JÖVŐRE HARMINC

Spontán böktem rá a repülőtérre, itt még úgysem jártam. A jegyvásárlás után rutinból pipáltam a Booking szűrőit, private bathroom, balcony, free cancellation, ha esetleg úgy alakulna, végül is, ki tudja, mi lesz három hét múlva.

Legörgettem az oldal aljára és lefoglaltam. Ebből a magasságból a tenger viaszosvászon-terítőre hasonlít. Hátam mögött egész úton egy másfél év körüli gyerek ficánkolt, sikongott, magamon is meglepődtem, hogy nem idegesít. Talán ezt akarta meghálálni, amikor a landolás kezdetén előrenyúlt és megsimogatta a karom. A szülők sűrű bocsánatkérésére két háttámla között kedvesen mosolygok, ugyan már, ez a legkedvesebb érintés, amit az elmúlt időszakban kaptam.

semmi komoly

Kilépve a gépből megcsap a mediterrán hőség, a nyirkos levegő. A repülőtér előtt a vonatállomásra tartó buszra szállok, és amíg a sofőr bekanyarodik a narancssárga kordonszalaggal körbetekert épület elé, megveszem a jegyem online. Még egy óra vonattal az üdülőfaluig, addig az ablakból látni a tengert. Menetiránynak háttal ülök, lassan érkezem meg. Még van nyolcvan oldal a regényből, amit olvasok, ritkán pillantok fel – olyankor nézem, milyen közel visznek a sínek a parthoz, ha kitartanám a tenyerem, leszakíthatnék egy óriás nádat. A hotel recepcióján egy idős férfi tesped, megvárom, amíg komótosan visszagombolja az ingét. Ő nem beszél angolul, én nem beszélem a nyelvét. A pultban a Google fordítóból kinyomtatott szövegek közt turkál, találgat, hogy milyen nyelven értek. Sorolom neki a lehetőségeket, Hungarian, English, Romanian. A románt csak azért említem meg, hogy tanultnak tűnjek, de zavarba jönnék, ha azt adná a kezembe. Ungherese?, kérdi. Yes, vágom rá és hevesen bólogatok. Elkéri a személyim, odaadom a román buletinem. Sokáig fénymásolja, mindkét oldalát, kinyomtatja a számlát, addig elolvasom a kezembe nyomott házirendet, kifizetem a fennmaradó összeget és még valami adót készpénzzel. Ragaszkodik hozzá, hogy a személyim ott maradjon. Elsőre nem tetszik a dolog, aztán engedek. Eszembe jut, hogy lehetnék kettős állampolgár, és akkor a magyar most nálam lapulna, mint egy ki nem játszott jolly joker, de nem vagyok, így hét napig személyazonosság nélküli román nő leszek. A hotelben maradok, befejezem a regényt, majd délután elindulok felfedezni a környéket. Nyár végére félig elvirágzott, rózsaszín buganvíliák hajolnak ki a kertekből, a vörös cserjék közt csikkek, cigarettásdoboz, a kuka mellett fél pár elszakadt tangapapucs. Nemrég volt egy fiúm innen, semmi komoly, de rám ragadt tőle néhány szó, most azokat hasznosítom újra a kávézóban. Még az angolt is tudom olyan dallamosan beszélni, mint ők, megnyomva a megfelelő szótagot. Otthon fülhallgató nélkül nem lépek ki a házból, itt még elő se vettem, fülelem, ahogy a szomszéd asztalnál jókedvűen, kissé vehemensen beszélgetnek valamiről, amit nem értek. Induláskor belépek a teraszról és visszateszem a pultra a kávéspoharam.

Sziklaperembe vájt meredek lépcsőn ereszkedem le a tengerhez. Alig van pár ember a parton, valószínűleg a falu melletti város a népszerűbb. Volt időszak, amikor jobban izgatott, hogy úton vagyok, mint a megérkezés; szó nélkül kaptam le a magas szárú bakancsom a biztonsági átvilágításnál, és behunyt szemmel szlalomoztam a duty free standjai között.

Lehúzom a cipőm, bokáig belegázolok a kellemesen langyos vízbe és élvezem, ahogy a visszahúzódó hullámok kimossák a talpam alól a homokot. Hínár tekeredik a bokámra, amíg visszasétálok, lábujjaim közé szemcsék szorulnak. Leülök a törölköző sarkára, és mint havas bakancsot autóba szállás előtt, ütögetem egymáshoz a lábam. A szoknyám alatt lehúzom a bugyim és átveszem a fürdőruha alsómat. Tíz méteren belül se jobbra, se balra senki, akkor nem is bajlódom tovább a felső madzagjának kibogozásával, hanyat vetem magam és puha mellbimbóim az ég felé bandzsítanak.

A sirályok, mint elhajított papírrepülők, lustán szállnak, ezeket bámulva végre elönt a megérkeztem, de jó itt lenni érzés. Két kamaszodó lány szalad el előttem, nevetésük felveri a part csendjét. A szőkének napszítta a haja, a barna olyasmi, mint én, télen-nyáron egyszínű, sötét haj,és mindkettőnek hibátlanul feszes a bőre. Egymást fotózzák, karjukkal a magasban hadonászva keresnek térerőt. Homályosan emlékszem, milyen voltam ennyi idősen. Megvannak a ruhák, amiket viseltem, a lányok, akikkel barátkoztam és a szórakozóhelyek, ahova jártam. A hajamat néha hosszúra növesztettem, majd meguntam, és levágattam rövidre. De nem látom sem az arcom, sem a szemem, még a szemöldökömet se.

Ránézek a telefonomra, alig van térerő, anyám képeket küldött, de nem tudom megnézni. Annyi baj legyen. Hasra fordulok, szatyromból előveszem a második könyvet és maradok, amíg szemben a nap lebukik a vulkán mögé.

a tükör előtt

Másnap vonatra szállok és beutazom a városba. Az állomásról strandtáskás, hónuk alatt napernyős emberek csorognak a városközpontba. Öt éve van egy lista a telefonomon, mit kell pakolni a hátizsákba egy hétre, de a kalapot minden évben otthon felejtem. Tűz a nap, forrósítja sötét hajam. Bemegyek a turista butikba, élénk, citrommintás kendőt veszek, és még ott, a tükör előtt felkötöm a fejemre. Lövök magamról egy fotót, és eszembe jut, hogy nem néztem meg, amit anyám küldött. Az első képen farönkön ücsörög, lába mellett két elheverő túrabot és a hátizsákja. Aztán három fotó csak virágokról, gondosan aláírta a nevüket: varjúköröm, imola, habszegfű. Az utolsón felér a csúcsra, a szél lengeti a kalapja fülvédős részét, olyan, mint a Kockásfülű Nyúl. Ki is keresek egy gifet és átdobom neki. Kis hezitálás után elküldöm az előbb készített szelfit is. Szinte azonnal érkezik a válasz, szép a bőröd, hol vagy? Nem írom meg neki, hagyom gondolkodni, tudom, hogy a kendőből legalább az országot kitalálja.

Az első emlékem anyámról, hogy számokat adok össze és vonok ki. Szombat délután odafeküdtem mellé az ősrégi kanapéra, amit még apám perelt el a volt feleségétől, és kértem, írjon nekem műveleteket. Óvodás lehettem és kikötöttem, legfeljebb kétjegyűeket adhat. Úgy emlékszem, nem igazán nézett rám, szorosan fogta a tollat és visszaadta csupa háromjegyű számmal. Miután megoldottam, ugyanazzal a piros tollal, mint az iskolában szokta, kijavította. Sose a számok érdekeltek, anyám érdekelt.

Mindennap azt csinálom, amihez kedvem van. Van, hogy a parton henyélek, és van, hogy felszállok a következő vonatra. Nincs mosatlan, nincs szennyes, és nincsenek a szárítón kókadozó bugyik. Nem kell összecsavarni a kotyogóst és várni, míg lefő a kávé. Becsekkolás során kaptam hét darab kapszulát az öreg bácsitól, amit a folyosói presszógépbe dobálhatok. Innen tudom, hány nap van még hátra. Ez a visszaszámlálás. Harmadik nap a buletinemet is visszakapom, nem értem a hozzá fűzött magyarázatot, de nem is érdekel. Utolsó előtti nap egy távolabbi városba utazom megnézni a sziklaszirtre épült katedrálist. Megint együtt hömpölygök a tömeggel az állomásról a központba. Hátam mögött strandpapucsos fiatalok csoszognak, előttem póló nélküli férfiak. Izzadságtól csillogó hátukon az izom látványosabban domborodik. Néha kikerülöm a butikokban nézelődő embereket. Nem gyűjtök már kacatokat, a következő költözésnél úgyis kidobnám. Mire a szikla aljába érek, csípi a szemem a naptejes izzadság, és a mellem alatt is csöpögök. Felmászom a sziklalépcsőn, minden kanyarban lenézek a színes, napernyős partra. Lábam nyomán sütkérező gyíkok futnak szanaszét, a katedrális kertjében kabócák zúgnak, berregnek. Előveszem a hátizsákomból a strandtörölközőm, leterítem vele a vállam és bemegyek. Vannak templomok, ahol éreztem valamit, valami felemelkedést, de itt most csak hűsölök. Valahonnan egy magnóról áhítatos zene szól, nincs összhangban sem a belső teremmel, sem a kinti kánikulával. Kísér a meggyújtott mécsesek olvadt viasz illata. Visszamegyek a kertbe, teszek egy kört, kibetűzök néhány, a fügekaktusz húsos levelébe karcolt nevet, monogramot. Azon gondolkodom, ha bele kéne vésnem egyet, kié lenne. Előttem a tenger, a partról felhallatszik a zsivaj, innen nézve a vitorlások úgy billegnek, mint fogpiszkálóra szúrt falatkák. A sarokban van egy panorámatávcső, ha bedobok egy eurót, nem a sötétséget látom. Kipiszkálok egy érmét a pénztárcámból, és a tompa kattanás után szétnyílik a zár. Belenézek a szemlencsébe és először két fürdőző hátát pillantom meg. Emelem, mozgatom a szerkezetet, forgatom, csavargatom a szemlencsén a gyűrűt, hogy élesebb legyen a fókusz, tisztábban lássam a képet. Az elmúlt öt évben legalább öt különböző ember voltam. Kutattam, kinek vagyok részhalmaza és kinek közös metszete. Új társaságokban újradefiniáltam magam, kerestem, hogy illeszthetem be a tetriszdarabkát, aki vagyok.

Jövőre harminc leszek, ideje megérkeznem magamhoz.

kép | vecteezy.com