AZ EGYETEMSZIGET 27.
258
SZÉNCUKOR
Többféle mocsár
van. Az egyikben teknősök
és nádi rigók élnek,
a másik a gondolatokra
telepszik rá. És azok
kezdenek elszenesedni,
mint az őskori zsurlók.
Először az egyetem
helyét öntötte el
a kocsonyás, zseléízű
iszap. Igen, sokaknak
ízlett. A visszafiatalodott
írónak is, amikor saját
árnyékát tépkedte
a falról, és rágcsálta,
mint nyúlós, ánizsos,
fekete édességet.
Az egyetem helyén
mocsár gőzölgött.
Ő bárkin felismerte,
hogy valamikor tanító volt,
mielőtt árukihordásra
fogták volna.
259
AKINEK MÁR ODAÍGÉRTÉK A POKLOT
Ne lepődj meg, hogy mégis
van pokol, szólította meg ismeretlenül
a helyi zsarnokot magában.
Mindenkinek a pokla saját
magából van gyúrva.
Rémületes közhely, felelt
a zsarnok, anélkül,
hogy ott lett volna.
Az én poklom talán
a közhelyekbe menekülés,
de ez rajtad nem segít.
Hisz büntethetetlen
vagyok! Bűneim
másra írattam. Szegénységem
odaajándékoztam a városnak.
A gazdagságért cserébe?
Dehogy: a lassúságáért,
naivitásáért. A butaságáért,
amit jóhiszeműségnek vélt;
önzéséért, amit hazaszeretetnek.
260
MÁGNESES VIHAR
Jól tudom, apám mennyire
szeretett volna különleges
lenni, gondolja a visszafiatalodó
író séta közben. Nem volt az, de ezt
már lehet, hogy nem jól tudom.
Épp így volna jó, mert talán
én is szeretnék különleges lenni.
Talán csak különleges módon lenni
szeretnék, különleges erővel?
A lét különleges akarása
készteti visszafiatalodásra,
meg arra is, hogy tanár-bábból
lepke-íróvá alakuljon.
Micsoda hülyeség! Ki bábozna
tanárokkal? És ki röptetne
írókat? Akarok, de nem
különleges, ettől kicsit más
lenni. Maga ez az akarat.
Van valami a levegőben, amit
csak én veszek észre. Kinyújtom
a kezem. Belegabalyodok,
mint repülő a mágneses viharba.
Leülök a parkban. Esik.
Jól tudom, apám mennyire szeretett.
261
MEGSZABADULNI AZ ÖNFALÁSTÓL
Mikor összegyűltek az elégedetlenek,
mert gonoszok közelegtek ellenük,
hogy testüket egyék,
sőt, már itt is voltak, a város lakóiból
alakultak át néhányan
szabadságkényszerítőjük
kérésére, mert ahogy ő kér,
az szorongatás és ellenségeskedés,
mikor összegyűltek az elégedetlenek,
ők botlottak és ők estek el előbb.
Mi az a szabadságkényszerítés?
Szó, ami ugyanúgy megeszi
magát, mint a város, sőt, lassan
minden lakója egyenként is.
Étterem nyílt az önfalásra,
iroda a szabadságkényszerítésre,
tábor, hazugságot tanítani.
Meg esti iskola. Szárazföldi
hajóút. Mi mást lehetne tanítani,
ha nem hazugságot?
Az igazságot úgyis mindenki
tudja magától. Ő egyenesen Istentől
hallotta születése előtt, amikor
nagy műgonddal a lelkét
a testébe helyezte, és elégedett lévén
a művel, énekelt.
262
GYŰLÖLET- ÉS ÖNSAJNÁLATMÉRÉS
Amikor próbálta megmagyarázni
magának az ellene irányuló
gyűlöletet, tulajdonképpen
a boldogtalanságra föltámadt
költő rontotta benne a boldoggá
öregedett tanár kedvét. Mindig
szüksége volt valamire, ami a kedvét
ronthatja: többnyire megtették
intéznivalók, pénzügyi nehézségek,
de mióta verseket vett gondjaiba,
adódtak mélyebbről jövő,
csontsötét érzések is.
A hatalom nem létezett, így
nem is szólt bele, hogy a kézirat-
hengereket előállító néhány
megmaradt vállalkozás mit
gördít a piacra. Nekik akadtak üzleti
és szakmai sikereik. A kritikusok
énekeltek, a közönség verset
olvasva sörözött, de ő valahogy
kimaradt a bacchanáliából,
megérezte a gyűlölet hullámait.
Hirtelenjében viszonozni
próbálta mindezt, de inkább félni
kezdett némelyik pályatárstól,
tenorhangú kritikustól.
Aztán szerzett egy gyűlölet-
kimutató eszközt, úgy hívták,
magas vérnyomás, a fejében
azonnal lüktetni kezdett egy ér,
amint megcsapta az ellenszenv,
az irigység, a lenézés. A tiszteletet
és a szerelmet is ilyesminek vélte
olykor. Aki talán épp szerette volna,
annak vágott vissza. Hoppá, egy
újabb ellenség! De a legrosszabbak
a közönyösök voltak. Minek is
kellett visszafiatalodnom, gondolta.
A sértődés, reményvesztettség
a fiatal osztályrésze, de az öreg
egyetlen reménytelen napot
se engedhet meg magának,
a tüdő sípolva veszi a levegőt,
és a senkinek se kellő versek sorra
íródnak, melyekből alig tudja
úgy-ahogy kilökni, kipréselni
az önsajnálatot. Csak azért
se szokik rá a pálinkára.
263
TÉVUTAK
Eleinte mindenkit kedvelt,
aki jól írt, mindenkiről azt
hitte, barátja. Eleinte mindenki
kedvelte, mert azt hitték, jól ír,
azt hitték, a barátjuk.
De ő nem akart jól írni,
jól minden hülye tud, és ebben
még nem is lenne hiba,
tudok én hülye lenni,
hangoztatta, ti nem tudtok,
de ettől még nem vagytok okosak.
Némelyik barátja azt hitte,
okosnak kell lennie, ha egyszer
nem a jól íráson múlik,
de ez is hülyeség volt,
és sajnos, néha ő maga
is okos, mértéket vesztve okos.
Persze nem lehet eléggé
okosnak lenni, de nem is
ezen múlik, és amikor erre rájött,
azt is tudta, hogy akkor min.
Ám nem mondta meg
barátainak, akik sorra-rendre
elrontották a sorsukat – és ezzel
az írásaikat is. De, mint rontott
sorsú társak, egymásban
fölismerték a nagyságot.
A rontásban a nagyot, nagyban
a rontatlant. Pedig se egyik,
se másik nem kellett volna
se önmagához, se a másikhoz,
de ő makacsul nem szólt
nekik. Micsoda aljasság!
Egyiküket a feje vitte
el, másikat önkeze. Csikorgó
haraggal szemlélte őket.
Látta, mi van az e világon
túl, látta, hogy tévutakra
tettek rá életeket, róla is
ezt gondolta
mindenki.
kép | vecteezy.com
