vendégeskedésem ötödik hetében. Addig tapadok, míg végül rendre elutasítanak, hogy attól csak még jobban tapadjak legközelebb… – Andersen Jánosra függesztette bánatos tekintetét. János azonban még nem nyugodott meg, sőt, egyre inkább bosszantotta a töpörödött író. Vajon mekkora bűn légycsapóval agyonütni egy ujjnyi emberkét, aki történetesen irodalmi nagyság? Az állatok esetén is valahogy minél apróbbat pusztítunk el, annál megbocsátóbb a társadalom. Komolyan eljátszott a gondolattal, hogy tenyerével jókorát csap a töpszlire, akinek már a mélabúja is dühítette. Ha elpusztítaná, neki sem kellene most azon agyalnia, hol is van éppen a felesége. Nem, a sólettel együtt megízlelt gyerekkori emlékek nem a munkahely elvesztése, és nem a horvátok vébékiesése miatt hatottak annyira gyógyírként, hanem mert néhány pillanatig kiemelték romba dőlt házassága fullasztó törmelékéből.

– Házasságok… Na igen, az már nehéz ügy… Ha Pöttöm Panna felnőtt nő volna – szólalt meg ismét Andersen –, most bizonyára mégis megkérném a kezét. És tekintettel arra, hogy gyaníthatóan rajtam kívül senki más nem passzolna hozzá méretben, talán ez egyszer az életben engem is elfogadna valaki párjául. – János felcsattant. – Hát sosem unja meg ezt a kibaszott önsajnáltatást?! – Andersen szaporán bólogatott, mint aki mélységesen egyetért a másikkal. – Sosem. – felelte. – De én legalább, Önnel ellentétben, kimondom, megfogalmazom a valóságot. – Miről beszél?! – mordult rá János, aki feldúltságában már képtelen volt egyhelyben maradni, véletlenszerű vonalakban járkált a konyhában. Andersen hangja ezúttal hideg, szinte könyörtelen volt: – Példának okáért arról, hogy a felesége nyilvánvalóan nem a barátnőjével, Ildivel van fotókiállításon éppen. – János haragja utat engedett a gyomrába zúduló jeges iszonyatnak. Honnan tud ilyeneket ez az ördögi szerzet? Honnan tudja, hogy felesége legjobb barátnője Ildikó, honnan tudja, hogy tényleg fotókiállításra készültek? És ha mindezt tudja, talán arról is van információja, hol és kivel van most igazából Saci, a felesége? Andersen, mintha a gondolataiban olvasna, széttárta karját. Csak most látszott, hogy szabott kabátjának anyagát megrághatták a molyok, mert bal karjának hónalj részénél tekintélyes lyuk feketéllett a szövetben. – Én csak annyit tudhatok, amennyit Maga – mondta. – És Maga is tud annyit, mint én… – Már megint ez a sejtelmeskedés! János felnyüszített, a falhoz lépett és hatalmasat csapott bele öklével. Vére rögtön kiserkedt, sötétvörösre maszatolva a pár hete fehérre festett falat. Az éles fájdalom segített, hogy végre elsírja magát. Leguggolt, mint aki üríteni készül, és hagyta, hogy hullámokban rázza testét a zokogás.

egyméretűek

Mikor a sírástól kifáradva kinyitotta szemét, látta, hogy a konyha, s benne minden bútor óriásira nőtt. Nem. Ő maga zsugorodott össze. Látta, hogy Andersen valahogy lemászott az asztal lábán, és most ott állt, tőle nem messze, a szürke járólapon. Most nagyjából egyméretűek lehettek. Néhány percig nem szóltak egymáshoz. Aztán János törte meg a csendet. A zokogástól reszelős volt a hangja. – Még csak nem is szerettem soha az Ön meséit. Nyomasztó szarok. – Andersen nem sértődött meg. – Mégis én másztam ki a konzervből, nem a drágalátos Dickens uraság… – János eltűnődött. Hát persze. Pár napja idézte fel a ritka pillanatokat, amikor apja, ez a zárkózott, magának való ember, esténként mesét olvasott nekik. És olyankor általában Andersent. Így már érthető. – És most? – kérdezte ekkor János. Andersen felvonta szemöldökét. – Most mit kezdjek magammal, ilyen alakban? – Ám Andersen erre már nem válaszolt. Arca, végtagjai, majd egész teste megmerevedett, bőre fehérré és fényessé dermedt, szája, tőle szokatlan és idegen módon, groteszk mosolyra húzódott, egyszóval porcelánfigurává változott. Ez valahogy mégis illett hozzá.

János hirtelen rendkívül magányos lett. Ő nem akart konzervdobozba költözni, nem akart a múltba menekülni, de nem akart már Sacival sem lenni. Elindult a bejárati ajtó felé, ám lába egyre nehezebbé vált. Hasa megfeszült, torka szorított, orrán keresztül sem kapott már levegőt. Még pár másodperc, és ő is menthetetlenül és végérvényesen porcelánfigurává alakul.

A Nébih még azon a héten elrendelte a sóletkonzerv kivonását és visszahívását a piacról. A hivatal közleménye szerint a készítmény súlyos mérgezéseket idézett elő, meglehetősen sokszínű tünetekkel. Az esetek közötti egyetlen átfedést az jelentette, hogy az elhunytak, legalábbis hozzátartozóik beszámolói alapján, a világirodalom különböző alakjainak miniatűr változatait vizionálták maguk elé. A sóletkonzerv gyártója elnézést kért, és kompenzációként busás kártérítést fizetett a családtagoknak, valamint biztosították a lakosságot, hogy a jövőben a termék fogyasztása nem vezethet ilyen abszurd hallucinációkhoz. Az ügyet ezzel mindenki elintézettnek tekintette.

kép | vecteezy.com