Tevesz László

A „NYUGATI FÉRFI-ESZMÉNY” TÜNDÖKLÉSE ÉS HANYATLÁSA 2.

A „NYUGATI FÉRFI-ESZMÉNY” TÜNDÖKLÉSE ÉS HANYATLÁSA 2.

Udvaroncok, kalandorok, gentlemanek

A 16. századi Nyugat-Európában jelentős társadalmi-politikai változások zajlottak. A lovagi harcmodor hanyatlásával nem csupán a hadművészet korszerűsödött, hanem a kormányzati struktúrák is a modern állam kialakulása felé mozdultak. Az egyre nagyobb létszámú zsoldosseregek és a komoly hadmérnöki szaktudás szerint felépített monumentális erődítmények vagyonokat emésztettek fel. Az új idők új hadművészete szervezettebb adóztatási rendszert, szakszerűbb kormányzati és igazságszolgáltatási apparátust, jól képzett hivatalnoki és bírói kart követelt. A fővárosokban és a vidéki központokban felduzzadt az állam szolgálatában álló, egyetemet végzett tisztviselők rétege.

izgalmas életminta

Az új társadalmi kaszt egyre nagyobb vagyonra és presztízsre tett szert; leglojálisabb tagjai földbirtokot és nemesi címet nyertek az uralkodótól. A „hivatali nemesség” fokozatosan beolvadt a nemesség rendjébe; a született nemesség tagjai pedig egyre többet adtak a tanulásra, hogy a zsíros állami hivatalokért folyó versengésben ne kerüljenek hátrányba. E társadalmi változásokról a humanista tollforgatók is kifejtették véleményüket: a „penna és kard” kettőssége jegyében a műveltséget egy sorba emelték a harci vitézséggel. Morális iránymutatásuk nyomán a nemesség új felfogása terjedt el: az iskolázott, művelt, jól nevelt, „érdemei szerinti nemesség” eszménye. A 16. századi „kulturális forradalom” az uralkodó és udvara szerepét is jelentősen átformálta. A kora újkori udvar olyan nyüzsgő központtá vált, amely a karrierre vágyó nemesek és a mobilis társadalmi elemek – zsoldosvezérek, polgárok, művészek – számára vonzó, izgalmas életmintát kínált. A katonáskodó lovagkirály és bátor vitézeinek alakja egyre inkább elhalványult. Helyüket a hivatalnokaival együtt kormányzó uralkodó és az uralkodó kegyeit kereső udvaronc figurája foglalta el. Burgundia hanyatlása után az észak-itáliai reneszánsz fejedelmi udvarok emelkedtek a divat és a kultúra új fellegváraivá, és az udvaronc eszménye is egy talján tollforgató, Baldassare Castiglione írása nyomán vált egész Európában népszerűvé.

vecteezy fantasy sword on black background generative ai 26441691

Az észak-itáliai minta nyomán a „mindenoldalúan harmonikusan fejlett” udvari nemesember lett az új férfiideál, amely a középkori lovageszmény és az antik erénytan humanista szintézisére épült. A régi harci erények beleszövődtek az új értékrendbe: a fegyverforgatás és a testi ügyesség továbbra is fontos tényező maradt; a nemesi neveltetésben megőrizte hagyományos jelentőségét a lovaglás, az úszás, a vívás és a vadászat. A középkori ideák közül ugyancsak megtartotta központi szerepét a nők feltétlen tisztelete és az udvarlás művészete. Mindezek mellé a humanista-reneszánsz műveltségeszmény olyan erényeket társított, mint a fesztelen könnyedség, a józan ítélőképesség, a kellem, az udvariasság, a jó modor és a jártasság különféle művészetekben. Az udvaronc legyen szellemes beszélgetőpartner, vegyen részt a különféle játékokban, szórakozásokban, s ha módja van, váljék műkedvelő alkotó emberré, aki verset ír, hangszeren játszik, táncol, énekel, fest. A 16. századi udvar már nem annyira a harcos vitézek hősies világa, inkább az előkelő társasági életé – finom modorral, divatos öltözékkel, jó ízléssel, kifinomult viselkedéskultúrával. A bátor, nagyszabású vitézi tettekkel kérkedés lassanként kikopott a divatból, ahogy az 1605-ben megjelenő Don Quijote is világosan jelzi. Az udvaronc fő követelménye, hogy könnyedén, szellemesen érvényesüljön a társaságban, sokoldalú műveltségével és elbűvölő személyiségével magára vonja az uralkodó figyelmét.

döntéshozói központ

A 16. század másik fontos változása, hogy az uralkodó központi udvara – legyen szó királyságról vagy hercegségről – egyre inkább elhalványította a vidéki főnemesi udvarok fényét, s magnetikus kulturális vonzereje mellett a politikai élet legfontosabb színterévé vált. A középkori partikularitások felszámolásával, a drága pénzen fenntartott zsoldosseregek növekvő szerepével és a kormányzati apparátus felduzzadásával a kormányzati hatalom mindjobban az uralkodó környezetében összpontosult, az udvar pedig adminisztratív, információs és döntéshozói központtá fejlődött, a centralizált kormányzati rendszer kulturális keretévé vált. Innentől az udvar nem csupán az uralkodó tényleges hatalmát, hanem a személyétől elvonatkoztatott államhatalmat is reprezentálta.

A kora újkori állam valójában sehol nem járt új intézményrendszer kiépítésével, sokkal inkább a meglévő kormányzati szervek megújításáról, megerősítéséről, illetve kiegészítéséről beszélhetünk. A központi hatalom informális hálózatokban szerveződött meg. A kormányhoz lojális tisztségviselőkből, nagy befolyású, ravasz politikusokból, a király bizalmába férkőző kegyencekből, törleszkedő udvaroncokból, koncleső hivatalnokokból és monopóliumokat élvező arisztokratákból álló szűk klientúra működtette a rendszert. Udvar és állam ilyen értelemben a 16–17. századi Európában szorosan összeforrott.

vecteezy a closeup of a students notebook filled with detailed plans 46073260

Az európai kulturális központ szerepéért folytatott kora újkori vetélkedésből megint csak Franciaország került ki győztesen. A 16–17. században sorra alapított királyi akadémiák az állami költségvetésből fedezték a reneszánsz-barokk eszmény jegyében felfogott művészetek fejlesztését, a költészet, a zene, a tánc, a matematika, a festészet, a nyelvek és a testgyakorlás területén. A francia államhatalom megerősítésén szorgoskodó államférfiak – Richelieu, Mazarin és Colbert – nagy erőket mozgattak meg a francia nyelvű magaskultúra kibontakoztatása érdekében. A kor tudósai, művészei és udvaroncai között természetes volt az átjárás; mind a francia királyi propaganda szolgálatában álltak. XIV. Lajos versailles-i udvara – a Napistenként tisztelt Apolló „temploma” – a francia állam és a vele szétszálazhatatlanul összeszövődő Napkirály hatalmát szimbolizálta, s pompájával minden európai nemzet szellemi elitjére óriási vonzerőt gyakorolt.

mély megvetés

A francia királyi udvar fényét csak a 18. századi párizsi társasági élet tudta beárnyékolni. A gomba módra szaporodó szalonok és kávéházak előkelő közönsége, a nemesekből, gazdag polgárokból, hivatalnokokból, értelmiségiekből és tudósokból kikristályosodó francia felsőosztály az udvarból eredő arisztokratikus kultúra hordozójaként vált a nyugati civilizáció 18. századi meghatározójává. E társadalmi réteg politikai értelemben egyre inkább szembefordult a fennálló rend konzerválására törekedő francia királyi hatalommal, az udvari élet arisztokratizmusát azonban nem vetkőzte le. Csodálatos alkotásokat hozott létre az irodalomban, a filozófiában és a zenében; megteremtette a polgári műveltség szellemi közegét; miközben mély megvetéssel tekintett a vidéki Franciaország „faragatlanságára” és „bárdolatlan tájnyelvére”, amely a hivatalos Ile-de-France-i nyelvjárástól olyannyira elütő, sokféle dialektusban őrizte a vidéki életforma regionális különbségeit. Különösen a breton és a provanszál vidéki nemesség állt a fővárosi elit kritikáinak kereszttüzében, már csak azért is, mert a francia felvilágosodás fő vonala a rendi partikularitásokkal szemben a racionálisan megszervezett állami szakigazgatást részesítette előnyben. Azaz a társadalmi igazságosság megvalósítását és a civilizáció folyamatának kiteljesítését a központosított államtól várta. Voltaire, Holbach, Helvetius, Diderot egyaránt a közjót szolgáló „törvényes despotizmus” híve volt, csakúgy, mint a párizsi fiziokraták.

Az etatizmus megátalkodott ellenfelét, a vidéki nemesi szabadság korszerű szószólóját, Montesquieu-t szabadon idézve: Franciaországban az állam, Angliában a társadalmi önszerveződés volt a civilizáció legfőbb rugója. Jóllehet a kora újkori fejlemények itt is nevetségessé tették a régi vágású lovag alakját, a lovagi kultúra öröksége elevenebben élt, mint a kontinensen. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a brit-angolszász társadalomfejlődés egyik fontos mozgatója lovagiasság és kalandorság dinamikus kölcsönhatásában rejlik. A lovagi értékrend minden történeti korszakban igyekezett civilizált keretek közé terelni a férfiak becsvágyát és versenyszellemét; a társadalmi rend peremére merészkedő öntörvényű kalandorok pedig mindig új felhajtóerőt adtak a szigetország felemelkedésének, egyszersmind a normaszegő férfiasság atavisztikus erejével ellensúlyozták a civilizált világ visszásságait: a bürokratizmust, a kontraszelekciót, a középszerűséget.

vecteezy ai generated top view of damascus steel kitchen knives on a 37530286

Az európai lovagság „keleti” kalandja összességében szégyenteljes kudarc volt, az Újvilág felfedezése azonban „nyugaton” újfajta társadalmi szelepet nyitott a nyughatatlan vérű elemek számára. „Westward, ho!”, azaz „fel nyugatra! – ez volt az angol tengerészek jelszava, később az amerikai pioníroké.

A korai gyarmatosítás 16–17. századi korszakában vált Anglia a „tengerek királynőjévé”, majd Nagy-Britannia a világ legkiterjedtebb birodalmává. E felemelkedés társadalom- és kultúrtörténeti hátterében fontos tényező volt az úgynevezett protestáns etika, de a kora újkori angol-brit történelem főszereplője nem a békében szorgoskodó, istenfélő polgár volt, hanem a veszélyekkel dacoló, gátlástalan self-made man.

Amíg a spanyol és a portugál kormány aprólékosan előírt szabályok szerint, bürokratikus úton irányította a közép- és dél-amerikai gyarmataival folytatott kereskedelmet, addig Anglia – Shakespeare szavaival élve – „szilaj, nyers, vakmerő önkéntesekre” bízta a spanyol-portugál világuralom megtörésének feladatát: felfedezőkre, gyarmatosítókra, rabszolga-kereskedőkre, csempészekre és kalózokra. Törvényen kívüliek, alacsony sorból származó elszánt szerencsevadászok és kalandortermészetű nemesemberek találták meg a hivatásukat abban, hogy saját becsvágyuk kielégítése mellett protestáns hitük és hazájuk dicsőségét is szolgálják.

hallgatólagos beleegyezés

Az első angol expedíciót Sir John Hawkins vezette 1562-ben. Unokaöccse, a hajósinasi sorból kiemelkedő Sir Francis Drake kezdetben a királynő tudta nélkül, első sikerei után az uralkodónő hallgatólagos beleegyezésével, végül Erzsébet hivatalos támogatásával szervezte meg a spanyolokat megrövidítő kalózakcióit. A „királynő kalóza” fényes karrierje során elfoglalt számos kincsszállító gályát és stratégiai fontosságú spanyol kikötőt; 1577 és 1580 között a dél-amerikai spanyol partokat végigrabolva megkerülte a Földet; oroszlánrészt vállalt a „győzhetetlen spanyol armada” 1588-as megsemmisítésében. Nem csoda, ha a „hét tenger ördöge” az angol ifjak bálványa lett, Erzsébettől pedig elnyerte a lovagi címet.

A 16. századi angol „aranykor” „szűz királynője” nem csupán az alacsony sorból felkapaszkodó tengerészkapitányokat támogatta, hanem az előkelő rendbe született sármos kalandorokat is. Cumberland grófja, George Clifford a lovagi játékokon mutatott ügyességével és vonzó külsejével vált a királynő kegyeltjévé, s Drake-hez hasonlóan ugyancsak tucatnyi kalózvállalkozás vezetőjeként szerzett magának dicsőséget és hírnevet. A királynő kedvence, Sir Walter Raleigh fontos udvari pozíciókat nyert: előbb a testőrgárda parancsnoki rangját, majd a devoni partvédelem tengernagyi tisztségét – de a királynő parancsára a testi épségét veszélyeztető akciókban nem vehetett részt. Udvari szolgálata mellett igazi humanista-reneszánsz férfiként járatos volt a tudományokban, a költészetben, a geográfiában, a navigációban és a hajóépítésben. Maradandó teljesítményt maga is a tengeren túli expedíciók szervezőjeként nyújtott: nevéhez fűződik a kor legnagyobb angol kalózzsákmánya, az elefántcsontot, selymet, ékszert és fűszert szállító portugál Madre de Deus kifosztása; illetve az első észak-amerikai angol gyarmat, a „szűz királynőről” elnevezett Virginia megalapítása.

vecteezy 3d ancient metal anchor drop to the water 23123336

Az angolok sikereinek köszönhetően Spanyolország elvesztette kizárólagos uralmát a Karib-tengeren. Számos angol, francia és holland kalandor érkezett a térségbe, akik Hispaniola nyugati részén szerveztek maguknak közös támaszpontot. Az új jövevények hamar hozzáedződtek a vadon viszonyaihoz; túlélésük érdekében szoros, eltéphetetlen szövetséget kötöttek egymással, s „parti testvéreknek” nevezték magukat. E testvériség egalitárius alapokon nyugodott: mindenki egyenlőnek számított és közösen, demokratikus szavazással döntöttek a közösség ügyeit érintő kérdésekről. Kezdetben vadászatból, bőr- és húsfüstölésből, illetve a holland hajósokkal folytatott kereskedésből igyekeztek megélni; később áttértek egy jövedelmezőbbnek ígérkező foglalkozásra: a spanyol hajók és kikötővárosok kifosztására. Egalitárius elveiket a kalózhajók fedélzetén is érvényesítették: maguk közül választottak kapitányt, a döntéseket közösen hozták, s mindenkire egyformán vonatkoztak a szerződésben rögzített szigorú szabályok.

A Hispaniola észak-nyugati csücske fölött elhelyezkedő Tortuga szigete a Holland Nyugat-indiai Társaság védelmét élvezve, Le Vasseur hugenotta francia nemes vezetésével vált a francia, angol és holland tengeri rablók hírhedt támaszpontjává. A martalócközpont irányítását erősen kézben tartó, szigorú Le Vasseur valóságos „ellenkultúrát” formált a szigeten: bevezette a vallási egyenlőséget katolikusok és protestánsok között, s szabad teret adott a kalózakciók nyereségét lefölöző játékbarlangoknak, kocsmárosoknak és prostituáltaknak. Az 1660-as években a Francia Nyugat-indiai Társaság átvette az irányítást a kalózfészek fölött, a király nevében támogatva a tengeri rablók tevékenységét, de az egalitárius elveken és vallásszabadságon nyugvó helyi szokásjogot nem bolygatta meg.

egyenlőségelvű rend

Az angolok az 1650-es években a jamaikai Port Royalban szerveztek kalóztámaszpontot maguknak, amely függetlenül az anyaország politikai viszonyaitól, a mindenkori kormányzat támogatását élvezte. Az anyaország által pártolt helyi kormányzó vallási ügyek terén Tortuga példáját követte, azaz türelmet tanúsított a katolikusok és a zsidók iránt; a kalózok pedig akcióik megszervezésében a „parti testvérek” szigorúan szabályozott egyenlőségelvű rendjét tartották életben. A kikötőváros a szajháknak, uzsorásoknak, szerencsejátékosoknak és kocsmárosoknak köszönhetően a „világ legromlottabb települése” címet nyerte el – némi kétes előnyt szerezve még a francia martalócoknak otthont adó Tortugával szemben is. Port Royal vakmerő kalózai alig néhány év alatt sikerességben ugyancsak felülmúlták francia szövetségeseiket, végleg lerombolva Spanyolország tengeren túli kizárólagos hatalmát. Drake nyomdokaiba lépve előbb Sir Christopher Myngs, majd Sir Henry Morgan részesült abban a kegyben, hogy elnyerje az uralkodótól a lovagi címet, a spanyolok kárára vezetett kalóztámadások elismeréséül – és a civilizációs normákat messze áthágó kegyetlenségei ellenére.

A karibi térségben a 17. század végéig nemigen számított, hogy az európai hadszíntéren hogyan alakultak a frontvonalak, a francia, angol és holland helyi kormányzók és kapitányok együttműködtek a spanyolok elleni harcban. A 18. század első évtizedeiben döntően megváltozott a helyzet. Anglia, illetve Nagy-Britannia egyértelmű tengeri elsőségével a legveszedelmesebb angol és skót kalózok egyszeriben a kormányzat által hirdetett „szabad tengeri kereskedelem” ellenségeinek minősültek. Az egalitárius elveikhez továbbra is eltökélten ragaszkodó tengeri martalócok a századfordulón előbb Madagaszkáron, majd az 1710-es években a Bahamákhoz tartozó New Providence szigetén próbáltak létrehozni egyfajta „kalózköztársaságot”.

vecteezy ai generated a close up of a pirate s necklace adorned with 41912821

Noha Anglia 1717-ben a kalózok számára amnesztiát hirdetett, mi sem állt távolabb egy vérbeli tengeri rablótól, mint hogy behódoljon a hatalomnak: a többség minden kockázatot vállalva az öntörvényűség ösvényéről a törvénytelenség veszedelmes útjára lépett. A leghírhedtebb kalózok, így Feketeszakáll, Charles Vane vagy Bartholomew Roberts, nem az angol korona szolgálatában állva, hanem éppen a megerősödő brit birodalom ellenségeként váltak a történelem feledhetetlen szereplőivé. Az angol kormányzattal szembeszegülő tengeri kalandorok közül jó néhányan reálpolitikai alapon gondolkodó szerencsevadászok voltak: a felvidéki skót klánok rokonszenvét élvezték, s egy Stuart-restaurációtól remélték mesterségük kormányzati támogatását. Kísérletük néhány évig tartó sikeres rablás és könyörtelen pusztítás után kudarcba fulladt. A jelentősebb kalózvezérek csata közben vesztették életüket vagy bitófán végezték.

A brit kormány felülkerekedett mindkét vad riválisán: a felvidéki harcos skót klánokon éppúgy, mint a rettegett kalózvezéreken. A birodalom kiépítésének feladatát a vakmerő kalandoroktól a leleményes kereskedők és pénzemberek vették át. A karib-tengeri kalóztámaszpontok lehanyatlottak, ellenben a pénzvilág központja, a londoni City látványos virágzásnak indult, akárcsak a rendkívüli monopóliumokhoz jutó, saját adminisztrációval, flottával és hadsereggel rendelkező Brit Kelet-indiai Társaság.

asszimiláció

A brit nagyvárosok – London mellett a skót Glasgow, Edinburgh és Aberdeen – egyetemei, irodalmi körei, kávéházai a 18. században a brit felvilágosodás fellegváraivá emelkedtek. A városi polgári értelmiség éppúgy beolvadt a brit felső-középosztályba, mint a szigetország kereskedőkből és bankárokból álló gazdasági elitrétege. A vidék ura és a parlamenti politizálás főszereplője továbbra is a földbirtokos dzsentri maradt, sőt, a nemesség asszimilációs ereje a nagyvárosi társasági életben is érvényesült. Ugyanakkor a városi életforma és a brit felvilágosodás polgári szemlélete visszahatott a nemesség értékrendjére.

A brit kapitalizmus 18. századi előretörése összességében a nemesi értékek finomodásával, egyszersmind a polgárság társadalmi-kulturális „nemesedésével” járt együtt. A klasszikus lovagiasság közösségi értékrendjét egyre inkább átitatták a társasági élet terepén kikristályosodó közös civilizációs normák: a harcias virtus helyébe a csiszoltság, a műveltség, a jó modor lépett. Ilyen keretek között a kereskedő, a bankár és az egyetemi tanár éppúgy lehetett úr, azaz gentleman, mint a született nemes: ha iskolázottsága, műveltsége, modora és eleganciája a normáknak megfelelt – és egzisztenciája megengedte –, belépést nyert a magasabb rangúak társasági köreibe.

vecteezy a stack of vintage leather bound books on the table in the 22966140

A klasszikus lovagi életforma hanyatlása, a hazafiság tartalmának átalakulása, a „luxus” nyomán fellépő elkényelmesedett életvitel térnyerése és a társadalmi mobilitás nyomása szükségszerűen vonta maga után, hogy a brit nemesség a hagyományos férfierényeket az aktív sportolással igyekezzék megőrizni. A feltörekvő polgárság képviselői e téren is követték az elit mintáit. A 18. század végére a kávéházak, klubok, olvasókörök és színházak mellett a lóversenyek, hajtóvadászatok, krikettmérkőzések, atlétikai viadalok, vitorlás regatták és evezős versenyek is az előkelő társasági élet fontos színterévé váltak; akárcsak a korszakban sorra alakuló „amatőr” sportklubok, illetve a középiskolai és egyetemi kollégiumok mellett megszerveződő sportcsapatok.

A rangos brit magániskolák és egyetemek már a 19. század első harmadában megmérkőztek egymással a népszerű labdajátékban, amelyből a század derekán a szabályok letisztázásával a futball és a rugby kiformálódott; valamint krikettben és evezésben is (1818-ban játszották az első Eton–Harrow krikettmérkőzést, egy évre rá az első Eton–Westminster evezősversenyt). Ezek az események nagyban erősítették a csapatokat alkotó diákok összetartozás-tudatát, de nem voltak mentesek az erőszakoskodásoktól. Igazi csetepaték, olykor valóságos „gerillaháborúk” jártak a sportviadalok nyomában; gyakori volt a kisebbek megalázása; előfordult a fennálló rend elleni lázadozás, amelyet az intézmény képviselői erős szigorral és kemény testi fenyítéssel sem tudtak letörni.

fair play

Thomas Arnold, aki 1827 és 1841 között volt a Rugby College rektora, arra a felismerésre jutott, hogy ha a szabadban űzött csapatsportok erőszakos vadhajtásait lenyesi, illetve a gyöngébb diákokat bántalmazó „falkavezéreket” megzabolázza, a fiatal fiúk egymás közötti vetélkedése kiváló közösség- és jellemformáló tevékenység lehet. Arnold megkövetelte diákjaitól, hogy a fair play szellemében versengjenek egymással és az ellenfél sportolóival; egyértelmű, következetesen számonkérhető szabályokat vezetett be; a spontán sportversenyeket, mérkőzéseket igyekezett rendszerbe szervezni; s az iskolai tanterv részévé avatta a rendszeres, tervszerű felkészülést a megmérettetésre. A hagyományokat nagy becsben tartó, egyszersmind az egyéni és közösségi autonómiát alapvető értékként tételező rektor rendelkezett annyira gyakorlatias pedagógiai érzékkel, hogy az öregdiákokat és a jó fizikumú, tehetséges sportolókat bevonta a kollégiumi önkormányzatok vezetésébe.

A modell igazán hatékonynak bizonyult. Rövid időn belül a többi angol magániskola is másolni kezdte. A brit elitet kinevelő patinás intézmények, mint az Eton College, a Westmister School vagy a St. Paul School az 1840-es évektől a szabályozott versenysportokat szervesen beépítették a kollégiumi életforma hagyományos keretei közé. Ugyanez történt a nagy angol egyetemeken is, Oxfordban és Cambridge-ben. A sport egy-két évtizeden belül Angliában a tanulók életének „alfája és omegája”, a kollégiumi testületi szellem „gócpontja és oltára” volt – írja erről a szigetország oktatási intézményeit tanulmányozó kolozsvári nevelésprofesszor, Felméri Lajos.

Arnold eszményeit kortársai pedagógiai alapvetésként igyekeztek formába önteni. Charles Kingsley a westminsteri apátság anglikán kanonokjaként és az oxfordi egyetem keresztényszocialista professzoraként, Thomas Hughes pedig íróként fogalmazta meg elképzeléseit arról, hogy miként lehet az ifjakból sportos és erkölcsös férfiakat faragni. A század derekára megszületett „arnoldizmus”, az „izmos, keresztény gentleman” eszménye. A jó kiállású, művelt, kifinomult viselkedéskultúrájú, stílusos férfi vált példává, aki szelleme és modora pallérozása mellett a testedzésre is nagy gondot fordít; aki nemcsak a társasági életben, az üzleti világban és a politikában mozog otthonosan, hanem a sportpályákon is. A közvélemény szerint, aki valamilyen sportcsapat tagjaként végzi el tanulmányait, az élet bármely területén megállja majd a helyét, s derék fenntartója lesz a brit birodalomnak. „A waterloo-i ütközetet Eton sportpályáin nyertük meg” – hangzott az egykori mondás.

vecteezy ai generated aerial drone top ultra wide panoramic view of 38946144

Az angol gentlemant uralkodásra nevelték, s ennek a hivatásának maradéktalanul eleget is tett: felelősségteljesen, jó szervezőkészséggel, művelten, tekintélyt parancsolóan, erélyesen – s ha a birodalom érdeke úgy kívánta, kíméletlenül, pusztítóan, vérrel és vassal. A brit hatalom képviselői ellentmondást nem tűrően számoltak le minden kísérlettel, amely a birodalom érdekét veszélyeztette, Írországban csakúgy, mint Dél-Afrikában, Indiában vagy Kínában. A nem ritkán brutális megoldásokat a civilizációs felsőbbrendűségi tudat palástolta, hogy a brit nemzet hivatása megőrizni a rendet az „alacsonyabb” kulturális fokon élő népek körében.

Noha a 18–19. századi Nagy-Britanniát a kontinensről nézve okkal tekintették a fékek és ellensúlyok által biztosított alkotmányos szabadság mintájának, a korabeli brit berendezkedést sok ellentmondás terhelte. Az állam csakugyan karcsú volt – viszont az udvar, az anglikán államegyház és az arisztokrácia tekintélyelvű normái ólomsúlyként nehezedtek a társadalomra. A szabad versenyes kapitalizmus virágzott – ám a társadalom végzetesen kettészakadt: a piramis csúcsán a korrupcióra erősen hajló oligarchikus elit állt, miközben a gyáripari munkásság nyomorban élt. A törvény előtti egyenlőség és a magántulajdon szentsége az íratlan alkotmány sarokköve volt, s ezeken a szilárd alapokon a brit nemzetet jogilag egyenlő polgárok alkották – de csak a társadalom csekély része vehetett részt a politikai élet irányításában, a nőknek pedig egészen 1919-ig nem volt szavazati joguk.

szabad verseny

Az angol urakat ősrégi patriarchális viszony fűzte saját környezetükhöz: a földesurak tekintélye a 19. században is megkérdőjelezhetetlen maradt a falu és az egyházközösség irányításában. A felemelkedő városi polgárság igyekezett követni az arisztokrácia vidékies életformáját. A tulajdonosi középosztály felfelé törekedett: gyerekeit úgy iskoláztatta, hogy minél magasabbra jussanak a társadalmi ranglétrán. Osztályhelyzettől függetlenül csaknem mindenki osztozott a gondolatban, hogy a britek „soha nem lehetnek szolgák”, valójában viszont a szabad verseny szociáldarwinista felfogása nyertesekre és vesztesekre osztotta az országot, s az aluliskolázottakra és a leszakadókra kiterjedő szolidaritás nem alakult ki. A hierarchia a gondviselés műve – tartották –, s akár az árvaházból elszármazóknak is esélye van, hogy bejussanak a legelőkelőbb társadalmi körökbe. A korszak hőse az alulról felkapaszkodó self-made man, akinek fő erénye az ambíció, a becsvágy, a törtetés, a vakmerőséggel párosuló vállalkozó szellem. Az érem másik oldalát az irodalom mutatta be: a régi mezőgazdasági központok elnéptelenedését, a kibontakozó ipari társadalom sivárságát, a szénporos bányákban napi 14–16 órákat gürcölő melósok életét, a gyerekmunkát, a nagyvárosi nincstelenek, csavargók, bűnözők és nyomornegyedek dickensi világát.

Az Egyesült Államok 19. századi felemelkedése ezer szállal kötődik az anyaország angolszász-protestáns kultúrájához. Az első telepeket az anglikán egyház üldözése elől menekülő puritán kisközösségek alapították. Értékrendjük középpontjában a protestáns munkaetika, a keresztény család és a szabad közösségi önszerveződés állt. A keleti partvidék telepesei kitartó munkával úrrá lettek az Újvilág zord körülményein, s a közösségi együttműködés kiemelkedő példáját adva egy évszázad alatt virágzó civilizációt építettek ki az észak-amerikai brit kolóniákban. Az északi államokban az iparos-kerekedő tevékenységet folytató kistulajdonosok, délen a mezőgazdasági termelésből élő farmergazdaságok szaporodtak el. A self-made man amerikai őstípusa a férfi, aki a maga erejéből teremti meg a megélhetése feltételeit és biztonságot nyújt a családja számára, egyszersmind férfitársaival szorosan együttműködve szembeszegül a sajátjait fenyegető külső veszélyekkel, és erősen kezében tartja közössége életét. Ez a világ éppúgy patriarchális volt, mint a brit: a helyi társadalom élén nagy befolyású polgármesterek, elöljárók, seriffek, lelkészek és presbiterek álltak, s ezen felül minden családapa a saját vállalkozásában és famíliájában is tekintélyes úr volt. E férfiuralom keretei között bontakozott ki a demokratikus politikai kultúra, amely az egyetemes emberi méltóság normáiból kiindulva megteremtette az állampolgári egyenjogúságot, a törvények alkotmányos uralmát és az általános választójogon alapuló képviseleti intézményeket.

vecteezy ai generated gun resting on couch 41733847

Hozzá kell tennünk: az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat és az 1787-es Amerikai Alkotmány szabadságeszménye, akárcsak az íratlan brit alkotmányé, eredendően férfiközpontú. Csak a tulajdonnal rendelkező fehér férfiak számára adja meg maradéktalanul az egyéni és politikai szabadságjogokat. Alkotmány-kiegészítések egész sora és precedens értékű bírósági ítéletek sokasága kellett, amíg a nők és a feketék teljes egyenjogúsága a törvényes rend szerves része lett. A folyamatot lassította a fehér, angolszász-protestáns „tősgyökeres” amerikaiak civilizációs felsőbbrendűségi tudata, a feketéket és az indiánokat barbárnak, a bevándorlókat idegennek tekintő előítéletesség.

szigorú munkaerkölcs

Az Egyesült Államokban részint a fékek és ellensúlyok jól kialakított rendszere, részint a szabad sajtó és a független bíróságok vetettek gátat a hatalom önkénnyé fajulásának; nem utolsó sorban pedig a széles autonómiával rendelkező települési és egyházi önkormányzatok. Az amerikai polgárok „tősgyökeres” demokráciának egészen sokáig azt tartották, hogy helyi ügyekben a közösség autonóm módon igazgatja a maga életét. A 19. századi amerikai társadalom szemében a zsarnokság különösen gyűlöletes uralmi forma volt; az alkotmány sarokkövét adó egyenrangúság normája pedig olyan érték, amelynek a mindennapi életben is igyekeztek érvényt szerezni. A kortársak az egyéni tehetséget, a szorgalmat, a hivatástudatot és a szigorú munkaerkölcsöt elengedhetetlennek tartották ahhoz, hogy egy férfi érvényesüljön az életben.

Európából nézve a fiatal USA az „ígéret földje” volt. Amíg a „határvidék” meghódítása nem érte el a nyugati partot, a szabad földterületek mindenkinek megélhetést biztosítottak, a kemény munka csakugyan meghozta gyümölcsét; az összetartó ír, olasz és zsidó csoportok pedig a szabad társadalmi önszerveződés keretei között, a maguk vallási-kulturális hagyományait és patriarchális rendjét megőrizve tagozódtak be az amerikai társadalomba.

Az egyenlőségelvű ideákat a valóságban a gazdasági-politikai elit arisztokratizmusa írta felül. Az alapító atyák többsége abból a virginiai közegből érkezett, ahol a telepesek az angol urak előkelő kultúráját igyekeztek követni. Kiterjedt ültetvények, csinos vidéki rezidenciák, kizárólag a fehér, tehetős férfiak előtt nyitva álló előkelő country clubok hirdették a déli gentlemanek gazdagságát, befolyását és kifinomult életstílusát. A 19. század derekán az iparosodással és a városiasodással a gazdasági-politikai vezető szerepét az észak-keleti partvidék nagyvárosai vették át a déli államoktól. Észak győzelmét a polgárháború pecsételte meg. A déli vidéki úri világot a 19. század végére „elfújta a szél”, de a felgyorsuló civilizáció más módon is éreztette hatását. Egyik oldalon a gazdasági fejlődés, a vasút és a technikai találmányok sora, másikon a kisközösségek bomlása, a társadalmi különbségek élesedése, az állami és vállalati bürokrácia megerősödése, a korrupció elharapódzása és az észak-keleti nagyvárosokban felemelkedő új felsőosztály kasztszerű elkülönülése.

vecteezy antique desk holds stack of history books generated by ai 25119683

A századfordulós amerikai felső tízezer megint csak a brit nemesség életformáját tekintette mintának. A 18. században alapított észak-keleti előkelő klubokba bekerülni nagy rangot és presztízst jelentett, egyszersmind társadalmi tőkét és kulturális alkalmazkodást. Politikai, tőzsdei, irodalmi és művészeti eszmecserék; kifinomult társasági érintkezési szabályok, előkelő stílus, elegancia, jó modor; első osztályú éttermek és bárok; és úri sportok – golf, tenisz, vitorlázás, lovaspóló – jellemezték ezt a világot. Az észak-keleti partvidék gyarmati időkben alapított patinás elitegyetemei a tradicionális angolszász-protestáns rítusok, elvek, normák és módszerek szerint nevelték ki a gazdasági, politikai, szellemi elit fiait. A 19. század közepétől az „ősi nyolcak” (Harvard, Princeton, Yale, Brown, Pennsylvania, Columbia, Cornell, Dartmouth) a brit gentleman nevelés szerves részét alkotó csapatsportokat is átvették, s az egymás közötti versenyek révén egyre szorosabb együttműködést alakítottak ki. E nyolc egyetem sportszövetsége, a Borostyán Liga (Ivy League) a felső osztályt átszövő társadalmi kapcsolatok és az ettől elválaszthatatlan gentleman életstílus szimbólumává vált. A szabályok következetes betartatása, a vélemények ütköztetésének teret adó vitakultúra, a közösségi összetartozást erősítő és a versenyszellemet éltető csapatsportok, a közös identitást teremtő rítusok, ceremóniák, uniformisok és szimbólumok – mind lényeges kellékei voltak az angolszász-protestáns gyökerű férfinevelésnek és úri szocializációnak.

Amerika élre törésével a Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat összekötő etnikai, nyelvi, vallási és kulturális identitáskapocs a századfordulóra újra felerősödött. Ekkor vált széles körben ismertté és népszerűvé az angolszász kifejezés. Rudyard Kipling értelmezése nyomán terjedt el a nézet, hogy az angolszász „faj” egy nagy család, s e sok ezer szállal összekötődő közösség történeti hivatása őrködni a világ rendje és törvényessége felett, terjeszteni a civilizációt és a jólétet az egész földgolyóbison. A Pax Britannica helyébe a Pax Anglo-Americana lépett.

A romantikus lovaghős

Nagy-Britannia és az Egyesült Államok 18–19. századi civilizációja sikeresen megszelídítette az ősök vadabb férfiasságát, s megteremtette hozzá az új ideált: a társadalmi piramis csúcsán álló, kifinomult, stílusos gentleman eszményét. Ugyancsak a férfierények finomodását szorgalmazta a brit és az amerikai felső körök életvitelét követő középosztály kiszélesedése: az egzisztenciális biztonság, a kényelmes élet, a tisztes családapaság és az ösztönös viselkedést megzabolázó protestáns polgári normák (Nagy-Britanniában a viktoriánus erkölcsök, Amerikában a puritán értékrend). Ám a viselkedéskultúra csiszolódásával párhuzamosan mindjárt fel is támadt a romantikus nosztalgia a civilizáció oltárán feláldozott nyersebb férfiasság iránt, ahogy erről a lovagkor és a kalózvilág 18–19. századi megidézése, illetve a Vadnyugat közel egykorú irodalmi ábrázolása tanúskodik. Skócia és Anglia tollforgató értelmisége és felnövekvő ifjú nemzedéke a hősi múlt felé fordult; az USA történetében pedig a „határvidék” meghódítása formálódott nemzeti mítosszá.

harcias férfivirtus

Amíg az „alföldi” skót nagyvárosok, Glasgow és Edinburgh egyetemei, irodalmi körei, kávéházai a brit civilizáció központjai voltak, a függetlenségükhöz makacsul ragaszkodó skót „felföldi” klánok már az 1707-es skót–angol unió megkötése után élesen szembe fordultak a nagyvárosi elittel. Az antik klasszikusokon pallérozódó nemesek visszasírták a régi, harcias férfivirtust, és a kereskedő-iparos városi életformában látták a társadalom „elpuhulásának” legfőbb okát. Sokat emlegették a fegyverforgató ősök letűnt lovagvilágát, s a brit establishment ellen lázadó utolsó kalózvezérek tevékenységét is nagy rokonszenvvel figyelték. A felföldi skót lázadó, Rob Roy alakja mellett a kalózok valóságelemekkel átszőtt legendája is a folklór részévé vált. Charles Johnson politikai töltetű ismeretterjesztő esszéi, Daniel Defoe kalandregényei és az ismeretlen szerzőktől származó, közszájon forgó verses történetek a kalózvilág kettősségét mutatják. Az egyik oldalon a bürokratikus, korrupt hatalommal vakmerőn szembe szegülő, öntörvényű, vad és szabad férfiak vonzó alakját; a másik oldalon a zabolátlan, felelőtlen, szadista, kicsapongó életforma visszataszító képét. Ezek a történetek a tengeri rablók egyenlőségelvű közösségeit a brit imperializmus ellenpontjaként mutatják be; de azt is felfedik, hogy a 18. századi kalózok semmiben sem jobbak vagy rosszabbak, mint a kormányzati támogatásban részesülő 16–17. századi kalandor elődjeik: ők is ugyanolyan vakmerő, becsvágyó, eszközeikben nem válogató self-made manek, mint az angol felemelkedés egykori hősei.

vecteezy old vintage compass and navigation instruments on ancient map 45377612

Nagy-Britanniában, s a vele kulturális szimbiózisban fejlődő Franciaországban a 19. századi romantikus irodalom ötvözte a régi vágású kalandorság szellemét a civilizációs elvárásokkal. A korabeli társasági élet ünnepelt figurája, az elegáns és olvasott gentleman nemcsak a korszerű etikai-kulturális normákat testesítette meg, hanem magában hordozta az antik férfieszmény és a lovagi kultúra örökségét is. Részint a közjót szolgáló és a szabadság védelme mellett állhatatosan kiálló hazafi alakját; részint az erkölcsi tartásáról és hősiességéről megismerhető erényes lovag figuráját. Ezek a tulajdonságok idealizálva jelennek meg Sir Walter Scott történelmi regényeiben; s életszerű ellentmondásokkal Lord Byron romantikus lírájában. Scott az angol előkelő urak kifinomult műveltségét és a vad, zabolátlan skót klánok szellemi örökségét igyekszik összebékíteni. Byron maró iróniával ad kritikát a mélységesen megvetett, szolgalelkűnek, törleszkedőnek, köpönyegforgatónak és képmutatónak tartott brit politikai-kulturális elitről.

igazi botrányhős

A byroni hős – legyen harcias kalózvezér, utazó világfi vagy szenvedélyes csábító – egy személyben képviseli a civilizált gentleman erényeit és az öntörvényű kalandor tulajdonságait. Egyik oldalról: a jó neveltetést, a műveltséget, a szellemességet, a lovagiasságot, az eleganciát; másikról: a vadságot, a szertelenséget, a társadalmi korlátokat ledöntő szabadságvágyat és a lázadó hajlamot. Tegyük hozzá: a szerző személyisége is hasonló kettősséget mutat: rangos földbirtokos ősökkel büszkélkedő, iskolázott, választékosan beszélő-öltöző arisztokrata, egyben szenvedélyes, normaszegő, zabolátlan természetű férfi, igazi botrányhős, az éjszakai kicsapongások és a közízlés határait messze áthágó szerelmi kalandok nagy bajnoka. Sántasága ellenére kiválóan úszott, bokszolt, evezett, vívott és lovagolt. Élethivatását az irodalom mellett a szabadságért folytatott állhatatos küzdelemben találta meg: a brit parlamentben ékes szónoklatokban védte az angol munkások és az ír nép ügyét, s lelkesen csatlakozott a görög szabadságharchoz. Byron élete és életműve a 19. századi angol irodalomra nagy hatást gyakorolt – egyebek mellett a Brontë nővérekre, akik férfialakjaikban a byroni karaktert formálták tovább.

A byroni hős szellemi rokona a csatorna túloldalán a bohém volt. Mivel az 1830-as párizsi forradalom és a II. világháború közötti korszak függetlenségre törő francia művésze önazonosságát a bürokratikus hatalommal, a korrupt politikai elittel és a konformista polgársággal szembeni fölénytudatból nyerte, szükségszerűen sodródott a középosztályi lét peremére, s találta meg helyét a nagyvárosi underground világában. A vándorcigány motívuma nyomán keletkező bohém fogalma eredendően a megélhetési problémákkal küszködő, de kötetlen, laza életvitelű, a burzsoázia konvencióit megszegő ígéretes ifjú művészpalántákra utalt. Az 1830-as, 40-es évek Párizsának fiatal bohém művészei megvetették a fennálló rendet és szokásokat, romantikus nosztalgiával tekintettek a letűnt középkor stilizált világára és a lovagi erényekre – szabadságfelfogásuk ugyanakkor korszerű volt. A bohémek által kedvelt regények és színdarabok főszereplője, az „erényes lovag” egy figurában testesíti meg a zsarnoksággal szembeszegülő szentimentális hőst, a társadalom hierarchikus tagoltságát elutasító öntudatos hazafit és az autonóm művészt.

vecteezy large thick strong marine ropes for ships lie on a wooden pier 28237475

A 19. század derekától a nincstelen fiatal művészpalánta alakja egyre inkább háttérbe szorult a virtuális bohémiában. Helyét a nagyvárosok utcáin kóborló figura, az iparosodás folyamatát és a tömegtársadalom kialakulását kritikusan szemlélő „csatangoló” (a flaneur) vette át, aki egy személyben volt szabadszellemű, örökifjú kalandor és befutott, független művész. Nem csupán franciák tartoztak közéjük, hanem a párizsi élet vonzáskörébe kerülő spanyol, holland, olasz, orosz, litván, zsidó, lengyel, magyar, angol, ír és amerikai írók, zeneszerzők, szobrászok, grafikusok és festők is. Például olyan világhírű, öntörvényű zsenik, mint Salvador Dalí, Vincent van Gogh, Pablo Picasso vagy James Joyce. Földrajzi értelemben bohémiának a század derekán a párizsi Latin Negyed adott otthont; az 1880-as évek és az I. világháború közé eső „boldog békeidőkben” (a Belle Époque korszakában) pedig a francia főváros egyik falusias külső kerülete, Montmarte – girbegurba utcáival, rusztikus épületeivel, táncos mulatóival, zenés kávéházaival, züllött bordélyaival. Szabados életforma, szenvedélyes éjszakák, vad dorbézolások, botrányos szerelmek, szikrázó eszmecserék, zseniális műalkotások jellemezték ezt a világot.

A polgári lét és az underground révén megújuló társasági élet a férfiszerepek megélése szempontjából is fontos változásokat hozott. Don Juan fiktív 15–17. századi alakja még a régi nemesi világgal forrt össze, csábereje elválaszthatatlan volt társadalmi rangjától, hadviselésben való jártasságától, arisztokratikus gőgjétől és hatalmától. A 18. századi hús-vér figura, Casanova már az új idők hírnöke: nincstelen férfiú, aki egyedül megnyerő személyiségével hódítja meg a női szíveket és tör előre a társadalmi ranglétrán. Byron Don Juan című műve sokkal inkább emlékeztet Casanova alakjára, mint az eredeti történet nőfalójára. Bár ellenállhatatlan szívtipró, fő motívuma nem a csábítás, hanem a kalandor élet, amely öntörvényűségével, narcizmusával és szertelenségével együtt is egy eszményi célban, a szabadságért vívott hősi harcban nyeri el végső értelmét.

sármos kalandor

Tragikusabb sorsú, de hasonló karakter a modern Francia Köztársaság visszásságait leleplező realista irodalom ellentmondásos hőse. Maupassant Szépfiú című műve a sármos kalandor figuráját a fennálló társadalmi berendezkedés éles kritikájával egybeszőve mutatja be. Az alacsony sorból származó Georges Du Roy a fényűző párizsi társasági élet középpontjába törekszik, rangot, vagyont, hatalmat szeretne a képmutató és korrupt világban, amely a középszerű bürokratáknak kedvez, az igazi nagy egyéniségeket pedig kiveti magából. Az újságírónak álló ifjú titán előnyös külseje és ellenállhatatlan sármja révén jut előre a társadalmi ranglétrán. Útját szenvedélyes éjszakák és összetört női szívek keresztezik, de a szerelmi hódítás messze nem elégíti ki a becsvágyát, ő örök győztes, igazi nagymenő akart lenni.

A sármőr sajátos mediterrán típusát testesíti meg a modern kori „latin macsó”. A macho hagyományos spanyol-portugál fogalma a helyi társadalom élén álló patriarchális tekintélyre utalt, összefonódott az ibériai lovag, a caballero eszményével, ami a felelősségteljes vezetés, a bátorság, a védelmező szerep és az udvariasság erényeit foglalta magában. A spanyol-portugál világuralom hanyatlásával és az európai kultúra fejlődésével a macsó elveszítette eredendő társadalmi szerepét, személyes varázsa a politikai-társadalmi közéletből a szórakoztatás és a szenvedélyes szerelem világába szorult vissza.

vecteezy ai generated bullfighter with a bull in the matador arena 44530540

A modern latin macsó tipikus képviselője a matador. A bikaviadal régi spanyol intézmény, a középkorban a lovagi tornák szerves része volt; például a 11. századi spanyol hős, Cid is kiváló bikaviador hírében állt. Noha a spanyol lovag újkori bikagyőző örökösének hatalma csupán időleges és jórészt szimbolikus, a bikaviadal idejére és terére terjed ki, a matadornak rendelkeznie kell a középkori lovag erényeivel. Bátorság, lelkierő, kiváló fizikum, gyorsaság, leleményesség, kifinomult érzékek, egy erősebb állat legyőzésének virtusa, s mindezek tetejébe a közönséget magával ragadó karizma – ezek a tulajdonságok szükségesek egy bikaviadal sikeres megvívásához. A matador méltó riválisaként jelent meg a modern kultúrában a latin férfitáncos, akinek mozgása csupa dinamika, lendület, energikusság – és a rítus idejére korlátozódó uralom: a páros tánc minden mozdulatában erősen érvényesül a nőt vezető és oltalmazó férfidominancia.

Amíg Európában a byroni hős, a bohém vagy a sármőr alakja, Amerikában a Vadnyugat mítosza avatta a kalandorság és a lovagiasság elegyét a nemzeti identitás részévé. Az új földek elfoglalása, az aranyláz, a marhahajtás, a bölény- és prémvadászat a konformizmus kötöttségei elől menekülő, zabolázhatatlan természetű férfiak számára nyújtotta a szabad élet és az anyagi gyarapodás lehetőségét. Westward, ho! – ismételte az angol tengerészek jelszavát 1850-ben a New York Herald Tribune szerkesztője: „Menj nyugatra, fiatalember, és nőj fel az országgal együtt!”. A 19. század második felére kikristályosodó amerikai önértelmezés Kelet és Nyugat dinamikus kölcsönhatására épült. Az előbbi a keleti partvidék nagyvárosait, a civilizációt, a műveltséget, a családi értékeket, az intézményes hatalmat, a törvényességet, a kapitalizmust és az ipari társadalmat jelképezi; utóbbi a meghódítandó nyugati vadont, a vadságot, a szabadságot és a gerinces férfiasságot.

morális ellenpont

A valóságban Kelet és Nyugat „határvidéke” érdekellentétektől tagolt, kegyetlen világ volt – történeti valóságelemekkel erősen átszőtt mítosza azonban morális ellenpontot nyújtott az iparosodás és az urbanizáció negatív hatásaival szemben: a kisközösségek bomlásával, a növekvő társadalmi egyenlőtlenségekkel, a kapitalista monopóliumokkal és a korrupcióval. A határvidék lezárulásával sok tollforgatóban fogalmazódott meg a kérdés: miként őrizhető meg a klasszikus amerikaiság férfias szelleme a gyáripari és irodai „mechanikus” munkakörök elburjánzásának időszakában. Frederick J. Turner történészként, Jack London íróként, Theodore Roosevelt politikusként kereste erre a választ. Turner fontos nemzetformáló szerepet tulajdonított a kisközösségi demokráciának, a családi értékeknek, a nők tiszteletének, az egyéni felelősségnek, a vállalkozószellemnek és a keményen dolgozó férfi alakjának, miközben a hagyományos amerikai életformát az ipari-városi civilizáció expanziójától féltette. A baloldali eszmékkel rokonszenvező London egyenesen úgy látta, hogy a „vad és ködös nyugat” vereségre ítélt az „elpuhult kelettel” szemben; az ifjúság elé példaként a vadonban és a tengeren szerencsét próbáló kalandorok küzdelmes életét állította. A plebejus nacionalista elveket valló Roosevelt ugyancsak a keleti part „puhaságát” ostorozta, a kemény sportok jellemformáló hatását hangsúlyozta, a követendő mintát a „civilizált gentleman” és a „barbár kalandor” erényeit egyesítő vadászokban és felfedezőkben látta.

A 20. század első felében kiépülő hollywoodi filmipar az irodalmi alkotásokból átvett „romantikus lovaghős” ellentmondásos karakterét éppúgy fel tudta használni az Amerikai Álom mögött húzódó társadalmi valóság bírálatára, mint a náci Németország elleni kultúrharc megvívására. Előbbi esetben a főhősök öntörvényű, lázadó, vad természete domborodott ki, utóbbiban a nyugati civilizáció és az angolszász szabadság védelme.

A gazdasági világválság idején megrendült a nemzeti hitvallás, hogy a kemény munka, a kitartás, a törvénytisztelet és a fair verseny előbb-utóbb társadalmi felemelkedéshez vezet. A korszakban születő gengszterfilmek éles kritikát adtak az amerikai vadkapitalizmus működéséről. Az erőszakot, a szexualitást és az alkoholfogyasztást pőrén ábrázoló alkotások törvényszegő hősei éppen olyanok, mint Defoe 18. századi kalózai: akadályokat nem ismerő, kegyetlen, gátlástalan self-made manek.

vecteezy handsome man in suit and sunglasses stands on street 46369744

A náci Németország fenyegetésére az 1930-as években összefogtak az amerikai elit tagjai, politikusok és értelmiségiek, liberálisok és konzervatívok. Az establishmenthez tartozó nagy befolyású producerek felesküdtek a lovagiasság 19. századi angolszász értékeinek védelmére. A rendezők és a forgatókönyvírók kezét szigorú szabályok kötötték: a nagy stúdiók a nemzeti hitvallás megerősítését és a náci terjeszkedéssel szembeni szellemi harcot fogalmazták meg követendő irányelvként.

Az 1930-as évek második felének legtöbb alkotásában a romantikus lovaghős erényessége és a farmerdemokrácia értékrendje domborodik ki. A western műfaját tökélyre fejlesztő John Ford rokonszenvesen ábrázolta a civilizáción kívüli figurákat és kritikusan viszonyult a társadalmi konformizmushoz; ugyanakkor jó fényben mutatta be az egalitárius amerikai értékeket: a családot, a törvényességet, a kitartó munkát. Ford filmjeiben a „jó-rossz fiú” az amerikai nemzeti mítosz Kelet–Nyugat kölcsönhatásában őrlődik. Keletről jön a haladás, a civilizáció, a technikai fejlődés, de onnan érkezik a kapzsiság, a bürokrácia és a korrupció is. Nyugat a vadon és a határtalan szabadság otthona. A kettő közötti határvidék az önszerveződő kisközösségek világa. A vadnyugati kalandor annyiban „jófiú”, hogy eltökélten ragaszkodik saját erkölcsi meggyőződéséhez és ezért hajlandó szembeszállni a civilizációt terjesztő mohó nagyvállalkozókkal. „Rosszfiúsága” normaszegő öntörvényűségében áll: a társadalmi renden kívül él, és nem hajlandó alkalmazkodni a civilizációs elvárásokhoz. Az erkölcsi dilemma sablonná váló megoldása: a főhős megmenti a gátlástalan üzletembereknek kiszolgáltatott határvidéki kisközösséget, szerelmét megtalálva családot alapít és betagozódik a polgári társadalomba – mindezzel helyre állítja a civilizáció erkölcsi rendjét.

öntörvényű főhős

Hasonló logikát követnek Kertész Mihály kosztümös kalandfilmjei, amelyek a „gentleman kalóz” figurájának középpontba állításával részint a „régi jó Anglia” történelmét idézik fel, részint a náci Németországban megtestesülő „zsarnokság” elleni erkölcsi küzdelem példáját mutatják. A Blood kapitány a 17. századi karibi világba vetíti vissza az angolszász szabadság mítoszát: az öntörvényű főhős a zsarnoksággá fajuló intézményes rend ellen lázad fel, akárcsak a középkorban a Magna Charta mozgalom lovagjai vagy a brit önkénnyel szembe szegülő amerikai alapító atyák. A hét tenger ördöge a 16. századi angol–spanyol konfliktus analógiájára fűzi föl a brit–amerikai hatalom és a náci diktatúra közötti éles szembenállást: Anglia a szabadságot és civilizációt, Spanyolország a Harmadik Birodalom zsarnokságát testesíti meg.

Kertész korszakalkotó filmje, a Casablanca ugyancsak a náci Németországgal szembeni ellenállás jegyében született, jellemrajzai és erkölcsi dilemmái azonban mélyebbek, emberibbek, mint a kosztümös kalandfilmeké. Ebben a történetben szembekerül egymással az amerikai mozis mítosz két fő érzelmi komponense: a szerelem és a hazafiság. A történet főszereplője, a Humphry Bogart által megformált karcos modorú, cinikus figura kiábrándult már a patrióta eszményekből, a saját útját járja és igyekszik kivonni magát minden konfliktusból. A náci hatalom önkényeskedését naponta tapasztalva azonban mégis felébred benne az erkölcsi érzék, s a film híres zárójelenetében a szerelemi beteljesülés helyett az önfeláldozó lovagiasságot választja.

vecteezy a dashing pirate captain donning an intricate leather mask 46065252

A 30-as, 40-es évek hollywoodi világa nagy sikerű, látványos filmeket gyártott, egyszersmind vonzó sztárokat. A mozivásznon sármosan mosolygó „romantikus lovaghősök” a való életben is férfiikonokká váltak: Errol Flynn, Cary Grant, Clark Gable, Humphrey Bogart. Utóbbi színész karrierjében fontos mérföldkő volt Kertész hazafias filmje, az általa életre keltett nyers férfikarakter azonban az amerikai valóságot kritikusan megközelítő film noir műfajában teljesedett ki.

A film noir – ahogy neve is tükrözi – sötét tónusú, borús képet festett a hidegháború sújtotta nyugati civilizációról, s benne a mély identitásválságba sodródó Egyesült Államokról. Noha az ország gazdasági fejlődése, anyagi jóléte és hatalma csúcspontját éppen a háború utáni években érte el, az establishment bürokratizmusa, korruptsága, autoriter intézkedései és felsejlő alvilági kapcsolatai megrendítették az intézményes rendbe vetett töretlen bizalmat. A korszakban felcseperedő baby boom nemzedék számára az angolszász elit töretlen tündöklése idegen volt, a mozifilmekben jeleskedő hősök világa távoli, a középosztályi léttel járó konformista szerep unalmas. A szüleik értékvilágával szembeforduló fiatalok új ikonjaikat az elitellenes beat irodalomban és a formabontó rock ’n’ roll szubkultúrában találták meg, olyan öntörvényű lázadókat piedesztálra emelve, mint Jack Kerouac, James Dean, Marlon Brando vagy Elvis Presley.

folytatjuk

Az írás 1. része itt olvasható.
kép | vecteezy.com