A „NYUGATI FÉRFI-ESZMÉNY” TÜNDÖKLÉSE ÉS HANYATLÁSA 1.
Manapság sok szó esik a nőiesség és a férfiasság kérdésköréről, jelezve, hogy a nemiségre vonatkozó elképzeléseink nem egyértelműek. A témával foglalkozó könyvtárnyi kortárs irodalom nagy gondot fordít a múlt megismerésére – hol mélyen szántóan elemezve egy-egy korszakot, hol madártávlatból pásztázva a történeti események ívét. A jövőorientált, derűlátó vizsgálódások kritikusan szemlélik a múltat, s nyíltan vagy burkoltan azt a meggyőződést fejezik ki, hogy harmonikusabb társadalmat felépíteni csak új alapokra lehet, hátrahagyva a múltból eredő rossz beidegződéseket és szocializációs mintákat. Ez jellemzően a feminista megközelítések sajátja. A múltba tekintő, borúlátó fejtegetések a történeti korok valamelyikében az „aranykort” látják, s kimondva vagy kimondatlanul azt az álláspontot képviselik, hogy a 21. századi nyugati világban velejéig elromlott minden. Erre a szemléletre a feminizmus és a férfijogi aktivizmus oldalán egyaránt találunk példát.
szexpiac
A feminista Müller Péter például „a férfiuralom előtti boldog aranykort” az írott emlékeket megelőző „ősállapotban” keresi. „’Ember’ azt jelentette, hogy férfi és nő: együtt”. Müller szerint a „patriarchális civilizáció” megbontotta ezt az ősi harmóniát, és a világot a „totális katasztrófa szélére sodorta”. Ha ma egy nő érvényesülni szeretne – mondja Müller –, kénytelen a férfiuralom bürokratizmusához, pénzéhségéhez és materialista szemléletéhez idomulni. A férfijogi mozgalom hívei ellenben a monogám párkapcsolaton nyugvó keresztény családmodell virágzása idején vélik felfedezni a „patriarchális aranykort”, amikor a legtöbb férfi keményen dolgozott, a nők többsége pedig „beérte” az őt és gyerekeit eltartó „átlagos” férfival. A mai anyagias világban sajnos – mondják e nézet szószólói –, a nők szinte csak a jó státusú, pénzes, törtető, karrierista „rosszfiúk”-hoz vonzódnak, a rendes, udvarias és kedves „jófiúk” pedig jelentős hátrányt szenvednek a „szexpiaci” versengésben.
E sorok írója nem gondolja, hogy a társadalmi nemi szerepek teljesen elválaszthatók a férfiasság és a nőiesség biológiai-hormonális alapjaitól, másfelől az aranykort visszasíró megközelítésekkel szemben is meglehetősen szkeptikus. Aligha valószínű, hogy az illatos kozmetikumok, divatos ruhák, praktikus női táskák és automata mosogatógépek világában otthonosan mozgó 21. századi nagyvárosi nőknek boldogabb élete lehetne az „ősállapot harmóniájában”, mint a mai „patriarchális elnyomás” alatt. Arra sem vennék mérget, hogy a plazmatévék, sportközvetítések és videojátékok varázsában eltévelyedni hajlamos 21. századi nagyvárosi férfiak szívesen cserélnének az ekeszarva mellett robotoló, jobbágysorban élő átlagos középkori családapákkal.
Jelenkori nyugati világunk, minden problémájával, igazságtalanságával és bűnével együtt, olyan jogbiztonságot, anyagi bőséget és érvényesülési lehetőségeket nyújt a benne élő nők és férfiak túlnyomó többségének, amely egyedülálló a világtörténelemben. De a posztmodern állapot számos ellentmondást és csapdát is rejt magában. A globális fogyasztói tömegkultúra szinte észrevétlenül hálózza be mindennapi életünket; a civil társadalom önszerveződő közösségei vészesen meggyöngültek; a szabad identitáskeresés soha véget nem érő, bizonytalanságokkal teli magányos küzdelem; az önmegvalósítás bűvöletében élő egyén jellemzően munkamániában, kényszeres önfejlesztésben és öncélú fogyasztásban találja meg „önmagát”. Nem csoda, ha a nyugati civilizáció új népbetegsége a depresszió, a szorongás, a magányosság, a személyiségzavar és a kiégés. A reális önismeret és a nemi identitás terén pedig valóban komoly nehézségeink akadnak – a múlt ilyen szempontú vizsgálata korántsem csupán úri passzió. Sőt, felettébb hasznos megismerni, hogy letűnt korok gondolkodói hogyan vélekedtek nőről és férfiról, s a nemi szerepek miként alakultak, változtak, formálódtak a társadalmi valóság történelmi terepén. A múlt gazdag szellemi-kulturális tárházában nemcsak ócska limlomokat találunk, hanem a mindennapi erőfeszítéseinket méltósággal felruházó, értékes ereklyéket is; egyszersmind olyan örök érvényű, közös emberi bölcsességeket, amelyek a 21. század szellemi-kulturális útvesztőiben is hasznunkra válhatnak.
Az antik embereszmény
Jean Shinoda Bolen jungiánus pszichiáter a neoliberális világrend megszilárdulásával egyidőben, a 80-as években hívta fel a figyelmet arra, hogy a klasszikus irodalmi alkotások lapjain kibontakozó antik mitológiai világot nagyon sokféle női és férfi karakter népesíti be; olyan eleven, életszerű „archetípusok”, amelyek a „valóságot mondják el az emberi természetről” és aligha tuszkolhatók a posztmodern kor leegyszerűsített nemi sztereotípiáinak keretei közé.
kiválóan érvényesül
A férfi ősminták közül Zeusz a felelősségteljes, keménykezű vezetőt, egyben a női nem iránt nagy érdeklődést mutató, csapodár férfit testesíti meg. Poszeidón a zabolátlan őserő, a harag, a lobbanékonyság és a szexuális ösztöneit vadul kiélő férfi archetípusa. Zeusz tékozló fia, Arész az öntörvényű, harcias, lázadó férfi karakterét jeleníti meg. Fivére, Apollón a fennálló rend szabályaihoz feltétlenül alkalmazkodó férfi típusa, aki szépségével, testi ügyességével, józan mértékletességével és bölcsességével kiválóan érvényesül a civilizáció viszonyai között, s kiegyensúlyozott személyiségével a nők számára is biztos támaszt nyújt. Zeusz harmadik fia, Hermész ellenben fittyet hány a fennálló rendre, megszegi a szabályokat, öntörvényű módon él, de nem törekszik felforgatni az érvényben lévő hatalmi berendezkedést, hanem szellemességével, ravaszságával, jó beszédkészségével és sármjával érvényesül – és bűvöli el a gyöngébbik nemet. Amíg Apollón típusa kifejezetten jó családapa, Hermész örökifjú bohém és megrögzött nőcsábász.
Feminin vonásokat is mutató, érzékeny típus, s ugyancsak a társaság népszerű figurája a kicsapongásairól híres Dionüszosz. Bor, mámor, szerelem, féktelen mulatságok, határtalan életöröm és az érzelmek gazdag kifejezése kötődik e férfitípushoz. Hadész igazi magányos farkas, aki vígan él a maga sajátos, borús világában. Héphaisztosz pedig a munkájába merülő, zárkózott mesterember archetípusa.
A női karakterek közül Héra a családanya és az odaadó feleség, a házastársi hűség mintaképe. Démétér a termékenység és a gondozó anyaság őstípusa. Hesztia a háztűz őrzője, akinek hivatása a rendezett otthon megőrzése és a családi élet összetartása. Aphrodité a szépség, a csábítás, a női vonzerő jelképe, egyszersmind a korlátlan, szenvedélyes szerelemé is, nőies bájával és fortélyos észjárásával képes befolyásolni az események menetét. Perszephoné lányosan bájos, a maga álomvilágában elmerülő nő. Artemisz a független női lélek és a női öntudat megtestesítője; céltudatos, önálló típus, aki a férfiak világától elzárkózottan él; a női szolidaritás híve, egyben az elesettek és a gyöngék oltalmazója.
Külön figyelmet érdemel Pallasz Athéné, aki észszerűen gondolkodó, gyakorlatias, előrelátó, harcos nő, de korántsem férfias jellem. Erős egyéniségével befolyásolni akarja a dolgok menetét a legmagasabb szinten, kiválóan kiismeri magát a férfiak uralta világban és jól érvényesül az erősebb nem képviselői között – ezzel együtt a hierarchikus rend elkötelezett híve. Apját, Zeuszt feltétlenül támogatja hatalma fenntartásában, oltalmazza a vitéz férfihősöket, segíti a Trója alá vonuló görög seregeket, és pártfogásába veszi a becsvágyó Achilleuszt. Apja lányaként „erősen vonzódik a tekintélyes, hatalommal is rendelkező férfiakhoz, azokhoz, akik magukhoz ragadják a kezdeményezést, és vállalják a felelősséget” – írja róla Bolen.
gyarlóságaikkal együtt
Pallasz Athénének nagy kultusza volt a görög poliszok virágkorában, ő volt a bölcsesség, az igazságosság, a jog, a művészetek és a női kézművesség jelképe, egyben a legsikeresebb görög városállam, Athén védőistensége. A férfiistenek közül a legnagyobb tekintély Zeusz, Apollón és Hermész alakját övezte, a félistenek közül a próbatételek bajnoka, Héraklész, a halandó hősök közül a kalandortermészetű Odüsszeusz vált példaképpé. E gyarlóságaikkal együtt is nagyszerű figurák testesítették meg mindazt, amit a görög kultúra a kalokaghatia jegyében a „szép és erényes” férfi eszményéhez társított: a rendet és a szervezettséget, a testi ügyességet és az egészséget, a józan bölcsességet és a műveltséget, az alkotóvágyat és a leleményességet, az akaraterőt és a kitartást.
A görög mitológia hagyományait újraszövő antik irodalomban központi téma volt, hogy a férfiak versengési hajlamát és dicsvágyát milyen módon lehet kulturált keretek közé terelni és a közjó szolgálatába állítani. Az ókori auktorok elmélyült fejtegetései nyomán bontakozott ki az antik „emberideál”, az egészséges becsvággyal megáldott, hazáját felelősen szolgáló férfi. A korabeli közvélemény – a görög és a római is – elvárta a közélet porondjára lépő férfiaktól, hogy műveltek, sokoldalúan tájékozottak és jó szónokok legyenek; rendelkezzenek mitológiai, irodalmi és történeti tudással; szerezzenek jártasságot a sportban, a zenében és a táncban; s formáljanak ki magukban önuralomra, mértékletességre és kitartásra épülő szilárd jellemet.
Az antik görög férfiaknak több porondon is helyt kellett állniuk: az agorán, a csatatéren és a sportpályákon. Az ókori olimpiai játékok eredetüket tekintve az ősi vadászmágiák és férfivá avatási szertartásokra vezethetők vissza, s ahogy Ranschburg Jenő fogalmaz: az ifjak rangsorképző hajlamát terelték szabályozott keretek közé. A játékokra benevező férfiak számos versenyszámban mérették meg magukat (futásban, birkózásban, ökölvívásban, kocsihajtásban). A fizikai kiválóság a testi ügyesség, gyorsaság és állóképesség mellett esztétikai minőséget is hordozott. A görög képzőművészetben és irodalomban a férfiszépség egyfajta etalonná vált – és ez nem annyira a nők elbűvölésében számított igazán, mint inkább a férfitársak elismerésének kivívásában.
vadászok és harcosok
A görög nevelésben bevett gyakorlat volt az érett férfi és a serdülő fiú közötti lelki-érzelmi kapcsolat, amely arra szolgált, hogy a felnőtt férfi mellé szegődő ifjú elsajátítsa a társaságban megfelelő viselkedési normákat és a közéletben szükséges ismereteket. Ugyancsak megszokott jelenség volt a görög poliszok világában a férfiavatásnak az a módja, amelynek során az idősebb férfi rituális fiúrablással magához vett egy fiatal fiút. A beavató és a beavatott két hónapon át együtt lakott és vadászott, ezután az érett férfi szimbolikusan átvezette a fiatal fiút az anyai oltalom nőies világából a felnőtt férfiak világába: a vadászok és harcosok közösségébe. Spártában és Thébaiban elvárás volt, hogy minden katonának rendelkeznie kell homoerotikus barátsággal, mert – ahogy ezt Platón kifejtette – a férfiak közötti érzelmi viszony a legjobb biztosíték arra, hogy a harcosok szeretőjük szeme láttára ne futamodjanak meg az ellenség elől. Mai világunk látószögéből nézve nehezen érthető, de ezek a kapcsolatok a férfinevelésről, a férfiközösség erősítéséről, a virtushoz kötődő politikai közéletről és harcos életmódról szóltak – miközben a magánélet otthoni keretei között mindenki fenntartotta heteroszexuális viszonyát saját feleségével.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az erényes élet sarokköveit lerakó antik görög filozófiai-pedagógiai fejtegetések és a pőre valóságot plasztikusan ábrázoló korabeli történeti munkák, illetve drámák között jelentős ellentét feszül. Az előbbiek a férfiak elé állított követelményeket tükrözik, utóbbiakon a patriarchális világ harciassága, erőszakossága és gátlástalansága is mély lenyomatot hagy. Xenophón írása Kürosz nevelkedéséről az eszményi vezető személyiségfejlődését és erkölcsös jellemét mutatja be; Arisztotelész neveléselméleti művei pedig az erényes férfi tulajdonságait veszik lajstromba. Hérodotosz és Thuküdidész történeti műveiben viszont előkerül a hősök gyarló arca is. Ugyanígy Euripidész és Szophoklész drámái sem csak a dicső múltat és a fényes jelent magasztalják – azt is leleplezik, hogy a férfierények felszíne alatt elkeseredett harc folyik a gazdagságért, a hírnévért és a hatalomért.
Nem kétséges, hogy a legkiemelkedőbb görög államférfiak és hadvezérek nagy formátumú személyiségek voltak: bátrak, műveltek, karizmatikusak. Periklész, a kiváló szónok és megvesztegethetetlen politikus; Themisztoklész a páratlan stratéga; Leonidász az önfeláldozó harcos – hogy csak a közismertebbeket említsem. Ám a dicsvágy nem ritkán vezette a politikai közösség élén álló férfiakat a hazája érdekével ellentétes tettekre. Például a marathoni győzelem kivívója, Miltiádész fiatalon azzal vált hírhedté, hogy törvénytelen módon szerezte meg nagybátyjától a trákhiai Kherszonészosz feletti uralmat; történelmi hőstette után pedig azzal vívta ki az athéni vezetés ellenszenvét, hogy hatalmának építésére sajátította ki az általa parancsnokolt athéni flottát. A kor legvonzóbb és legszellemesebb hadvezérét, Alkibiadészt mérhetetlen nagyravágyás, elvtelenség és könnyelműség jellemezte. Önkényes és meggondolatlan lépéseivel előbb hazáját, Athént sodorta veszélybe, majd a számára menedéket nyújtó Spártát árulta el.
a maguk képére faragták
A virágkorát élő ókori Római Köztársaság göröghöz hasonló példaképeket állított a közélet porondján érvényesülni kívánó férfiak elé: a fennálló rendet szigorúan őrző államférfi, Jupiter, és a karizmatikus hadvezér, Mars isteni alakjában. Róma istenei részben a görög panteon karaktereit örökítették, de a maguk képére faragták őket, és átrendezték a hierarchiát. Arész római megfelelője, Mars itt nem lázadó szellemű ifjú titán, hanem Jupiter lojális híve, egyben maga is nagy hatalmú, tekintélyes figura, a fennálló rend védelmére és kiterjesztésére törő hódító. Mars kiemelt szerepe a hadvezéri dicsőséget tette a férfiideál középpontjába.
Mars és Jupiter tulajdonságait sok római férfi egyesítette magában. A legsikeresebb mindnyájuk közül kétségkívül Julius Caesar volt, aki népszerűségével és politikai ambícióival a fennálló arisztokratikus köztársaságot sodorta veszélybe. Shakespeare Caesar-drámája hitelesen érzékelteti Caesar gyilkosainak erkölcsi indítékait: Brutus és társai meg akarják akadályozni, hogy a karizmatikus hadvezér-államférfi hatalma a köztársasági berendezkedést felszámoló zsarnokságba torkolljon.
Shakespeare legfőbb történeti forrása, Plutarkhosz párhuzamos életrajza a Caesar elleni összeesküvés fő szervezőjét, Brutust az antik arisztokratikus férfieszmény élő megtestesüléseként ábrázolja. Erényes, nagylelkű, népszerű; saját meggyőződése mellett szilárdan kitart, s nem hajtja nyereségvágy. A magánéletében figyelmes, igazságos, méltányos; feleségének odaadó híve, rabszolgáinak jóságos, kíméletes ura. E nagyszerű férfi a „haza és a szabadság” szeretetéből dönt Caesar meggyilkolása mellett. Tettét még Caesar feltétlen híve, Antonius is az erényesség számlájára írja. „Ez volt a legnemesbik római” – adja a szavakat a drámaíró az ókori szónok szájába. „Ő tiszta szándékból és egyedül / Közjó miatt szövetkezett” az államférfi ellen lázadók csoportjával.
A Brutusnak tulajdonított hazafias nézeteket Caesar korában filozófiai igénnyel a hadvezér nagy politikai ellenlábasa, Cicero fogalmazta meg. A neves bölcselő központi kategóriája a virtus, vagyis az erényesség volt. A korszakban ez a fogalom a köztársaság érdekében végzett katonai-politikai tevékenységgel állt szoros összefüggésben, s a hírnév és a dicsőség iránti becsvágyat párosította össze a közösség érdekét szolgáló kötelességtudattal. Az erényes életre vonatkozó szokásjogi normák és erkölcsi előírások rendszere hitelesítette a köztársaság élén álló katonai-politikai vezetők, a „derék férfiak”, a „legjobbak” uralmát. Caesar számos kortársa gondolta úgy, hogy a Galliát meghódító hadvezér személyes ambíciója és Róma érdeke szorosan összefügg – a dicsőségvágy római hagyományaihoz híven. Cicero azonban a köznép szemében népszerű, karizmatikus politikusokat úgy látta, mint akik eltérnek az erényes „ősök erkölcseitől és szokásaitól”, veszélybe sodorva ezzel a fennálló kiegyensúlyozott politikai berendezkedést.
az igazi dicsőség
Cicero a görög filozófia erkölcsi kategóriáival állított mércét, amelyhez a haza javát szolgáló „derék polgároknak” igazodnia kellene. Bölcsesség, okosság, igazságosság és hazaszeretet – ezek a legfőbb erények, amelyek a dicsőségre hivatott férfiakat jellemzik. Megkülönböztette a nép indulatait felszító, erőszakos politikusok népszerűségét és a köztársaság rendjét hűségesen szolgáló hivatalnokok dicsőségét. Az igazi dicsőség nem az élők elismerésén múlik, hanem örökkévaló: útja az erényes politikai közszereplés, a bátor, állhatatos kiállás a haza ügye mellett. A legtehetségesebbek, a legnagyobb tettekre hivatottak becsvágyuktól hajtva könnyen fordulhatnak a közjó ellen; az igazi dicsőséget viszont csak azok nyerhetik el, akik buzgóságukat alárendelik a közösség érdekének.
Zsidó-keresztény és barbár alapok
Spiró György Fogság című regényéhez fűzött széljegyzeteiben és előadásaiban meggyőzően képviseli a történetírói nézőpontot, hogy a római politikai közösség belső eróziója legalább annyira fontos volt a Birodalom összeomlásában, mint a barbárok támadásai. A sokvallású, világi felfogású, atomizálódó társadalom egyre több tagja keresett oltalmat az egyistenhitben, a zsidó vallásból kibontakozó korai keresztény közösségekben, elsősorban a társadalom peremére szorulók közül. És a zsidók nem osztoztak a birodalom sokszínű népességét egybekötni hivatott római császárkultuszban, az ószövetségi értékrend sok ponton összeegyeztethetetlen volt a görög-római magaskultúrával.
Az Ószövetség Istene Zeuszhoz hasonlóan férfias attribútumokat mutat: zord, tekintélyes, szigorú, kérlelhetetlen. Viszont merőben más természetű kapcsolatban áll a zsidó néppel, mint az Olümposz ura a görögséggel. A választott nép mítosza és a hozzá kapcsolódó kiválasztottság-tudat lényeges szerepet játszott abban, hogy a zsidóság szórványban, illetve a Templom lerombolása után is megőrizte vallási-kulturális különállását. Az is megkülönböztető sajátossága Jahvénak, hogy hiányzik belőle az antik istenek szexuális töltete. A kiforrott zsidó világ és a nyomában kibontakozó keresztény értékrend egyértelműen szemérmesebb, mint a görög-római: szigorúan elítéli az élvhajhász életformát, a paráznaságot, a szodómiát, és az ókor végétől a házasságtörést is.
A zsidó-keresztény Isten elsődleges képmása a férfi, az egyházi-világi hatalom az ő kezében összpontosul. Az Ószövetség tele van markáns férfiszemélyiséggel: Ábrahám, József, Mózes, és így tovább. Közös vonásuk az alázatosság, a becsületesség, az önuralom, a közösségért viselt felelősség, az igazságos és bölcs vezetés, a kritikát sem nélkülöző őszinteség. Az Ótestamentumban nem ritka a testvérviszály, a széthúzás, a csalárdság, az erőszak és gyilkosság, de a zsidó hagyomány végső soron azt üzeni: a politikai és egyházi vezetés nemcsak kiváltság, hanem szolgálat is; az alázat nélküli vezetés: zsarnokság.
Különleges helyet foglal el a zsidó vezetők sorában Dávid, aki talán a legtöbb hasonlóságot mutatja az antik hősökkel. Harcos, vitézi erényekkel büszkélkedhet, bátor, olykor erőszakos, győztes vezér; jó megjelenésű, vonzó; szuggesztív, ékesszóló rétor, a közügyekben jártas, művelt, bölcs államférfi.
két lelki út
Az Ószövetség férfikarakterei erős egyéniségek, ugyanakkor megmutatkozik érzékeny oldaluk is – akárcsak az Újszövetség főszereplőjének, Jézusnak. Richard Rohr ferences rendi szerzetes szerint az evangélium a férfiúi személyiségfejlődés két lelki útját mutatja meg. Az egyik János apostol útja, amely a férfiasság gyöngéd, megértő, gondoskodó, irgalmas oldalát bontakoztatja ki. A másik Keresztelő Szent Jánosé, amely lebontja a társadalmi elvárásokat és a férfiakban lakozó ösztönös vadságot szabadítja fel. E két utat bejárva válhat valaki felelősségteljes, közösségszervező, alkotó emberré – mint Jézus. Rohr úgy véli, a kitaszítottakat, a társadalom peremén élőket, a betegeket és a szegényeket megsegítő erényes cselekvésnek két jellemző férfitípus áll az útjában. A fennálló intézményes hierarchiát, s benne saját befolyásukat óvó „hatalmi konzervatívok” és a cél nélkül sodródó „passzív férfiak”. Így Jézus nemcsak az atyai tekintélyhez hű fiú és a tanítványait támogató mester archetípusát testesíti meg, hanem a szociálisan érzékeny lázadóét is.
A Római Birodalom hanyatlása idején rohamosan terjedő kereszténység megőrizte szoros kapcsolatát az ószövetségi tradícióval, miközben átvette a görög-római kultúra nyelvét és gondolkodásmódját, kialakította a maga vallási kánonját és egyházi intézményrendszerét. A konstantini fordulattal a kereszténység kiváltságokkal felruházott államvallás lett. Az egyházi vezetők közjogi méltóságot nyertek, magas állami címeket viseltek, az egyházi vagyon adómentességet élvezett, a világi és a vallási hatalom egyre szorosabban összefonódott. Ugyanakkor a keresztény politikai gondolkodás keretein belül bukkant fel az uralkodói hatalom korlátozásának elve is.
A kora középkor évszázadaiban az antikvitás öröksége és az intézményes kereszténység a germán törzsközösségek életformájával került termékeny kölcsönhatásba.
egységbe forrt
A germán mitológia szellemekről, kísértetekről, lidércekről, törpékről, koboldokról, démonokról és boszorkányokról szóló mondái és babonái beépültek a keresztény népi vallásosságba. Legalább ilyen jelentős – ha ugyan nem jelentősebb – hatást gyakorolt a nyugati fejlődésre a római impériumot megdöntő germán törzsközösségek társadalmi-politikai berendezkedése: a katonai demokrácia. Az ógermán törzsekben „főember” – azaz törzsfő, kisebb befolyású király vagy hadvezér – kétféleképpen lehetett valaki: ha bizonyította ősrégi nemesi származását vagy ha kiemelkedő katonai érdemeket szerzett. A törzsfőnöki vagy király tisztség (rex) életre szólt; viselőjét a vagyonosabb rétegből, legtöbbször a törzset vezető nemzetség soraiból választotta a szabad fegyveresek gyűlése. A hadvezéri tisztség (dux) rablóportya idejére korlátozódott; a hadurakat a személyes katonai-vezetői erények szerint választották meg a harcosok. Az ifjú kard- és fejszeforgatók felemelkedésének kezdete volt, ha bekerültek a királyokat és hadvezéreket körülvevő állandó kíséretbe. Minél nagyobb volt egy-egy főember kísérete, annál jobban nőtt a tekintélye. A Kr.u. 3–5. század során a közös nyelv és szokások ereje által egységbe forrt kisebb germán törzsek és törzsszövetségek nagytörzsekké szövődtek. Élükön a törzsfői és hadvezéri funkciót összeolvasztó hadikirály állt, aki egyszersmind karizmatikus közvetítő is volt a germán főisten, Wodan és a nép között.
A Római Birodalomban letelepedő germán törzsek katonáskodó elitje előbb-utóbb átvette a gall-római arisztokrácia keresztény vallását és műveltségét. A felbomló impérium örökébe lépő germán államok már a latin keresztény civilizáció keretein belül szerveződtek meg. A germán és római népelemek összeolvadtak; az „Isten kegyelméből való” uralkodás keresztény eszméje megerősítette a királyi hatalom karizmatikus jellegét; a legerősebb keresztény germán államban, a Frank Királyságban az uralkodót és fegyveres kíséretét összekötő hűség alapjain a feudalizmus hűbéri rendszere bontakozott ki. A fegyveres szolgálat fejében elnyert uralkodói „jótétemények” örökölhetősége az évezred végére kaotikus közjogi-hatalmi viszonyokat teremtett. A hercegek, grófok és vagyonos földbirtokosok fellazították az uralkodóhoz fűződő hűségviszonyukat, s fegyverforgató hűbéreseikre támaszkodva erős helyi uralmat építettek ki.
Ebben a felbolydult, változó világban állandósult az egymásra fenekedő hűbérurak magánháborúskodása, a harcosok hatalmaskodása, a védtelen társadalmi elemek kisemmizése. A szüntelen harcok közepette – amelyeknek a papi rend által hirdetett „Isten békéje” mozgalom sem tudott gátat vetni – a nehézpáncélos lovasság harci ereje felértékelődött, következésképpen a francia társadalomban kikristályosodó lovagság intézménye keresztülmetszette a földbirtokosi hierarchiát. A jól védett magánvárakba települő vagyonosabb urak udvarában komoly harci kiképzésben részesültek a leendő nehézpáncélos ifjak. A lovagi hadviseléshez drága fegyverzet szükségeltetett, de a lovagi cím nem a születés jogán járt: a fegyveres szolgálatra hosszú éveken át tartó tanulással és gyakorlatozással kellett felkészülni. Az arra érdemes kardforgatók kiválóságát a lovaggá avatás rítusa erősítette meg.
Az angol fejlődés több ponton is eltérő utat járt be, mint a francia: a katonáskodó angolszász törzsek és a szigetországot fenyegető skandináv népek szabad harcosai békeidőben földműveléssel foglalkoztak. Életük középpontjában a kiscsalád állt, a legnagyobb értéknek a szabad paraszti földtulajdon számított. Vérükben volt az egyenlőség és a függetlenség eszméje, nem ismertek el maguk felett vezetőt, szűkebb pátriájuk szabadságához foggal-körömmel ragaszkodtak a nagyobb tekintélyű vezetőkkel szemben. Helyi és területi gyűléseik formálisan is korlátozták a nemzetségfők és törzsfők uralmát.
idealizált figura
A köznapi egyenlőséget a rendszeres belharcok, a nemzetségek és törzsek egymás közötti torzsalkodása, illetve az idegen területekre vezetett rablóportyák írták felül. A harcosok élére általában a személyes becsvágyukkal, vezetői rátermettségükkel és katonai sikereikkel kiemelkedő nemzetségfők, törzsfők vagy kisebb befolyású királyok kerültek. A legnépszerűbbek alakját a legendák jelentősen felnagyították. Az óangol és óskandináv hőseposzok idealizált figurája a nagy kísérettel rendelkező, dicsőséges, karizmatikus vezér, aki jól ért a fegyverforgatáshoz, kiváló vadász és harcos, fortélyos hadúr és győztes hódító. E férfieszmény pozitív oldalán ott volt az elszántság, a halált megvető bátorság, a bőkezűség és a hűség, a negatív oldalon az erőszak, a kegyetlenség, a vérbosszú, a cselszövés, a metsző gúny és a kíméletlen szarkazmus.
Elsősorban a kereszténység vallási-kulturális kohéziójának és a hozzá kapcsolódó antik örökség vonzásának köszönhető, hogy a formálódó feudális Európa legfejlettebb angol és francia régiója integrálta a vad természetű pogány társadalmi elemeket. Előbb a szigetország kelta őslakosságát leigázó angolszász törzsek, majd az Angliában letelepedő vikingek is asszimilálódtak a helyi vallási-kulturális normákhoz, akárcsak a Normandiát meghódító normannok. A kulturális kölcsönhatások bonyolultságát mutatja, hogy a hűbériség intézménye és a lovagi életforma a normann hódítással jutott el Angliába.
A középkori lovagi kultúra
A középkori lovag figurájában az antik kalokagathia eszménye keresztény szellemiségben született újjá. A klasszikus lovagvilág mélyén megint csak ott munkált a csillapíthatatlan férfiúi becsvágy: a dicsőség, a hírnév, a rang és a hatalom utáni törekvés. A fizikai erő, a halált megvető bátorság és a harci virtus dicsőítéséről szóló történetek viszont kizárólag a közösségért viselt felelősséggel párosulva igazolták a fegyverforgató férfiak egymás közötti versengését. A közjó középpontjában ezúttal a Respublica Christiana, a nyugati keresztény közösség ügyének szolgálata került. A korabeli lovagregények részint az antik történelem nagy alakjait, illetve a kora középkori germán és kelta mondakör hőseit támasztották föl, részint a kereszténység ügye iránt elkötelezett uralkodókat állították piedesztálra. Nagy Sándor, Caesar, Arthur, Nagy Károly és El Cid – csupa olyan figura, aki zseniális hadvezér és bölcs államférfi volt egy személyben. Mintha a feudális rend keretei között újra Jupiter és Mars napja kelt volna föl. Másfelől a lovagoktól a keresztény erkölcs nemcsak a hit védelmét, a pogányok elleni harcot és az elvont értelemben vett vallási közösség szolgálatát várta el, hanem a nők, a gyermekek és az elesettek oltalmazását is megkövetelte, azaz a férfias virtust összekapcsolta a társadalom minden tagjára kiterjedő szolidaritással.
Ahogy az antik görög társadalomban, a középkori Nyugat-Európában is volt ellentét az irodalmi alkotások lapjain kibomló férfieszmény és a történelemformáló férfiak hús-vér személyisége között – mégpedig nem is kicsi. Az eszmény és a valóság közötti kontraszt a legpőrébben a keresztes hadjáratok idején mutatkozott meg. A keresztény feudális „nyugat” e nagyszabású „keleti” vállalkozása már a 11. század végén meghirdetett első hadjárat során is meglehetősen ellentmondásos volt.
A „Szentföld visszavívásáért” indított háborúkban akadt néhány olyan nagy egyéniség, akinek sikerült megmutatnia nem mindennapi kvalitásait a hadművészet és/vagy az államszervezés terén. Az első hadjárat legmegragadóbb hadvezére a dél-itáliai, normann származású Tarantói Bohemund volt. Vakmerő, ravasz, becsvágyó hadúr, aki saját katonáit rendszeres gyakorlatoztatással igazi páncélos elitalakulattá képezte. Vezértársai közül egyedül neki sikerült fegyelmezett egységbe tömöríteni a zászlaja alá sorakozó zabolátlan fegyvereseket, s karizmatikus személyiségével a többi harcosra is nagy hatást gyakorolt. Eltökéltségének és szuggesztív meggyőző erejének perdöntő szerepe volt abban, hogy a keresztesek a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel Antiochia ostromát, s végül csodával határos módon elfoglalták a stratégiai fontosságú várost. Az első hadjárat másik kiemelkedő alakját a gőgös, akarnok flamand vezérben és tehetséges államférfiben, I. Balduinban kell keresnünk, aki a jeruzsálemi keresztény királyságot működőképes állammá szervezte. Rövid időn belül megteremtette az újonnan alapított királyság belső stabilitását, kivívta a világi vezetés elsőbbségét az egyházzal szemben, visszaverte a kereszténységet ostromló muszlim támadásokat, megerősítette a királyság védelmét, és több sikeres hadjáratban kiterjesztette országa határait.
a nyugati kereszténység kudarca
Bohemund és Balduin sikerei azonban kérészéletűnek bizonyultak. Kivételes egyéniségük finoman szólva sem párosult keresztény jámborsággal, s korántsem voltak a személyes törekvéseiket felülíró keresztény összefogás elkötelezett és őszinte hívei. Ha lehet, akkor az önfejűség még inkább jellemző volt a többi zsákmányleső, földéhes lovagra – többnyire Bohemund és Balduin zsenialitása nélkül. A keresztes vezérek széthúzása, pártoskodása hosszú távon ellehetetlenítette a Szentföld megtartását keresztény kézen. A keresztes háborúk politikai értelemben a nyugati kereszténység kudarcával jártak, erkölcsileg pedig kifejezetten rossz fényt vetnek a középkori lovagvilágra. A keresztet viselő harcosok vonulását az útba eső keresztény falvak gátlástalan kifosztása, a szövetséges keleti keresztényekkel szembeni dölyf, a legyőzött muszlim lakosság kegyetlen lemészárlása, és a foglyul ejtett nők megerőszakolása kísérte.
A lovagi kultúra jelentősége abban áll, hogy amit a keresztes hadjáratok nem értek el rövid távon, azt a dicső tettekről és a tökéletes szerelemről szóló történetek évszázadok alatt bevégezték: megzabolázták a fegyveres lovagok vad, gátlástalan, erőszakos tömegeit.
E folyamat megértéséhez fel kell villantanunk a kontrasztot, amely a barbárság örökségét hordozó germán, frank és normann fegyveresek zord világa és az antik civilizáció kulturális hagyományait nyomaiban még őrző dél-franciaországi fejedelmi udvarok víg-bohém szellemi nyüzsgése között feszült. Ezekről a déli tartományokról tudni kell, hogy a 10–12. században a francia királyhoz fűződő formális hűbéri viszonytól eltekintve lényegében teljesen függetlenek voltak a koronától, kisajátítva maguknak a királyi hatalom minden elemét, egyszersmind okszitán-provanszáli nyelvüknél és kultúrájuknál fogva is élesen elkülönültek az északi területektől. A helyi földesurak egymás közötti hatalmi rivalizálását itt is a gőgös kakaskodások és a véres leszámolások jellemezték, a fejedelmi udvarok viszont az életöröm felmagasztalásával és a művészetek szeretetével ellensúlyozták a feudális kor durvaságait.
Vitézi bátorságával és féktelenségével, no meg a költészet iránti rajongásával és a női nem iránti alázatos hódolatával kiemelkedett kortársai közül az első ismert trubadúr, IX. Vilmos, Aquitania hercege (1071–1127). Korának egyik leghatalmasabb és leghírhedtebb földesura volt; igazi fenegyerek – aki még a Vatikánnal is ujjat mert húzni –, egyben legendás nőfaló. Nagy szerepe volt az okszitán anyanyelvi irodalom megteremtésében. Lírájában a nők iránti feltétlen hódolat cinizmussal, nemesi dölyffel, obszcenitással és pornográfiával vegyül. Egyik költeményében arról dalol, hogy két, egymással civakodó „kancát” lovagol, s nem tudja, melyiket válassza: „Ágnest, vadat, vagy Arsent, a kedveset?” Végül azzal zárja elmélkedését, hogy úrként hatalommal rendelkezik birtokai és emberei felett, s „Mert behódoltak nekem. Megtartom mindegyiket.”
Vilmos poitoui udvara a 12. században a szerelmi költészet és a nyugat-európai fejedelmi sarjak neveltetésének igazi központjává vált, ahol az udvarhölgyeknek is kitüntetett szerep jutott. Maguk is sokoldalú nevelésben részesültek, bátran kibontakoztathatták nőiességüket, s nemcsak testileg lettek vágyottá, hanem égi, szellemi minőségükben is.
feltétlen csodálat
A női nem ilyen eszményítésével a 11–13. századi trubadúrköltészet a nemi szerepek terén kizárólag a nyugati keresztény kultúrkörre jellemző normákat fogalmazott meg – és hagyott az utókorra. A középkori szerelmi költemények középpontjában álló „tökéletes szerelem” („fin’amor”) a „nő feltétlen tiszteletén és a férfi teljes alávetettségén alapul” – írja Zempléni Ferenc. Amíg hős harcos karakteréhez illő klasszikus lovagi szerelemben a vitéz bátor tettekkel igyekszik hölgye szívét elnyerni, és célja a teljes beteljesülés, a trubadúrok költői világában kibontakozó udvari szerelem a lírai formájú szellemes udvarlást és a testileg beteljesületlen, „tiszta” érzelmeket magasztosítja fel. A valóságban a legtöbbször nem rekedt meg ezen a platói síkon az alacsonyabb rangú ifjú lovag és az előkelőbb férjezett asszony közötti kapcsolat. Sőt, a trubadúrköltészet darabjai között nem egy olyan akad, amely magas rangú asszonyok elcsábításával kérkedik – többnyire obszcén formában. Ám az mindenképpen figyelemre méltó, hogy a férfi nem rangjánál, hatalmánál és testi ereje miatt nyeri el a nőt, hanem éppen a társadalmi rangsorban felette álló férfi mellől hódítja el. Mégpedig kulturális, érzelmi kvalitásainak bizonyításával: gyöngédségével, udvariasságával, műveltségével, szellemességével és a nő iránt érzett feltétlen csodálatával. A közösség előtt tekintélyt kölcsönző férfi vonzerőnek itt az államférfiúi-hadvezéri karizmától eltérő jelentésárnyalata van, Zeusz és Arész erényei helyett az elbűvölő Hermészé és a szenvedélyes Dionüszoszé: a charme.
Noha a prince charming – félrevezető magyar fordításban: „szőke herceg fehér lovon” – kifejezés 1697-ben tűnik fel először, a jelenség kulturális gyökerei nyilvánvalóan a lovagvilág virágkorába nyúlnak vissza. A két lovagtípus, a hős és a szerelmes erényeit szimbolikusan a 11–15. századi lovagi tornák bajvívója egyesítette magában. A tornák szigorú szabályok keretei között adtak lehetőséget, hogy a férfiak erejüket, rátermettségüket és harcedzettségüket összemérjék. A párviadalok, bajvívások és csoportos lovascsaták a dicsőség és a hírnév megszerzésén túl a becsület és a hűség köré fonódó lovagi erények magasztalásáról, egyszersmind a hölgyek elbűvöléséről és a „tökéletes szerelem” rítusairól is szóltak. A bajvívók mindenekelőtt a közönség soraiban helyet foglaló hölgyek figyelmét szerették volna magukra vonni, a lovagokkal kacérkodó nemes leányok pedig cicomáikat, kendőiket, fátylaikat dobták a harcosok közé, minden egyes összecsapás után eggyel több fedetlen részt hagyva fejükön és a karjukon. A 12–13. századi lovagregények és költemények az ilyen erotikus élethelyzeteket fűzték tovább a Szent Grál mondakört újraértelmező tündérmesék világában. Arthur alakja ezekben a történetekben elhalványodik a két szerelmes vitéz, Trisztán és Lancelot karaktere mellett. A szerelméért különféle erőpróbákat kiálló, sárkányt legyőző új hőstípus pedig kétségkívül a „szőke herceg” karakterét előlegezi: bátor, erős, tekintélyes, jól forgatja a fegyvert, nagyszerűen mutat lóháton, nagy tettek végrehajtására hivatott, gyámolítja a nőket, a gyerekeket és az elesetteket, s mindemellett szíve választottjával előzékeny, szellemes, udvarias.
Lancelot és Trisztán történetei természetesen nem a korabeli valóságot tükrözik, de a lovagregényekben és a trubadúrköltészetben megfogalmazott erkölcsi normák lassanként az „udvariasság” íratlan etikai kódexévé álltak össze. A szerelem által megkövetelt illemszabályok önuralomra, lemondásra intették az agresszív fegyvereseket; a lovagi tornák pedig a gyakorlatban szorították szigorúan előírt szabályok keretei közé a férfiak közötti harci versengést. Így a keresztény moralisták és a trubadúrok tolla nyomán megszülető lovagi eszmény kezdett visszahatni arra a valóságra, amely életre hívta: a nemesség társadalmi életét szabályozó hétköznapi kultúra rendező elvévé vált.
dinasztiaépítő
Amíg a lovagi kultúra a férfiakat megzabolázta, a nemes hölgyeket bizonyos mértékig felszabadította. Szűz Mária középkori tisztelete az anyaságot helyezte a női lét középpontjába, és az engedelmes, szexuális vágyait elfojtó hívőt állította példaként a társadalom nőtagjai elé. A lovagi kultúra viszont korántsem tartotta bűnnek az e világi örömöket, a szerelmet, a kacérságot, az erotikát, s kifejezetten bátorította az ifjú nemeshölgyek cselekvőkészségét, tettvágyát. E szellemben nevelkedve vált IX. Vilmos unokája, Aquitaniai Eleonóra a középkori Európa legkarakteresebb nőalakjává. A hercegi udvarban sokoldalú képzésben részesült: tanult latint, zenét és irodalmat, lovagolt, jártasságot szerzett íjászatban, solymászatban és vadászatban. Anyaként és dinasztiaépítőként is kivételes életutat futott be. Nem volt rest felbontatni első házasságát a francia trónörökössel, s második férjével, II. Henrik angol királlyal szemben is keményen védte a maga és gyerekei érdekeit. Amikor fiai fellázadtak az angol uralkodó ellen, Eleonóra nyíltan melléjük állt, és a dél-francia nemesség egy részének támogatását is megszerezte számukra. Első férjének két lányt, másodiknak öt fiút és három lányt szült. Utódai mind grófi vagy hercegi rangot szereztek, illetve királynéként öregbítették a család hírnevét; fiai közül ketten is az angol trónra kerültek.
Eleonórát csaknem istennőként tisztelte harmadszülött fia, a világtörténelem legnagyobb „lovagkirálya”, Oroszlánszívű Richárd, akinek személyisége mintegy szimbolizálta a középkori lovagi kultúra kettősségét. Egyik oldalon a fegyverforgató nemesség kegyetlenségét, durvaságát, telhetetlen becsvágyát, másikon a lovagi eszmények komolyan vételét, az erényességet, a hűséget és a műveltséget. Richárd gyermek- és ifjúkorában a dél-franciaországi lovagi kultúra központjában nevelkedett. Bátor harcos és kiváló bajvívó volt, vasakaratú hadvezér, remek stratéga – és elbűvölő modorú, művelt lírikus, aki kedvtelésből a női nemet felmagasztaló szerelmi sanzonokat szerzett és bőkezűen támogatta az okszitán trubadúrokat. Richárd magán viselte felmenői lobbanékony természetét és makacsságát – az apjára jellemző államszervezői képességek és az anyjára jellemző józan bölcsesség nélkül. Előbb Aquitania uraként, hűbéri seregei élén, majd Anglia uralkodójaként, a Szentföld visszavívására induló keresztes sereg vezéreként is tanúbizonyságot tett vadságáról, gátlástalanságáról és csillapíthatatlan dicsvágyáról. Könyörtelenül leszámolt az ellenségeivel, s ha céljai elérése érdekében úgy látta jónak, falvakat égetett fel, várakat rombolt porig és foglyokat mészárolt le. Ám a neve előtt díszelgő ragadványnév és az alakját övező lovagkirály mítosz hitelesen tanúskodik arról, hogy jellemével messze a kortársai fölé nőtt. Ő volt a Szentföldre vonuló hadvezérek közül az egyetlen, aki kézben tartotta az egész keresztes sereget és bámulatos kitartással szerzett vissza stratégiailag felbecsülhetetlen erősségeket a keresztény Európának. A harcmezőn személyes bátorságával mutatott példát a katonáinak és sokszor gyakorolt nemes könyörületet legyőzött ellenfelei iránt.
Ha Richárd a hős, akkor a francia IX. Szent Lajos (1226–1270) a keresztény lovagkirály élő megtestesülése a középkori Európában. Neveltetésében fontos szerepet játszottak a királyi udvarban tevékenykedő koldulórendi gyóntatók. Lajos a szegénységi fogadalomra épülő szerzetesi ideák szellemében a becsületesség, az alázatosság és a mértékletesség erényét mindennél többre tartotta, s adott szavát soha nem szegte meg. Királyként Isten előtt felelősnek érezte magát népe jólétéért, s igyekezett igazságosan kormányozni. Keményen büntette a keresztény erkölccsel szemben álló jelenségeket: az istenkáromlást, a szerencsejátékot, az uzsorát és a prostitúciót. Intézkedéseket foganatosított a földesúri kakaskodások korlátozására és betiltotta az istenítéletet. Rendszeresen jótékonykodott, számos kolostor megalapítása fűződik nevéhez; támogatta gyóntatóját, Robert de Sorbont a róla elnevezett párizsi egyetem létrehozásában. Térítői tevékenysége nem nélkülözte a korabeli ellentmondásokat: a királyságában élő zsidókat erőszakosan próbálta „átneveltetni” a keresztény hitre, az ellenállókat száműzte az országból, s elégettetett minden Franciaországban begyűjtött példányt a zsidók legbecsesebb vallási iratából, a Talmudból. Maga sem volt rest fegyvert fogni a keresztény uralom kierjesztésére: kétszer vezetett keresztes hadjáratot muszlim területekre. Uralkodását és életét méltó módon fejezte be: második keresztes hadjárata közben érte a halál.
Lajos utódai már nem annyira jó keresztényként, inkább a külsőségek hangsúlyozásával képviselték a francia lovagkirályság hagyományát. Fényes udvart tartottak, körbevették magukat udvaroncokkal, s csökönyösen ragaszkodtak a hadsereg gerincét adó nehézpáncélos lovagság megőrzéséhez. VI. Fülöp (1328–1350), a lovagi eszmények igazi rajongójának uralkodása alatt rendszeresek voltak a lovagi tornák, ünnepségek és ceremóniák; a francia királyi udvar pedig rövidesen átvette a dél-franciaországi fejedelmi központoktól a kulturális vezető szerepet.
lovagkirály
Fülöp páncélos lovagjai élén legyőzte a flandriai városok csapatait, így remélte, hogy a francia lovagsereg még mindig régi fényében tündököl. E vélekedésében súlyosan csalódnia kellett, amikor a saját királysága területén az országára törő angol seregekkel találta magát szemben. Oroszlánszívű Richárd testvérének ükunokája, III. Edward (1327–1377) Franciaország megtámadásával nemcsak Anglia hajdan volt dicsőségét igyekezett helyreállítani, hanem az I. Richárd kultuszához kötődő lovagi eszményeket is felélesztette. A Térdszalag-rend alapítóját és az Arthur-mondakör csodálóját már a kortársak is igazi lovagkirálynak tartották, alakját máig mitikus rajongás övezi az angol történeti emlékezetben. S bár Edward harcosként csupán halványabb másolata volt Oroszlánszívű Richárdnak, hadvezérként és hódítóként felülmúlta példaképét – paradox módon éppen azzal, hogy a lovagság hagyományos harcmodorán jelentős reformokat hajtott végre.
A százéves háború angol hadseregében a központi erőt a lóról leszálló nehézpáncélos arcvonal alkotta. Mellette helyet kaptak lovagi ranggal nem rendelkező nemesek, s nagy számban közrendű szabad parasztok is, akik gyalogos vagy könnyűlovas íjászként az angol sereg másik fő erősségét adták. A franciák veszte az volt, hogy lovaghoz méltónak csak a nehézpáncélos lovasság harcmodorát tartották; a hadvezetés pedig képtelen volt a hősködő, szertelen, zsákmányéhes lovagokat kordában tartani. Így a háború első szakaszának legfontosabb ütközeteiben, az 1346-os crécy-i és a 10 évvel későbbi poitiers-i csatában a korszerű angol hadsereg súlyos csapást mért a francia lovagságra.
VI. Fülöp utódja, V. Bölcs Károly (1364–1380) francia király már fittyet hányt a lovagi eszményekre, s jól szervezett zsoldosseregeivel a háború második szakaszában visszavívta az angolok által elhódított területek nagy részét. A crécy-i győzelem után három évtizeddel az „utolsó lovagkirály”, III. Edward úgy szállt sírba, hogy csaknem teljesen odavesztek elődeitől örökölt franciaországi hűbérbirtokai, s alig néhány francia erősség maradt angol kézen. A százéves háború harmadik szakaszának legvéresebb ütközete, az 1415-ös azincourt-i csata viszont kísértetiesen emlékeztetett a franciák első nagy vereségére: az angol íjászok halomra lőtték a francia nehézpáncélosokat. Azincourt-nál a francia nemesség színe-virága veszett oda, s ezzel a páncélos lovasság harcmodorára épülő hagyományos lovagvilágnak végleg bealkonyult.
kardcsörtetés
Jóllehet a százéves háború eseményeit a lovagi ethosz felmagasztalása jegyében elbeszélő Froissart-krónika a 15. század igazi „bestsellere” lett, a lovagok kardcsörtetése már csak díszlet volt ahhoz, hogy a nemesség megőrizze vezető szerepét a társadalomban. A középkori Európa „kiválóságai” a harctéren nélkülözhető katonai erejüket politikai-kulturális befolyássá konvertálták, részint a rendi képviseleti intézmények keretei között, részint a fejedelmi udvarok pompás porondján.
A lovagi cím, illetve nemesi rang örökletessé válásával a lovagi életforma és a katonáskodás igazából már a 14. században sem feltétlenül tartozott össze. A vazallusi rendszer összeomlott, a hűbéri társadalom vertikális függőségi viszonyai mellett megjelent a különféle társadalmi kiscsoportok és helyi közösségek horizontális önszerveződése. A faluközösségek a maguk erejéből, közösen oldották meg a helyi ügyeket; az erősödő városok komoly önkormányzati szabadságot vívtak ki maguknak; a különböző mesterségek űzői céhekbe tömörültek; a kereskedők gildéket alapítottak; az apátságok önálló kulturális-gazdasági központokká nőttek; az egyetemek a tanárok és diákok autonóm intézményeként alakultak meg. Az örökletes címhez jutó nemesek is érdekcsoportokba szerveződtek – országos szinten pedig a papsághoz és a polgársághoz hasonlóan egységes rendként léptek fel. A 13–15. században kiépülő rendi monarchia intézményrendszere az egyik oldalon a központi királyi adminisztrációt erősítette, a másikon a rendek országos képviseletét.
Az antik és germán tradíciókon nyugvó középkori politikai gondolkodás a 13. századtól azt hirdette, hogy az uralkodó csak a politikai közösségként felfogott „néppel” együtt kormányozhatja az országot. Az elvnek a gyakorlatban az önkényes uralkodói lépésekkel szemben hatékonyan fellépő öntudatos nemesség tudott érvényt szerezni. Az angol parlamentarizmus alapintézményei országos szinten korlátozták az uralkodó hatalmát; a francia nemesség a tartományi rendi gyűlések keretei között vívta ki a maga közigazgatási-igazságszolgáltatási jogkörét. A történeti múlttal és saját kultúrával rendelkező hercegségek élvezték a legnagyobb függetlenséget: Normandia, Aquitania, Bretagne, Provence – és mindenekelőtt Burgundia, amely a 15. században a francia udvartól a kulturális vezető szerepet is átvette.
A dijoni fejedelmi udvar a lovagi kultúra és divat korabeli központja volt. Vadászatok, ünnepségek, lovagi tornák, képzőművészeti alkotások és impozáns épületek hirdették a hercegség gazdagságát és nagyságát – mindezt az udvariasság szabályait keretbe foglaló lovagi eszmény jegyében. A Nagy Károlyról, Artúrról és a keresztes lovagokról szóló régi-új történetek ugyanazt a célt szolgálták, mint az Aranygyapjas lovagrend megalapítása: a herceghez lojális nemeseket igyekeztek egységbe szervezni egy letűnőben lévő korszak ideáinak fenntartásával. A 15. századi burgund elit kultúrája a Dél-Franciaországban kibontakozó 11–13. századi klasszikus lovagi hagyomány kifinomultabb, rituálisabb, színpadiasabb változata volt. Burgundiában és a mintáját követő európai udvarokban – így a spanyol és az osztrák Habsburg területeken, illetve a Német-Római Birodalomban – továbbra is egymás mellett élt a nyugati civilizáció két rétege: a durvasággal, önzőséggel, gőggel, dölyffel jellemezhető nemesi életforma és a bátorság, becsület, hűség, szerelem erényei köré fonódó lovagi eszmény.
folytatjuk