A TÁGASSÁG GYAKORLATA
A Great Basin hegyei és szálkásfenyői
A Great Basin Nemzeti Park Nevada állam keleti részén, Utah határához közel fekszik. Hegyei június végén is hósipkásak, közöttük alpesi tavak húzódnak meg, lejtőiket hűs fenyvesek és borókások borítják, a világ legöregebb fáival. Egy júniusi napon érkeztünk az amerikai Nyugat mércéjével közeli, vagyis alig több mint egy órányi vezetésre lévő Ely – a nemzeti parknak otthont adó White Pine County egyetlen – kisvárosából, hogy megmásszuk a Snake Range hegyvonulatának legmagasabb csúcsát, a 3982 méter magas Wheeler Peaket.
Négyezer méter körül az ember észlelése megváltozik, és a térrel együtt kitágul. Részben az oxigénhiány teszi, de nagyobbrészt a léptékek megváltozása: egyszerre minden irányban hatalmas tér nyílik, beleszédülök a távolságokba. Hátranézve látom a felfelé kanyargó ösvényt, előttem a csúcs, körülöttem pedig egymás mögött sorakozó medencék és hegyvonulatok. A távolságokat nehéz megbecsülni: tíz vagy száz kilométerre lehet lent az az út? A száraz, ritka levegőben a messzi hegyek is alig halványulnak, és az emberi szem, amely a települések, erdők és folyók léptékéhez szokott, itt elveszíti mércéjét.
*
A Great Basin hegyvonulatain állva, a tér tágassága mellett azonban egy másikat is érzékelhetünk – az idő tágasságát. Az erdőhatár fölött eltűnik a növények nagy része, és a táj jellegét kisebb-nagyobb szögletes kőtömbök adják. Felületük szemcsés, mint a homokkőé, maga a kő azonban annál jóval keményebb. A hasonlóság nem véletlen: a Wheeler Peaket főleg kvarcit alkotja, vagyis átalakult homok, amely több mint félmilliárd éve rakódott le az akkori Észak-Amerika sekély tengerpartján. Előbb homokkővé szilárdult, aztán az évmilliók során újabb és újabb rétegek alá került, és a mélység hője és nyomása kvarcittá alakította.[i]
ritmikus mintázat
Hogy most mégis miért van majdnem négyezer méter magasan, azt a körülöttem elterülő táj árulja el. Ameddig a szem ellát – és ez jó pár száz kilométer –, a látkép ritmikus mintázatot mutat: vonulat–medence–vonulat–medence. Nyugaton a Spring Valley és mögötte a Schell Creek-hegység, keleten a Snake Valley és mögötte már Utah hegyei. A vonulatok mind észak–déli irányban futnak, egymással párhuzamosan, és ez a tájolás egy kelet–nyugati irányú húzás lenyomata. A húzás mintegy tizenhétmillió éve gyorsult fel. Ennek eredményeképp a kvarcitot fedő kőzettömegek lecsúsztak, és a több kilométeres mélységben átalakult kőzet a felszínre került. Azóta a kéreg tovább szélesedett és rögökre tört: egyesek kiemelkedtek, mások lesüllyedtek.
Több mint kétezer méterrel alattam a medencék alja feltűnően sík. A vonulatokról lepusztult törmelék évmilliók alatt feltöltötte ezeket. Az utolsó jégkorszakban – tehát a geológiai közelmúltban – a hűvösebb és csapadékosabb éghajlat idején nagy részüket víz borította, és a tavi üledék tovább egyengette az aljukat. Keletre a Bonneville-tó terült el: nagyjából 520 kilométer hosszú és 220 kilométer széles volt, körülbelül 86-szor nagyobb, mint a mai Balaton, és egyik nyúlványa egészen a hegység lábáig ért.[ii] Egykori partvonalai ma is kirajzolódnak a medencék peremén. Fent, a hegyen szintén a jég és a víz végezte el az utolsó simításokat: a hatalmas jégkorszaki gleccserek mintegy kikanalazták a meredek falú katlanokat, amelyek alján ma az összegyűlő olvadékvíz kis magashegyi tavakat alkot.
Aki – hozzám hasonlóan akár csak alapszinten és „szótár” segítségével – tudja olvasni a terület geológiáját, nemcsak szép tájat lát, hanem a geológiai erők és folyamatok hosszú évmilliók alatt felhalmozódó hatását is. Derek Turner tudományfilozófus ezt sztereotemporális tapasztalatnak nevezi; a jelen pillanatban a szemem elé táruló geológiai formációk mellett – vagy mögött, vagy még inkább: -ban – látom a múltat is. „Mint a sztereoszkóp, amely ugyanannak a tárgynak két képéből hoz létre mélységérzetet, a sztereotemporális tapasztalat összeolvasztja a táj jelenlegi érzékelését a történetének ismeretével.”[iii]
Ez a tapasztalat nem eleve adott: a geológia – a Föld tudományának – eszköztárára van szükség hozzá. A geológus Marcia Bjornerud így fogalmaz: „A geológia olyan, mint egy optikai eszköz, amellyel a Föld szövege minden dimenziójában láthatóvá válik. Geológusként gondolkodni annyi, mint lelki szemeinkkel látni nemcsak azt, ami a felszínen látható, hanem azt is, ami alatta van, ami volt és ami lesz.”[iv]
*
Ez a tudás és szemléletmód lehetővé teszi, hogy a múltat ne pusztán statikus háttérként, hanem folyamatként lássuk. Nem valami különállóként, már véglegesen elmúltként, hanem a jelen okaként, folytonos időbeli valóság részeként. Bjornerud időtudatosságnak (timefulness) nevezi ezt a fajta világlátást: az időtudatosság „annak éles tudata, hogy a világ az idő műve – sőt, a világ időből van.”[v] A Wheeler Peakről látható táj változása nem állt meg: a kelet–nyugati nyúlás ma is tart, évente néhány milliméteres sebességgel. Ugyanez a ritmus folytatódik a jövőben is: a vonulatok tovább emelkednek, a medencék tovább süllyednek, időnként egy-egy földrengés gyorsítja a mozgást. Egy újabb hideg időszak esetén a gleccserek visszatérnének a katlanokba, további törmeléket szállítva és gyalulva a felszínt, a medencékben a kvarcitrögökből málló homokszemcsék lerakódnának az újra kialakuló tavakban, és talán újra homokkővé szilárdulnának.
megismételhetetlen esemény
A világnak ez a ciklikus képe a 19. század elején intézményesülő geológia központi vitájához kapcsolódik.[vi] A modern geológia egyik atyjának tartott James Hutton 1788-ban megfogalmazott, sokat idézett mottója szerint „nincs nyoma a kezdetnek, nincs kilátás a végre.”[vii] Stephen Jay Gould az idő ciklusának nevezi a huttoni mottó által kifejezett képet, és szembeállítja az idő nyilával: a földtörténet lineáris, valahonnan-valahova – még ha nem is teleologikus értelemben – tartó, egyedi és megismételhetetlen eseményekből álló metaforájával.[viii] A két kép persze nem zárja ki egymást. Részben felbontás kérdéséről van szó: a Wheeler Peaken minden egyes kő minden egyes aprózódása egyedi és megismételhetetlen esemény. Jelentőségük azonban önmagukban elhanyagolható, sok-sok hasonló esemény pedig okok egységes mintázatát rajzolja ki az évszázadok, évezredek, évmilliók alatt.
Hutton meglátásának legnagyobb hatású kidolgozója, Charles Lyell ezt fejezi ki az uniformitarianizmus vagy aktualizmus elvével.[ix] Ez nem feltétlenül a jelen, a múlt és a jövő teljes hasonlóságát jelenti. Nem térnek vissza a késő kréta elején kihalt ichthyosaurusok, hogy majd a mi maradványainkat tanulmányozzák – ahogyan egyik kortársa, Henry de la Beche figurázza ki szatirikus litográfiáján Lyell felvetését, hogy a mára eltűnt állatcsoportok egyszer visszatérhetnek.[x] Az idő nem egy lapos kör. A Föld történetét egyedi események is alakítják, ezeknek az egyedi eseményeknek a hatása pedig továbbgyűrűzve felhalmozódhat. Ugyanakkor a természetben működő folyamatok uniformisak: ahogyan félmilliárd évvel ezelőtt a Wheeler Peak kvarcitját alkotó homokszemcséket a tenger hullámainak lassú és kitartó munkája koptatta, osztályozta és rakta le, ugyanúgy készítik a jövőbeli új kőzetek alapanyagát a tengerparti sziklákat ostromló hullámok ma is.
*
Gyakorlati következményei is lehetnek, hogy miként tudjuk az idő mélységét érzékelni és elgondolni. Bjornerud kronofóbiának nevezi az időtagadásnak azt a formáját, amiben a modern, digitális társadalmak élnek: az idővel és annak múlásával szembeni, hiúságból és egzisztenciális szorongásból táplálkozó viszolygást, a szembenézés és az elfogadás hiányát. Az emberiség nagy – és növekvő – része appok és algoritmusok által uralt térben éli életének egyre nagyobb részét, miközben „figyelmünk egyre zsugorodik, ahogy üzeneteket írunk és tweetelünk ebben a zárt, önimádó ’Mostban’.”[xi] Byung-Chul Han írja Az idő illata című művében: „A hálózat ideje szakadásos és pontszerű most-idő. Az egyik linktől a másikig, az egyik mosttól a másikig mozgunk. A mostnak nincs tartama.”[xii] Amikor a Wheeler Peaken előveszem a telefonomat, bár fizikailag a környezetben vagyok, figyelmem a képernyő idő nélküli mostjára szűkül.
rövidlátó
Bjornerud szerint a kronofóbia rendszerszintű nyomásokkal és ösztönzőkkel összekapcsolódva egyfajta temporális írástudatlanságot eredményez, aminek következményei messze túlmutatnak azon, hogy az életünk szegényebb lesz. A hosszú múlttal rendelkező rendszereket pusztán statikus háttérként kezeljük, és nem vesszük figyelembe az időbeli aszimmetriát, ami például a fosszilis erőforrások létrejötte – évmilliók – és a felhasználásuk – percek és órák – között van. A politika és a gazdaság időléptékei – mint a választási ciklusok és üzleti negyedévek – rendszerszinten rövidlátóak.
A Wheeler Peakről nyugatra látszó Spring Valley több ezer éves talajvizét Las Vegas három évtizeden át egy négyszáz kilométeres vezetéken tervezte elszívni. Ez jelentősen csökkentette volna a talajvízszintet, érzékeny ökoszisztémák fennmaradását veszélyeztetve, köztük a newe nép (nyugati sosonok és goshute-ok) körében szent helynek számító Bahsahwahbee nevű – soson nyelven „a szent víz völgye” –, a jégkorszak végével itt rekedt sziklás-hegységi borókaligetet (Juniperus scopulorum).[xiii] A beavatkozás a Great Basin érzékeny barlangrendszereit is veszélyeztette volna.[xiv] Évezredeken át kialakult édesvízkészletek és ökoszisztémák feláldozására készültek, hogy a sivatagi nagyváros golfpályáinak pázsitját egész évben zölden lehessen tartani. A tervet végül 2020-ban, mintegy 330 millió dollár elköltése után ejtették.
Bjornerud szerint az időtudatosság kifejlesztése a megoldás az ilyesfajta temporális írástudatlanságra. Persze maga is elismeri, talán naiv gondolat, „hogy ha többen megértenék, hogy földlakókként közös a történetünk és a sorsunk, talán jobban bánnánk egymással és a bolygóval is.”[xv] Erkölcsi gondolkodásunk kereteit ugyanis az emberi élet időléptékei szabják meg. Cselekedeteink következményeit a saját életünk, kortársaink és közvetlen utódaink életének történeteiben helyezzük el: kinek okozunk kárt, kinek az életét tesszük jobbá, milyen világot hagyunk a gyerekeinkre és unokáinkra. Ebben a keretben a táj könnyen az emberi történetek hátterévé válik: erőforrás, lakóhely, a cselekvés színtere, amelynek változásai elsősorban a ránk gyakorolt hatásuk révén kapnak erkölcsi jelentőséget.
A geológiai nézőpont ennek a háttérnek a saját történetét teszi láthatóvá. Olyan folyamatokba helyezi az életünket, amelyek jóval előttünk kezdődtek, és eltűnésünk után is folytatódnak. Az időtudatosság így azzal a kérdéssel is szembesíthet, hogy ezeknek az emberi életen túlnyúló történeteknek a folytatása mennyiben tarthat számot a figyelmünkre és gondoskodásunkra, a számunkra nyújtott hasznuktól függetlenül.
*
1964-ben a University of North Carolina doktorandusza, Donald Rusk Currey a Snake Range területén végzett kutatásokat: a kis jégkorszak[xvi] klímáját vizsgálta dendrokronológiai módszerekkel. Egy speciális fúró, az úgynevezett Pressler-féle növedékfúró segítségével ceruzányi vastag mintát vett fák törzséből. Ez a beavatkozás a fát életben hagyja, a kutatók pedig az évgyűrűk vizsgálata révén értékes adatokhoz jutnak nemcsak az adott fa koráról, hanem a múltbeli klíma változásairól is. Currey ezzel a módszerrel a Wheeler Peak alatti simatűjű szálkásfenyő (Pinus longaeva) ligetben több mint háromezer éves fákat is talált.[xvii]
miért tett így
Az egyik öreg fa esetén azonban nem ez történt. A fát néhány évvel korábban természetbúvárok Prometheusnak nevezték el, Currey pedig a WPN-114 jelzést adta neki, mert ez volt a 114. faminta, amelyet a nevadai White Pine megyében gyűjtött. A névvel rendelkező egyedből sorszámozott minta lett, majd 1964 augusztusában Currey a Forest Service munkatársaival láncfűrésszel kivágta. Máig nem világos, hogy pontosan miért tett így. Az egyik verzió szerint az egyetlen, elég hosszú növedékfúrója eltört vagy beszorult a fába, a terepszezon vége miatt pedig nem tudott volna időben újat szerezni, ezért döntött a kivágás mellett. Currey később arra hivatkozott, hogy egy ilyen csavarodott fa esetén a minták túl vékonyak és nehezen olvashatóak, ezért egy teljes keresztmetszet jobb minőségű adatokat ad. Az sem világos, hogy a Forest Service javasolta-e Curreynek, hogy vágja ki a fát, vagy ő maga kérvényezte.[xviii]
A kivágás után derült ki, hogy Prometheus a világ legidősebb ismert nem klonális élőlénye volt. Az évgyűrűk vizsgálata alapján korát eredetileg 4844 évre becsülte Currey, az újabb, más faktorokkal is korrigáló vizsgálatok azonban ennél idősebbnek gondolják, a Rocky Mountain Tree-Ring Research OldList adatbázisában 4900 évvel az első helyen van.[xix]
Az eset rávilágít az olvasásmetaforában rejlő feszültségekre. Currey éppen a táj múltját kutatta és geográfusként olvasta a tájat. A múltra irányuló tudományos figyelem, az olvashatóság itt áldozattal járt. A fa évgyűrűi olvasható feljegyzések, amiknek egy részét a fúrás ki is olvasta volna, de nem az egészet. A szöveg, mint olyan, leválasztható a hordozójáról: az életkorra és a klimatikus változásokra vonatkozó adatok kiolvashatóak. Egy szálkásfenyő teljes keresztmetszete – Daniel Lewis környezettörténész szavaival – „az évgyűrűszámlálók gyönyörűsége. Minden látszik rajta: a tűz hegei a törzs különböző oldalain, a rovarkártétel, a szabálytalanságok, a szín és a sűrűség változásai, amelyek a fa kezdetét jelölő apró pontból sugároznak szét.”[xx] A teljes olvashatóság feltétele ugyanakkor a fa történetének megszakítása volt; az évgyűrűk sorozata megmaradt, az élőlény nem. A kivágás hozzáférhetővé tette a múltat, ugyanakkor megszüntette a jövőt.
A kérdés nem Currey morális felelőssége. Minden bizonnyal nem rossz szándékból, hanem tudományos kíváncsiságból vágta ki a fát. Az esetről nem volt hajlandó interjút adni, és később a Great Basin Nemzeti Park létrehozását maga is támogatta a Kongresszus előtt. Végül az emberek más szemmel néztek a tájra és lakóira, a változás kiváltója azonban már a veszteség volt.
rekord
Prometheus esete ugyanakkor a szenzációhajhász tendenciát is mutatja, amely elsősorban a rendkívüliben – vagy legalábbis annak látszóban – ismeri fel az értéket.[xxi] Mintha egy hosszú élet megszakítása csak akkor válna veszteséggé, ha az életkorhoz valamilyen rekord is társul.[xxii] Mennyiben módosítaná az ítéletünket, ha kiderülne, hogy Prometheus mégsem a legidősebb élőlény volt? A fa történetéből ezzel egyetlen év sem veszne el, így a kivágásával okozott veszteség sem változna. A rekord ráirányíthatja a figyelmünket valamire, aminek az értékét addig nem ismertük fel: nem feltétlenül a fa életére, hanem a fában felhalmozódott időre. [xxiii] De vajon azokra a fákra is másként nézünk ezután, amelyeknek nincs sem nevük, sem rekordjuk?
*
Currey esete felveti, hogyan válhat az idő mélységének ismerete a tájjal és a benne élőkkel való törődéssé. Az évezredek idejét hordozó élőlényt éppen az az ember vágta ki, aki rutinszerűen olvasta a múltat. Currey karrierje nagy részében a Great Basin környékét kutatta, legtöbbet idézett publikációi a negyedidőszaki tavakról, különösképpen a Bonneville-tóról szólnak. De akkor milyen etikai belátások következhetnek a tér és az idő emberen túlmutató léptékeinek felismeréséből?
Marcus Aurelius több alkalommal is felidézi a filozófiai gyakorlatot, amit a modern szerzők „nézőpont a magasból” névvel illetnek. Az Elmélkedésekben arról ír, hogyan irányíthatjuk figyelmünket a tágasságra: „Az egész kozmoszt fogd át gondolkodásoddal, vedd szemügyre az örökké tartó időt, elmélkedj a részleges dolgok gyors változásán, azon, hogy milyen rövid idő telik el keletkezéstől a felbomlásig, micsoda tátongó időszakadék előzte meg a születést, ahogy a felbomlást követő idő ugyancsak végtelen.” (IX. 32)[xxiv]
Nehéz nem látni a hasonlóságot a geológia és a paleontológia által nyújtott perspektívával.[xxv] Ezt a filozófiatörténész Pierre Hadot nyomán lelkigyakorlatnak is nevezhetjük: nem a szó keresztény értelmében, hanem olyan filozófiai gyakorlatként, amely „az emberi élet és látásmód gyökeres megváltoztatására” irányul.[xxvi]
A Wheeler Peakre felfelé menet pár percre leülök a meredek morénán egy sziklára, és az alattam elterülő tájat nézem. Minden mozdulatlan. A szél süvítését leszámítva olyan csend van, amilyet a magas hegyeken és sivatagokon kívül nem nagyon tapasztal az ember. Innen nézve a hétköznapi problémák messzinek tűnnek, és a tér tágassága mögött az idő tágasságát is látom.
Mi az én életem ideje a szálkásfenyők idejéhez képest? Az innen pár kilométerre nőtt Prometheus már Marcus Aurelius életében is több mint háromezer éves volt és a nagy piramis építésekor is életem többszörösét élte meg. És mi az életem ideje a szikla idejéhez képest, amin ülök? Talán már Prometheus csírázásakor is itt feküdt, évmilliók múlva pedig lehet lent, a medencében, egy újabb jégkorszaki tó fenekén lesz, hogy eljövendő évszázmilliók alatt újra homok, majd homokkő váljon az alkotóelemeiből. „Az idő az események folyama és sodró árja. Minden, mihelyt feltűnt, már el is sodródott. Majd másik bukkan fel, de csakhamar az is el fog sodródni.” (IV. 43)[xxvii]
Ebből a perspektívából könnyű úgy látni, hogy nemcsak a problémáimnak, hanem a cselekedeteimnek sincs különösebb jelentősége. Számomra és a körülöttem élők számára persze van – de végső soron mi bármelyikünk, sőt, mindannyiunk cselekedetének jelentősége a Föld idejéhez képest? A földtörténeti idő mélységét elgondolhatóvá – vagy legalábbis az elgondolhatatlanságot elgondolhatóvá – tevő legismertebb hasonlat szerint, amennyiben a Föld 4,5 milliárd éves történetét egy naptári évbe sűrítenénk, a Homo sapiens szilveszter éjjelén, éjfél előtt nagyjából fél órával, az írásbeliség, a civilizáció pedig mindössze fél perccel jelenne meg. A földtörténet nézőpontjából nem hübrisz azt gondolni, hogy bármilyen érdemi hatással lehetünk a nagy egészre?
egy láncfűrész
Ezzel a gondolatmenettel azonban veszélyesen közel kerülünk egy olyan kvietizmushoz, amelyben minden morális felelősség elvész. Bjornerud ezért kritizálja ezeket a hasonlatokat.[xxviii] Egy történet megszakításához nem kell nagynak lenni. Ez a rombolás időbeli aszimmetriája: Prometheus közel ötezer éve tartó növekedésének egyetlen nap és egy láncfűrész vetett véget. Az évmilliók alatt létrejött kőolajból napok alatt finomítunk benzint, amit aztán az autópályán percek alatt égetünk el.[xxix] A kár visszafordíthatatlan: Prometheus mint egyedi élő organizmus nem kel újra életre, a benzinből felszabaduló szén pedig százezer évek alatt kerül vissza a kőzetekbe – és addig is melegíti a bolygót.
Amikor a sztoikusok a képzeletünk térbeli és időbeli kitágítását javasolják a saját jelentéktelenségünk tudatosítására, nem tétlenségre buzdítanak – a sztoicizmusban a tett értékét az erény adja, nem a következményei. Marcus Aurelius a változásokban az ismétlődést is keresi: „Állandóan arra gondolj, hogy mindaz, ami most történik, hogyan történt meg már azelőtt is, és arra gondolj, hogy ez a jövőben is így lesz. […] A színjáték ugyanaz, csak a szereplők mások.” (X.27)[xxx] Saját gondjaim veszíthetnek nyomasztó súlyukból, ha felismerem bennük mások régi, ismerős drámáit. A sztoikusoknál ennek a vigasznak kozmológiai alapja is van: a világot gondviselés rendezi, és időről időre újjászületik. Ez a vigasz azonban közönnyé válhat, ha a jelenetek hasonlóságából a szereplők felcserélhetőségére következtetek. Itt kap etikai jelentőséget Gould megkülönböztetése az idő nyila és az idő ciklusa között. A ciklusra figyelve a formák ismétlődését és a megújulást látjuk. Az idő nyilát követve viszont az egyedi történetek és a visszafordíthatatlan veszteségek kerülnek előtérbe. Prometheus helyén nőhetnek új szálkásfenyők, de maga Prometheus nem tér vissza – ahogy az ichthyosaurusok sem.
Az ókori sztoikusok számára Prometheus nem lett volna morális megfontolás tárgya, a kozmopolisz csupán eszes lényeket foglal magában. Ez a metafizikájuk következménye volt: a kozmosz egy értelem – logosz – által gondviselésszerűen rendezett egész, amelyben az emberek bizonyos szempontból kitüntetett szerepet foglalnak el. Naturalistaként úgy gondolom, hogy nincs logosz, és nincs gondviselés: csupán idő és történelem van. Számomra az egyedi történetek pótolhatatlansága ad okot, hogy törődjem a folytatásukkal.
*
John McPhee 1981-es, Basin and Range (Medence és hegyvonulat) című könyve arról a Nevadán átnyúló vidékről kapta a címét, ahol a Wheeler Peak is fekszik.[xxxi] Ebben vezette be[xxxii] a fogalmat, amelyet azóta közhelyszerűen használunk: deep time, azaz mély idő. McPhee azt is észrevette, hogy a mély idő esetében a számok nem igazán működnek: „néhány ezer év fölött bármely szám – ötvenezer, ötvenmillió – szinte ugyanakkora hatással nyűgözi le a képzeletet, egészen a megbénulásig”.[xxxiii] A mély idő tágassága kétélű: felszabadíthat, de meg is béníthat.
Vajon megőrizhető-e a sztoikus távlat vigasza akkor is, ha az egész folytatódását már nem tekintjük az egyedi veszteségek feloldásának? Nem vagyok biztos a válaszban, de afelé hajlok, hogy igen. A tágasság tapasztalata segíthet, hogy a saját életemet ne tekintsem a világ középpontjának és szembenézzek a mulandóságommal. Az életem egy nagyobb egész része, amely már előttem is itt volt, és utánam is itt lesz. Kozmikus értelem és gondviselés híján is felelősséggel tartozom ezért az egészért.
Lefelé jövet a fejem hasogat a magasságtól. A tágasság gyakorlatának nemcsak a képzelet, a test is határt szab. Az erdőhatár közelében megállok egy szálkásfenyő kiszáradt, uszadékfára emlékeztető törzse mellett. Hány éves lehet? Holt fája a hideg, száraz levegőben évezredekig megmarad, úgyhogy talán már halottként is idősebb nálam. Nincs neve, se sorszáma; girbegurba törzsét simára csiszolták az évek, a jég és a szél.
A hegyen ma is nőnek a szálkásfenyők a szinte talaj nélküli kvarcittörmelékből. Némelyikük mögött másfélmillió napkelte és naplemente van, és ki tudja, még mennyi előttük.
[i] A Great Basin Nemzeti Park geológiájának áttekintéséhez lásd Bill Fiero: Geology of the Great Basin. University of Nevada Press, 2009. és John Paul Graham: Great Basin National Park: Geologic Resources Inventory Report. US Department of the Interior, National Park Service, Natural Resource Stewardship and Science, 2014.
[ii] Charles G. Oviatt és John F. Shroder (szerk.): Lake Bonneville: A Scientific Update. Vol. 20. Elsevier, 2016.
[iii] Derek Turner: Paleoaesthetics and the Practice of Paleontology. Cambridge University Press, 2019. 7.
[iv] Marcia Bjornerud: Timefulness: How Thinking Like a Geologist Can Help Save the World. Princeton University Press, 2018. 22
[v] I. m. 5.
[vi] Lásd Martin J.S. Rudwick: Earth’s Deep History: How It Was Discovered and Why It Matters. University of Chicago Press, 2014.
[vii] James Hutton: „X. Theory of the Earth; or an Investigation of the Laws Observable in the Composition, Dissolution, and Restoration of Land upon the Globe.” Transactions of the Royal Society of Edinburgh 1.2. 1788. 304.
[viii] Stephen Jay Gould: Time’s Arrow, Time’s Cycle: Myth and Metaphor in the Discovery of Geological Time. Harvard University Press, 1987.
[ix] Bár maga a kifejezés a Lyell Principles of Geology-jának második kötetét recenzáló William Whewelltől származik 1832-ből, Lyell maga jelenben működő okokról (causes now in operation) beszél, később Whewell nyomán általánosan az uniformitarianizmus vagy a német (és magyar) szaknyelvben az aktualizmus kifejezés terjedt el. A fogalom történetéhez és jelentésváltozásaihoz lásd Martin J.S. Rudwick: „The Strategy of Lyell’s Principles of Geology.” Isis 61.1. 1970. 5–33. és Marco Romano: „Reviewing the term uniformitarianism in modern Earth sciences.” Earth-Science Reviews 148. 2015. 65–76.
[x] Martin J.S. Rudwick: „Caricature as a Source for the History of Science: De la Beche’s Anti-Lyellian Sketches of 1831.” Isis 66.4. 1975. 534–560.
[xi] Bjornerud i. m. 13.
[xii] Byung-Chul Han: Az idő illata (ford.: Csordás Gábor). Typotex, 2024. 40
[xiii] Michael P. Branch: „In the Sacred Grove.” National Parks. 2026. tavasz https://www.npca.org/articles/11350-in-the-sacred-grove
[xiv] Lynn Davis, Nevada Field Office Manager, National Parks Conservation Association közleménye https://www.npca.org/articles/610-draining-great-basin-national-parks-conservation-association-expresses
[xv] Bjornerud i. m. 18.
[xvi] Philipp Blom: Amikor a világ kifordul a sarkából: A kis jégkorszak (1570-1700) és a modern Nyugat hajnala (ford. Mesés Péter). Európa, 2023.
[xvii] Donald R. Currey: „An Ancient Bristlecone Pine Stand in Eastern Nevada.” Ecology 46(4). 1965. 564–566.
[xviii] A szálkásfenyők környezettörténetéhez és a kivágás részletes tárgyalásához lásd Michael P. Cohen: A Garden of Bristlecones: Tales of Change in the Great Basin. University of Nevada Press, 1998.
[xix] https://www.rmtrr.org/oldlist.htm
[xx] Daniel Lewis: Twelve Trees: The Deep Roots of Our Future. Avid Reader Press, 2024. 12.
[xxi] Maga Currey is a rekordok logikája mentén, saját beszámolója szerint azért vágta ki a fát, hogy cáfolja, hogy ilyen idős szálkásfenyők kizárólag a kaliforniai White Mountains-ben nőnek, lásd Cohen i. m.
[xxii] Ennek a tendenciának a fonákjáról, amikor egy tájat előre értéktelennek nyilvánítanak, hogy aztán szennyezni lehessen, egy korábbi esszémben, a kaliforniai Salton Sea kapcsán részletesen is írtam, lásd Bárdos Dániel: „Wasteland – múltbeli jövő a kaliforniai sivatagban” Liget XXXIX.8. 2026. 4-18.
[xxiii] Mivel a fa nem képes fájdalomra, nem arról van szó, hogy kivágása ugyanazon az alapon lenne morálisan elítélhető, mint egy érző állat megölése; a fában felhalmozódott idő tisztelete ettől független kérdés. Ahogyan Thomas Hill fogalmaz klasszikus tanulmányában: „Az a személy, aki túlságosan kész elpusztítani az ősi mamutfenyőket, talán nem elég alázatos.” Thomas E. Hill: „Ideals of Human Excellence and Preserving Natural Environments.” Environmental Ethics 5 (3). 1983. 211–224.
[xxiv] Marcus Aurelius elmélkedései (ford. Steiger Kornél). Atlantisz, 2023. 169.
[xxv] Bárdos Dániel: Marcus Aurelius és a paleontológia mint lelki gyakorlat. Qubit. 2025. https://qubit.hu/2025/03/29/marcus-aurelius-es-a-paleontologia-mint-lelki-gyakorlat
[xxvi] Pierre Hadot: A lélek iskolája. Kairosz, 2026. 13.
[xxvii] Marcus Aurelius i. m. 61.
[xxviii] Bjornerud i. m. 16–17.
[xxix] David Archer: The Long Thaw: How Humans Are Changing the Next 100,000 Years of Earth’s Climate. Princeton University Press. 2009.
[xxx] Marcus Aurelius i. m. 186-187.
[xxxi] John McPhee: Basin and Range. Farrar, Straus and Giroux, 1981.
[xxxii] Bár valójában ő maga sosem állította azt, hogy neki köszönhető a kifejezés, Gould az idézett művében McPhee-nek tulajdonította azt, és nagyrészt emiatt terjedt el. A kifejezés történetéhez lásd Noah Heringman: Deep Time: A Literary History. Princeton University Press, 2023.
[xxxiii] McPhee i. m. 21.
kép | a szerző fotói
