A HATALOM TELJESSÉGÉRŐL 3.
A hatalom az egyensúlytalanság világában
Többször használtam a kifejezést, hogy az egyház „belegubancolódik” a világba. A metafora nem a valóság és a valóságosnál is valóságosabb harmonikus egybefonódására utal. A valóságosnál is valóságosabb vallási képzete Nyugaton a világgal mint a meg nem felelővel kerül szembe, amit meg kell munkálnia. Ez a nem kevés hübrisszel megszállt akarat azonban a praxis valóságával találkozva alkalomadtán sokkal inkább belebonyolódik a „kölcsönhatások irdatlan szövevényébe”, s nem irányul szándék az egyszerű illeszkedésre. Jó példa erre a pápai monarchia és a nyugati császárság intézményének megszületéséhez vezető események sora. Az örök Róma, a birodalom egykori fővárosa a Nyugatrómai Birodalom bukása után egy távoli provinciában találja magát, amelynek megvédésére a „barbár” gótok, majd a longobárdok betörésével szemben Bizánc egyre kevésbé képes. De a távolság a politikai-világi középponttól Róma püspökének egyházi szerepét is érint. Bár a római patriarchátus elsőségét hosszú ideig nem vonják kétségbe, az egyetemes keresztény egyház tényleges centruma Keleten van már. Nem beszélve az Alpokon túli területekről, még Itáliához mérve is sokkal sűrűbb az egyház intézményrendszere Keleten. A császárok által összehívott ökumenikus zsinatok ott zajlanak, és az idő előrehaladtával egyre nyilvánvalóbb a szándék, hogy a konstantinápolyi patriarchátus a rómaival legalább egyenlő státuszba emeltessék. A tendenciát jelzi a justinianusi korszak: Justinianus, aki visszafoglalva Itáliát és a birodalom korábbi, észak-afrikai területeit, három évtizedre helyreállítja a birodalom egységét, 561-ben rendeletet bocsát ki, amely szerint a konstantinápolyi mintát követve Róma püspökét is csak a császár jóváhagyása után lehet felszentelni.
tudatosan a Nyugat felé
De a távolság Bizánctól lehetőséget is teremtett. Azt, hogy Bizánctól elszakadva, Róma immár tudatosan a Nyugat felé forduljon. Ez a szándék állt I. Gergely pápa (590–604) germán népek felé nyitó missziós politikája, illetve a katolikus frank királysághoz közeledése mögött: az Alpokon túli területeken formálódó királyságok feletti egyetemes egyházkormányzati hatalom kiépítésének lehetősége körvonalazódott Róma püspöke előtt. A lehetőség azonban kényszerré vált a hétszázas évek második felében, amikor az ariánus longobárd királyság egész Itália elfoglalására készült. 751-ben a longobárdok elfoglalták Ravennát – ezzel véget vetve a bizánci exarchátusnak is –, Zakariás pápa pedig a fegyveres támogatás reményében áldását adja, hogy Kis Pipin – Nagy Károly apja – kolostorba zárassa az utolsó Meroving királyt, és magát királlyá szenteltesse. Három évre rá utódja, II. István pápa történelmi tettre szánja el magát: átkel az Alpokon, és a Saint-Denis székesegyházban, az Ószövetség királyainak felkenését mintázva, ismét királlyá szenteli Pipint és fiait, ezzel a pápai autoritás pecsétjét ütve a Karoling házra (alá)szálló, isteni hatalomra. Megszületik Nyugaton az első, pápai felkenés által legitimált, örökletes keresztény monarchia. A frankok fegyveres segítsége nem marad el, a győztes háború után a Pipin által adományozott jelentős területek megteremtik a pápai állam világi-gazdasági alapjait.
De ahelyett, hogy ez a Nyugat egyetemes egyházkormányzati hatalmának kiépülését szolgálta volna, Nagy Károly frank birodalma előzményének bizonyult. Trónra kerülése után Nagy Károly erős kezű katona-királyként és politikai szervezőként lépett a színre. Gallián és Észak-Itálián túl uralmát kiterjesztette északi és keleti irányban is, így Európa egész területén osztogathatott „hivatalokat híveinek, s annyi előnnyel kecsegtethette őket, amennyivel a római idők óta egyetlen más uralkodó sem… Köztudomású volt, hogy a hűtlenséget a társadalom egyetlen szintjén sem viseli el. Az egyenrangúak társulásait, amelyek azzal fenyegették, hogy aláássák a hűbérurat megillető hűséget… könyörtelenül elfojtotta.”[1] Aachenben már 796-ban elindította a palotaegyüttes építésének munkálatait, amely jelezte császári-birodalmi ambícióit. Trónusa a palotakápolna kupoláját borító, Krisztust mint Pantokrátort, mint az Utolsó ítélet bíráját ábrázoló hatalmas mozaik alatt, magas emelvényen helyezkedett el, és természetesen nem a bizánci „üres trónt” idézte, hanem a centrális helyet emelte magasba, melyet az alászálló hatalmával élő, világi uralkodó foglal el. Az egyetemes birodalmi ambíció azonban nem mondhatott le a támogatásról, melyet egyedül Szent Péter örökösének, Róma püspökének egyetemes vallási autoritása adhatott meg. Így stratégiai játszma indult el a longobárdok felé nyitó frank király és az ismét Bizánc felé közeledő pápaság között. A keleti és a nyugati egyházak újraegyesítését célzó 2. niceai egyetemes zsinatra (787) a pápai legátusokon kívül Nyugatról a frank egyház egyetlen püspökét sem hívták meg. Válaszul Károly a Libri Caroliniben dühös kirohanást intézett a „keleti” zsinat „ostoba és kihívó” határozatai ellen, majd az általa összehívott 794-es frankfurti zsinaton arra kényszerítette a pápai küldötteket, hogy maguk is „értsenek egyet” az elítélő határozattal. Nyilvánvalóvá vált, hogy a keresztény nép ügyeit Nyugaton a világi uralkodó intézi.
Már csak az utolsó lépés volt hátra. 799-ben Rómában Bizánc hívei III. Leó pápát megfosztják rangjától és kolostorba zárják, ahonnan kötélhágcsón leereszkedve a frank királyi udvarba menekül. Károly 800 decemberében Leóval érkezik Rómába, itt visszahelyezi őt jogaiba. Pár napra rá, 800. december 25-én, karácsony ünnepén, amikor a király a Szent Péter bazilikában épp Péter sírjánál imádkozik, Leó pápa látszólag váratlanul hozzá lép, és a jelenlévők tömege előtt a király fejére koronát helyez, majd lába elé borulva hódol, az immár „legfenségesebb Augustus” előtt. „A pápa egyoldalú kísérletéről volt itt szó – véli Brown –, aki magának óhajtotta fenntartani annak a félelmetes császári hatalomnak az elismerését, amely gyakorlatilag tőle függetlenül jött létre Aachenben.”[2] Az „egyoldalú kísérlet” elvi alapokra helyezését fogalmazza meg Mitterauer: „Egy uralkodó felkenésének vagy megkoronázásának szentségi karaktere van. A modell, hogy a főpap közbenjárója annak az isteni kegyelemnek, mely egy uralkodót keresztény hivatalba emel, újra definiálta a spirituális és világi hatalmak közötti viszonyt. Az uralomnak ez az értelmezése vált később elismertté a nyugati egyházban, és lehetőséget nyitott az egyház, de különösen a pápa számára, hogy beavatkozzék a hatalom szabályozásába. Fontos lépés volt ez azon az úton, melynek során a pápai egyház olyan struktúrává alakult, mely egyenlő, ugyanakkor magasabb rendű a fejedelmek hatalmánál.”[3]
a legnagyobb hiba
Jogosnak vélem mindkét megfogalmazást. De vajon nem jogosult-e Southern véleménye? „Nagyon valószínű, hogy a pápa Nagy Károly császárrá koronázásával azt akarta bizonyítani, hogy a konstantini adomány feltételei alapján[4] császári hatalmat adhat Nyugaton annak, akinek akar… Az elképzelés, hogy egy nyugati császárság a pápai hatalom kiterjesztésének eszköze, nyilvánvalóan elejétől végéig hibás volt. Mégpedig elsősorban azért, mert amikor a pápa császárrá emelt valakit, nem megbízottat kreált magának, hanem riválist, vagy éppen felettest. Sohasem lehetett elérni, hogy az elméleti felsőbbség, amely a császárrá emelés aktusában rejlik, megnyilvánuljon a gyakorlatban… Nem meglepő, hogy a késő középkor pápái megpróbálták legfelsőbb világi uralmukat más csatornákon keresztül gyakorolni, mint a császárság, melyet III. Leó olyan hirtelen hozott létre saját céljaira 800 karácsonyán. Ez az akció a legnagyobb hiba volt, amit a középkori pápák valaha is elkövettek abbeli igyekezetükben, hogy az elméletet gyakorlattá váltsák.”[5]
Úgy gondolom, ezek a példaként felhozott, részben eltérő vélemények egyaránt jogosak, ugyanakkor egyaránt részlegesek, mert az egyensúlytalanság világában sok minden lehetséges. Nagy Károly császárrá avatása kiváló példája annak, hogy a teória és a teológia a praxis gyakorlati világába gabalyodva milyen fordulatokat vehet. De ezek a fordulatok csak az alászálló hatalom igézetében képzelhetőek el: annak a vallási út kijelölésének a keretében, mely az Istentől alászálló hatalomnak célt tulajdonít, és a célhoz vezető út kijelölésének képességét. És valóban – mondhatná a kor belső megfigyelője – a Karoling Birodalom csak „pünkösdi császárság” volt. Negyven évvel Nagy Károly császárrá koronázása után, a Frank királyságot, Itáliát, Burgundiát, Szászországot és Bajorországot magába foglaló Karoling Birodalom a verduni szerződéssel három részre bomlik, s bár a császári cím dinasztikus értelemben egy ideig fennmarad, a politikai egység megszűnik. A 962-ben, I. Ottó császárrá koronázásával megszülető – később Német-római Birodalomnak nevezett – politikai képződmény ugyan magát a Római Birodalom és az örökébe lépő Karoling Birodalom törvényes örökösének tudja, azaz ismét a keresztény nép egyetemes birodalmának igényével lép fel, de más képlet, mint Nagy Károly dinasztikus monarchiája volt. Az egyensúlytalanság nyugati világában kezdetét veheti a két kard nyílttá váló ütközete, és kibontakozhat a pápaság centralizációs törekvése, mely a pápaságot a 13. század végére a Nyugat vezető hatalmává emeli – legalábbis egy korszak erejéig.
Mit jelent, hogy a Német-római Birodalom más képlet volt, mint Nagy Károly dinasztikus monarchiája? Mint a Karoling Birodalom, a Német-római Birodalom is a Róma-központú császáreszme, a Renovatio imperii Romanorum jegyében állt. Bizánchoz hasonlóan az egész keresztény népet magában foglaló, ökumenikus birodalom eszméjében ismert magára, és ebbe az eszmébe a birodalom a védelmére szoruló egyházat is belefoglalta.[6] Én azonban a Német-római Birodalom egy másik, a bizáncitól eltérő vonását emelném ki. Nagy Károly erős hatalmi centrumra épülő birodalmának felbomlása után új korszak született, melyet Duby feudális anarchiaként jellemzett. Ma már West nyomán[7] inkább úgy látjuk, hogy épp a világi hatalom decentrálódása tette lehetővé a feudális társadalomszervezet lassú beépülését a társadalom szövetébe. Annak a kapcsolatokban és kölcsönhatásokban gazdag társadalmi szövetnek az organikus kiépülését, melyről Hajnal István kapcsán már többször szót ejtettem.
feudális függések szövete
Először az Ottók, később a Száliak ki tudtak ugyan kényszeríteni valamiféle dinasztikus folytonosságot, ez azonban nem örökletes jogon, hanem politikai sikereken alapult. A Német-római Birodalomban ugyanis a császári méltóság nem örökletes, hanem választott tisztség volt: bár a választófejedelmek intézménye csak az 1356-os Aranybullával öltött rögzített formát, a római királyt (rex Romanorum) kezdettől a legnagyobb világi hatalommal rendelkezők választották meg maguk közül, és a királyt egy fokozatosan kikristályosodó rend szerint a pápa koronázta császárrá (imperator Romanorum). A leendő császár így minden uralkodóváltás esetében a birodalmi elit támogatására szorult, és nemegyszer bele kellett bonyolódnia a fegyveres küzdelmekbe, szövetségkötésekbe és szövetségek felbomlásába, melyek a királyválasztást kísérték, de a köztes időben is ott parázslottak. Még ha a szövetségek az Istenre tett eskün alapultak is, a királyválasztásnak ez a rendszere – persze csínján kell bánnunk a fogalommal – egyrészt a választók felszálló hatalmára utal, másrészt a Nyugatra jellemző egyensúlytalanság és megoldatlanság jelenlétére. Ennek fényében azt mondhatjuk, hogy a Német-római Birodalom inkább feudális függések szövetébe ágyazott birodalom volt, amely nem tudott a mindenkori császár személyéről leváló, szilárd adminisztratív rendszert kiépíteni – szemben a kitartó türelemmel és következetességgel épp ezen dolgozó pápasággal.
És még egy mozzanat: a hercegségek és grófságok feudális urai, bár részei voltak a feudális hierarchia fentről alászálló láncolatának, egyre inkább saját, örökletessé váló domíniumaikra támaszkodhattak. Ezzel szemben a birodalom püspökei, bár hivataluknál fogva maguk is hatalmas birtokok felett rendelkeztek, a császár által kinevezett egyházi méltóságok voltak, következésképpen a választások és a hatalmi harcok során a császár leghűségesebb támogatói lettek, akár a pápával szemben is. Ahogy azt Gerd Tellenbach vagy Stefan Weinfurter munkáiból kiolvasható[8], épp ez lehetett az invesztitúraharc, a püspökké szentelés jogáért folytatott küzdelem egyik meghatározó motívuma. A két kardküzdelmét tehát, amit általában a pápaság és a császárság, egyházi és világi hatalom küzdelmével azonosítunk, árnyalni kell. Magán az egyházon belül jött létre feszültség az egyetemesség igényével fellépő pápaság és a territoriális beágyazottságú püspökök – a pápák egyháza és a püspökök egyháza – között. De ugyanez a kettősség ismerhető fel a világi hatalom oldalán is. A populus Christianust egybefogó birodalom egyetemesség-igényét kellett volna a választófejedelmek territoriális-lokális beágyazottságával összhangba hozni. A német király és a birodalmi császár kettős alakjában épp ez tükröződik: az előbbi a regnum Teutonicumhoz kapcsolódik, az utóbbi az egyetemes kereszténység fejedelme, princeps Christianorum.
A feudalizmus első szakaszában a császársággal szemben a pápaság lépett fel olyan invenciózus megoldásokkal, amelyek a „két kard” küzdelmét az egyház, pontosabban a pápák egyháza irányában látszottak eldönteni. A pápaság ugyanis a hit konszenzusára támaszkodhatott. Emlékezzünk Ullmann állítására: „A pápai kormányzás és jogalkotás hatékonyságát vizsgálva azt kell hangsúlyoznunk, hogy az antikvitás Cicero megfogalmazta elve, hogy a jog hatékonysága megköveteli azok konszenzusát, akikre a jogot alkalmazzák, a középkorban konkrét alkalmazást nyert: a hit lépett a konszenzus helyébe”. Márpedig az „oldás és kötés” jogával, a „mennyek országának kulcsaival” Péter rendelkezett, a „kőszikla”, akire Krisztus egyházát építette. A mindenkori pápa „méltatlan személyéből” a vallási képzelet konszenzusa szerint mindig is Szent Péter szólt. Vagy másként fogalmazva: a világi uralkodó látható és valóságos hatalmával szemben a pápaság intézménye közvetítette a láthatatlan, ám a valóságosnál is valóságosabb hatalmat, mely – Weberrel szólva – az „emberek fejében élt”. Mélyebbre hatolhatunk, ha most a klerikalizáció, laikusok és klerikusok elválasztásának folyamatát vizsgáljuk.
A constantinusi fordulat után, számot vetve a „már nem és még nem” állapotával, a berendezkedés szükségességével, az egyház a „tökélyre törekvő” vallásossággal szemben a „tömegvallás” útjára lépett. Ágoston esetében nyilvánvalóan tudatos választás volt ez, következményeinek vállalásával egyetemben. A tömegvallás a „még nem”-ben rejlő Ígéretet leválasztja a személy vallási-etikai minőségéről, hogy a kegyelmet – Weberrel szólva – „intézményszerűen, hivatalviselőkkel szervezett kegyelemkiszolgáltató szövetségként” a tömeget alkotó egyénekre – mindenkire – alkalmazza. A tömegvallásosság megszervezésére törekedve az egyház így az „intézményi kegyelem hordozójává” válik: „saját, hivatal-jelleggel monopolizált és közvetített üdvjavait akarja a vallási tökélyre törekvők vallásos-rendi kvalifikációja helyére állítani”.[9] Ne veszítsük azonban szem elől, hogy a tömegvallás útján haladó, a „világba gubancolódás” kockázatait vállaló keresztény egyház a tömegvallás egyházaként is egy kultuszvallás egyháza maradt, olyan rítusok és szentségek közvetítője, melyek révén a hívők és a „valóságosnál is valóságosabb” közötti kapcsolat megvalósul: Isten megjelenik a világban. Ahogy Mitterauer fogalmaz, a kereszténység „az egyetlen monoteista világvallás, mely megőrizte ezt a strukturális elemet, és vele a képességét, hogy hatalmas klerikális intézményt hozzon létre”[10].
szigorú hierarchia
Tudjuk, hogy a szentség közvetítői, a papi réteg a zsidó vallásban is származási karizmán alapult: kohaniták csak Lévi törzsének, azon belül is csak Áron ágának leszármazottai lehettek, és különleges tisztasági, házassági előírások vonatkoztak rájuk, ahogy a szentély körüli területekre lépést is rendkívül szigorú hierarchia szabályozta. A második Templom lerombolásával azonban a hívők fölé emelt papság szerepe megszűnt. Az írástudók, a Tanakh értelmezői vették át a zsidó vallási közösségen belül az irányadó szerepet, ami később – a Talmud megszületésével – a rabbinikus zsidóság kialakulásához vezetett. A rabbi azonban nem pap, nem a laikusok felett álló klerikus. A rabbi rabbi-volta nem felszentelésből ered, hanem tanulmányaira (bölcsességére) alapuló személyes autoritására támaszkodik, és a rabbit egy lényegét illetően horizontális szerveződésű vallási közösség vezetőjévé teszi. Bár az iszlámban a vallási és a politikai szféra szétválaszthatatlanul egymásba szövődött, mindez lényegében elmondható – a modernitásig minden bizonnyal – az iszlám vallási vezetőiről, a Koránt értelmező ulemaról is, akik vallástudósok voltak, nem egy kultusz szentségeket közvetítő papjai.[11]
A keresztény vallás azonban nem jellemezhető azzal, hogy a Könyv egy kinyilatkoztatás vallása. Szemben az immár kisbetűs történelemből kivonuló rabbinikus zsidósággal, mely – hadd idézem ismét Rosenzweiget – „Atyjától kiválasztottan, mereven pillant világ és történelem fölött a végső, legtávolabbi pontra”, a keresztény nép vallása kultuszvallás: hit abban, hogy a Krisztusban megtestesült Isten megidézhető. Az Eucharisztika nem emlékezés arra, hogy Krisztus önmagát ajánlotta fel áldozatul az emberiség bűneiért, hanem a mise liturgikus menetének csúcspontján ennek az áldozatnak jelenvalóvá tétele. Ha tetszik, szentség, ha tetszik, csoda, a hétköznapi valóság keretének áttörése, egy másik ontológiai dimenzió megnyitása. Ahogy hite szerint létmódjában érinti a keresztényt a keresztség szentsége is: a keresztvízből kiemelkedve „új teremtmény” születik. De a kolostorokban hajnaltól éjfélig felszálló imát, a körmeneteket, a szentek és az ereklyék tiszteletét, egyszóval a középkor egész világát áthatotta az Isten megidézhetőségébe vetett hit. Isten nem vonult ki a világból, nem vonult ki a történelemből: hatalmát az egyházra hagyta, hogy az üdvtörténet buktatókkal teli útján éljen vele.
a transzcendencia felé nyitott piramis csúcsán
A plenitudo potestatis, a hatalom teljességének eszméje csak a vallási képzeletnek ebben a keretében képzelhető el. Mert mit is jelent a hatalom teljessége, a teljhatalom egy olyan világban, amit éppenséggel az egymással küzdő hatalmak pluralitásával, az úgynevezett feudális an-archiával, azaz a centrális hatalom hiányával szokás jellemezni? Nyilván nem jelentheti azt, hogy a hatalmat minden területen az egyház, illetve a pápa gyakorolja. Hanem a transzcendencia felé nyitott piramis csúcsán állva, a pápa az Istentől alászálló hatalom, egy formális-normatív értelemben elképzelt, egyetemes voltában teljességként felfogott hatalom közvetítője, e világi forrása. A pápa így a hatalmi praxis minden formája felett állt: a hatalomgyakorlás jogában részesített, de – például a császár excommunicatiója révén – meg is vonhatta ezt a jogot. A pápai hatalom legitimációs struktúrájában így megjelent egy olyan transzendens-normatív forrás, amely igen hasonlatos a kelseni „joglépcső” tetején álló, az alkotmányt megalapozó – de a pzitív jogba már nehezen beilleszthető – „alapnormához”. A „két kard” küzdelmében a pápa általi felkenést – legalábbis a Vatikán jogászai – már nem a császári hatalom szakrális voltának bizonyságaként értelmezték (Nagy Károly még „új Dávidnak” tekintette önmagát), hanem annak jeleként, hogy a császári hatalom forrása a pápa által közvetített, egyetemes hatalomban részesedés. De a plenitudo potestatisnak ellentmondott a világi invesztitúra minden formája, így a püspökök világi uralkodók általi beiktatása is. A világi invesztitúra jogának elvitatása azonban komoly ellenállást váltott ki a területi-politikai egységekbe, továbbá a feudális függési láncba is betagolódott püspökségekben, azaz magán az egyetemes egyházon belül is.
A praxis világában elsősorban intézményesített formában érvényesülhetett az anarchia fölött a pápai mon-archia. Ez az intézményi forma jött létre a laikusok fölé emelt klérus zárt rendjében, mely a belépési kaput jelentő felszentelés és az – egyre határozottabban megkövetelt – cölibátus révén a világi praxis egészéből kiemelkedett. Ebbe az irányba mutatott a pápaságnak a szimónia (az egyházi hivatalok adásvétele) és a nepotizmus (a rokoni-személyes szálak érvényesítése) ellen indított támadása is. A cél a világi szempontok, a személyes, lokális érdekek érvényesítésének korlátozása volt az egyházi hivatalok elosztásában. De a pápaság egészében is efelé törekedett: olyan formalizált elveken nyugvó szervezet kialakítására, amely megfelel a plenitudo potestatis egyetemességének és a világ territoriális és temporális hatalmi szerveződései felett áll. Jellegzetes példái ennek a törekvésnek a clunyi reform nyomán létrejövő szerzetesrendek, melyek néhány évszázad múltán az egész nyugati kereszténységet behálózták. A szerzetesrendek persze, a világból való kiágyazódással, a weberi értelemben vett vallásos világelutasítással azonosíthatók, de épp világgal szembenálló voltukban válhattak a világ megmunkálásának és a pápai monarchiának az eszközévé. A pápai exemptio (kiváltság) kezdetben a reformfolyamathoz kapcsolódó egyes kolostorokat, majd a reformfolyamatban résztvevő szerzetesrendeket kivonta a püspökök lokális hatalma alól, és a pápa közvetlen fennhatósága alá rendelte őket. A folyamat másik oldala, hogy az egyes rendek a különböző régiókban, területi-politikai egységekben lévő kolostoraikat egy felügyeleti hatalommal rendelkező, kvázi egyetemes kongregációban egyesítették. És végül még egy példa: a pápa szavait és hatalmát közvetítő pápai legátusok megint csak jelen voltak az egész nyugati kereszténységben. A legmagasabb ranggal rendelkező legátusok gyakorlatilag a pápa teljes jogkörével érkeztek: bármely egyházi pert magukhoz vonhattak, megsemmisíthették a helyi püspökök ítéleteit, tartományi zsinatokat hívhattak össze és elnökölhettek, vizitálhatták az egyházmegyéket és kolostorokat.
A folyamat a clunyi reformmal indult a 10. században, majd a 11. század gregoriánus reformjaival teljesedett ki, hogy végül a pápa egyetemes világi hatalma a 13. században, III. Ince pontifikátusa idején (1198–1216) elérje fénykorát. A folyamat nyomán önálló „egyházi társadalom” jött létre, ami lehetővé tette, hogy az egyház önmagát a világi társadalomtól elkülönülő, saját jogon cselekvő intézményként értelmezze. A Gratianus Decretumában összegzett és rendszerezett kánonjog alapján a klerikusok rendjének saját jogrendje, saját bírósága és büntetőjoga alakult ki, identitása pedig tagjainak felszentelt voltán nyugodott, mely egy új létállapot jeleként „kitörölhetetlen nyomot” hagyott rajtuk. Igaz volna, hogy a gregoriánus reformok névadójának, VII. Gergely pápának álma, az egyház szabadsága megvalósult? Ha az eseménytörténet, a történelmi praxis felől nézzük: távolról sem. A pápai monarchia időleges uralma elsősorban a Német-római Birodalom belső gondjaival, a világi hatalom centrumának ingatag voltával, alkalomadtán hiányával, belső megosztottságával magyarázható, és rögtön ingataggá vált, ha a császári hatalom megerősödött.
VII. Gergely 1075-ben keletkezett programja, a nevezetes Dictatus papae 27 pontban radikális egyértelműséggel megfogalmazza, hogy „Egyedül a római pápát mondhatják joggal egyetemesnek”, továbbá a pápának „Jogában áll császárokat letenni”[12]. 1076-ban Gergely pápa valóban kiközösíti IV. Henrik császárt, megfosztja királyságától és híveit feloldja a hűségeskü alól; feloldozását kérve pedig Canossa várának kapujánál darócruhában térden kell csúsznia a pápa előtt, ám második kiközösítése (1080) után, a hadiszerencse fordultával, a császár elfoglalja Rómát és megfosztja pápai trónjától VII. Gergelyt, aki száműzetésben hal meg Salernóban. Ugyanilyen kétélű az invesztitúraharcot lezáró 1122-es wormsi konkordátum: V. Henrik ugyan elismeri a kánoni választás jogát és ezzel lemond a világi invesztitúra jogáról, ám úgy, hogy a császár német területen továbbra is érvényesítheti akaratát a püspökválasztás során. Ami III. Ince pápa „világuralmát” illeti, pontifikátusa utolsó éveiben koronázza császárrá II. Frigyest, aki utolsóként a középkor császárai közül, ismét világbirodalmi terveket dédelget.
jeremiási jövendölés
De a legtanulságosabb talán VIII. Bonifác 1302-ben kiadott bullájának, az Unam Sanctamnak a sorsa. Az „unam sanctam”, az „egyetlen szent” nyilvánvaló utalás a Gelasius-levél duo suntjára, s ennyiben úgy tekinthető, mint ami szándéka szerint lezárja a „két kard” küzdelmét. „Tehát mindkét kard – mondja a bulla –, a lelki is, az anyagi is az egyház hatalmában van. Ám az utóbbit az egyházért kell forgatni, az előbbit pedig maga az egyház forgatja; azaz a lelkit a papok forgatják, az anyagit a királyok és a katonák, de csak akkor, ha a papok azt helyeslik vagy megengedik; mert az egyik kardnak a másik alatt kell lennie, s a világi hatalmat alá kell rendelni a lelki hatalomnak… Így igazolódik az egyháztól és az egyházi hatalomról szóló jeremiási jövendölés: ’Íme én ma a nemzetek és országok fölé helyeztelek téged’.”[13] A nemzetek és országok fölé helyezett, egyetemes hivatású pápai kard éle azonban 1302-ben már nem a császárt, hanem az első felemelkedő territoriális monarchia uralkodóját, IV. Fülöp francia királyt fenyegette, aki országában a klérust adó fizetésére kötelezte, és a püspökök kinevezését is saját kezébe vette. A pápai bulla azonban a francia királyt szándékától a legkevésbé sem tudta eltántorítani. Bonifác pápa ugyan túléli a francia udvar által szervezett, személyére irányuló fegyveres akciót, ám rövidesen – mint mondják, a megaláztatás hatására – meghal, az új pápa, V. Kelemen megkoronázásával pedig (1305) kezdetét veszi az avignoni pápák korszaka. Így a „két kard”, az egyaránt egyetemes igénnyel fellépő pápaság és császárság küzdelméből végül – mintegy kerülőúton – a hátuk mögött felnövekvő territoriális királyságok kerültek ki győztesen[14].
Úgy tűnik, a megoldatlanság és az egyensúlytalanság a nyugati fejlődésút meghatározó jegye volt a középkor első szakaszában, a pápai monarchia pedig csak egy – persze évszázadokat átívelő – történelmi epizódja ennek az egyensúlytalanságnak. De talán akkor sem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy az egyetemesség igényének és a territoriális-lokális szerveződésnek ez az egyensúlytalansága, viszonyuk megoldatlansága különböző variációkban végigkíséri a Nyugat fejlődésútját egészen napjainkig – gondoljunk csak az Európai Unió és a tagállamok viszonyára. Meglehet persze, hogy túlságosan nagy ívű és elhamarkodott ez a megjegyzés. Maradjunk hát az elemzés korszakánál. Tanulságait Mitterauer így foglalta össze: „a magas szinten szervezett pápai állam és a különféle módokon szerveződő világi uralom együttállása sajátos jegye Európának, miként az is, hogy az egyház és az uralmi formák együtt tették lehetővé egy produktív fejlődés kibontakozását a jövőben… A szentség szerveződései jellegüknél fogva hosszú életűek. Amennyiben összekapcsolódnak az uralom szerveződéseivel, a fejlődés lehetősége korlátozott; ha azonban ez a kombináció gyenge vagy megszakadt, erőteljesebb dinamika válik lehetővé.”[15]
Majd a középkor második szakaszában (13–14. század) a feudális struktúrák lassan szervesülnek a társadalom szövetébe, létrehozva a „szerves fejlődést”, mellyel – némileg idealizálva – Hajnal István jellemezte a középkort. A korszak vallási-szellemi horizontját már nem Ágoston, hanem Aquinói Szent Tamás határozza meg, akinek teológiája mintha választ találna a Nyugat fejlődésének megoldatlanságára és egyensúlytalanságára. Törékeny, de megkapó egyensúly jön létre.
[1] Peter Brown: Az európai kereszténység kialakulása. Ford.: Pálosfalvi Tamás, Atlantisz, 1999. 271.
[2] Brown: i. m. 269.
[3] Mitterauer: Why Europe? The Medieval Origins of its Special Path. The University of Chicago Press, 2010.172.
[4] A constantinusi adománylevélről van szó. Constantinus császár 315. március 30-án kelt levele 750 táján „kerül elő”. Valójában – a korban távolról sem szokatlan – „kegyes hamisítvány”. A Szilveszter pápához címzett levél biztosítja a pápa és utódai főségét az Egyház egésze fölött, valamint – császári jelvényekkel látva el a pápát – világi hatalmát Itáliában és a birodalom nyugati részén.
[5] R. W. Southern: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. Ford.: Jászay Gabriella,Gondolat, 1987. 116.
[6] Vö. Joseph Canning: A középkori politikai gondolkodás története 30–1450. Ford.: Nemerkényi Előd,Osiris, 2002. 114–119.
[7] Charles West: Reframing the Feudal Revolution. Cambridge UP, 2013.
[8] Vö: Gerd Tellenbach: Die westliche Kirche vom 10. bis zum frühen 12. Jahrhundert. Vandenhoeck & Ruprecht, 1988. ill. Stefan Weinfurter: Das Reich im Mittelalter. Kleine deutsche Geschichte von 500 bis 1500. Beck, 2008.
[9] Max Weber: A vallásos világelutasítás irányzatainak és fokozatainak elmélete. In: uő: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Vallásszociológiai írások. Ford.: Ábrahám Zoltán, Gondolat, 1982. 342–343.
[10] Mitterauer: i. m. 157.
[11] Lásd erről bővebben Mitterauer: i. m. 156–165.
[12] A Dictatus papae 27 pontját lásd Gergely Jenő: A pápaság története. Kossuth, 1982. 92–93.
[13] Idézi Gergely Jenő. I. m. 138.
[14] A dolog paradoxona, hogy ehhez az érvet a pápa szolgáltatta, eredendően azzal a céllal, hogy a császár hatalmát gyöngítse. A kiindulópont III. Ince pápa Per venerabilem kezdetű dekretálisa, amely szerint „a király temporális ügyekben nem ismer el maga fölött felsőbbséget”. A kánonjogászok ennek alapján fogalmazták meg a klasszikus formulát: „Rex est imperator in regno suo” („A király császár a maga királyságában”)
[15] Mitterauer: i. m. 292.
kép | vecteezy.com
