A BEVÉTEL ERŐSÍTI A SZABÁLYT
2004 augusztus
„… aki véges rendszerben végtelen növekedést képzel el, az vagy őrült, vagy közgazdász.”
(Kenneth Boulding)
Félúton vagyunk. Pontosabban a Természet és gazdaság című kötet nyitó tanulmányának első mondata szerint „Félúton vagyunk jelenleg abban a hosszú folyamatban, amelynek során megváltozik az embernek önmagáról és környezetéről alkotott elképzelése”. A közös jövő iránti felelősség tudatára vonatkozik ez a kijelentés, mert úgy tűnik, nőttön-nő azoknak a száma, akik mégiscsak készek törődni a majdani világgal – tudják ugyan, hogy ők maguk sohasem fogják látni, azért a dédunokáikat sem rövidítik meg. Nem akarnak hinni Heidegger planetáris univerzalitásában – „ez a technikai univerzum olyan önfelépítő és önfenntartó logikát fejleszt ki, amely már nem az ember alkotása, hanem tőle függetlenné vált valami” –, bíznak azonban az együttműködés és a konszenzus világmegtartó erejében.
Az ökológiai közgazdaságtan – sokak szerint postnormal science – több mint alternatíva: konstruktív, a problémákra koncentrál, figyelembe véve a természettudományok és a társadalomtudományok felismeréseit. Beláttatja, hogy a gazdaság nem mindenható entitás, csupán a földi ökoszisztémák összességének egy alrendszere.
használható és alkalmazható
A Pataki György és Takács-Sánta András szerkesztette Természet és gazdaság vaskos olvasókönyv. Az ember elengedheti magát, és a tartalomjegyzék átböngészése után kezdheti akár a negyedik tanulmánnyal, amely a társadalmi sokféleség tiszteletéről szól, folytathatja a huszadikkal, amely az üzleti tevékenység homályba burkolását elemzi, és visszaugorhat a könyv elejére, az eljövendő „Föld-űrhajó” gazdaságtanára. Az írások jó része használható és alkalmazható választ ad a jólét definitív kérdéseire.
A jó szöveggyűjtemények kiolvashatatlanok: először darabszám veszi és élvezi az ember a bennük foglalt műveket, aztán amikor keresztbe-kasul olvasta, kezdi elölről, és egyvégtében halad. A második olvasatnál szilárdulnak meg a pillér-tanulmányok – már rá is látunk arra, amire először csak rácsodálkoztunk: az új ismeretelméleti keretre.
Erről, és az általános ökológiai gazdaságtani megközelítésről az első négy tanulmányban olvashatunk. A Föld-űrhajóról például, ami a jövőbeli zárt gazdaságot példázza (az erőforrások és a kibocsátott szennyezés korlátos lehetőségeit). Boulding világos és érthető tanulmányát nemcsak közgazdászoknak kellene olvasniuk, hanem azoknak is, akik a centrális hiedelemformálást vezénylik. Hogy elgondolkodjanak: „vajon az emberi jólétet vagy jól-létet állománynak (stock) vagy áramlásnak (flow) kell-e tekintenünk…” Boulding példájával: vajon az evés vagy a jóltápláltság számít jónak? Elvégre azért eszünk, hogy megóvjuk testünk homeosztázisát, vagyis hogy jóllakottak maradjunk. Ez a logika a fogyasztást egyáltalán nem tartja kívánatosnak, hiszen minél kevesebb fogyasztással tudjuk fenntartani az adott állapotot, annál jobban járunk. Eszerint – teszi fel a szerző a kérdést – talán bizony boldogabbak lennénk egy soha el nem rongyolódó ruhával, egy lelakhatatlan hajlékkal, vagy ha úgy tudnánk megőrizni fizikai kondícióinkat, hogy nem kell enni? Egyet se hümmöghet az ember kétkedőn, Boulding már tálalja a fekete levest: „Valóban beleegyeznénk például egy olyan műtétbe, amely képessé tenne bennünket arra, hogy alvás közben intravénás táplálással tartsuk karban testünk szöveteit?” Felveti a kérdést, hogy az átalakító teljesítmény, a cselekvés, a termelés és a fogyasztás mennyiben tekinthető önmagában értéknek. Az ember kalandvágya eredendő hajlam: nem akarunk állandó állapotot fenntartani, változásra vágyunk – még azok is, akik egy hajdanvolt, sosem ismert, meg nem élt aranykort sírnak vissza. Ám a változatosság iránti igény költséges, néha túlságosan nagy árat kell fizetni – közvetve vagy közvetlenül –, hogy elviselhető és elfogadható legyen.
Ez az írás fejti ki az etikai elvet, mely az ökológiai közgazdaságtan egyik legfontosabb kiindulópontja: identitásunkat nemcsak a térben, és az időben sem csak visszafelé, hanem előre, jövőbeli társainkhoz is kötnünk kell. Azokhoz, akik ma még nem kapnak szavazatot a sorsukat érintő kérdésekben. Nincs más választás: ezt kell tennünk, mert jólétünk – Boulding szerint – csak azon múlik, mennyire tudunk másokkal azonosulni.
pusztuláshoz vezet
Richard B. Norgaard a koevolúciós nézet álláspontját ismerteti: eszerint jólétünket a társadalmi és az ökológiai rendszerek közti kapcsolat természete határozza meg, a szélsőséges individualizmus vagy a hamis kommunikáció egyaránt pusztuláshoz vezet. Sabine U. O`Hara pedig a sokféleség – a legértékesebb, ugyanakkor a legkevésbé megbecsült erőforrásunk – mellett érvel, és másokkal együtt rámutat az egyre homogénebb világgazdaság sebezhetőségére.
A második rész a természeti erőforrásokkal való gazdálkodást, és az eddig levont tanulságokat elemzi. Ludwig, Hilborn és Walters tanulmánya is a jólét felől kanyarodik a történeti tapasztalatok felé. Hármójuk szerint a politikai és a társadalmi hatalmat a jólét vagy annak reménye hozza létre, és ez a hatalom mértéktelenül kiaknázza a természeti erőforrásokat – a jólét vagy annak reménye nevében. Amíg a természet ennyire változatos, addig éppen a sokszínűség takarja el a túlzásba vitt használat következményeit. De ezeket csak akkor érzékeljük, amikor már súlyosak és gyakran visszafordíthatatlanok. (Vagy mindig azok? Sohasem tudjuk meg, milyen lett vagy maradt volna, ha nem avatkozunk be.) Pedig Mother Nature a legnagyobb hatalom – finom rezdülései például odavezettek, hogy tanulmányok születnek az ökológiai közgazdaságtanról. Ám a teremtés koronája hosszú távon vak, legalábbis nehezen látja be – elsősorban a korlátos egyéni érzékelés akadályozza –, hogy sokkal inkább a természeti erőforrások gazdálkodnak az emberrel, mintsem fordítva. És mert nem látja be, konszenzusra sincs remény. Példával bizonyítva: háromezer évvel ezelőtt a sumér gazdálkodók az öntözés következtében kialakuló sós talaj miatt kénytelenek voltak a nagy terméshozamú búzát felcserélni árpára, és 1899-ben Hilgard hiába intette a kaliforniai gazdálkodókat, hogy ha bevezetik a tervezett öntözéses rendszert, ugyanez lesz a helyzet, tanácsait senki nem fogadta meg. Ezért – vagyis az emberi rövidlátást és kapzsiságot a rendszer elemeként kezelve – már a konszenzus kialakulása előtt cselekedni kell. A tudósok vélekedéseit ugyanúgy befolyásolja a politikai nyomás, mint a nyilvánosságot (nem beszélve a szakmai hiúság és a tudományos önérvényesítés hajtóerejéről). Cselekedni kell, vagyis olyan döntéselméletekre támaszkodni, amelyek számolnak a bizonytalansággal.
A változás a szabály, az állandóság a kivétel. A megújuló erőforrások fenntartható hasznosításáról szóló tanulmány mondja ki ezt a tételt, amit Hérakleitosztól vagy a buddhistáktól is megszívlelhettünk volna. Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba – és másodszorra már te sem vagy ugyanaz. Aki képes alkalmazni, az térben és időben kiterjesztve értelmezett bevételre tehet szert, a jólét bouldingi értelmében. Mert – és innen ered saját, mérsékelt optimizmusom is – elegendő ismeretünk van már ahhoz, hogy okos gazdálkodási rendszereket tervezzünk: olyanokat, melyek előreláthatatlan környezeti változások esetén is biztosítják a hosszú távú fenntartható hasznosítást. Mi magunk – de nem az intézmény!
Ebben erősít meg a Hardin-féle „közlegelők tragédiája”-modell korrekciója is (Feeny, Berkes, McCay, Acheson): a minden közösen használt erőforrásra vonatkozó túlhasználat vagy degradáció tételének módosítása. Nagyjából így summázható: ha egy képzeletbeli falusi közlegelő mellett minden pásztor növeli a csordája méretét, akkor az erőforrás tönkremegy – Hardin szerint, mert minden pásztor kifizetődőbbnek tartja több állat legeltetését, mint amennyit a legelő el tud tartani. A korrekciós modell szerint azonban néhány szűkebb esztendő után feltehetőleg összegyűlnek a pásztorok, hogy közösen szabályozzák a legeltetést. (Nagyon komolyan írom: remélhetőleg egyik sem marad távol azért, mert éppen a kedvenc sorozata megy.) Meg fogják szervezni magukat, alulról felfelé, bottom up, mert az önszerveződés az egyszerű és a bonyolult is – az élet törvénye, hacsak nem ámítja őket a kritikus pillanatban a centrális tudatfölötti.
állampolgári tanács
Ilyen önszerveződés lehetne az állampolgári tanács is, melyben közemberek – a bűnvádi esküdtszék mintájára – nem egyéni érdekeiket képviselik mint fogyasztók, hanem a köz érdekeit szem előtt tartva hoznak közös döntést. Aldred és Jacobs írnak erről a harmadik részben, mely érték és értékelés dilemmáit boncolgatja. Ugyanitt Vatn és Bromley azt elemzi, hogy jóllehet az értékelés általában az információsűrítés folyamata, melyben a különböző tulajdonságok egyetlen közös mértékegységben fejeződnek ki, ám környezeti javak és szolgáltatások hasonló értékelésekor kulcsfontosságú információk veszhetnek el.
Az „erőforrás-gazdászok” egyik legnagyobb gondja az összemérhetetlenség: ha a jószág különböző tulajdonságai összemérhetetlenek, akkor egyetlen mérőszám, az ár nem tudja magába foglalni az összes információt Mármint a teljes gazdasági értékre vonatkoztatva. Ez – Loomisék tanulmánya szerint – öt részből áll: az erőforrás helyben élvezett rekreációs használatából, kereskedelmi használatából, opciós keresletéből. Valamint a létezési értékből ez annak tudata, hogy az erőforrást megőriztük, és az örökhagyási értékből tudjuk, hogy utódaink élvezhetik vagy hasznosíthatják majd az erőforrást.
Diszkont jövő! Amíg a készlet tart. Van, aki rózsaszínnek látja, van, aki feketének – legjobb, ha arra törekszünk, hogy sokszínűségét, sokféleségét biztosítsuk. Az egyén a hasznot szívesebben élvezi most, mint később, mondja a közgazdász, és ezt pozitív időpreferenciának hívja. Ezért fontosabb a jelen, mint a jövő? Felfoghatatlan gondolatkísérlet lenne elképzelni, amint a jövőbeli egyének megbánják létüket, ám ugyanők arra is képtelenek lesznek majd, hogy visszamenőleg érvényesítsék feltételezett kártérítési kötelezettségeiket. Spash szerint „A közgazdászok nem képesek a diszkontálás etikai következményeivel szembesülni. Ennek következtében a nemzedékek közötti károkat különösebb aggodalom nélkül veszik tudomásul.”
Itt azonban fel kell hívni a figyelmet a közgazdászok hihetetlen sokféleségére: éppúgy van közöttük okos, mint ostoba, jóindulatú és közömbös, váteszi szerepben tetszelgő és cinikus. Az elvakult és korlátozott közgazdászok képzete veszélyesen általánosító csapda. Nem beszélve arról, hogy a közgazdász maga is változik, többek között ismereteinek, tapasztalatainak és képességeinek függvényében.
A nemzedékek közötti károkat illetően pedig ugyanúgy érvényes a gyorsulás és megszaladás folyamata, mint más jelenségek esetében. Ma már rövidebb időtartamokkal számolhatunk: az ember számonkéri vegyész szülein gyermekkora patakjának közvetett elszennyezését, miközben saját gyereke lázong, hogy miért hagyta kivágni a fát a parkban, amire addig mászhatott. (Hagytam, igen: nem védtem meg, és sajnos, az sem mentesít, hogy nem vagyok önkormányzat – bocsáss meg, kisfiam. A te gyereked már kamasz lesz, mire ott újra mászható fa nő, ha ültetünk.)
A negyedik rész a gazdasági növekedés problémáit elemzi – a gazdaságtalan növekedésről szólván. A gazdaság fizikai méreteinek ökológiai korlátairól, a gazdaság növekedéséből származó gazdasági jólét korlátairól, valamint a gazdasági növekedés társadalmi korlátairól. Ekins tanulmánya feltárja a legfontosabb kérdéseket, és stratégiát javasol. Finom, árnyalt, Észak és Dél különbségeit figyelembe vevő stratégiát. Megkülönböztet, a környezeti intenzitás csökkentése és a fenntartható fejlődés érdekében is. Konkrét javaslata a kapcsolat átalakítása Észak és Dél között. És itt is visszatér a „kék madár” fogyasztói gondolata: Ekins szerint „nem feltételezhetjük, hogy a GNP növekedése – különösen, ha növeli a környezetpusztítást, de még akkor is, ha nem – fokozza a társadalmi jólétet.”
visszafordíthatatlan károsodás
A dolgok nem együtt növekszenek: hiába gondolja sok döntéshozó, hogy az emberek annál többet költenek a környezet minőségére, minél nagyobb a jövedelmük, ennek az elképzelésnek ellentmond a természeti erőforrások visszafordíthatatlan károsodása. A bevétel elemzésekor vizsgálni kell azt is, honnan származik. Vajon az „költ” többet a környezetre, aki szennyezés árán szerzett vagyonának töredékét – ügyesen hírelve – „zöldre mossa”, vagy aki redukált fogyasztása miatt – például éhezik – ha akarna, se szennyezhetne? Arrow-ék tanulmányának utolsó mondata megint csak a megfoghatatlan boldogság-keresésről szól „Az ökológiai rendszerek védelme a jólét biztosítása érdekében (kiemelés Sz. Zs) egyformán fontos a szegény, illetve a gazdag országok számára.” Daly-nak – a Világbank egykori közgazdászának – a gazdaságtalan növekedés elméletéről szóló (nagyon fontos, régóta várt, végre lefordított!) tanulmánya egy John Ruskin-mottóval kezdődik, és ez jelentheti a kulcsot az eddigi jólét-értelmezésekhez: „Ami jómódnak tetszik, lehet, hogy a valóságban a végső pusztulás aranyozott jelzése csupán” (Unto this Last, 1862). Daly azt állítja, hogy nincs makroökonómiai megfelelője a működés költségének – például az életet támogató ökológiai szolgáltatások kimerítésének, szennyezésének és pusztításának, a szabad idő feláldozásának, a közösségek szétforgácsolásának. Később Princen (Az üzleti tevékenység homályba burkolása című tanulmányában) is hangsúlyozza: rá kell mutatni a – sokszor szándékosan áttekinthetetlenné tett, vagy: utólag keletkező – költségek forrásaira! Ha sikerülne, akkor megvilágosodhatna a bevétel mérhetőnek álcázott fogalma A „szennyező fizet” elvét leváltaná „a szennyezés megelőzése kifizetődő” elve. Megtudnánk, hogy vannak megvásárolhatatlan környezeti javak – ilyen a fotoszintézis. (Vannak áruba bocsáthatók is, de beárazásukat valamiért diabolikus aktusnak érzem.) Számszerűsödnének viszont a nyereségek privatizálásának és a veszteségek államosításának ellentmondásai. Fegyelmező hatással lenne ez mindazokra, akik úgy gondolják, hogy ami nem mérhető, az nincs is. Vagy hogy a másokra terhelt költség előbb-utóbb nálunk is felbukkan – bioinvázió, savas eső és egyebek formájában. Ha kiderül, hogy mennyi is az „annyi” – a bevétel –, a szabály is megváltozik.
Princen írása már az ötödik részben foglal helyet, itt elsősorban globális hatású témákat feldolgozó tanulmányok sorakoznak. Háromszor csuktam be a könyvet, a kollektív tudatról mint rekurzív rendszerről elmélkedve. Megismételhetőség híján ugyanis nem tudhatjuk, milyen is, amikor egy eleven organizmusból mechanikus világmodell lesz. Optimizmusom csak a regionális ökológiai fenntarthatóságról szóló tanulmánynál tért vissza, ahol Gowdy pontokba szedi a leckét: mit tanulhatunk a múltból? Néhány példája sántít ugyan, vagy mások az információink: ő azt a céget említi a fenntartható módon előállítható termékek kapcsán, melyről én tudni vélem, hogy bizony két fajt is veszélybe sodort „nemes” missziójával, de sebaj. Azt bizonyítottnak látja, hogy „… elitek jelennek meg az őslakos társadalmakban, akik ellenőrzik az erdei termékekből származó jövedelem elosztását, és akik saját népük többségének elnyomására használják ezt az uralmat.”
Tőlünk tanultak. Pedig nekünk lenne tanulnivalónk: a harmadik évezred elején leckét vehetnénk az oszidzs indiánok közösségéről: „Nincsen elöljáró, nincsen hierarchikus vagy piramisszerű fölépítés A főnök lehet főnök, de ez egyszerűen csak azt jelenti, hogy vezér a társak között, és főnökként nincsen más joga, mint összehozni embereket… Az egyén státuszát azzal mérik le, hogy mivel járul hozzá a közösség életéhez… Csak akkor kerülhetett be valaki az Öregek Tanácsába, ha élete során legalább háromszor elajándékozta mindenét, amije volt. Amikor pedig az Öregek Tanácsába jelölik, az a negyedik alkalom arra, hogy mindenét elajándékozza…” (az oszidzs származású G. E. Tinker leírása).
módszertani pluralizmus
A kötet szerkesztői, Pataki és Takács-Sánta bevezetőjükben azon örvendeznek, hogy tavaly magyar szerző tollából is megjelent a neoklasszikus paradigma mélyreható filozófiai elemzése. Örvendezzünk mi is, noha Ohnsorge-Szabó László (Ökológiai gazdaságtan és monetarizmus)[1] maga írja, hogy szövege, mint Átfogó Beszély – elméleti keret – korunkban bizonyára nehezen találja meg a maga helyét, olvasója válogatja, hogy a könyv módszertani pluralizmusa segíti vagy hátráltatja ebben. Ohnsorge-Szabó már az elején leszögezi: egyik célja meghatározó értékeink és céljaink, különösen a fogyasztói szuverenitás vagy a jólét „kikezdése”. „Ezek egyrészt lehorgonyzottak a modern pszichében és tudatban, másfelől megtestesültek gazdaságinak nevezett érdekekben és termelési potenciálokban (infrastruktúrákban, ár- és értékviszonyokban, arányokban, a döntéshozók talán ki sem mondott és végig sem gondolt rejtett mögöttes feltevéseiben)”
Horgonyt fel: végiggondolni és kimondani. Hogy mi az a közgazdasági antirealizmus, hogy melyek a neoklasszikus paradigma korlátjai, és mi az etika jelentősége. Hogy a jólét nem azonos az élet élvezetével mint a gazdasági folyamat céljával. Hogy az ökológiai gazdaságtan számára „a jólét növekedése érték lehet, azonban a piaci forgalomba kerülő áruk és szolgáltatások mennyiségének növekedése nem.”
A paradigma átalakulóban van – előbb-utóbb talán a szabályok is megváltoznak.
[1] Ohnsorge-Szabó László: Ökológiai gazdaságtan és monetarizmus. Megjelent a Környezet és társadalom – XXI. századi forgatókönyvek sorozatban. L’Harmattan Kiadó, 2003, Budapest.
